Simaorrúdenevér-félék családja (Familia Vespertilionidae)

vesper bats [english]
lilieci cu nas neted [română]

Rendszertan és elterjedés

A legfajgazdagabb denevér család, mintegy 410 faj sorolható ide, melyek 48 génuszba csoportosíthatóak. Rendszertani helyük a kisdenevérek alrendjében van (egy más megközelítés szerint lásd Hutcheon & Kirsch tanulmányát). Elterjedésük globális, a sarkvidékek kivételével minden kontinensen megtalálhatóak. A család Európában 30 fajjal (8 génusz) képviselt, melyekből 25 megtalálható Románia területén is.

A hosszülű denevér (bal) és a nyugati piszedenevér (jobb) a simaorrú denevérek családjának két jellegzetes képviselője. Megfigyelhető a fülek és a fülfedő különböző felépítése.

Testfelépítés és ökológia

Kis és közepes termetű denevérek. A globális elterjedésnek és a különböző éghajlatokhoz, környezethez való alkalmazkodás következtében nagymértékű morfológiai és viselkedésbeli változatosság jellemzi őket. A patkósdenevérek jellegzetes orrfüggelékei hiányoznak, orruk egyszerű, sima, "egér"-szerű. Orrfüggelékek hiányában az ultrahangok a szájon át kerülnek kibocsájtásra, kivéve a hosszúfülű denevérek esetében, melyek orrukon és szájukon át is bocsájtanak ki ultrahangokat. A kibocsájtott hangok, az élőhelytípus sokféleségének köszönhetően változatos frekvenciát és struktúrát mutatnak (pld. QCF, FM, fm-QCF, stb), frekvenciatartományuk a magastól (< 140 kHz) az szabad füllel hallhatóig terjedhet (≥ 10-12 kHz). Füleik fülfedővel (tragus) rendelkeznek, melynek szerepe a kibocsájtott ultrahangok fokalizálásában van. A fülfedő alakja sok esetben fajhatározó bélyeg. Füleik változatos hosszúságúak és szerkezetüek, elérhetik akár a test hosszát is. Általában rovarevők, de ismertek verébalakúakkal (pld. óriás koraidenevér) és halakkal táplálkozó fajok is (pld. egyes Myotis fajok).
A család képviselői között találunk területhű fajokat (pld. Plecotus és egyes Pipistrellus fajok), közepes távon vándorlókat (pld. tavi denevér, közönséges denevér), illetve hosszútávú vándorlókat (pld. fehértorkú denevér). A legnagyobb távokat a durvavitorlájú denevérek teszik meg, mely táv elérheti a 2000 km-t is. Szálláshelyeik változatosak, megtaláljuk őket úgy barlangi és erdei környezetben, mint antropogén menedékhelyeken. Hibernálhatnak izoláltan vagy változó sűrűségű, sok esetben tömött, több ezres létszámú koloniákat alkotva, illetve sok esetben találjuk őket repedésekben vagy sziklapárkányokon. Pihenéskor nem burkólóznak be, hanem testük mellett "összehajtogatva" tartják azt. Fejlődésbiológiájukat tekintve, a petesejt megtermékenyítése csupán a tavaszi ébredéskor következik be, összehangolva azt a táplálékforrások megjelenésével.

Közönséges denevérek szülőkolóniája egy padlástérben. Megfigyelhető az egyedek fehéres hasa, illetve a egérszerű pofája.

A család romániai képviselői

» Vízi denevér (Myotis daubentonii)
» Hosszúlábú denevér (Myotis capaccinii)
» Tavi denevér (Myotis dasycneme)
» Bajuszos denevér (Myotis mystacinus)
» Brandt denevér (Myotis brandtii)
» Horgasszőrű denevér (Myotis nattereri)
» Csonkafülű denevér (Myotis emarginatus)
» Nagyfülű denevér (Myotis bechsteinii)
» Közönséges denevér (Myotis myotis)
» Hegyesorrú denevér (Myotis oxygnathus)
» Nimfadenevér (Myotis alcathoe)
» Rőt koraidenevér (Nyctalus noctula)
» Óriás koraidenevér (Nyctalus lasiopterus)
» Szőröskarú koraidenevér (Nyctalus leisleri)
» Közönséges késeidenevér (Eptesicus serotinus)
» Északi késeidenevér (Eptesicus nilssonii)
» Fehértorkú denevér (Vespertilio murinus)
» Közönséges törpedenevér (Pipistrellus pipistrellus)
» Szoprán törpedenevér (Pipistrellus pygmaeus)
» Fehérszélű törpedenevér (Pipistrellus kuhlii)
» Durvavitorlájú törpedenevér (Pipistrellus nathusii)
» Alpesi denevér (Hypsugo savii)
» Barna hosszúfülű-denevér (Plecotus auritus)
» Szürke hosszúfülű-denevér (Plecotus austriacus)
» Nyugati piszedenevér (Barbastella barbastellus)

Ajánlott nemzetközi irodalom

- Hoofer, S.R., Van den Bussche, R.A. (2003): Molecular phylogenetics of the chiropteran family Vespertilionidae. Acta Chiropterologica 5:1-63.

- Dietz, C., Helversen, O., Nill, D. (2007): Handbuch der Fledermäuse Europas und Nordwestafrikas. Kosmos Verlag, Stuttgart