BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Szász Zoltán
Magyarok, románok, szászok
Erdély, 1867-1918
Nem is annyira a hegyek, az aprófalvak, mint inkább a „kincses Kolozsvár”, Gyulafehérvár, Nagyszeben és Brassó, általában a városok voltak századok óta Erdély jelképei. Az utazó francia Pierre Lescalopiere a 16. század végén keletről Brassóba jövet azt írja: mintha csak Páduába érkezne az ember...
A közép-európai városfejlődés útját járó erdélyi városok, hosszas stagnálás után, a 19. század végén mintha Csipkerózsika-álomból ébredtek volna, gyors ütemben próbálták meg behozni az elmaradást. A történeti Erdély városi lakóinak száma 1850-től 1910-ig 150 ezerről közel 350 ezerre növekedett, s a növekedés jó része az 1890 utáni évtizedekre esett. Szinte jelképesnek mondható, hogy a városfalak végérvényes bontása a kiegyezés után megy végbe, az ipar és a bányászat fejlődése pedig új településeket emel városi szintre, s a régi városokban is általában 30% fölé emelkedik az iparból és kereskedelmből élők részaránya – nagyjából ugyanúgy, mint a Dunántúlon.
A civilizációs vívmányok az 1880-as évektől tűnnek fel. A középkori facsöves vízvezetékeket, méginkább a kerti kutakat kezdik felváltani a modern vízvezetékek, az utcavilágításban az olajlámpa, a 60-70-es évek gázlámpái helyett a századvégen – Temesvárt már 1884-ben – megjelenik a villanyvilágítás. 1908-ban már 14 városban volt áramszolgáltatás. A tömegközlekedést Brassóban, Kolozsvárt városi gőzvonat szolgáltatta, Nagyszebenben viszont 1904-ben trolibusz járt, s ezt váltotta fel a villamosvasút. Az egészségügyi ellátásnak is a városok voltak a központjai. 1910-ben Brassóban 3, Nagyszebenben 5, Kolozsvárt pedig 6 kórház működött.
Mai szemmel nézve is kedvező keretei épültek ki a szellemi-kulturális életnek. Rengeteg újság jelent meg, noha számolni kellett a budapesti nagy lapok versenyével. Színházterme minden városnak volt, s 1904-ben megépült a legnagyobb: a Kolozsvári Nemzeti Színház. A századvégen megjelent a mozi, s hamarosan Erdély lett a magyar filmgyártás bölcsője. A polgárság magateremtette különféle egyesületeiből minden városban több tucatnyi működött, jórészük nemzetiségi alapon külön-külön szerveződve.
A városi polgárság Erdélyben hagyományosan többnemzetiségű volt, de egészében a magyarság túlsúlya jellemezte. 1910-ben a városi népesség 59%-a magyar, 23,1%-a román, 16,2%-a német (míg a falvakban éppen fordítva, a románok tettek ki 60%-ot, s a magyarok 30%-ot). Az ún. 8 szász városban persze kedvezőbb volt a németek aránya, Nagyszebenben és Segesvárt ők alkották a népesség felét, a többiben a relatív többséget. Mindhárom nemzet ideológiahordozó értelmisége sorskérdésnek tekintette az erős nemzeti polgárság kialakítását, megőrzését, ettől remélte a nemzet felemelkedését.
Magyarok, zsidók, örmények
Az erdélyi magyar polgárság, tartós mozdulatlanság után néhány évtized alatt új rétegek megjelenésével alaposan átalakul, nagyjából úgy, mint az ország többi részein. Az 1848 utáni első generációs vállakozók, mint az iparosfiúból lett ezermester, Rajka Péter, átadják helyüket a modern (vagy inkább: modernebb) tőkés beruházóknak. Az „Erdély első iparosa”-ként emlegetett nemesi vállalkozó Sigmond Elek például megalapozza a család tőkevagyonát: szeszgyár, gőzmalom, sörfőzde, bányászat Hunyadban, Egeresen. Fiai képzettek, szervezetek vezetői, felügyelőbizottsági tagok, az egyik országgyűlési képviselő is, aki már rendszeresen foglalkozik gazdaságpolitikával. Az iparban, bányászatban egyébként arisztokraták egész sora érdekelt, nem csak jövedelemhúzóként, hanem aktív szervezőként is, de azért megőrizte különállását, nem „olvadt össze” a városi polgársággal.
Kiskereskedőkből, szeszfőzőkből, fakereskedőkből, emelkedtek fel a zsidó nagypolgárok, mint a marosvásárhelyi Baruch Jeremiás, kinek családja a századelőn részvénytársaság-tulajdonos Felsőványi néven. Ismertebb az értelmiségi vállalkozó típusa: Finály Henrik tudós, a századvégen iparkamarai titkár Kolozsvárt, s a gazdaságpolitika szorgos munkása. Farkas Mózes ügyvédből lesz vállalatvezető, ő már menedzser, a kolozsvári Renner bőrgyár naggyá fejlesztője; ilyesfajta egyéniség Szterényi József, aki a brassói iparegyesületből elindulva, a román vámháború politikai hullámverésétől is segítve lesz majd kereskedelmi államtitkár, miniszter és báró.
A társadalmi élet válaszfalai nem voltak áthághatatlanok, de a kirekesztés és elzárkózás teljesen sosem szűnt meg. A szászok, románok közé zsidók nem juthattak be. Egyedül a társadalom magyar része nyitott kaput számukra. A századelőn már az erdélyi zsidók több mint kétharmada magyar anyanyelvű. Soraikból sokan kerülnek a közéletbe, sokat áldoznak iskoláztatásra, művelődésre; 1912-13-ban a kolozsvári egyetem hallgatóinak közel 13%-a volt zsidó vallású.
Az örmény polgárság korán megindult a magyarosodás útján. 1851-ben közel nyolcezret számoltak össze, 1910-ben a statisztika már csak a magyarságba időközben felszívódott nemzetiségként említi őket. A régi kereskedelmi ágak lassan kicsúsztak kezükből, a meggazdagodott örmény polgárok a magyarországi részekre húzódtak, földbirtokosok lettek, néha értelmiségi vagy politikai pályára mentek (mint a miniszterségig jutó Lukács Béla, vagy a miniszterelnök Lukács László). Az „örmény-magyar metropolisnak” becézett Szamosújvárt a század végén ápolták még régi szokásaikat, az utcákon azonban elapadt az örmény szó, s az Arménia című lap már a nyolcvanas években magyarul jelent meg.
A gazdag polgárság és a kisiparosok-kiskereskedők széles rétege között helyezkedett el a „köz- és szabadfoglalkozásúak” korszakunk végére már (családtagokkal együtt) 86 ezres serege. Nagyobbik fele (1910-ben 59,4%-a) magyarokból, negyede (25,7%-a) románokból állott. Számbeli gyarapodását a polgári államgépezet kiépülése, a társa~dalmi munkamegosztás fejlődése hozta. A műszaki tisztviselőkre – közöttük korszakunk végén a bányászatban 3/4 rész, a nagyiparban 2/3 rész magyar – ugyancsak áll a sokféle eredet hagyománya. A megyei és állami tisztségek (akárcsak a MÁV) tele voltak történelmi nevek viselőivel és polgárfiakkal, valóságos dinasztiák alakultak ki még a kevés számú román tisztviselő körében is.
A szorosan vett értelmiség 2/3 része volt magyar. Kulturális-politika funkciója kezdettől jelentősebb, mint számaránya. Ez az értelmiség őrizte liberális, részben demokratikus álláspontját, bírálta a berendezkedés konzervatív vonásait, a modernizáció hajtóereje kívánt lenni. Része volt abban, hogy 1872-ben Kolozsvárt egyetem létesült; a századfordulón népességéhez képest a városnak már annyi nevelőintézete volt, mint sehol az országban. Az 52 tanintézetben évente több ezer diák tanult, a város lakóinak negyede tanuló, tanító, tanár volt. A modern klinikákkal, épületekkel felszerelt egyetem nemzetközi hírű tudósokat foglalkoztatott vagy indított pályára; 200 ezer kötetes könyvtára nagyságában a második közkönyvtár volt az országban. Az Erdélyi Múzeum Egylet, az egyetem és híres iskolái, sajtója, színházi élete révén Erdély értelmisége Kolozsvárt az európai kultúra egyik hazai kisugárzási központjává tette.
Románok
A román polgárság fejlődött a leginkább külön úton. A három nemzet burzsoáziájából ez kötődött legkevésbé a városokhoz, s csak a századvégtől válik – akkor is csak félig – urbánus réteggé. (Brassónak korszakunk végén harmada, Nagyszebennek negyede román; a leginkább román város Vízakna és Naszód volt.) Miután az erdélyi románság élete döntő részben tipikusan kisparaszti kultúra keretei között zajlott, a parasztság a többi népeknél nagyobb mértékben alkotta bázisát a hazai román középosztálynak.
A modern kor kezdetén a felsőbb klérus körül tömörülő néhány száz művelt lelkész, tanár, néhány gazdag kereskedő s a népes román kisnemességből kinőtt kisszámú politizáló értelmiség alkotta a polgárosult elemet. Súlyos gondot jelentett, hogy a századvégig nem volt pár ezer anyagilag független, kellően képzett emberük. Ezért ugyanazon kevés vezető embernek kellett csinálnia mindent: a politikát, az újságokat, gazdasági társaságot, gyárat, kaszinót, tudományt és egyleteket. Az értelmiségiek száma közben gyarapodott. Sokuk 1867 után úgy érezte, hogy a nemzeti fejlődés távlata veszélybe került, s az évek során jó néhányan kivándoroltak Romániába, az ottani kulturális életben elhelyezkedve külön színfoltot képeztek.
A századvégen elszaporodtak Erdélyben a román bankok. Az új román polgárság korszakunk végén már a „nemzeti földbirtokon” kifejlődő bankburzsoázia köré szerveződött. Kisebb és nagyobb pénzintézeteikben a politikai vezetők is szinte mind érdekeltek. Egy Aurel Vlad, Iuliu Maniu már valósággal bankvezérek, s aztán a költő politikus Goga szó szerint beházasodik az új század elején a legnagyobb bankba, a Romániában is komoly érdekeltséget fenntartó nagyszebeni Albinába. A bankok segítségével erősödött meg az ASTRA kulturális egyesület, mely a századelőn immár 6 millió korona alaptőkéjű Gozsdu-alapítvánnyal együtt példás erőfeszítéseket tett egy szélesebb román értelmiségi világ megteremtésére. A liberális világ előnyeit, a nemesi középbirtok és a paraszti törpebirtok romlását, gyengeségét kihasználva, a bankok tudatos nemzeti-gazdasági harcban alakítják ki az új saját középosztályt, egyébként félig a román kisparaszt kárára.
A román polgárság nemzeti alapon elkülönült életet élt. A román értelmiség jobbára kénytelen volt „szabadfoglalkozásokból”, nemzeti egyházaik, iskoláik, intézményeik tisztségeiből megélni, hiszen állami kinevezéstől vagy megerősítéstől függő állásban csupán negyedük kapott helyet. Voltak saját klubjai, kaszinói, sportkörei. A legmodernebb kávéházakban volt külön román asztal, ahol egy „svarc” mellett tárgyalták a politikát, s ahová a korszak végén egy-egy műveltebb paraszt is bejárt hozzájuk. Hangversenyeiken mindenféle zenei művet előadtak, csak lehetőleg magyart nem. Mert a teljes elszigetelődésre is volt törekvés, amit a kor nacionalizmusa, a magyar politika merevsége ugyancsak megkönnyített.
Szászok
A szász polgárság szervesen nőtt ki a feudális korszak előpolgárságából. A forradal~- mat követő átalakulás első szakaszán átsegítette a régi patríciusréteget a Bach-rendszer számukra némi támogatást nyújtó germanizáló politikája, mely bennük a németség „keleti előőrsét” igyekezett erősíteni. A fejlett egyház- és iskolaszervezetben szorosan összefonódva élt a tanítóság a rendszeresen németországi egyetemeken képzett papsággal, mely egyben a parasztság termelési-gazdálkodási színvonalának emelésére is vállalkozott.
Az átmenetet segítette a tőkés gazdaság nem túl viharos fejlődése, mely szinte átállási haladékot nyújtott a szász városok iparosságának. Városaik kézművesei a piacok kihívását kihasználva délkelet felé az európai jellegű igények terjesztésével, a hagyományos paraszti igényekhez igazított áruikkal, modern technikai eljárások alkalmazásával tudtak megkapaszkodni. Nyomasztotta ugyan őket az osztrák ipar versenye, Románia fejlődő ipara, a belga, francia, angol áruk versenye, de kitartottak. Igaz, a kézművesek száma Brassóban és Nagyszebenben 1870 után folyamatosan apad (amíg a magyaroké és románoké nő), de kézművességükből nő ki a századvégen a szász gyáripar; elsőként az élelmiszeripar: kiváló szalámigyárak, sörgyárak, szeszgyárak, bőr- és textilüzemek. Jelentős üzemek működtek a fémiparban, s voltak szász gépgyártók, akik a romániai piacra is sokat szállítottak. A századfordulón Brassó 36 gyárából 28 szász tulajdonban volt. A szász bankok komolyságban, tőkeerejüket tekintve kiemelkedtek a pénzintézetek erdejéből. Nagy erényük, hogy tetemes összegeket áldoztak jótékony célokra, a kultúra támogatására. A kétszázezres szász népesség részben így tudta elérni, hogy példás legyen iskolahálózata, gyakorlatilag megszűnjék az analfabétizmus, hogy saját tudományos műhelyei legyenek, saját egyletei, sport és turisztikai szervezetei virágozzanak, röviden: hogy teljeskörű gazdasági-kulturális életük egyfajta nemzeti autonómiát biztosítson számukra. Kiemelkedő egyénisége a modern szász polgárságnak Karl Wolff, aki a legnagyobb szebeni bank elnöke volt, de dolgozott a városfejlesztésben, falusi hitelszövetkezetek alapításán, próbálkozott egy szász telepítéspolitika kialakításával, a németországi tőke beszervezésével és dédelgette Erdély nagyszabású iparosításának tervét.
A szász városok sokban őrizték hagyományos világukat. A magas képzettségű papság, az oktatást a papi pálya előállomásának tekintő tanítóság igazodott a városvezető patríciusréteghez. Ez utóbbiak zártságát fellazítja a századvégen a hitélet, az ügyvédek, szabadfoglalkozású értelmiségiek új, háromezer főnél is nagyobb serege. Közben magyarok és románok húzódnak be 1-2 emeletes házakból álló belvárosaikba, velük együtt saját iparágaik (ács, csizmadia, nyerges); egy-két állami középület pedig a magyar tisztviselők számát szaporítja. A nyolcvanas évektől már nagy a román és a magyar nyomás, s a folyamat feltartóztathatatlanul haladt tovább. A világháború előtt Szászváros legnagyobb adófizetőinek is románok alkotják a többségét.
A szász polgárság egészében megtartotta városi vezetését, a német hivatalos nyelvhasználatot is. A hatalmas városi ingatlanok komoly bevételt biztosítottak, s ez a pénz lehetővé tette, hogy a modernizálást pótadó nélkül vagy kevés pótadó kivetésével hajtsák végre, amiben megint csak nagy szerep jutott a hitelszervezetnek. A szász polgárság a vagyon, a hagyomány és szorgalom, s némi állami segítség révén őrizte történelmileg kialakult pozícióit, sajátos egyensúlyozó szerepét a magyarság és a románság között. Így tűnik, hogy csak a korszak legvégére kedvelte meg a dualista államot, az uralkodó nacionalista frazeológia, a magyarosító kísérletek pedig mindig ingerelték. Meglehetősen zárt világ volt az övék, a pozícióőrzők takarékos, önmegtartóztató életmódjával. Gazdasági és kulturális teljesítményeiket tisztelte és irigyelte a kor magyar társadalma, ugyanakkor idegenkedett ettől az aszkétikusnak látszó világtól, s így a maga részéről is hozzájárult a különállás megmaradásához.