BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Erdély a Román királyságban
Gyulafehérvár, 1918
Az osztrák-magyar dualizmus idején Erdély, mint ismeretes, Magyarország része volt. A történeti Erdélynek 1910-ben – magyar statisztikai adatok alapján – 2658159, Erdély, Bánság, Máramaros és a Körösök vidékének együttesen 5265444 lakosa volt. Ebből román anyanyelvű 53,2%, magyar anyanyelvű 32,4%, német anyanyelvű 10,6%. Erdély nemzetiségi térképét az a tény bonyolítja, hogy a különböző nemzetiségű lakosság jobbára egymással elkeveredve élt. A városok lakossága már korábban is magyar többséget mutatott, a románság a városi népességnek mindössze 17,9%-át alkotta. A történelmi örökség mellett ennek okát elsősorban abban kell látnunk, hogy a magyarországi román társadalom kapitalista jellegű felbomlása csak kisebb mértékben következett be. Ha az erdélyi románokat önmagukban vizsgáljuk, akkor kitűnik, hogy a román népesség 86,3%-a földműveléssel foglalkozott, és mindössze 1,4%-a volt értelmiségi, mely utóbbi az erdélyi intelligenciának mintegy 20%-át képezte, ráadásul ez is jórészt egyháziakból tevődött össze: az ottani ipari népességből 1914-ben kb. 27,1% volt román. A nagy- és középbirtok zöme, kb. 64%-a magyar, 28%-a román volt. Utóbbiból azonban még két tucat sem haladta meg az 1000 holdat.
Az erdélyi románság élete tehát döntő részben a tipikusan kisparaszti kultúra keretei között zajlott. Ez a paraszti-földművelő struktúra a bázisa a hazai román társadalom vezérkarát szolgáltató, a századfordulón formálodó román középosztálynak.
Kikből állott ez a „középosztály”? Lényegében félezernél több középbirtokosból, az 1914-ben ezret meghaladó banktisztviselőből, mintegy harmincezres hivatalnok-, papi, tanítórétegből, pár száz ügyvédből, orvosból, újságíróból és más szabadfoglalkozásúból, végül ide kapcsolódott néhány száz képzettebb gazdagparaszt is. A tulajdonképpeni román középosztály túlnyomó többségében közvetlenül népi, paraszti származású volt.
A román értelmiség nem találja meg nyugodt helyét a magyar társadalomban, „ahol a kurtanemesnél, biztosító-hivatalnoknál kezdődik a nagyságos cím” – fakadt ki egy elfogulatlan kortárs. Az állami hivataloktól, az emelkedés lehetőségétől nagyrészt elzárt értelmiség kénytelen szabadfoglalkozásokból megélni, így azután nem függ szorosan a magyar polgári hatalmi gépezettől, érdekei nem kötik a „magyar államegységhez”, elidegenedik az államtól, s ami talán mégis odafűzi: a tradíció, az előző nemzedéktől átörökölt dinasztiahűség. A Habsburg monarchiát a századforduló nemzedéke is realitásnak fogadta el, célként annak inkább mérsékelt, semmint gyökeres reformját tekintette. Van bizonyíték arra is – főként utólagos –, hogy éltek vágyak egy összromán állam megteremtésére; erről azonban a világháborúig konkrét politikai elgondolás nem alakult ki. Az erdélyi román polgárság részéről nyílt irredenta programok nem fogalmazódtak meg, s ilyenekhez a román kormány odaát sem nyújthatott politikai támogatást. A két nagyhatalom közé ékelt Románia állami függetlensége veszélyeztetése nélkül nem juthatott jelentős területgyarapodáshoz. Minden, románok által is lakott terület egyesítését csak a Monarchia és a cári Oroszország egyidejű összeomlása hozhatta meg. Erre azonban 1917 előtt senki sem számíthatott.
A más nemzetiségűekkel szemben mintegy zárt nemzeti társadalmak szembenállásának idején egyetlen „nyitott” osztály volt, amelyben a nemzeti különbségek elhalványultak, s egymásra találtak az ország különféle nyelveket beszélő, de egysorsú elemei: a munkásosztály. A háborút megelőzően ez igen tarka nemzetiségi megoszlást mutatott, de a negyedmilliós munkásságon belül a magyarok voltak túlsúlyban. A munkásosztály, amelynek pártja megpróbálta tömöríteni a nemzetiségieket is, a háború kitörése előtt nemcsak az egyetlen szervezett haladó erőt, hanem egyben a magyarországi – tegyük hozzá, hogy bizonyos fokig a monarchiai – népek közötti egyik reális összekötő kapcsot jelentette.
A románok politikai útkeresése
A kiegyezéses állam nemzetiségi politikája – melynek megismertetésében nem keveset tett történetírásunk az elmúlt évtizedekben – az „egységes magyar politikai nemzet” dogmájához való merev ragaszkodással az egyes nemzetiségek külön politikai szervezkedésének lehetőségét korlátozta, nemzeti identitástudatukat sértette. A román politikai vezető réteg ragaszkodott Erdély autonómiájának visszaállításához. Sem a 67-es rendszert, sem a „magyar politikai nemzet” eszméjét nem volt hajlandó elfogadni, s mivel a dualista paktumot kezdetben rövid életű átmeneti kísérletnek tartotta, tiltakozásul már 1869-től passzivitásba vonult. Csakhogy a kiegyezés tartósnak bizonyult, a Monarchiát megszilárdította, s ez a román passzivista politikát hosszabb távon kilátástalanná tette. A románlakta választókerületek hamarosan a kormánypárt biztos vadászterületei lettek. A Román Nemzeti Párt vezetésén belül a kiútkeresés módozatai körül hosszabb belső harc folyt, 1887-ben még a passzivitás tábora győzött, újabb emberöltőre meghatározván a fő irányvonalat. 1892-ben népes román küldöttség vitte Bécsbe a politikai, kulturális és társadalmi sérelmeiket összegező nagy emlékiratot, de még egy uralkodói audenciát sem tudtak kieszközölni, s a sikertelenségből furcsa módon a magyar bíróság segítette kilábalni a román nemzeti mozgalmat, amikor a nagyban terjesztett irat szerzőit perbe fogta. Ez volt a híres memorandum-per, ennek hatására több európai polgári közéleti személyiség lépett a román nemzeti jogok pártolóinak táborába, s ami még fontosabb volt: az erdélyi román gyűlések idehaza is megmutatták, hoga az eddigi, jelentéktelennek tartott kis politikus gárda képes jelentősebb tömeget is megmozgatni.
A dualizmus kori gazdasági fellendülésből az ország peremvidékei, így a nemzetiségek is „kikapták részüket”, ha nem is olyan mértékben, mint a metropolissá növekvő Budapest. A belső fejlődés és az európai egyensúly tartóssága azután törvényszerűen alakított ki két alaptendenciát a románoknál is: a birodalomba való integrálódást éppúgy, mint egy saját belső, osztály- és nemzeti rendeződési elveken alapuló integrációt. Keserves, konfliktusokkal teli alkotó munkával a századelőre kiépítették nemzeti intézményhálózatukat: bankokat, szövetkezeteket, egyesületeket, nyomdákat; egyháziak mellett szinte román művelődésügyi minisztérium lett nagyszebeni kultúregyletük, az ASTRA. Belső integrálódásuk két távolabbi perspektívát hordozott magában: a magyar államba való szervesebb – az alárendeltséget és a különállást ötvöző – politikai beépülést, de az elszakadás elméleti lehetőségét is.
A századforduló után a megerősödő román polgárság felhagy a passzivitással, elejti Erdély autonómiájára vonatkozó – már nem realizálható – követeléseit.
A politikai útkeresés vezetett el román politikusokat a magyargyűlölő trónörökös, Ferenc Ferdinánd köréhez, akitől azt várta vagy félte mindenki, hogy a dualizmust felszámolja, s a nemzetiségekre fog támaszkodni. A Román Nemzeti Párt egésze figyelt ugyan a trónörökösre, de vezetőinek nagyobb része hajlott a magyar kormánnyal való megállapodás vagy modus vivendi keresésére. 1910-től a kormány, de elsősorban az úri magyarpolitika spiritus rectora, Tisza István kezdett tárgyalásokat a románokkal, lassacskán nemzeti pártként is elismerte azokat, akiket eddig csak „magánszemélyeknek” tekintettek. Az 1868. évi liberális nemzetiségi törvény betartása, iskolaügyi engedmények, a fejletlenebb területek gazdasági felkarolása, s főként a román többségű választókerületek biztosítása lett volna az az engedmény, amiben a két fél megállapodni próbált. Sokan egyengették a tárgyalások útját: magánszemélyek, bukaresti politikusok, német diplomaták, egy ideig I.Károly román király is. De még nagyobb volt az ellenzők tábora is. A fiatalabb román értelmiségiek kevesellték; nem engedményekkel bővíthető kiindulási alapot, hanem szűkre szabott végleges keretet láttak. Valahogy így akarta értelmezni Tisza István is, akiről máig sem tudjuk, hogy saját, vagy éppen magyar ellenzékének nacionalizmusa miatt nem mert többet ígérni.
Tisza ösztönösen megérezte, hogy egy elkövetkező európai háborúban a történelmi magyar állam és az uralkodó osztály egészének jövője forog kockán, ezért előre csillapítani akarta a belső nemzeti feszültségeket. Ellenzékének viszont minden nemzeti engedmény sok volt, még az is, amit maga is megadott volna. Mindent a pártpolitikának alárendelő rövidlátással Tisza kísérletéből csak a reakció erőgyarapodását akarta kiolvasni. De maguk a román tárgyalópartnerek is „politikai hamletizmusban” szenvedtek: kívánták a megegyezést, de általános ellenzéki magatartásukat sem akarták feladni, különösen, amikor a második Balkán-háborúban (1913. június-július) a hátvédjüket jelentő Románia óriási presztízsnövekedéshez jutott. Ebben a légkörben döntő szava volt Ferenc Ferdinándnak, aki a tárgyalások megszakítását ajánlotta a románoknak, betegesen félvén minden olyan lépéstől, amely a magyar államhatalmat is erősítené.
Amikor a szarajevói lövések eldördültek, először az erdélyi románok jövője, majd egész Erdély sorsa lett hatalmi taktikázás tárgya. Eleinte Németország sürgette a nemzeti jogok bővítését az itteni románok számára, hogy nagyobb engedményekkel Romániát sikerüljön megtartania a központi hatalmak táborában. Tisza azonban csak csekély engedményeket tett. Románia magatartását pedig az határozta meg, hogy az antanthatalmak az ottani nemzeti közvéleménynek kedvező ajánlatot tettek. 1916. augusztus 17-én a bukaresti titkos szerződésben Romániának ígérték Erdélyt s az azon inneni területeket – nagyjából a Tisza vonaláig. Egy hónap múlva Románia megtámadta az Osztrák-Magyar Monarchiát.
A háború kimenetelét Románia hadba lépése egyáltalán nem döntötte el, s a Nemzeti Párt vezetői, nem akarván magukra vonni a kormány haragját, hűségnyilatkozatokat tettek. Ténynek látszik, hogy az erdélyi románok szimpátiája a román csapatokkal szemben akkor kisebb volt, mint azt a román vagy a magyar hivatalos körök várták. Ferdinánd király szerint „maguk az erdélyi románok is ellenségként fogadták”, s Iorga is megjegyezte, hogy „soraikból egyetlen köszöntő szó nem hangzott el, amikor 1916-ban a románok átlépték a határt”. Ezek persze túlzások, sokan örültek. A többség azonban tartózkodó volt. Álláspontjukat a központi hatalmak katonai fölénye utólag igazolta, akárcsak az internálások és a „felségárulási” perek, amelyeket 1916 végén és 1917 elején több száz román személy ellen indítottak, ámbár egy részüket „a további vizsgálat megejtéséig szabadon bocsátották”.
Az összeomlás és a polgári forradalom
A februári, s döntően az októberi orosz forradalom győzelme egyben a kelet-európai politikai viszonyok gyökeres megváltozását jelentette. Mindaddig, amíg az itt élő népek szomszédságában létezett a cári Oroszország, addig annak Közép-Kelet-Európa irányába kifejtett előretörésével szemben a Habsburg birodalomnak megvolt a maga történelmi küldetése. Az orosz szocialista forradalommal, Németország háborús végelgyengülésével együtt az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetközi politikai szempontból félig-meddig feleslegessé vált.
Minden antantpolitikus előtt nyilvánvaló volt azonban, hogy a Monarchia helyén nem keletkezhet „légüres tér”, hanem olyan állam, vagy államok sora, amely a jövőben Németországgal és a kommunista Oroszországgal szemben egyaránt biztosítja az egyensúlyt. A megélénkülő politikai életben is változások kezdődtek. A Román Nemzeti Komité október 12-i nagyváradi gyűlésének határozatáról így nyilatkoztak: „követelni fogják a magyarországi nemzetiségi politikusoknak a királyhoz való meghívását... ki fogják nyilatkoztatni, hogy a magyarországi románságnak nincsenek elszakadási törekvései ... hanem csak a románság önrendelkezési jogát kívánják a wilsoni 14 pont alapján”. A Komité utasítására hangzott el a magyar parlamentben az utolsó nagyobb román nemzeti párti beszéd, mely a magyarországi románok számára „teljes nemzeti szabadságot” követelt, hogy maguk dönthessenek a sorsukról, s a Komitét ismerjék el a román nemzet állami helyzetéről dönteni egyedül jogosult szervként. A román szociáldemokraták kezdettől támogatták a Magyarország demokratizálódásáért vívott harcot, „mert ha egyszer ebben az országban elértük a nekünk járó jogokat, ezeket akkor sem veszíthetjük el, ha már más országhoz leszünk csatolva”<D%-3>. Ugyanakkor kimondták, hogy <MI%-2>“nem bízhatunk a román nacionalisták jövő-politikájában sem”<D%-3>.
Mint ismeretes, a Magyar Nemzeti Tanács a nemzetiségi kérdésben az október 26-i kiáltvány 5. pontjában kívánta az új irányvonalat megjelölni: „az önrendelkezés, a wilsoni elvek értelmében késedelem nélkül megadandó a nemzetiségeknek (abban a reményben, hogy Magyarország területi integritását ezek az elemek... biztosabb alapokra helyezik)”. Ezen a napon alakult meg koalíciós alapon a Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottsága is.
A forradalom kibontakozásával egy időben a román szociáldemokraták, magyar elvbarátaik példáját követve, kapcsolatba léptek a Román Nemzeti Párttal, s október 31-én a budapesti Vadászkürt Szállóban 6 nemzeti párti és 6 szocialista tagból megalakult a Román Nemzeti Tanács, majd az összetétel 36:6 arányban a szociáldemokraták hátrányára módosult.
A polgári demokratikus forradalom egynapos késéssel átcsapott Erdélybe is. Kolozsvárt már október 31-én nagyobb tüntetések voltak; kiengedték a politikai foglyokat és megszüntették a cenzúrát. Temesvárt a Radikális Párt és a Katonatanács kikiáltotta a Bánsági Köztársaságot. November 2-án a Szebenben állomásozó katonaság fellázadt. Zsíl-völgyében a munkásság magához ragadta a hatalmat. A munkástanács ellenőrzése alá vonta a bányaigazgatóságot, a szénelosztást, maximálta az árakat és a munkaidőt. Külön „közellátási biztos” ellenőrizte a bányászok élelmezését.
A munkásság és katonaság mozgalma hatására a még meglevő alakulatok feloszlottak, és így a leghatásosabb elnyomó eszköz – a hadsereg – megszűnt létezni; a parancsnokságok kezében a tiszteken kívül alig maradt valamilyen tényleges erő. Amikor november elején a hazatérő katonaság az erdélyi falvakat is forradalmasította, a megmozdulások eredményeképpen a közigazgatási szervek többnyire véglegesen megbénultak. A „tulajdon negációjáról”, „bolsevizmusról” érkeztek jelentések több vidékről.
A polgári történetírás a parasztmozgalmakat – az esetleges nemzeti jegyekből kiindulva – nemzeti mozgalomként tüntette fel. Ez azonban csak részben helytálló; a parasztok forradalmi megmozdulásai a nagybirtok és a jegyző, a hatóság, az uzsorások, esetleg a pap ellen irányultak. A jelentésekben rendszeresen ismétlődnek az ilyen mondatok: „román papot, jegyzőt éppúgy elűzték itt is, mint [magyart] a színtiszta magyar Alföldön” vagy „román és magyar nem egy helyt közösen pusztított”. Hogy mennyire nem kímélte a román parasztság „saját vezetőinek” birtokát sem, arra elég bizonyíték Illésfalva esete. Itt Pop Györgynek, az RNP idős elnökének 3000 holdas birtokán található minden állatot és fölszerelést szétosztottak. De megtámadták a Mocsonyiak birtokát, a nagyváradi görög katolikus püspökség gazdaságait is. A kormány és a nemzeti tanácsok magyar-román-szász közös kiáltványt bocsátottak ki, amelyben felhívták Erdély népeit, hogy „keressék egymással a kapcsolatot, a személy- és vagyonbiztonság megóvása céljából”.
Ahol a lakosság lecsillapítása propaganda útján kivihetetlen volt, ahol a szociális bajok a legkirívóbbak voltak, a tanácsok átmeneti gazdasági- szociális intézkedéseket hoztak. A brádi nemzeti tanácsok közélelmezési bizottsága például progresszív beszolgáltatási rendszert vezetett be, ármaximálást és kényszereladást rendelt el.
A maradék állami szervek időnként megpróbálkoztak a megtorlással is. A legkirívóbb a facsádi eset volt, ahol a parasztok feltörtek néhány bezárt üzletet. A csendőrség sortüze megölt két embert, de a tömeget nem tudta szétoszlatni. Feltörték a gabonaraktárakat, a Gloria román szövetkezet üzletét, a bocskorkészítő műhelyét. Az őrs hívására Aradról repülőgép érkezett és bombákat dobott a tömegre: állítólag 104 ember vesztette életét. Arad és Krassó-Szörény megyében a polgárőrség mellett többször indított megtorló hadjáratot az ún. Acélgárda, s a román nemzeti gárdák – ahol erre alkalmasak voltak – önállóan is vigyázták a nyugalmat. Pacifikálási kísérletekkel azonban nemigen lehetett visszaállítani a régi rendet. A parasztmozgalmak következtében a községekben egy szélesebb körű „paraszti” demokrácia volt kialakulóban, kizárva az állami beavatkozás korábbi formáit.
Miután a forradalom – felborítva a régi rendet – jórészt elűzte a hatalmon lévőket, a Román Nemzeti Párt kezébe vette a politikai hatalmat is. A magyar társadalom további radikalizálódása – úgy tűnik – meggyorsította a román polgárság önállósodási folyamatát.
“Senki se várja tőlünk, hogy kövessük a budapestiek példáját, republikánusokká, dinasztiaellenesekké, forradalmárokká váljunk; nem voltunk azok eddig, s nincs okunk a jövőben azzá lenni... Elválunk és elindulunk a magunk útján” – írja egyik lapjuk.
Kísérlet a teljes hatalomátvételre
November első hetében az Egyesült Államok is elfogadta a Román Királyság területi megnagyobbításának gondolatát, az aradi Központi Román Nemzeti Tanács pedig ultimátumban szólította fel a kormányt, hogy adja át neki a teljes szuverenitást a román etnikum által zárt országrész felett. Ez volt az első világos jelzése az elszakadásnak. Másnap két politikus küldötteket meneszt Iasiba román csapatok bevonulását sürgetni – Iorga szavaival – „a bolsevizmus megállítására”.
Budapesten viszont a minisztertanács kibővített ülésén még Bethlen István is hozzájárult Jászi tervezetének elfogadásához, aki a román követelésre válaszul tárgyalást javasolt, és a svájci kantonális konföderáció alapján kívánta megoldani a nemzetiségi kérdést. Jászi aradi utazása elé a magyar közvélemény várakozással tekintett, mivel a románok körében is némi bizalomnak örvendett „ez a kiváló magyar szociológus, aki számos írásában mély megértéssel tárgyalta a román ügyet. Ha ezek a tárgyalások eredményre vezethetnek, akkor elejét vehetjük Erdély Romániához csatolásának és megmenthetjük a csehekkel szemben is területi integritásunkat, megalkothatjuk egy föderatív állam kialakulásának alapját” – ez volt a kormánykörök véleménye. A tárgyalások során Jászi felajánlotta az önrendelkezési jogot mindama területekre nézve, ahol a románok kompakt tömegben élnek, vagy ahol övék az abszolút többség. Javaslatát Bokányi Dezső a szociáldemokraták nevében támogatta.
Jászi tervezete persze jócskán megnyirbálta az RNT igényeit, s emellett egy bonyolult szigetrendszert akart létrehozni Erdély nemzetiségi viszonyainak megfelelően. A megoldás, amely haladó lehetett volna, az események forgatagában elvesztette realitását. Maga a tény, hogy Jászi részletes tervvel állt elő, hogy nemzetiségi szigeteket próbált körvonalazni, közös ügyeket, közös szerveket kívánt kialakítani, mindezt „csak a béketárgyalásokig” jelszóval, joggal keltette fel a román vezetők gyanúját, hogy Jászi kész tényekkel akar a béketárgyalásokra menni, ahol ezekre hivatkozhat. Másnap délután a magyar küldöttséggel közölték az elutasító választ: a provizórikus megoldások semmi biztosítékot nem nyújtanak arra vonatkozóan, hogy a végleges rendezésig az adott területen a közrendet, a vagyon- és személybiztonságot garantálni lehetne. Jászi értetlenül megkérdezte: Végtére is mit akarnak a románok? „Teljes elszakadást” – válaszolta Maniu, a kor legmarkánsabb erdélyi román politikusa.
Az aradi tárgyalások idején Maniu egy memorandumot küldött Párizsba, a belgrádi fegyverszüneti szerződésben megállapított demarkációs vonal megváltoztatásának kieszközlésére. Egyes magyar atrocitásokra és a belgrádi fegyverszüneti egyezményre hivatkozva a román hadsereg Marostól északra való benyomulásának engedélyezését kérte. A Iasiba érkező erdélyi küldöttek viszont inkább a „rend fenntartása” címen kérték a beavatkozást, és meggyőzték a román királyt arról, hogy csapatai Erdélyben kellő mennyiségű élelmet, lábbelit és ruhaneműt találnak majd, továbbá a bevonulásnak nincs semmi akadálya. A katonai fellépés kérdése ezzel végleg eldőlt.
Az RNT november 20-án közzétette „a világ népeihez” intézett kiáltványt, amely kifejti, hogy a kormány „az elnyomó állam brutális erejével száll szembe a román nemzetet méltán megillető törekvésekkel”. Másnap újabb kiáltvány szólított fel egy gyulafehérvári nemzeti gyűlés megtartására, s ezzel egyidőben proklamációt adott ki a román királyi vezérkari főnök csapatainak Erdélybe lépése alkalmából. A Román Nemzeti Komité 1918. november 24-i bizalmas körlevelében sürgette a helyi tanácsokat, hogy okvetlenül proklamálják a feltétel nélküli csatlakozást a román királysághoz a Hohenzollern-dinasztia uralkodása alatt. A kormány ugyanakkor különvonatokat biztosított a Gyulafehérvárra utazó románok részére.
Gyulafehérvár, 1918. december 1.
A gyűlés a legtöbb gondot talán a román szociáldemokratáknak okozta. A párt román szekciója nem helyeselte a november 21-i nyilatkozatot, hiszen a feltétel nélküli unióban (s Romániából ezt szorgalmazták) a kivívott és kivívandó demokratikus jogok veszélyeztetését látták. Egy temesvári gyűlésen így fogalmaztak: „Egyesülni fogunk Romániával, de ennek feltételeket kell szabjunk. Haladjon a korral és űzze el a zsarnokot és a román nép szabad lévén, akárcsak mi most, fogjon kezet velünk és alkossunk egy nagy, szabad és demokratikus országot. Nem kell többé sem bojár, sem hatalmuk szimbóluma [a király].” Végül a jobboldali vezetés is kimondta: „A gyulafehérvári nemzetgyűlés ünnepélyesen ki kell nyilatkoztassa, hogy fenntartja a szabad Erdély autonómiáját addig, ameddig Romániában megváltoznak a jelenleg uralkodó szomorú állapotok.” <D%-2>Sok liberális polgár is így gondolkodott.
November 30-án a polgárság és a delegált szociáldemokrata képviselők összeültek az unió elveiben megállapodni. Határozati javaslatuk hallgat a Monarchiáról, s a nép hangulatának figyelembevételével rögzít fontos „alapelveket”, mint az általános és titkos választójogot, a sajtó-, gyülekezési és gondolatszabadság teljes elismerését, agrárreformot és a munkásság politikai jogainak kiterjesztését. A korábbi nemzetiségi sorsból kétségtelenül tanultak annyit, hogy a „szerepcsere” alkalmából vezetőik az erdélyi magyaroknak és szászoknak szélesebb körű jogokat ígértek annál, amit a románság a dualista államban élvezett. „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által” – mondja a rezolúció.
A gyulafehérvári gyűlés 1228 delegátusa 1918. december 1-jén elfogadta az uniót azzal, hogy „sajátos intézményeink egy ideiglenes autonómia fenntartását teszik szükségessé, ami nem változtat a feltétel nélküli unió tényén”. A gyűlés 150 tagú Nagy Nemzeti Tanácsot választott, melyben 30 szociáldemokrata is helyet kapott az automatikusan tanácstaggá váló püspökök és a választott értelmiségiek, polgárok mellett.
A nagy tömeggyűlés a vármezőn zajlott le, ahol a külvonatokban, szekereken és gyalog érkező parasztsággal és kisebb számú munkássággal ismertették a határozatot. Az egybegyűltek egyhangú lelkesedéssel fogadták kihirdetését.
December 2-án a Nagy Nemzeti Tanács kijelölte az országrészt igazgató Kormányzótanács tagjait, hódoló táviratot és delegációt küldött Bukarestbe. December 10-én átadták Ferdinánd királynak az egyesülési határozatot, s másnap ott törvénybe iktatták, hogy „az 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári gyűlés határozatába foglalt területek egyszer s mindenkorra egyesülnek a Román Királysággal”. A magyar kormány ezt a lépést nem fogadhatta el. Erdély új helyzetének nemzetközi jogi elismertetésére csak a Tanácsköztársaság leverése után, a trianoni békeszerződésben került sor.