BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
L. Nagy Zsuzsa
A Párizs környéki békék
Versailles, amelynek pompáját XIV. Lajos, a Napkirály teremtette meg, s ahol Marie Antoinette parasztidillt játszott egy mű-falucskában, a porcelánjairól világhírű SŐvres, valamit Neuilly és St. Germain, ahová metró visz Párizsból, ma kirándulók, turisták kedvelt célpontjai. Ezekben a bájos városokban írták alá a békeszerződéseket az első világháború végén, a vesztes fél, a volt központi hatalmak képviselői.
A konferencia
A békekonferencia 1919. január 18-án Párizsban kezdődött ünnepélyes külsőségek között. A hely adta „francia légkört” a visszavágás és a megtorlás szelleme uralta. Ezt fejezte ki a megnyitó dátuma is: csaknem ötven évvel korábban 1871-ben e napon, francia földön kiáltották ki az akkor győztes poroszok az egységes Németország megszületésének jelképeként a császárságot. Nem üres szólam volt tehát, amikor Raymond Poincaré francia köztársasági elnök megnyitó beszédében azt mondta: „most már csupán az van hátra, hogy e győzelem minden gyümölcsét learassuk Önökkel együtt”. A volt központi hatalmaknak a vereségért területek, befolyási övezetek elvesztésével, jóvátétellel, a haderő csökkentésével stb. kellett fizetniök.
A győztes „szívélyes szövetség” (entente cordiale, innen a közismert antant elnevezés) „ötös fogatát” az Egyesült Államok, Nagybritannia, Franciaország, Olaszország és Japán alkotta. Az európai ügyekben T. W. Wilson amerikai elnök, O. Lloyd George angol, G. Clemenceau francia és V. E. Orlando olasz miniszterelnök – a Négy Nagy, ahogyan akkor mondták – döntött. Az öt nagyhatalom vezető államférfiai és külügyminiszterei alkották a Tizek Tanácsát. A területi kérdéseket, az új államhatárokat abban a bizottságban tárgyalták meg, amelyet A. Tardieu francia külügyminiszter vezetett. A német gyarmatok és a török birodalom egyes területeinek sorsát szabályozó rendszer alapjait J. Ch. Smuts angol tábornok, a kabinet tagja, a Dél-Afrikai Unió későbbi miniszterelnöke dolgozta ki. (Smuts „jó ismerősünk”: 1919. április elején a békekonferencia őt küldi Budapestre, hogy Kun Bélával tárgyaljon.)
A tanácskozásokon csak „a szövetséges és társult hatalmak” voltak jelen; Közép-Kelet-Európából, a Balkánról csupán Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) és Görögország. A legyőzötteket már csak a kész szerződési okmányok átvételére, majd aláírására hívták meg.
Az antant még a háború idején, a szövetségesek biztosítása érdekében egy sor kötelezvényt írt alá, amelyet 1919-ben nem akart teljes összegben beváltani. Különösen az Egyesült Államok tiltakozott, amely hadba lépése után nem csatlakozott e szerződésekhez.
Melyek voltak ezek a „váltók”? 1915. augusztus 18-án Anglia, Franciaország és Oroszország Szerbiának ígérte Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét, Szlavóniát, Horvátországot, Fiumét, a Bácskát, a Bánátot – vagyis a Monarchia és a történeti Magyarország részeit. 1916. augusztus 17-én az antant, azért, hogy Románia ne csak semlegességi nyilatkozatot tegyen, hanem a központi hatalmak ellen lépjen be a háborúba, elismerte a román kormány igényét Bukovinára, Dobrudzsára, Besszarábiára, Erdélyre, a Tiszántúlra (fel Debrecenig, beleértve Szegedet, Orosházát) és a korábban már Szerbiának kínált Bánátra. Olaszország annak fejében csatlakozott az antanthoz, hogy az 1915. április 26-i londoni szerződésben felajánlották Ausztria egy részét (Dél-Tirolt), valamint Gorizia és Trieszt körül nemcsak olasz-, hanem szlávlakta területeket. Utóbb az olaszok maguknak követelték Fiumét, s igényeket támasztottak a Balkánon is.
Amikor a szövetségesek „társult hatalomnak” elfogadták az emigráns csehszlovák kormányt, egyben elismerték a csehszlovákok jogát a függetlenségükre „területeik történelmi határain belül”. 1919-ben a vita akörül folyt, hogyan kell értelmezni e „történelmi határokat”. Az antant tervei között szerepelt, hogy helyreállítja Németországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában, valamint a cári birodalomban három részre darabolt Lengyelország egységét és függetlenségét.
Ezekből az ígéretekből és célokból következett, hogy mire a békekonferencia megnyílt, a területi döntések körvonalai már határozottan kirajzolódtak. Ez nem zárta ki természetesen a további heves vitákat, hiszen etnikailag kevert területeken kellett megvonni az új határokat, ami önmagában véve is nehéz feladat volt. Ezt terhelte még a hatalmi érdekek ütközése és nem egy esetben a tájékozatlanság.
A vezető politikusok, akik a szakértők javaslatai felett döntöttek, sok esetben azt sem tudták, merre keressék a térképen a szóban forgó területeket. Senki sem ütközött meg azon, hogy pl. Lloyd George összekeverte Salgótarjánt és Pécset – ami legalább egy országon belüli tévedés volt.
Anglia Németország gyarmati és tengeri meggyengítését kívánta, igényt tartott az egykori német kolóniákra. Az európai kontinensen az volt a britek fő gondja, hogy a német vetélytárs helyére ne lépjen más – a túlságosan hatalmas Franciaország sem. A franciák egy gazdaságilag, katonailag, politikailag veszélytelenné tett, körülkerített Németországban, valamint az erős Lengyelország, Csehszlovákia, Románia megteremtésében látták biztonságuk zálogát. Olaszország ki akarta terjeszteni befolyását a Duna-medencére, az Adrián és a Balkánon vezető hatalommá kívánt előlépni. Az angolok és a franciák – a szovjet rendszer megdöntésére szőve terveket – szerették volna „védnökségük” alá vonni Baku olaját, az egykori cári birodalom déli országrészeit.
Az Egyesült Államok Európában nem volt érdekelt. Az amerikai kongresszusban többséget alkotó izolacionisták (az elzárkózás hívei) hevesen ellenezték, hogy az itteni – számukra áttekinthetetlen – ügyekbe belebonyolódjanak. Területek annektálása nem érdekelte az USA politikusait. Annál inkább foglalkoztatta őket az amerikai befolyási övezet kiterjesztése a Távol-Keleten, Kínában, Szibériában, valamint Dél-Amerikában. A német béke aláírása után az Egyesült Államok ki is vonult a békekonferenciáról, a többi szerződést már külön írta alá, és nem lett tagja a Nemzetek Szövetségének sem, holott Wilson elnök hívta életre.
Oroszország 1917 októberében kivált az antantból, harcot indított az imperialista béke, a hadisarc, a területi hódítás ellen. Példája nyomán az akkor bontakozó nemzetközi kommunista mozgalom tanácsköztársaságok megteremtésével, s ezek szövetségével akart új rendet és új békét teremteni. Így azután az antant számára megkeseredett a győzelem édes gyümölcse, döntéseiket nehezebben kényszerítették rá a legyőzöttekre. Egy szocialista állam, Szovjet-Oroszország léte a nemzetközi kapcsolatokban minőségi változást jelentett. Bár a szovjet kormányt nem hívták meg Párizsba, mégis számolni kellett vele. Szovjet-Oroszország elszigetelése fontos célja volt a konferenciának.
Az új államhatárok
Németország 1919. június 28-án Versaillesban, a Nagy Trianon nevű kastélyban(az asztal, amelynél az aktus lezajlott, ma is ott áll a múzeummá alakított épületben); Ausztria 1919. szeptember 10-én St. Germainben; Bulgária 1919. november 29-én Neuillyben; Magyarország 1920. június 4-én Versaillesban, a Kis Trianonnak nevezett palotában; Törökország 1920. augusztus 10-én SŐvresban írták alá a békeszerződéseket. A német császárság, az Osztrák-Magyar Monarchia és a török birodalom ekkor tűntek el a térképről, hogy új és újjáalakult államoknak adják át a helyüket.
A versailles-i béke visszaadta a franciáknak Elzász-Lotharingiát, amit 1871-ben vesztettek el; a Rajna-vidéket a nagyhatalmak ideiglenes megszállása alá helyezte, az övezetet demilitarizálta; kisebb területeket ítélt meg Belgiumnak.
Az antant Lengyelországot nemcsak Németországgal, de Szovjet-Oroszországgal szemben is meg akarta erősíteni; szovjetellenes politkájuk miatt pedig támogatta az önálló balti államokat. Lloyd George nyomására Danzigot ugyan nem ítélték Lengyelországnak – azzal csak vámuniót alkotott –, hanem szabad városként a nemzetek szövetségének védnöksége alá helyezték, akárcsak a Saar-vidéket. Lengyelországhoz csatolták az egykori német birodalom jelentős részét.
A Duna-medence új arculatát az osztrák és magyar béke rögzítette. Ezek révén formálódott ki elsősorban Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia s részben Lengyelország is. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a békekonferencia a semmiből teremtette az új államokat. Hiszen a nemzetté válás, az önálló államiság megteremtésének kelet-európai folyamata már évtizedek óta bomlasztotta az Osztrák-Magyar Monarchiát s teremtett nyugtalanságot a Balkánon. A függetlenség igénye olyan erővel hatott, hogy háttérbe szorított mindenféle föderációs elképzelést s így a nemzeti kérdés megoldásának szocialista modelljét is.
Ausztriának nemcsak a Monarchia egykori cseh, morva tartományairól kellett lemondania, hanem németlakta területekről is (Szudéta-vidék) Csehszlovákia javára, míg Jugoszláviához, illetve Olaszországhoz kerültek a Habsburg birodalom egykori adriai területei, Dél-Tirol (Alto Adige). Az 1920. októberi népszavazás nyomán Karinthia déli zónája és Klagenfurt, a jugoszláv igények ellenére, osztrák fennhatóság alatt maradt. Viszont az osztrákok kérése ellenére Magyarországnak ítélte a békekonferencia Csornát és Szentgotthárdot, hogy ezzel „enyhítse” a csehszlovák-magyar határon hozott döntéseit.
Burgenland birtoklása ügyében heves ellentétek robbantak ki Ausztria és Magyarország között. A magyar ellenforradalmi rendszer támogatta az idesereglő, jobbára volt különítményesekből álló bandákat, hogy megakadályozza a St. Germain-i béke végrehajtását. Ezzel egyidejűleg a jugoszlávok megszállva tartották Pécset és Baranya szintén Magyarországnak ítélt részét. Így a Bethlen-kormány elérte, hogy a bandaharcokat felszámolva 1921. december 14-én Sopron sorsáról népszavazás döntsön, s a jugoszlávok is kiürítették a megszállt területeket.
Fiume (ma Rijeka) az 1920. évi rapallói szerződés alapján szabad város lett, ami az olasz-jugoszláv vitát nem zárta le. Végül is 1924-ben a római szerződés értelmében a kikötő olasz fennhatóság alá került.
Az osztrák békeszerződés 88. pontja megtiltotta Németország és Ausztria egyesülését (hasonló pont szerepelt a német békeszerződésben is), és előírta azt is, hogy Német-Ausztria helyett az Ausztria nevet kell használni.
A magyar békeszerződés azért kapta a „trianoni” nevet már a kortársaktól, hogy így a némettől megkülönböztessék, hiszen mindkettőt Versaillesban írták alá. A nagyhatalmak képviselői 1919. február első napjaiban meghallgatták a csehszlovák, a román és jugoszláv békedelegáció szóbeli előterjesztését is. Vitáik elsősorban Br<176>tianuval voltak. Románia ugyanis ragaszkodott az 1916. évi szerződéshez, noha ennek az előírásait megszegve különbékét kötött 1918-ban, és csak két nappal a német fegyverletétel előtt üzent ismét hadat a központi hatalmaknak. A román kormány ellenezte a leghevesebben és legtovább, hogy a békeszerződésekbe beiktassák a nemzeti kisebbségek jogait biztosító paragrafusokat: ezt a román belügyekbe való beavatkozásnak ítélte. A román hadsereg a Tanácsköztársaság elleni intervenció során megszállta a Tiszántúlt, Budapestet és más területeket. 1920 nyarán végül is úgy vonult ki, hogy ennek fejében és Szovjet-Oroszország kárára megkapja Besszarábiát.
Lloyd George népszavazást erőltetett Erdélyben, az amerikai szakértők Szatmárnémetit, Nagyváradot, Aradot nem akarták Romániának ítélni. Különböző kompromisszumok bonyolult rendszerében, amelyek csak részben érintették a magyar problémákat, alakult ki az a magyar-román határ, amely román követeléseket követte, ha nem is teljes egészükben. Romániához került Bukovina, Erdély, valamint attól északra eső területek, a Bánát egy része s Bulgáriától Dél-Dobrudzsa. Mivel Pozsony térségében a csehszlovákok javára döntött a békekonferencia, amerikai javaslatra Szegedet Magyarországnak ítélte.
A csehszlovák-magyar határ vitájában sokkal nagyobb érdeklődést váltott ki annak német és lengyel vonatkozása, mint a magyar. Az angol külügyminisztérium, a Foreign Office erős csehszlovák lobbyja ugyan azt akarta, „hadd kapják meg csehszlovák barátaink, amit kívánnak”, mégis Vác, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Tokaj, a salgótarjáni szénmedence és a város, Miskolc és környéke, valamint Csap – magyar kézen maradt. A Csallóköz, az amerikaiak fenntartásai ellenére, Csehszlovákiához került.
Kárpátalja sorsáról hosszú vita folyt, mivel a nagyhatalmak semmiképpen sem akarták e területtel erősíteni Ukrajnát. Még az a lehetőség is felmerült, hogy ezt a gazdaságilag-politikailag elmaradott, társadalmilag fejletlen területet Magyarországhoz csatolják. Végül is Csehszlovákia része lett. Prága Duna-medencei vezető szerepét szerette volna megalapozni. Ezért erőltette ismét és ismét, bár hasztalanul, hogy osztrák és magyar területek kihasításával kijáratot kapjon az Adriai-tengerhez. (Ez volt a korszakban ismert, Csehszlovákiát és a délszláv államot összekötő korridor terve.) A sziléziai, illetve a salgótarjáni szénmedencék birtoklása pedig lehetővé tette volna a nélkülözhetetlen fűtőanyag alkalmazását politikai fegyverként.
A békekonferencia ugyan 1919. június 13-án tudatta az államhatárokat az érintettekkel, de a Forradalmi Kormányzótanácsot nem hívta meg Párizsba, mert ezzel elismerte volna a Tanácsköztársaságot. A magyar békeszerződést 1920. június 4-én az ellenforradalmi rendszer képviselői írták alá.
Új államok – nemzeti kisebbségekkel
A Duna-medence nagy átalakulásából végül csak két állam került ki minimális nemzeti kisebbséggel: Ausztria és Magyarország. Viszont a kisebbségek helyzete az egész térség általános problémájává vált, mert a békeszerződések előírásai a nemzeti kisebbségek jogairól jórészt papíron maradtak.
A Balkán változásait a bolgár, valamint a török béke vonatkozó részei rögzítették. A szultán ugyan aláírta a szerződést, az „ifjú törökök„ mozgalma Kemál Atatürk vezetésével azonban megdöntötte a monarchiát, diplomáciai és fegyveres harcot kezdett. Így azután 1923. augusztus 23-án a svájci Lausanne-ban új török békét kötöttek. Törökország megtarthatta Anatóliát, Kelet-Thrákiát és más területeket, amelyeket korábban Görögországnak ítéltek, a Boszporusz tengerszorost nemzetközi vízi úttá nyilvánították. A német és a török békének a kontinensen kívül is jelentékeny következményei voltak. Németországnak le kellett mondania egykori gyarmatairól, Törökországnak közel-keleti területeiről, Kis-Ázsia és a Közel-Kelet térképe teljesen átalakult.
Németország közép-afrikai gyarmatai közül Tanganyika, valamint Kamerun és Togó egy része angol, míg e két utóbbi nagyobb része francia fennhatóság alá került, Ruanda fölött Belgium gyámkodott. Délnyugat-Afrikán, valamint Szamoán, Íj-Guineán és a Csendes-óceán nyugati részében az Egyenlítőtől északra fekvő szigeteken a Dél-Afrikai Unió, Íj-Zéland, Ausztrália, Japán és Anglia osztozott. Az egykori török vilajetek közül Irak, Mezopotámia, Palesztina angol, míg Szíria francia uralom alá került.
Még ülésezett a konferencia, amikor felmerültek már az első kételyek, aggályok: biztosítékot jelent-e a rendezés tartós békére. Lloyd George 1919. március végén egy bizalmas memorandumban kifejtette, hogy döntéseikkel egy német-magyar-bolgár-török összefogást alapoznak meg.
Bizonyos, hogy az antant politikája és módszerei a Duna-medence és a Balkán
politikai légkörét megrontották, ellenséges viszonyt teremtettek egy sor ország
között. A nemzetté válás, az új államok születése olyan körülmények között zárult
le, illetve ment végbe, hogy annak pozitív és negatív következményeit minden
érintett megérezte, megszenvedte.