megoszt

Szász Zoltán

Kisebbségvédelem a szomszédos államokban

Románia

Az első világháború után megszülető Nagy Románia népességének 27-28%-a nem román nemzetiségű volt. A magyar anyanyelvűek részaránya 1930-ban az egész országban 8,6%, Erdélyben 26,7% volt.

A hatalomváltozás utáni első másfél évtized nemzetiségi politikáját a széles körű liberális jogelvek és a hatósági nacionalista önkény egyidejű érvényesülése jellemezte.

Amikor 1918. december 1-jén az erdélyi románság képviselői kimondták az egyesülést Romániával, a Gyulafehérvári Határozatban leszögezték: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára; minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához a saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” A határozatból azonban ezt nem, hanem csak a területek egyesítésére vonatkozó részt cikkelyezték be. A határozat ígéreteire sokszor hivatkoztak számonkérően a kisebbségek vezetői, ugyanakkor a román politikusok a külvilág felé úgy emlegették, mint a megértő nemzetiségi politika bizonyítékát, elhallgatva, hogy mi az otthoni valóság.

Az 1919. december 29-i párizsi kisebbségi szerződés kimondta, hogy az érintetteknek „joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni... A székely és szász közületek... vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot kapnak.” Ezt a román kormány a belügyekbe való <%-4>beavatkozásként értékelte, s a szerződést csak nagyhatalmi ultimátum nyomán fogadta el.

Az 1923. évi alkotmány a modern liberális nacionalizmus szellemében fogant. Leszögezte, hogy a „román királyság egységes és oszthatatlan nemzeti állam”. A teljes szólás-, sajtó- és gyülekezési, oktatási szabadság mellett kimondta a közigazgatás decentralizált szervezésének elvét. A kisebbség fogalmát ugyan nem ismerte, de a teljes egyenlőség elvével széles keretet ígért a nemzetiségek számára.

A tényleges törvények, rendeletek azonban az elnyomást szolgálták. Az 1924. évi elemi oktatási törvény a „román eredetűeket” nem engedte magyar iskolába járni, s megkezdődött a származás kutatása. Az állam kevés magyar iskolát tartott fenn (számuk 1934-45-ben 112), magyar vidékeken felállított egy románosító célzatú kultúrzónát, ahol az új tanárok másfélszeres fizetést és 10 hektár földet kaptak. A felnőtt iskoláztatás csak románul folyhatott, akárcsak 1936-tól a középfokú iparoktatás, bárki is volt az iskolafenntartó. A „magániskolák” – azaz a kisebbségek, egyházak iskolái – diplomát nem adhattak ki, tanulóik az idegen tanárok előtti román nyelvű érettségin tömegesen buktak meg (1925-ben 77%, 1927-ben 83%).

A gazdaságban, kultúrában jelentkező elnyomó törekvéseket különösen erősítette, hogy gyakori volt a politikai „ostromállapot”, s ezzel összefüggésben a sajtócenzúra, ami a katonai (természetesen román) parancsnokok önkényének szolgáltatta ki az adott vidéket.