nyomtat

megoszt

Erdély a Históriában
BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)

Szarka László

Revízió és kisebbségvédelem?

A nemzetközi kisebbségvédelem és a magyar külpolitika az 1920-as években

 

„Kérjük még továbbá azt is, hogy abban a végső esetben, ha területi változásokat fognak ránk kényszeríteni, a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelme hatásosabban és részletesebben biztosíttassék, mint azt a nekünk átnyújtott békejavaslat tervbe veszi. A mi meggyőződésünk szerint a tervbe vett biztosítékok elégtelenek. Erősebb biztosítékokat kívánunk, amelyeket a Magyarország területén megmaradó idegen ajkú lakosokkal szemben mi is készek vagyunk alkalmazni” – mondta Apponyi Albert, a magyar békedelegáció elnöke 1920. január 16-án, a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa előtti beszédében. Apponyi érvelése egyszerre jelezte a hárommilliónyi kisebbségi magyarrá lett, szomszéd országokhoz került népcsoportok iránti felelősséget, a kisebbségi jogok kiterjesztésében mindmáig megmutatkozó magyar többletérdekeltséget, valamint a közép-európai területi változásokkal szembeni magyar ellenkezést is.

A magyar külpolitika a két világháború közt valójában kettős célnak, a magyar kisebbség megőrzésének és a békés határrevízió elérésének kívánt megfelelni azzal, hogy támogatta a kisebbségek jogvédelmét, ugyanakkor szorgalmazta a határok korrekcióját. Az alábbiakban az 1920-as évek kisebbségi magyar jogvédelmi törekvéseinek és a hivatalos magyar külpolitikának a viszonyát kívánjuk röviden felvázolni, mégpedig a Népszövetséghez benyújtott kisebbségi tárgyú beadványok és a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer megítélése alapján.

Magyar törekvések, 1920

Apponyi fentebb idézett bejelentése után a magyar békedelegáció 1920. február 20-án olyan átfogó kisebbségvédelmi jog- és intézményrendszer kialakítását javasolta, amely meghaladta a győztes nagyhatalmak képviselőinek óvatos és visszafogott elképzeléseit. A magyar beadvány szerint a kisebbségbe került népcsoportok pl. megtarthatták volna eredeti, anyanemzetükkel egységes felekezeti szervezetüket, tekintet nélkül az új országhatárokra. Az iskolák, művelődési intézmények fenntartásában, valamint a nyelvhasználat és a vallásgyakorlás kérdéseiben „a nyelvi (népi) kisebbségekhez tartozó állampolgárok együttesen erkölcsi személyt fognak képezni, amelynek autonóm jogai lesznek”. A magyar békedelegáció jegyzéke ezenkívül igen széles körű nyelvhasználati jogokat körvonalazott a közigazgatásban, törvényhozói és önkormányzati testületekben. Fontos alapelvként javasolta a magyar beadvány, hogy „a közigazgatási egységek megváltoztatása a kisebbségek arányának módosítása szempontjából legyen tilos”.

Hasonlóképpen a kisebbséghez tartozó jogi és természeti személyek vagyonának törvényi vagy kormányzati úton való elidegenítésével szemben is garanciákat kért a magyar békedelegáció. (Aminek jelentősége gazdaságilag és kisebbségvédelmi szempontból is óriási lett volna, mint ismeretes az új államokhoz jutott területeken a magyar nemzetiségű birtokos réteg volt a legerősebb gazdasági tényező.)

Magyarországra nézve a beadvány mindezeket a kötelezettségeket vállalta. A Szövetséges és Társult Hatalmak válaszának 1920. május 6-i kísérőlevele a Magyarország részéről javasolt szabályokról megállapította, hogy azok elfogadása „áthidalhatatlan bonyodalmakat vonna maga után”, majd ellentmondást nem tűrve leszögezte: „Ami a más államok szuverenitása alá kerülő magyar népszigeteket illeti, Románia és a Szerb-Hor vát-Szlovén Állam részéről már aláírt és a Csehszlovák Állam részéről már megerősített kisebbségvédelmi szerződések a kisebbségek érdekeit teljesen biztosítják.”

A magyar kisebbségekkel szembeni gazdasági, politikai és kulturális jogfosztó, illetve jogkorlátozó intézkedések nagy száma azonban már a huszas évek legelején is azt bizonyította, hogy nem voltak túlzottak a kisebbségvédelem csekély hatásfoka miatt érzett előzetes magyar aggodalmak. A régi magyar állampolgárság megszűnése, illetve újrakérelmezése miatt több ezer esetben önkényes eljárások történtek, s így a kisebbségek és az úgynevezett optánsok vagyonjogi problémája az egész két világháború közti periódus egyik alapvető közép-európai nemzetközi jogi kérdésévé vált. Az új utódállamokból történt kiutasítások, az állampolgárság iránti kérelmek több tízezer személyt érintő elutasítása és az ezzel járó anyagi, erkölcsi és jogi hátrányok a magyar kormányzat és a magyar kisebbségek jogvédelmi törekvéseinek leggyakoribb közös tárgyát jelentették.

Az egykori történeti Magyarország területéről az 1920-as években összesen 208 kisebbségi vonatkozású beadványt adtak be, ebből 199 az utódállamokban élt kisebbségek jogainak, 9 pedig a magyarországi kisebbségek jogainak biztosítását sürgette, illetve azok sérelmét panaszolta fel. A magyar kisebbségek által benyújtott petíciók száma ebben a periódusban 33 volt, s közülük 18-at elfogadhatónak minősített a Népszövetségi Tanács kisebbségi bizottsága, ami azt jelentette, hogy ezekkel a beadványokkal érdemben is foglalkoztak.

A nemzetközi kisebbségvédelem kezdetei

A magyar kormány kezdettől fogva folyamatosan foglalkozott a magyar kisebbségek jogainak alakulásával. A békekonferencia munkáját folytató Nagykövetek Tanácsához négy beadványt adtak be magyar részről, mindegyikben sürgetve az utódállamok által aláírt kisebbségi szerződések maradéktalan teljesítését. 1922 májusában a genovai európai gazdasági értekezletet összehívó nagyhatalmakhoz intézett a magyar kormány kisebbségi memorandumot, amelyet azok a Népszövetségi Tanácshoz küldtek át. A londoni magyar követ 1922. július 18-án jegyzéket intézett a Népszövetség Főtitkárához a Jugoszláviához került egykori magyarországi területekről kiutasított magyarok ügyében.

A magyar diplomácia a népszövetségi közgyűléseket is rendre felhasználta a nemzetközi kisebbségvédelem hatékonyabbá tétele érdekében. 1922 szeptemberében Bánffy Miklós külügyminiszter, egy évvel később pedig Apponyi Albert Magyarország népszövetségi fődelegátusa szorgalmazta a  Népszövetségi Tanács kisebbségi petíciókkal kapcsolatos munkájának elfogulatlanabbá, objektívebbé tételét és a kisebbségek szervezeteit a kisebbségvédelmi mechanizmusban önálló és teljes jogú jogi alanyként javasolta elismerni. A Népszövetségi Tanács által létrehozott Állandó Nemzetközi Bíróság véleményének, állásfoglalásainak fontosságát, valamint a helyi megfigyelő intézményének megteremtését – akkor 40 milliónyi európai kisebbségnek megnyugtatása érdekében – halaszthatatlan teendőnek tartotta a magyar fődelegátus.

Mind a magyar kisebbségek, mind pedig a magyar diplomácia tehát, korán felismerte a Népszövetség égisze alatt kibontakozó, majd a népszövetségi ligák, illetve az Interparlamentáris Unió és más nemzetközi szervezetek keretében is megélénkült nemzetközi kisebbségvédelmi tevékenység jelentőségét. A Népszövetséghez beterjesztett magyar tárgyú beadványok a magyar kisebbségeket sújtó román, csehszlovák, jugoszláv földreform kapcsán fékezőleg hatottak a többségi nemzethez tartozó polgárokat magyar etnikai régiókba telepíteni kívánó elképzelésekre, és különösen a Romániához került Bánság vonatkozásában sikerült is az eredeti tulajdonosok érdekvédelmében eredményeket is elérni. A Népszövetség mellett létrehozott Magyar Titkárság, valamint a Magyarországon működő különböző kisebbségvédelmi csoportok petíciós munkája kezdetben a kisebbségi pártok, szervezetek hiányzó ez irányú működését pótolta. Az első erdélyi, magyar tárgyú petíciókat pl. a Budapesten működött Bocskay Szövetség készítette el és nyújtotta be a Népszövetség Tanácsához. A népszövetségi Magyar Titkárság megalakulása után folyamatosan készített beadványokat a magyar kisebbségeket ért jogsérelmekről.

Panaszok, panaszok...

A kisebbségi magyar pártok legelőször a szlovákiai és ruténföldi magyar és német kisebbségek helyzetéről készítettek memorandumokat, amelyek elsősorban a csehszlovák közigazgatás és statisztika kisebbségellenes magatartásával, a kisebbségi oktatással és gazdasági helyzettel kapcsolatos panaszokat gyűjtötték össze. A véleményezés céljából a csehszlovák kormánynak kiadott petícióra a prágai hivatalos válasz teljes mértékben elutasító volt, mondván, hogy a panaszok egy része alaptalan, más része „a belső törvényhozás kompetenciájába tartozik”, és akadt olyan sérelem is, amely a kisebbségi szerződés aláírása előtt történt. Az érintett kormányok részéről adott hivatalos válasz tipikus példája a prágai válaszjegyzék, amely bár – a kormányzati vizsgálat anyagaival jól dokumentálhatóan – valós mulasztásokra, sérelmekre adott választ, semmiben sem ismeri el a többségi kormányzat hibáját.

A romániai magyar kisebbség ügyében már az 1920-as évek elején több petíciót is eljuttattak a Népszövetséghez. A romániai magyar kisebbség által benyújtott első panaszt azonban az erdélyi és bánsági magyar földbirtokosok 1925. február 18-i beadványa jelentette, amely a romániai agrártörvény diszkriminatív erdélyi tendenciáinak kivizsgálását követelte. Ezt követően 1925 és 1937 között a romániai magyarság még további 28 panasszal fordult a Népszövetséghez: 12 beadványt magánszemélyek nyújtottak be, 2 petíciót a romániai magyar egyházak, 15 memorandumot pedig a Romániai Magyar Párt készített.

Míg az első csoportban  túlsúlyban voltak a vagyonjogi jellegű beadványok, az egyházi petíciók pedig az egyházi oktatás jogainak sérelmeit panaszolták fel, a Magyar Párt petíciói többségükben konkrét jogsérelemre épültek. Így pl. 1930-ban a névelemzés ügye (románosan hangzó nevek tulajdonosait automatikusan román nemzetiségűnek minősítették), a kultúrzóna kérdése volt a tárgya egy-egy beadványnak. A későbbiekben a román közigazgatási törvény magyar részről sérelmesnek tartott rendelkezései, a magyar nemzetiségű postai alkalmazottak elbocsátása, valamint a tovább folytatódó román névelemzési gyakorlat szerepelt a Magyar Párt memorandumaiban. De a románosító nyelvpolitika kapcsán a helynevek sajtóbeli használata, a cégtáblák kétnyelvűsége, a vállalati alkalmazottak etnikai aránya, az iskolai segély kérdései is okot adtak egy-egy petíció összeállítására.

A romániai magyar beadványok a Nemzetek Szövetségében három esetben voltak sikeresek. Ebből kettő a Népszövetségi Tanács tárgyalása alapján: mindkettő vagyonjogi természetű kérdés volt. A harmadik elintézett romániai magyar panasz az erdéyi magyar egyházvezetők tiltakozása volt a magánoktatás korlátozása ellen, amit a Népszövetség közbelépésére a román kormány módosított. További 12 esetben a Népszövetség titkárságának kezdeményezésére a panaszt a román kormány saját elhatározásából akceptálta, legalább részben kivizsgálta és orvosolta, korrigálta. A romániai magyar kisebbség által benyújtott panaszok viszonylagos sikerét bizonyítja az a tény, hogy teljesen elintézetlen csupán 5 eset maradt: a három népszövetségi intervenció és a 12 román kormányzati intézkedés mellett további 9 esetben a Népszövetség kisebbségi bizottsága elindította ugyan az eljárást, de a román kormány észrevételeinek beérkezése után nem látta többé szükségesnek az intézkedések megtételét.

Korabeli népszövetségi statisztikai adatok szerint 1921 és 1936 között összesen 867 kisebbségi tárgyú beadványt nyújtottak be, ebből csupán 471 panaszt fogadtak el. Az elfogadott 471 panaszból a Népszövetségi Tanács elé mindössze 56 beadvány került. Az elfogadott magyar kisebbségi beadványok száma ebben az időszakban 43 volt, köztük az összes romániai magyar petíció, amelyek közül ráadásul kettő a Népszövetségi Tanács elé került. A romániai magyar beadványok mind formailag, mind pedig tárgyszerűségüket tekintve a népszövetségi fórumokon is elismertek voltak: 1930-ban a névelemzés ügyében beadott romániai magyar beadvány esetében a népszövetségi kisebbségi bizottság pl. egészen szokatlan módon nem a román kormánytól, hanem a petíciót benyújtó Romániai Magyar Párttól kért kiegészítő információkat.

Kisebbség és parlamenti pártok

A két világháború között négy országban (Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában és Ausztriában) élő magyar kisebbségek jogvédelme természetesen nem merült ki a nemzetközi kisebbségi fórumokon való részvételben, jóllehet a Népszövetségi Ligák, az Interparlamentáris Unió és a Kisebbségi Konferenciák kínálta lehetőségek igen fontosak voltak e téren. A jogvédelem munkája azonban az adott országokon belül is folyt: a magyar képviselők parlamenti munkájának igen jelentős része Csehszlovákiában és Romániában egyaránt jogvédelmi jellegű tevékenység volt. A kisebbségi sajtóban cenzúra nélkül megjelentethető kisebbségi magyar parlamenti felszólalások, interpellációk fontos szerepet játszottak a kisebbségi közvélemény orientálásában, a jogbiztonság érzetének kialakításában is.

A magyar kisebbségek jogvédelmi akcióit a korabeli magyar külpolitika igyekezett minden fórumon és minden módon hathatósan támogatni. Mindazonáltal a magyar külpolitika alapvetően az igazságtalannak tartott országhatárok megváltoztatását, tehát a revíziós igények kielégítését tartotta elsődleges céljának, és a kisebbségvédelmet stratégiailag ennek rendelte alá. A trianoni békeszerződést követő rövid átmeneti periódusban a magyar kormány megpróbált szomszédaival bilaterális kisebbségvédelmi szerződéseket kötni, illetve szondázta a kétoldalú határmódosítási megállapodások lehetőségét is. Rövid időn belül kiderült azonban, hogy még a magát minden kétoldalú megállapodásra nyitottnak mondó Csehszlovákiával sem volt képes Magyarország kétoldalú kisebbségvédelmi szerződést kötni. Ennek legalapvetőbb akadályát ugyanis az az egyszerű tény jelentette, hogy a trianoni Magyarország területén a félmilliónyi németség kivételével nem maradt olyan jelentős számú, kompakt települtségű nemzeti kisebbség, amely egyensúlyt jelenthetett volna a nagyobbrészt határ menti és erős nemzeti tudattal rendelkező nagy számú új magyar kisebbségekkel szemben.

Revízió és kisebbségvédelem

Ezt követően – nagyjából 1923-1928 között – a magyar külpolitikában két koncepció párhuzamosan érvényesült. Az úgynevezett integrális (globális) revízió stratégiája, amely számos magyar értékelés szerint is kezdettől fogva irreális célkitűzés volt. Ennek megfelelően tényleges szerepe inkább csak a kedvező alkupozíció kialakítása volt. A másik koncepciót az etnikai alapozású revízió politikája jelentette. Ez utóbbi kiindulópontját a magyar többségű etnikai területek Magyarországhoz való csatolása jelentette. Sok magyar politikus számára ezért vált igazán fontossá a kompakt magyar településterületeken élő kisebbségek jogainak védelme.

A Népszövetség kisebbségvédelmi rendszerével szemben magyar részről nagyfokú elégedetlenség volt tapasztalható, Bethlen István még a Népszövetségből való kilépés gondolatát is felvetette a hatástalan kisebbségvédelmi eljárások miatt.

Az 1920-as évek végén a hivatalos magyar külpolitika már különbséget tett az integrális és az etnikai revízió között, igaz, azokat csupán a fokozatiság és a végrehajthatóság eszközei szerint különböztette meg: míg a határ menti magyar többségű területekre automatikusan igényt tartott, a többi területeken népszavazás megtartását kérte volna.

A két világháború közötti kelet-közép-európai kisebbségvédelem magyar történeti megítélésében jórészt ez a korabeli hivatalos magyar álláspont tükröződött hosszú időn keresztül. Polgári és marxista történetírók egyaránt a két világháború közti kisebbségvédelmi intézményrendszer csődjéről és impotenciájáról beszéltek, s nem ismerték fel a kisebbségvédelem nemzetközi garanciáinak, intézményeinek valóságos jelentőségét. Igaz, az 1945 után teljesen felszámolt kisebbségvédelmi rendszer miatt még a marxisták is panaszkodtak, de a nemzetközi fórumok és garanciák hiánya nyomán kialakult egyfajta exlex állapot sem sarkallta a kelet-közép-európai történetírást a két világháború közti kisebbségvédelmi rendszer egyfajta rehabilitására.

A korabeli magyar tapasztalatok és a kisebbségi jogvédelem gyakorlatának rövid áttekintése alapján összegzésképp azt mondhatjuk, hogy a két világháború közti nemzetközi kisebbségvédelem rendszere fontos forrása volt a kisebbségek jogbiztonságának, erős hátteret biztosított otthoni, belpolitikai jogvédelmi küzdelmeikhez, és tudatos kisebbségvédelmi célok megfogalmazására ösztönözte a magyar kisebbségi politikai pártokat, szervezeteket.

A magyar külpolitika revíziós orientációja természetesen nagy mértékben nehezítette a magyar kisebbségek nemzetközi jogvédelmét. A szomszéd államok minden kisebbségi megnyilatkozásban a magyar revíziós igények jelentkezését látták, és mint olyat a nemzetközi fórumokon is igyekeztek leleplezni. Ezzel együtt a szomszéd államok kormányai igen sok esetben legalább formálisan engedményekre kényszerültek, és mint pl. az 1937-1938. évi Hodza-féle csehszlovákiai nemzetiségi statútum iratanyaga tanúsítja, a harmincas évek második felében részleges önkorrekciókra is hajlandónak bizonyultak.

Ugrás az oldal tetejére