BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Szász Zoltán
A vitatott értékű „ajándék”
A székelyek Magyar Autonóm Tartománya
A Székelyföld, Terra Siculorum, Erdély délkeleti sarkában ősidőktől hazája a magyarság keleti tömbjének. A legendák szerint a hunok óta, a történeti kutatások szerint a 11-13. század óta élnek itt a székelyek, egykori határvédők, katonai szolgálónép utódaiként. Hogy honnan is származtak, arról még elvitatkozgathat a történettudomány. Hogy hová tartoznak, azt rég eldöntötte a történelem. Amióta érdemi ismereteink vannak róluk, azóta magyarnak tudjuk őket, még furcsa – rég eltűnt – türk típusú rovásírásukból sem lehet másra következtetni. Bizonyos azonban, hogy a középkori királyságban, e sokszínű, a modern monolitikus nemzetállamhoz nem hasonlítható bonyolult struktúrában a székelyek is (akár a kunok, a szászok) egy külön saját világban, autonómiában éltek, nagyobb részt állattartással foglalkoztak hétköznapjaikon. Nemzetségi szervezetükből a középkor végére közigazgatási egységek, az ún. székek alakultak ki, a hét szék élén a székelyispán állott. A székelyek összessége (katona)nemesi jogokkal rendelkezett, a valóságban azonban a társadalmi differenciálódás feltörte egységüket. A primorok, lófők, közszékelyek között éles határ húzódott, de „kifelé” a Székelyföld egységet alkotott, területét lakói saját tulajdonuknak tartották.
1437-ben már Erdély egyik elismert „rendi nemzetét” alkotják a (magyar) nemesek és a szászok mellett. A Buda 1541. évi eleste után fokozatosan kiépülő Erdélyi Fejedelemség egyes uralkodói megpróbálták őket új adókra, új szolgáltatásokra kényszeríteni. János Zsigmond is, a Báthoryak is rossz viszonyban voltak a makacsul védekező székelyekkel, de katonai erejükre nekik is, az „erdélyi aranykor” nagy fejedelmeinek is szüksége volt, ezért ismétlődően megerősítették a székely szabadságjogokat. A modern kort a sok székből álló Székelyföld is úgy érte meg, mint bármelyik vármegye: őrizte önigazgatását, de egyre nagyobb volt a központi kormányszervek hatalma.
A modern államiság kiépítése kezdetén ugyan nem bántották a székelyek autonómiáját, de 1876-ban azután felszámolták a székeket, létrejött a négy székely megye: Maros-Torda, Csík, Udvarhely és Háromszék, kb. 400 ezer, túlnyomó részben – köznapi fogalmazásban: tiszta – magyar lakossággal, s ezek már semmiben sem különböztek a többi vármegyétől. A különállásra legfeljebb halványan emlékeztetett, hogy Ferenc József, sok egyéb mellett, megtartotta „a székelyek ispánja„ címet...
Kisebb módosításokkal Trianon után is megmaradt a négy székely megye, s az 1940. évi második bécsi döntés, majd a román főhatalom 1945. évi újraberendezkedése sem hozott nagyobb arányú beosztási módosulást.
Magyar Autonóm Tartomány
Az 1947. decemberi teljes kommunista hatalomátvétel után, a gyors átalakítás lendületében az uralkodó Román Munkáspárt külön nem foglalkozott nemzetiségi kérdéssel. Tudomásul vette a meglévő, 1944-45-től kialakított állapotokat, a magyar óvodákat, iskolákat, lapokat, kulturális intézményeket, a Bolyai Egyetemet, hiszen korábban maga is pártolója volt a kisebbségi jogoknak, s fontos szövetségese volt a hatalomért folyó harc idején a baloldali Magyar Népi Szövetség, mely (az egyházakon túl) a magyarság egyedüli komoly érdekképviseleti szerve volt. Az 1948. évi hevenyészet alkotmány beérte a kisebbségek széles körű anyanyelv-használati jogának általános deklarálásával, területről, autonómiáról nincs szó benne (24.¦.). Tény, hogy a kommunista rendszer első éveiben a nemzetiségi politika köznapi gyakorlatában figyelemre méltó tolerancia érvényesült. Miközben a „régi világ elemei” ellen kíméletlen harc folyt, a „nemzetiségi szeparatizmust” üldözték, koncepciós perek folytak az erdélyi magyar közélet „bal”- és „jobb”-oldali reprezentánsai ellen (mint Márton Áron gyulafehérvári püspök, Lakatos István szociáldemokrata, Szász Pál gazdaságpolitikus és igen sokan mások ellen), a magyar iskolák, intézmények működtek, a lapok, folyóiratok, könyvek megjelentek, a filmeket két nyelven feliratozták (román filmgyártás még nem volt), az anyanyelv használatát nem tiltották. Csehszlovákiához képest konszolidált állapotok voltak...
1951-ben született egy új közigazgatási beosztás, amelyet az 1952. évi új alkotmány szentesített. Az addig inkább történeti hagyományt követő megyék helyett 18 hatalmas „tartományt” alakítottak ki, s az új alkotmány ezek sorában szentesítette a négy székely megye összevonásából létrehozott Magyar Autonóm Tartományt is.
Ma még nem ismerjük, hogyan is született ez a sajátos elnevezésű igazgatási egység, kik bábáskodtak kürölötte. A szovjet minta követésének kényszere csak részleges magyarázat lehet. A kérdéssel foglalkozó magyar kutatók (Lipcsey Ildikó, Vincze Gábor) feltételezték, az „autonóm tartomány” létrehozása paravánnak kellett, hogy a fölöslegessé és valódisága miatt kellemetlenné váló magyar érdekképviseleti szervet, a Magyar Népi Szövetséget – mint immár szükségtelent – felszámolják. Lehetséges, valószínű is, csak éppen forrásokkal nem bizonyított. Ugyancsak logikusnak tűnik a másik magyarázó szempont: az erdélyi magyarság egyharmadát átfogó tartományban biztosítani kell a szabad nyelvhasználatot, hogy azután a többi területeken (Kolozsvár, Szatmár, Nagyvárad vidékén és a kisebb szórványokban) vissza lehessen szorítani a magyar nyelvhasználatot, el lehessen sorvasztani a magyar intézményeket. Ilyen tendencia a későbbi folyamatban valóban kialakult, de források híján nem tudjuk, mennyire volt ez előre beprogramozva. Egy román történész (I. Calafeteanu) viszont azt mondja, hogy a Petru Groza körüli államvezetés e tartomány megteremtésével épp a magyarság körében akart bázist szerezni magának, nem lévén elég támaszuk saját nemzetük kebelében.
Valószínűbb azonban, hogy a rejtély nem szorul bonyolult magyarázatra. A román párt – szovjet sugalmazásra vagy anélkül – felismerte, hogy egy szimbolikus gesztusnak nagyon is reális jelentősége lehet.
Ne feledjük, 1920 után nemcsak általában vetődött fel Erdély vagy az ottani magyarság autonómiájának gondolata, hanem érthetően születtek ötletek a „kompakt” Székelyföld autonómiájára kommunisták körében is. A magyar békedelegáció – úgy tudni – Párizsban maga is javasolni akarta ezt 1946-ban. Most, 1952-ben ezzel „megoldották a nemzetiségi kérdést”, vagy Gheorghiu-Dej főtitkár megfogalmazásában: a közigazgatási területi autonómia megerősíti a magyar és román dolgozók egymás iránti bizalmát. Tehát „bizalomerősítő” intézkedés volt; a másfél milliós magyarság egyharmada, a tömbben élő minimum 550 ezer székely nyelvi autonómiát kapott: az első számú hivatalos nyelv a magyar lett (a közel 200 ezer ottani román számára persze teljes nyelvi szabadság jutott). A tartomány maga dolgozta volna ki működési szabályzatát, de erre – noha az alkotmány előírta – már nem került sor.
Maros-Magyar Autonóm Tartomány
Így tűnik, zavartalanul működött a tartomány, de 1960-ban, praktikus okokra hivatkozva, átszabták területét. Nagyjából ugyanakkora maradt (12 250 km«MDSU»2), de elcsatolták Háromszéket, déli határa Tusnádfürdőnél húzódott, odacsatolták viszont a ludasi járást, Dicsőszentmártont, nyugati határa így már Aranyosgyéresig, Balázsfalváig nyúlt. Ezzel az addigi bő háromnegyedes magyar többség szűk kétharmadosra csökkent. Neve Maros-Magyar Autonóm Tartomány lett. Iparosabb új vidék birtokában s az 1955 utáni erősödő beruházási láz nyomán az ipari termelés 1965-re az 1950. évinek nyolcszorosára növekedett. Legnagyobb új vállalata a marosvásárhelyi vegyiüzem lett. Az iparosítással felgyorsult a 20románok betelepülése – amit hivatalosan is ösztönöztek. (Marosvásárhely magyar lakóinak aránya az 1956. évi 74%-ról 1977-re 63%-ra, napjainkra 51%-ra zuhant.)
A nagy átalakítások újabb hulláma, 1968 elsodorta a névleges autonóm tartományt. Gazdasági és adminisztratív racionalitások alapján Románia visszakanyarodott a megyerendszerhez. Maros, Kovászna, Hargita képezik az utódmegyéket”. A felemás MMAT-nak csupán vitatott emléke él napjainkban.
Mit ért vajon orvosi egyetemével, színművészeti főiskolájával, tanítóképzőjével, teljes körű magyar nyelvhasználatával, de bárminő önállóság nélkül?
Összességében a magyarság annyit tudott megőrizni identitásából, amennyit hosszú távon egy kompakt közösség – bizonyos eróziókat is beszámítva – maga megtartani képes. Az intézmények súlya, szerepe azonban mindig jelentős. A mából visszatekintve, s a késői Ceausescu-korszak agresszív nacionalizmusát ismerve, a székely azonosságtudat továbbörökítése szempontjából a Magyar Autonóm Tartomány nem tekinthető tanulság nélküli, teljesen jelentéktelen kísérletnek.