MAKKAI SÁNDOR
A KÉRDEZŐ JÖVENDŐ
A nemzeti öntudat revíziójának és a társadalmi megszervezkedésnek gyümölcsei a fiatal nemzedék számára érnek. Ezért nagyon fontos ránk nézve a magyar kisebbségi nevelés szellemének minősége és alkata.
Azt nem lehet mondani, hogy a magyarság az eltelt tizenkét év alatt ne érezte volna kellő súllyal a nevelés és az ezt lehetővé tevő iskola fontosságát. Küzdelmeink legelső vonalában állott ez a kérdés, s lehet állítani, hogy tartalmilag is betöltötte a kisebbségi küzdelem háromnegyed részét.
Talán különös, ha ennek dacára ezen a ponton is sürgős szükségnek állítom a revízió gyökeres végrehajtását.
Van egy olyan előítéletünk, amely a nevelés és az iskola kérdésével nőtt össze s amelyben összesűrítve megismétlődnek mindazok a nemzeti és társadalmi babonák, amelyekről eddig szólottam. Ez szomorúan természetes is, mert az idősebb nemzedékben, a nevelői generációban mindig megvan a törekvés arra, hogy a maga lezárt fogalmait és meggyőződéseit átörökítse a gyermekeire s így a jövendőt is a maga képére formálja. Csakhogy ez a törekvés a nevelésben még sokkal rosszabb, mint a jelenlegi felnőtt nemzedék életének gyakorlatában, mert ha az előítéletek valóban az ifjúság tulajdonává is lennének, akkor még a lehetősége is ki volna zárva a jobbértelmű változásoknak. Azonban, szerencsére, az eset az, hogy maga az ifjúság már mélyen érzi ezeknek a belső megváltozásoknak szükségességét. Kell, hogy a felnőttek nemzedéke is érezze ezt és véghez vigye magában az elme megváltoztatását, nehogy tragikus ütközés csattanjon ki a két nemzedék között, – amelynek kétségtelen jelei már is mutatkoznak.
El kell ismernem, hogy nagyon sok külső körülmény szolgál a szülők és nevelők előítéletének megerősítésére és látszólagos igazolására. Ezért nagyon nehéz is ezen a téren egy új öntudat felébresztése. Bátor szembenézés kell itt is önmagunkkal és elszántság arra, hogy a tények igazságával szemben készek legyünk elménket és szívünket befogadóvá tenni. Azt hiszem, csaknem általános meggyőződés az, hogy a régi nevelés és a régi iskola maradék nélkül megfelelő és jó volt, míg a mostani éppen ilyen mértékben rossz. Mi az, ami ezt a meggyőződést kelti és megszilárdítja? Azok a külső nehézségek, amelyek tőlünk függetlenül súlyosodnak reá gyermekeink nevelésére és iskoláink életére. És természetesen, letagadhatatlanul igaz mindaz a sok panasz, ami ezekre vonatkozik. Tizenkét év alatt volt módunk megtapasztalni, hogy a kisebbségi nevelés és iskolaügy elé miféle rettentő korlátok, bilincsek, gátak emelkednek s hogy mennyiféle, szinte fel sem sorolható nehézsége állott elő annak, hogy a magyar szülő gyermekét a saját iskolájában, a saját maga által jónak tartott szellemben neveltethesse. Természetes, hogy tőlem áll a legtávolabb a nevelés és iskola e tőlünk független bajainak letagadása, hiszen kötelesség és meggyőződés szerint folytatom ellenük minden felelős tényezővel együtt, a lankadatlan küzdelmet. Sajnos, nagyon messze állunk még attól, hogy az erre vonatkozó örök emberi és nemzeti jogaink elismerve és érvényesítve legyenek. Tehát igenis vannak külső bajok, amelyek a mai iskolát a régivel szemben rosszá teszik, vannak kötelességek, melyek folytán harcolni meg nem szűnhetünk mindaddig, amíg ez a külső rossz a jogok megnyerése által el nem enyészik. – De senkinek sem szabad megállnia azon, hogy csak olyan bajok vannak, melyek tőlünk függetlenek és amelyekről mi nem tehetünk s ha ezek megszűnnének, nevelésünk és iskoláink minden problémája el volna igazítva.
Ebben a felfogásban fenyeget minket az a nagy veszedelem, hogy ifjú nemzedékünk testi és lelki minőségéért, szelleméért, törekvéseiért a teljes felelősséget a tőlünk független külső körülményekre toljuk át. – Az a kötelességem, hogy figyelmeztessen az erdélyi magyarságot: a gyermekeiért, a jövendőjéért, bármiféle iskolarendszer, bármiféle külső nehézségek dacára is, egyedül ő maga viseli a felelősséget a saját lelkiismerete, a történelem és az Isten előtt.
Semmiféle külső nehézségnek, a külső körülményekkel szemben fennálló semmiféle jogos panasznak és a megillető jogokért folytatott semmiféle külső küzdelemnek nem szabad elfeledtetnie és semmivé tennie azt a felelősségteljes kötelességet, amely bármiféle körülmények közt a szülőket és nevelőket terheli a nevelés belső szelleméért.
Mit jelentene számunkra az, ha Isten kegyelméből birtokába juthatnánk a gyermekeink nevelésére és iskoláztatására vonatkozó összes jogainknak, a teljes lehetőségét egy saját szellemünkben való nemzeti és emberi nevelésnek, amely meggyőződésünk szerint az államra nézve is a legjobb és legértékesebb lehetőség lenne. Törvények és intézkedések ennél többet nem is adhatnának és nem is lehet tőlük többet várni. Az, hogy e lehetőségek közt magának a nevelésnek munkája milyen értéket képvisel, – az más kérdés, az a mi felelősségünkre tartozik, az tartalmi kérdés, amelyet nem külső szabályok döntenek el, hanem a nevelői nemzedék lelkülete, jelleme, egész szellemisége. Ez az, amiben reászorultunk önmagunk revíziójára.
Vannak, akik sokféle elodázó kifogást emelnek ez ellen a revízió ellen. Azt mondják, hogy a mai keretek, a mai rendszer, a mai nehézségek mellett nem lehet erre gondolni, ezt megvalósítani. Továbbá, hogy mit is akarunk addig belső kérdésekről beszélni, amíg a külső lehetőségek hiányzanak? Majd, hogy ráérünk akkor is megvitatni a belső kérdéseket, ha a lehetőségek teljessége megadatott a külső világban.
Ezek a vélekedések tévesek és veszedelmesek. Kettős fronton kell harcolnunk, ez az igazság. Nem szűnhetünk meg küzdeni a jogainkért a külső fronton: ez természetes. De egy pillanatig sem szabad halogatnunk a belső probléma megoldását sem. Nagyon is lehetséges, hogy ez a halogatás még a teljességükben megnyert külső lehetőségeket is hiábavalókká tenné számunkra. Kétségtelen, hogy bármely külső körülmények közt is lehetséges munkálni a belső revíziót is éppen az a soha fel nem adható reménység, hogy egyszer mégis csak szabaddá válik számunkra a nevelés külső útja, kell hogy folytonosan ösztönözzön a nevelés belső reformjának megvalósítására. Elő kell készülnünk lelkileg a jobb lehetőségekre, mert egyébként azok méltatlanul találnának bennünket.
Mihelyt erre a meggyőződésre eljutunk, azonnal föltisztul a szemünk előtt a kérdés horizontja és megdöbbenve kell látnunk az igazságot: távolról sem áll meg az a megnyugtató hiedelem, hogy az ifjúság nevelése terén tőlünk függő, belső bajok nincsenek, hogy a régi nevelői felfogás támadhatatlanul helyes és nem szorul semmiféle revízióra.
Ellenkezőleg! Aki nyitott szemmel néz a világba, elmélkedik az ifjúság életében világszerte folytonosan fölbukkanó és sokszor igazán megdöbbentő jelenségeken, aki egyszer komolyan megpróbálja a saját gyermekeinek lelkét és életét megfigyelni s képes ezt összehasonlítani a maga ifjúságának lelki képével: az riadtan ébred reá, hogy éppen itt van a baj, a nagy válság, a legsürgősebb és legégetőbb teendő.
Csak nemrégiben jelent meg dr. Imre Lajosnak „Az ifjúság válsága” c. munkája, – melyet minden szülőnek és nevelőnek a lelkiismerete társaságában kellene elolvasnia, – amely sok más, legkomolyabb nevelőnek meggyőződésével egyezően mondja ki a félelmetes tényt: az ifjúság túllépte a mi nevelői szellemünket, a nevelés és az iskola elmaradt az ifjúságtól. A szülők és nevelők nemzedéke, – a szó igazi értelmében –, nem ismeri az ifjúság lelkét és ezért nem tud segíteni a válságon, amelyben az ifjúság forog.
Sok, nagyon sok szülőnek kellene ráébrednie arra a szorongató, gyötrelmes és egyúttal harcra hívó tényre, hogy saját családjában, saját gyermekeiben idegenek járnak, beszélnek, vágyakoznak, szenvednek, tusakodnak körülötte, akik nem tárják fel előtte a lelküket, akik éppen előtte zárkóznak el megértés és támogatást nem remélhető kérdéseikkel, – s hogy ennek az ő merev elzárkózása, helytelen érzékenysége, makacs célkitűzései és önző kormányzási, alakítási fogalmai az igazi oka. Sok, nagyon sok nevelőnek kellene számot vetnie azzal a ténnyel, hogy a reábízott ifjú lelkeket más kérdések és más feleletek érdeklik, mint a hosszú gyakorlat rutinjával eléjük őrölt ismeretanyag. Hogy barátra van szüksége az élet kemény és félelmes támadásai között a testében-lelkében tűzben forgó ifjú léleknek. A szülői és tanítói pedagógiának van egy olyan tévhite, amelyet az idők jelei halálra ítéltek. Az a tévhit, hogy ők, hogy mi teremtjük és alakítjuk a gyermek lelkét, életét, jövendőjét. Ebből következik, különösen ma, a legtöbb szülőnek és tanítónak az a keserves csalódása, hogy egészen váratlanul és a saját intencióik ellenére kell aztán rájönniük arra, hogy az a lélek mellettük, ellenük alakult, hogy nélkülük és teljesen másképpen gondolkozik, érez, cselekszik, hogy romba dönti terveiket és természetesen nagyon sokszor veszedelembe, pusztulásba dönti önmagát. Sokszor felneszelnek az emberek arra a tényre: milyen más ez az ifjúság, mint ők voltak. De nagyon ritkán elmélkednek és még ritkábban vonnak le következtetéseket ebből a fölneszelésből. Nem akarják megérteni, hogy a világ, a történelem, az élet nagy tényei, melyek mint mondottam, küldetéssel, paranccsal jönnek, – ezek azok, amik alakítanak! És az ifjú lélekre ezek nehezednek reá, ezek hatnak, ezek döntenek, sokszor saját maga előtt is észrevétlenül. Mi hát a nevelői kötelesség? Engedelmesen figyelni a tényekben szóló isteni parancsokra és felelősségteljes szeretettel őrködni azon, hogy az ifjúság a parancsokat és ne a tények köntösét, félreértett, mert önzésből fakadt magyarázatát kövesse.
Csakis így jöhetünk tisztába azzal, mi az a régi baj, amely nevelésünk belső katasztrófáját okozza? Mert az kétségtelen, hogy a hiba régi eredetű.
Ha a háború előtti magyar nevelést vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy annak tartalma három egymással összeilleszkedni nem tudó, tehát heterogénnek maradó törekvést foglalt magába.
A nemzeti érzés meggyökereztetését; a természettudományos szellem világmagyarázó módjának beidegzését és az erkölcsi ideálizmus életszemléletének kialakítását.
Ennek a három iránynak azonban feltétlenül belső dilemmákba kellett kerülniük az ifjúság lelkében, mivel tendenciájuk kibékíthetetlen ellenmondásban és ellentétben állott egymással. A nemzeti nevelés kizárólagossága az idealizmus egyetemességével s mindkettőnek ideológiai jellege a természettudományos szellem materializmusával került feloldhatatlan gombolyagba. Lehetetlen tehát, hogy ennek a széthúzó erőktől feszített nevelésnek sikerült volna egységes öntudatot, egészségesen egyensúlyozott lelkületet fejlesztenie.
A hiba azonban nem magában a három tényezőben rejlik, hanem mindeniknek saját fogyatékosságában és helytelen tendenciájában. Ez tette lehetetlenné azt, hogy a mindháromban benne levő egészséges, értékes elem a magyar nevelés egységes szellemévé olvadhasson össze és reális eredményt adjon a magyar ifjúság egészséges szellemében. A nemzeti érzés nevelését a kritikátlanság tette irreálissá. A természettudományos nevelést világmagyarázatának pesszimizmus és hitetlensége változtatta méreggé – eledel helyett. Az erkölcsi ideálizmus propagandáját a nevelői nemzedék morális álorcájú életgyakorlatának hazugsága erőtlenítette frázissá, s tette ellenszenvessé.
Nem kellett egyéb, mint a világháború katasztrófája, hogy e nevelői szellem felett a tények kegyetlen és rettentő szava mondja ki a végítéletet.
Most már próbáljuk egyszer megérteni azt, hogy ezzel a nevelői szellemmel szemben, melyet ma is változatlanul fenn akarunk tartani, egy olyan ifjúság áll, amelyik a háború hozta változások, tények, körülmények által meghatározott lelkülettel néz szembe vele. Rögtön látnunk kell, hogy azt a nevelői szellemet a tények haladták meg, hogy az ifjúság a tények kényszere alatt lépte túl azt. Ezek a tények rettentően kiábrándítók, mert illuzórikusnak, hiábavalónak, haszontalannak mutatják azt a nemzeti érzést, amelynek lelkes szavalásából ez az eredmény jött ki; bűnösnek ítélik azt a világnézetet, amely az „aki bírja marja” elvét szentesítette s így értelmileg megegyezik az emberpusztító háborúval; nevetségesnek és utálatosnak bélyegzik azt az erkölcsi eszményiséget, amely hazug kendője volt csupán az önző hatalmi törekvéseknek s megásta a milliók sírját. Nyilvánvaló, hogy ugyanazon értelmű nevelésnek többé hitele nincs, nem is lehet. Érthető, hogy azok a tekintélyek – szülők, család, állam, haza, egyház – melyek e nevelés elveit elfogadták, vagy éppen szentesítették, megrendültek az ifjúság lelkében s azok az értékek, melyeken e nevelés sarkallott, gyanússá és hatástalanná váltak előtte.
És így, ezer és ezer jeléből láthatjuk az ifjúság életének, – kialakulóban van bennük a kor új lelkülete, mely a legtöbbjükben természetesen ösztönös és homályos, de némelyikükben már öntudattá alakuló s a nyomukba lépő és felsarjadzó cserjésben már hangos szóval hirdetett zenéje a jövendőnek. Ennek az új lelkületnek tartalmát ezekben körvonalazhatom: a nemzeti lélek és múlt kritikai szemlélete; – világnézetek és magyarázatok helyett a tények ismerete és felhasználása; erkölcsi frázisok helyett az élet kérdéseivel szemben való gyakorlati állásfoglalás.
Ez az új lelkület a régi nevelés tartalmának revízióját sürgeti.
Ha a nevelő nemzedék ez elől a feladat elől kitér, felelős lesz a világ legnagyobb és minden eddigit felülmúló katasztrófájáért. Miért? Mert csakis a nevelő nemzedék hajthatja végre ezt a revíziót, – önmagában. Ő kell hogy öntudatossá tegye a tények parancsolta új lelkületet. Mert az ifjúság akar, sejt, törekszik, de természeténél fogva soha se tudhatja tisztán, túlzásoktól mentesen, egészséges realitással azt, hogy mit akar? Ezt csak az őt utolérő, a kor parancsszavát megértő és teljesítő idősebb nemzedék mutathatja fel előtte.
Az ifjúság előtt csupa kérdések állnak, az ő saját életének égető kérdései, de a feleletek megadása nem az ő képessége és feladata. A feleleteket a kor parancsát ismerő és teljesítő nevelők adhatják meg neki.
Világos ugyanis, hogy mindaz, amiben ma az ifjúság kételkedik, nem hisz, nem bízik, ami ránézve nem valóság és nem érték: nemzeti múlt, nemzeti öntudat, egységes világszemlélet, erkölcsi eszmény, tekintélytisztelet – csak formáiban, helytelen tendenciáiban, félrecsavart értelmezésében, lényegével való visszaéléseiben rossz és revideálandó, de nem igazi tartalmában. Sőt éppen az a fontos, hogy mindezek igazi tartalmukat nyerjék vissza az ifjúság számára. De ez csak úgy lehetséges, hogy ezt az igazi tartalmat visszanyerik a nevelők lelkében és életében.
Mi vagyunk azok, akiknek másképp kell látnunk a múltat, a világot, az életet, az embert, a jövőt. Másként kell felelnünk az erre vonatkozó kérdésekre, mint ahogy az ősök dicsőségében sütkérező honfibüszkeség, az eszménytelen és gőgös tudomány s a szemforgató erkölcsi kétszínűség feleltek.
Miféle támasztópontjaink vannak ehhez?
Az egyiket maga az ifjúság adja. Mi az, ami az ifjúságot érdekli, ami neki fontos? Ez a kérdés egyértelmű ezzel: mi az ifjúság életének tulajdonképpeni rugója? Nem egyéb, mint maga az életakarás, vagy ami ennek más oldalról tekintett reflexe: az erő öntudata, az élet öröme. Öntudatos, erős, örvendező élet: ez az ifjúság természetes vágya és törekvése. Életkora, jellege hozza magával, hogy ezt a célt az új, a más, a több útján keresi. Feltűnés, rendkívüliség, nagyság, siker azok a csillogó pontok, amelyek e kiváltképpen fantáziakorszak előtt tüzelnek. Hol talál levezetést ez az ösztön? Mik táplálják és mik elégítik ki? A játék, a sport, a mozi, a színház, az irodalom. Helytelen utak ezek? Önmagukban nem helytelenek, eszközök, amelyek nagyon jók lehetnek egy nevelő társadalom kezében. Eszközök, amelyek szaporíthatók, javíthatók. Ilyen példát adott a cserkészet, mely a modern nevelés egyik leghatalmasabb tényezője.
A másik támasztópontot adják mindazok a valóságok, melyekbe az ifjúság nagyot akarása ütközik, amelyek közt és amelyek által kell szabályoztatnia az életfolyónak, hogy romboló árrá, vagy szétterülő mocsárrá ne legyen. Mik ezek a valóságok az ifjú életében? A saját teste, amelyről olyan keveset tudott régebb, olyan kevés jóakaratú és bölcs segítséget talált ennek kérdéseiben, amelyet vagy elhanyagoltak, vagy elrejtettek előle vagy avatatlanok felvilágosítására hagytak a nevelői. A saját lelke, amely olyan kevés realitást nyert a régi nevelésben és tanításban, melyet még testénél is kevésbé ismert és még annál is rosszabbul táplált. A múlt, amelyből származott és amelyet a vérében, az idegzetében, a sejtjeiben, a gondolkozásában, az ösztöneiben és akaratában hordoz, amely átok is lehet, ha nem érti és nem szereti, de minden áldásforrása is ha tisztába jő vele. Az erők és hibák, amelyek sajátjai. A család, a körülmények, a tények, melyek között él. A jövő, amely vár reá. A világ, amely az ő világául teremtetett. A bűn, amely ellensége és az Isten, aki az ő Atyja Krisztusban. Minden szemben áll az ő életvágyával, minden az ő életének kérdése. A nevelő felelni tartozik e kérdésekre. És éppen az a nevelő támaszpontja, hogy minden kérdéses az ifjúnak, ami van.
Aki ismeri az ifjúság lelki rugóját és tisztában van azzal, hogy az ifjúság előtt minden kérdéses, ami van, annak nevelői feladata világos: a nagy, a teljes életre való e természetes és szükségszerű törekvést nem letörnie, de nem is irreális és hazug jelszavak által féktelenné tennie, hanem a tények komoly, alapos, bizalmas, lelkiismeretes feltárásával a valóságos élet feladatainak megoldására kell irányítania.
A nevelő nemzedéknek az a nagy erkölcsi feladata van önmagával szemben, hogy azokat a hatalmas valóságokat, amelyek az élet titokban működő, zajtalan, de ki nem csúfolható motorjai és duzzasztógátjai, – egész nagyságukban újra realizálja és érvényesítse a saját életében, hogy aztán az ifjúság életében is örök szabályozókul állíthassa őket. Rend, egészség, ízlés, becsület, szeretet: jaj nekünk, hogy frázisokká koptak az életünkben, de százszor jaj ezután, ha szabályozó hatalmukat vissza nem állítjuk a magunk és gyermekeink életében!
Csak azt ne higgyük, hogy szülői vagy tanítói állásunk, helyzetünk tekintélye az, amin a dolog megfordul. Az állások és helyzetek tekintélye megrendült, mert sohase is önmagából fakadt, hanem abból az erkölcsi hatalomból, amelyet kifejezett.
Az ifjúság lelkében van egy ellentét, amely éppolyan csodálatos, mint amilyen természetes. Az ifjúság nem szereti a tekintélyeket, de szíve mélyéből szomjúhozza a hódolatot. Ez a hódolat mindig megcsalódik, ha a hős, akinek szól, puszta tekintélynek bizonyul. Csak egyetlenegy esetben válik az élet hatalmas lendítőerejévé, – ha a szeretet ellenállhatatlan sugárzása váltotta ki.
Az ifjúság a szeretetet szomjúhozza. A szeretet az, amit sok vak hódolatában is keres és aztán csalódva, a bálványt széttöri. De az igazi szeretet, amely minden értelmet felülhalad, az életének soha el nem feledhető, mindig alakító és fölszabadító – egyúttal megmentő segítője lesz.
Tudjuk-e mi úgy szeretni az ifjúságunkat, hogy érettük gyűlölni tudjuk a saját bűneinket és az ő életükért magunk is megújulunk? Ez a mi nevelésünk revíziójának titka.
A Szentírásban el van mondva, hogy Krisztus tanítványai és az írástudók hogyan vitatkoztak és versengtek egy beteg gyermek felett? De meggyógyítani nem tudták. Egyik sem szerette közülük úgy a gyermeket, mint a maga igazát, tudományát, hírnevét, előítéleteit, tekintélyét. – A gyermeket Krisztus gyógyította meg, aki őt magát szerette.
Nem a tudós pedagógia receptjei fogják a mi ifjúságunkat megmenteni és jövendőnket biztosítani, hanem az, ha meghalljuk és megfogadjuk a tanítványokhoz intézett szózatát Krisztusnak: „Hozzátok őt ide hozzám!”