nyomtat

megoszt

Erdélyi csillagok
KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)
BETHLEN MIKLÓS

BETHLEN MIKLÓS

Írta: Vita Zsigmond

1.

Az erdélyi fejedelemség rövid virágzása után a XVII. század második felében a sokáig megzabolázott indulatok, féltékenységek, irigységek felszabadulnak, és Erdély a két szomszédos nagyhatalom karmai közt erőtlenül vergődve rohamosan süllyed önállóságának teljes pusztulása felé. De amennyit veszít maga a független erdélyi élet, annyit nyer az addig csak öntudat alatt bujkáló erdélyi tudat, a fölszabaduló egyéniségekben kivirágzó gondolat és általa az irodalom. Az élet akkor válik értékessé, féltetté, amikor veszélyben forog. A szabad erdélyi élet szépsége, gazdagsága is csak akkor tűnik föl, amikor épsége lassan töredezik, és a végső ítélet már felette lebeg. A politikusok után az erdélyi írók még egyszer görcsösen megkapaszkodnak az élet küzdelmeibe, és legalább figyelmeztetésképpen átadják az utókornak. A XVII–XVIII. század fordulóján naptárföljegyzésekből, naplókból, diáriumokból kibontakozik az erdélyi emlékirat, hogy megőrizze egy kor életét, embereit, egész szellemét. Az emlékirat Erdélyben önálló irodalmi műfajjá fejlődik, amely magába olvasztja a történeti följegyzéseket, regényes történeteket, önelemzést, életrajzot, életbölcseletet, és a pietista vallomás felé halad.

A főúri vagy a vezető családokkal érintkező emlékíró a maga életén át egész Erdély hányatott életébe bepillanthat, de legtöbbször egyúttal búcsúzik is a maga ifjúságától, férfikora viszontagságos harcaitól élete alkonya felé. A múltból dicsőségesen tekint feléje a Bethlen Gábor építő korszaka, az öreg Rákóczi György idejének nyugodalmas gazdagodása, de II. Rákóczi György trónra lépéséről és Erdély elpusztításáról siralmas krónika beszél, és a következő évtized dúlásait végzetes előjelek előrevetítik. Apafi Mihály gyenge uralma alatt és az átmeneti korszakban oligarchák ragadják magukhoz a hatalmat és Erdély megkaparintható javait. Hirtelen emelkednek és zuhannak le családok, a megkaparintható koncért összefognak, a közpénzeken osztozkodnak, hatalmas vagyonokat gyűjtenek, a veszedelmes ellenfél ellen ligát kötnek, és hirtelen rajtaütéssel elpusztítják. A török befolyás alól lassan a Habsburg-hatalom alá csúszik át Erdély, és a makacsul ellenálló, vagy egyensúlyozó főemberek egyszerre a császári udvar kegyei felé rohannak. A családi harcok, nyers összetűzések, kegyetlen gyűlölködések és féltékenységek közepette is föl-föltör az erdélyi magyar élet, a zárt körű, de független, pompás nemesi élet megmentéséért küzdő akarat. Csak az egységes, erős kezű kormányzó hatalom hiányzik, a magasabb politikai törekvéseket ezért gáncsolja el a családi, anyagi, vallási ellentét, de az Erdély sorsáért aggódó, önálló, harcos egyéniségekben nincsen hiány. A XVII. század végén és a XVIII. század elején az addig inkább történelmi értékű emlékirat így nyer friss egyéni színeket, és válik irodalmi alkotássá, amelynek Erdély féltése, a hazafias aggodalom és a vallásos alapérzés adja meg közös jellemvonásait.

A hanyatló Erdély főúri életének, Erdély új szerepéért folytatott küzdelmeinek legérdekesebb emlékiratírója Bethlen Miklós, de nála válik egyúttal az emlékirat önvallomássá, élet- és jellemrajzzá, első részében, szinte azt mondhatnám, énregénnyé. Az élettől, a fáradhatatlan építő munkától leszorított és magába vonuló egyéniség végigtekint egész életén, és már nem elégszik meg az események, a közélet harcainak elbeszélésével; önmagát, egész testi és lelki életét akarja föltárni, hogy így állítson tiszta törekvéseinek, megtámadott becsületének maradandó emléket. Bethlen Miklós önmagát látja az események központjában, életének minden mozzanatát, megnyilatkozását valami gátlástalan, természetes megmutatkozni akarással írja le, így lesz önéletrajzának első része a legőszintébb magyar önvallomás, második része pedig részletező, szinte ügyvédi körültekintéssel megszerkesztett önigazolás.

Bethlen Miklós Erdély egyik vezető családjából származott. A családnak egynéhány tagja nemzedékek óta nevezetes szerepet játszott az erdélyi politikában. De nemcsak generálisok, főispánok és kancellárok kerülnek ki a családból, hanem tudós férfiak, történetírók is. Apja, Bethlen János, az „erdélyi állapothoz képest tisztességes tudományú... különben is kegyes, jámbor, akárkit is segíteni inkább, mint rontani kész, és igaz beszédű, nem tökéletlen, sőt azt másban is utáló ember volt”, a fia tanúsága szerint. Az enyedi kollégiumot jórészt ő emelte föl „hamuból, szemétből”, az udvarhelyit pedig ő alapította. Anyai nagyapja, Váradi Miklós, tekintélyes kolozsvári kereskedő, „szép tudományú, mértékletes életű, bornemissza ember volt. Az Isten szép értékkel is áldotta meg, de bizony sok irigységet, üldözést, keresztviselést is szenvedett.” A méltatlanul meghurcolt férfi őseiben is azt látja, hogy az „istentelen világtól” mennyi üldözésnek voltak kitéve, pedig mindig nemzetükért, egyházukért dolgoztak. Az üldözések mégsem árthattak a családnak, mert az vagyonban és rangban szépen gyarapodott. Bethlen Miklós főúri környezetben és életformában nevelkedett, de a gazdálkodással való foglalkozáshoz, a falusi mulatságokhoz apai részről erős művelődési hajlam is járult, ami a tanulásra hajtotta. A kereskedő nagyapától pedig olyan feltűnő gyakorlati, üzleti és gyűjtő ösztönt örökölt, hogy azzal gúnyolják: „kiforr a kalmárvér” belőle. Ha az átöröklést ilyen nyersen nem is fogadhatjuk el, a kétféle talajban gyökeret vert család mégis olyan lelkialkatot hagy rá, mely az élet minden vonatkozásai között otthonosan fog mozogni.

Bethlen Miklós ifjúságában az egyéniségét fejlesztő, látókörét szélesítő körülmények szerencsésen találkoztak össze. 1642-ben született Kisbunon, gyermekkora és tanulmányainak kezdete még Erdély nyugalmas idejére esett. Gyulafehérvárt a fejedelem fiával együtt tanult Keresztúri Páltól, kiről nemcsak a hálás tanítvány jegyzi meg, hogy „gyermek-tanítani ritka és példa nélkül való ember volt”, hanem a pedagógia története is megkülönböztetett tisztelettel beszél. Pár év múlva, a Keresztúri Pál halála után, Kolozsvárra, az Apáczai Csere János „keze alá” adják, kitől rövid idő alatt nemcsak a klasszikus tudományokat, a teológiát, filozófiát sajátítja el, hanem aki a „geographia és astronómiában is belé nyalintatá”, és szerzett tudásában „az elébbeni chaost rendbevette”. Az erdélyi pártharcok, családjának menekülése, tanulmányainak félbeszakadása már nem ronthatják le az Apáczai hatását.

Ilyen alapvetés után a tudásra szomjas ifjú gyorsan halad előre, nemcsak tanul és tudománya gyarapszik, hanem világi tapasztalatai is egyre szélesebb kört nyitnak meg szemei előtt. 1661-ben Csernátoni Pál kíséretében külföldi tanulmányútra indul. Bécsen át Heidelbergbe mennek, Bethlen Miklós egy évig tanul itt, majd Utrechtben, Leydában folytatja tanulmányait. Továbbutazva, Calais-ból átkél Angliába, Londonban tiszteleg a királynál, visszatér Franciaországba, és Párizsból a XIV. Lajos levelével 1664 nyarán sietve hazaérkezik.

Bethlen Miklós előtt és vele egy időben a szegény protestáns magyar ifjak tömegesen keresték fel a németországi, hollandiai egyetemeket. Nyomorúságok, szenvedések közepett megszerzett alapos tudással belőlük kerültek ki az erdélyi reformátusok tudós tanárai és papjai. A főúri ifjú másképpen utazik, és mások a tanulmányai. Nem pusztán szaktudást, hanem inkább európai műveltséget, a nyugati életben való jártasságot hoz haza.

Bethlen Miklóst mindenütt befolyásos urak fogadják és pártfogolják. Bécsben Bánffi Dénesnél étkezik, végignézi a laxenburgi „császári comoediát”, bemutatják Szelepcsényi György érseknek, és általa megismerkedik az előkelő világgal. Heidelbergben Károly Lajos választófejedelem vadászatokra hívja, de közben nyelveket, jogot, számtant, Utrechtben pedig a szokásos tudományokon kívül mértant, katonai építészetet, vívást, zenét tanul, és ezt még tovább bővíti Leydában. Ez a fiatalember mindent meg akar látni és tapasztalni, bebarangolja a nyugati országokat, mindenféle emberrel és szokással megismerkedik, különös kalandokat él át, egyszer Calais-ban, mint hugenottát a tengerbe akarják vetni, máskor a csatornán átkelve vihar éri, és szinte odavész, „mivel olyan jó úszó, mint a kő” . Mindez nem rettenti vissza, hanem csak újabb élmények felé kergeti. Németül, franciául, angolul, később olaszul is megtanul, így hatolhat be a különböző nemzetek életébe, habár mai ítéletünk szerint inkább csak jellegzetes, furcsa esetekről tud beszámolni, nem pedig egy nemzet életének sajátos színezetéről. Erre még nem volt felkészülve a kor látásmódja. Ekkor szerzi meg gazdasági, építészeti ismereteinek az alapját is, amiket majd egész életén át hasznosítani fog, és itt éleszti politikai ítélőképességét is, hogy majd a bécsi udvarban is tekintélyt szerezzen.

Bethlen Miklós mindent megnéz, és folyton újabb ismeretekre vágyik, ezért nem nyugodhatik sokáig egy helyen. Párizsban büszkén veszi át Turenne-től a politikai megbízatást, érzi küldetése fontosságát, most már a hazai szerepre készül. Ehhez azonban a külföldi tanulmányok nem elegendők, az erdélyi főúrnak a hadvezetéshez is értenie kell. „Én mind csak azon unszoltam az atyámat – írja –, készítsen és bocsásson a hadba.” Alig ül egypár hónapig otthon, már Zrínyi Miklóshoz indul, hogy a török elleni hadjáratban mellette tanulja meg a vitézkedést. De Erdély akkoriban messze volt Csáktornyától. Bethlen Miklós augusztus végén indul, és Kassán, Trencsénen, Pozsonyon, Sopronon át csak november 13-án érkezik Csáktornyára, öt nappal a Zrínyi Miklós halála előtt.

A török háború váratlan befejezése a hadi életre való reményeit is széttépi, de Bethlen Miklós mégsem tér haza, áthajózik Velencébe, és ha már hadakozni nem lehet, legalább olaszul tanul, majd átkel Zrínyi Péterhez a dalmát tengerpartra. Hazatértében Bécsben bevásárol, lefesteti magát, a Felvidéken pedig betér még egypár nemesi házhoz, és mindjárt házasságra gondol. Megkéri Osztrozith Pál leányát, de kikosarazzák.

A következő évben ismét magyarországi úton találjuk. „Mind a szerelem, mind a curiositas, már majd megszokott, édesedett, vándorló nyughatatlanság és egyéb okok, in anno 1666. kihozának engemet Erdélyből”, írja. Saját vallomása szerint is „vándorló nyughatatlanság” hajtja, és valóban Bethlen Miklóst tarthatjuk az első jelentős erdélyi főúri utazónak, aki nemcsak tanulni, vagy politikai küldetésben utazik a nyugati országokba, hanem ismeretlen vidékeket, embereket, népeket akar megismerni, vagy talán tehetsége, cselekvési ösztöne még nem találta meg a maga igazi területét, ezért kell pezsgő energiáját folyton új utakban levezetnie, amíg a maga helyét megtalálja. Sokszor úgy érezzük, hogy csak valami ürügyet keres a hazulról való kimozdulásra, talán a mozgási, utazási ösztön hajtja.

1666-ban, Wesselényi Ferencnél időzvén, végre hozzájut egy kis hadakozáshoz is. Megostromolják a Balassi Imre várát, a vár urát elfogják, és Bethlen Miklós gazdagon megajándékozva térhet haza.

Huszonnégy éves ekkor a fiatal erdélyi főúr, de még csak az ifjúság komoly előkészületei és változatos kalandjai között teltek el évei, az ország életében még nem jutott szerephez. 1667-ben elnyeri az udvarhelyi főkapitányságot, ugyanebben az évben eljegyzi Kún Ilonát, a következő évben elveszi: most kezdődik először a családépítés, majd pedig politikai tevékenységének korszaka. Az építési vágy nemcsak a családi vagyon, tekintély gyarapításában nyilatkozik meg: egész életén át szenvedélyesen épít kastélyokat, iskolákat, templomokat, a hollandiai egyetemeken tanult építészeti tudományát és erős művészi ösztönét így gyümölcsözteti. Alig kapja meg a betlenszentmiklósi jószágot, már hozzáfog a ma is egyik legszebb klasszikus ízlésű erdélyi kastély felépítéséhez. Iskola- és templomépítések után öreg korában ismét a családjának épít egy háromemeletes palotát és hozzá virágoskertet, gyümölcsöst és veteményest akar beállítani.

A házassága utáni évek a gazdaság rendbeszedésével telnek el, birtokain mindent elhanyagolt állapotban talál, és ezért, mint írja, „volt bizony énnékem mivel töltenem az időt¬. Élelmes gazdaként rossz években gabonát, bort vesz és elad, barátai csak csodálkoznak rajta, hogy mire valók a nagy vásárlások, de még inkább, amikor eladáskor a hasznot látják. Még Bécsből is számon tartja gazdaságának állapotát, és fiának szigorú intézkedéseket ad, a hiábavaló költekezésekért szemrehányásokat tesz.

Ez a nagy vagyongyűjtő, amikor az erdélyi ügyeket irányítja, az ország vagyoni állapotát is állandóan gyarapítani akarja, családi érdekek, visszaélések ellen küzd, majd pedig a keleti kereskedelem megszervezésére terjeszt elő nagyszabású tervet. Ha kedvezőbb körülmények között hatalomhoz jut, Bethlen Gábor országfejlesztő politikájának folytatását élvezhette volna Erdély.

Az Apafi fejedelemsége alatt azonban Teleki Mihály kezébe csúszik át a hatalom, Bethlen Miklósnak egész életén át szerencsésebb, simább modorú ellenfelek befolyása ellen kell harcolnia, politikai törekvéseinek alig-alig látja valami eredményét.

Mint udvarhelyszéki főkapitány, a Bánffi Dénes elleni ligában jut először fontosabb szerephez, de előre figyelmezteti Bánffit, és a szavazásnál óvatosan igyekszik a döntő szót kikerülni. Bethlen Miklós mindig a békéltetéssel próbálkozik, de hasztalan; a Teleki terveivel való szembefordulása miatt a Béldi Pál elleni liga alkalmával, 1676-ban őt is elfogják és elzárják Fogarasban. Fogságából szabadulva, egy időben úgy elfogja a keserűség, hogy a közügyektől félrevonulva, „ingyen tanító professor” akar lenni. Erről a lelki válságáról sajnos más feljegyzésünk nincsen, a tettek és a józan számítás embere hamar kiveti magából a lázongó érzelmeket.

Egypár év múlva a magyarországi hadakozásokban mint generálist valami hét-nyolcszáz zsoldos élén látjuk, de olyan szerencséjük van, írja, „hogy ellenséget nemhogy láttunk volna szemeinkkel, de hírét is alig hallottuk”. Az egyezkedés politikusa most már nem keresi a hadi dicsőséget, tudja, hogy nem hadjáratokkal, hanem okos békével, alkalmazkodással kell Erdély szabadságát biztosítani.

A török hatalom hanyatlásával, Buda felszabadításával az erdélyi politika is irányt változtat. Most már Teleki Mihály is a bécsi udvarral való megegyezés útját egyengeti. Az első csalódások után, a tanácstalanság idején Bethlen Miklós Moribunda Transsylvania c. emlékiratot terjeszt fel a császárhoz, és benne diploma kiadását kéri Erdély számára. A Teleki zernesti eleste után övé a döntő szó a tanácsban, és a Diploma Leopoldinumot ő járja ki Bécsben. 1692-ben beiktatják erdélyi kancellárnak, és ettől kezdve tizenkét éven át, az első gubernium idején, élete szakadatlan küzdelem Erdély jogainak és pusztuló javainak megmentéséért. A sors iróniája, hogy a bécsi udvarral való megegyezés legállhatatosabb politikusát éppen Bécs fogatja el árulás címén, az Olajágat viselő Noé galambja c. tervezete miatt, melyben Erdély egyensúlyi helyzetét akarja biztosítani a török és a német hatalom között. 1704-től 1709-ig Bethlen Miklóst fogva tartják, az akkor még jó erőben levő férfi élete ezzel bezárul, most már csak az elmélkedéseknek, élete, lelkiismerete vizsgálatának él. A fogságból szabadulva nem tér többet vissza hazájába, az elbukott hazafi nem akarja többet látni küzdelmeinek színterét. Emlékiratait írja, hogy tisztázza bemocskolt becsületét. Az utókorhoz fellebbezve hal meg Bécsben, 1716-ban.

2.

Egypár egyházi és politikai jellegű fölterjesztés, védőírás vagy könyörgés után hatvanhét éves korában Bethlen Miklós hozzáfog önéletrajzának megírásához. Mi vezeti ezt az örökös tettvágyban égő férfit élete alkonyán ilyen nagy irodalmi munka írásához? Vajon csupán dilettáns írói szándékot kell-e írásában látnunk, mely egy munkában mindenről be akar számolni, ami életét foglalkoztatta, vagy a szellemi embert kell meglátnunk benne, akinél a szellem „önmaga tükrözésében találja célját”, mint Szerb Antal írja?

Bethlen Miklós munkája Elöljáró beszédében önmaga megfelel erre a kérdésre, de később írás közben önkéntelenül is elő-előbúvik írói szándéka. A megtört pályájú erdélyi politikus a vallásban keres vigasztalást, és életében az isteni akarat súlyát látja. Az írói vagy emberi hírnév keresése ellen már eleve tiltakozik, majd így folytatja: „Kételenített erre engem nagyobb részint az én maradékom és hazám állapotja, melynek kezében én ezt, mint egy apológiát vagy testamentumot és instructiót, úgy hagyok”. A fogságban meghurcolt főúr elsősorban családjának és erdélyi ismerőseinek, az utódoknak akar írni, magyarul is főképpen a felesége kedvéért ír, „noha deákul ez számára könnyebb és alkalmatosabb is lett volna”. „De mind ő, mind mások, kivált Erdélyben s Magyarországban, úgy hiszem, tanulhatnak sokat belőle, valakik isteni félelemmel és keresztényi alázatossággal, szeretettel fogják olvasni.” „Tanuljon ebből minden olvasó” és ehhez hasonló kifejezéseket olvashatunk nemegyszer később is, ami világosan mutatja, hogy könyvével nagyobb olvasóközönségre számít, de a kor mélyen protestáns felfogása szerint életét csak vallásos, tanítói célzattal beszélheti el. Bethlen Miklós önvédelmi céllal és egy becsületes élet tanító példájának gondolatával fog tollat a kezébe, de egyúttal irodalmi elődök is bátorítják munkájában, Szent Ágostonra, Petrarcára, De Thou-ra hivatkozik.

Olvasmányai főképpen vallásos elmélkedéseiben vezetik, melyekben hol a protestáns teológia racionális okoskodásait találjuk, hol pedig, amikor például az elmúló világi becsületről, hírnévről, az időről és az örökkévalóságról, a testi és lelki élet szoros kapcsolatairól vagy a keresztény felekezetek közti megértésről szól, emelkedett filozófiai fölfogással találkozunk. Bethlen Miklós ugyan nem ágostoni lélek, ki ifjúsága bűneiről alázatos bűnbánattal tenne vallomást, hanem inkább önmaga életében, tetteiben gyönyörködő, született mesélő, munkájában mégis meg kell látnunk azt az erős protestáns felfogást is, mely életét Isten ajándékának tekinti, és Isten kegyelmét látja meg a bűnök legyőzésében. Munkája bevezető részében és második felében az előre kitűzött, tudatos cél irányítja tollát, ezért használja itt a bölcselkedő vagy később a hosszadalmasan érvelő, az önmagát igazoló hangot. A közügyekben való szereplését magyarázva mindegyre áttér a latinra, amely helyenként már-már elönti addigi erőteljes magyar nyelvét. Annál elevenebbek, színesebbek azonban azok a részek, amelyekben az író megfeledkezik kitűzött céljáról, és csak ösztönösen tárja föl önmagát, ifjúságát. A tettek, a gyakorlat embere valóban szellemi munkában találja meg ismét önmagát, de ez a szellemi munka is legjobb lapjain kiszabadítja magát az okoskodás vagy a hatást kereső érzések, pózok hálójából: cselekedeteket elevenít meg, szinte önmaga is cselekedetté válik. Az életet mindig közvetlenül, a maga gazdag valóságában átélő ember az írásban az élet újabb gyönyörűségeit, magát a megújított életet élvezi, de szelleme mégsem feledkezik meg önmaga tárgyilagos ellenőrzéséről.

Milyen az az arc, az az élet, amely a Bethlen Miklós önéletrajzából felénk tekint? „Termetem sem hosszú, sem kurta, hanem tisztességes középaránt való volt, ábrázatom hosszú, barnaszeg, piros, ifjúságomban elég szemet szúrt”, így kezdi Bethlen Miklós önmaga leírását, melyben azután sor kerül a szakáll- és hajviselet, a szemek, az orr, az áll, sőt még a kéz és a láb ujjainak pontos bemutatására is. „Derekam vékony, csukahasú, kezem, lábam száraz, mint a szarvasnak, mondani csak bőr, csont; nagy temérdek vastag erek, inakból állott a testem, mégis az orcám, nyakam, torkom, combjaim, tomporáim szép húsosak, teljesek voltanak”, folytatja tovább a kemény, rugalmas, szívós testalkatában gyönyörködő férfi. Olyan  testalkat ez, amelyet megedzettek a küzdelmek, és amely minden testi próbában sikeresen, könnyedén tud helytállani. Az inas, dagadó eres alkat akaratos, szenvedélyes természetre vall, és Bethlen Miklós vallomásából hamarosan meg is tudjuk, hogy „melancholicosanguinicus” ember volt.

Haragja hirtelen fellobban, ha pálca van a kezében, „hamar verekedésre is fakad”, de tisztában van hibájával, és ha legyőzni nem tudja, legalább az embereket előre figyelmezteti rá. „Illyés nevű szász jobbágy tiszttartómnak egyszer magam mondám sok morgásom után: Eredj ki, Márton atyámfia, mert félek, megverlek majd.” Az indulatos, kemény, sokat követelő ember így tud atyafiságos, meleg emberi viszonyban maradni szegényekkel, jobbágyokkal. A testét feszítő erőknek ki kell törniök, hogy ismét egyensúlyba jusson a felkavart lélek; „még az házat is hamarébb kigyújtja a megfojtatott, mintsem a szabadon kiégő kémény”. A lobbanékony Bethlen Miklós egyszeriben kifújja magát, valami szinte primitív egyszerűséggel túlteszi magát gondokon, bánatokon, és élete vége felé, két rendbeli rabság, szenvedések, csalódások után is megelégedetten néz vissza: „vígan ettem kenyeremet”.

Ennek az áradó egészségnek, életkedvnek örökös tevékenységben kell kifejeződnie. „Nem talált az ördög soha henyélve”, írja egy helyt, és valóban, Bethlen Miklóst csak testi és szellemi alkotás közben tudjuk elképzelni. Testi életének titkait is éppolyan ösztönös nyíltsággal és mégis józan pontossággal beszéli el, mint ahogy külsejéről írt. Ez az önmegfigyelő és mindent pontosan elraktározó ember forró vérének csábításairól is éppúgy beszámol, mint külsejéről vagy tanulmányairól.

„Nem szégyenlem... megvallani ifjúságom mocskait”, írja Bethlen Miklós, és élvezettel meséli el ifjúkori kalandjait, de éppúgy nem szégyenli kudarcait, komikus eseteit sem. Amikor leánynézőbe megy, észreveszi, hogy vetélytársa akadt, ki a leányt talán elütheti kezéről, gyorsan elhatározza magát és visszaüzen, hogy elveszi a leányt. Amikor vihar éri a tengeren, részletesen leírja, hogy milyen betegen, halálfélelmek között húzódott meg a hajó mélyében. „Félek, mint a tőrből kiszaladt madár”, írja később, nem titkolva el, hogy hogyan akart az elfogatás elől elmenekülni. Bethlen Miklós nem akar hősnek látszani, tétovázás, zavar nélkül írja le mindazt, amit átélt, semmiről sem akar megfeledkezni. Az őszinteség éppolyan belső szükséglete, mint magának az életnek élése.

Ha maga a legyőzhetetlen erő és egészség kiegyensúlyozott lelki világot, az élet ösztönös élvezetét adja, önmagának ilyen tisztánlátásához, elfogulatlan bemutatásához csak a szellem állandó ellenőrzése, önfegyelmezése vezethette. Bethlen Miklósban ösztönös, született mesélő kedv bugyog, de kiművelt elme fegyelmezi, irányítja megfigyeléseit, gondolatait. Bővérű, romlatlan erejű, magát mindenütt feltaláló tehetségét maguk a kor gazdag nedvei táplálják, de műveltsége kortársai fölé emeli. A fejedelmi korszak főúri társaságaiban fejlett a teológia és a klasszikus műveltség, a Bethlen Miklós műveltsége szélesebb körű és nyugatiasabb, az egész életet át szeretné maga körül alakítani, hogy Erdélyből, mint Misztótfalusi Kis Miklósnak írja, egy kis Hollandiát csináljon.

Kollégiumi tanulmányait ugyan félbeszakítja a felzavart idő, de a játék, vadászás, mulatságok sem vonhatják el az olvasástól és később a lelkiismeretes kötelességteljesítéstől. „A világnak jó, gonosz, minden munkái között, változásai között is kívánva kívántam tanulni valamikor lehetett, olvastam, még vadászó napjaimnak estvéin is, kivált a bibliát.” A Bibliát úgy ismeri, hogy öreg korában azt írhatja: „ma Keresztúrival is versenyt futhatnék locistaságból”. Az élet minden helyzetére bibliai mondásokat tartogat, így tud minden viszontagság közepette Isten akaratában könnyen megnyugodni. De a Biblia szavaival fegyelmezi is magát a mértékletes életre, és serkenti egyre nagyobb feladatokra.

A tudományokat megbecsülő férfi az egy Zrínyi Miklóson kívül tanárairól beszél a legrészletesebben és a legnagyobb szeretettel. Keresztúri Pálnak a módszerét gyermekkori jegyzetei alapján ki szerette volna adni és pontokba szedve ismerteti. Apáczainak tudományos érdemeit így foglalja össze: „Apáczai nyitá meg Erdélyben a tudós embereknek mind a becsületnek ajtaját, megmutatá magán, hogy a magyar is megérdemli a doctor és professori nevet, és elviselheti.” De az Apáczai messzire látó tervei utáni visszaesést látva, a hálás tanítvány így sóhajt föl: „Isten ebből az ostoba, háládatlan magyar világból, mely őreá méltatlan volt, kivette.” A hanyatló Erdély fia megérzi, hogy a magyar tudós értetlen és mostoha környezetben küszködik. Ezen a helyzeten akarna változtatni, ezért inti a szülőket és tanulókat, ezért dolgozik a nagyenyedi és az udvarhelyi kollégium érdekében mint gondnok.

Kancellár korában nemcsak védelmezi egyháza ügyeit, hanem a kolozsvári és gyulafehérvári templomok építéséhez jelentős segítséget is ad. A Misztótfalusi Kis Miklós halála után gyűjtést indít, hogy az egyház vegye meg özvegyétől a nyomdáját. Gyulafehérvárt utcát köveztet, a sarat, a piszkot, az elhullott dögöket elhordatja, halastavat akar csináltatni. A szegénység terhein való könnyítései, gazdasági, kereskedelmi tervei államépítő széles látókörét, gyakorlati érzékét dicsérik, de a művészetkedvelő embernek ez nem elég: mindenütt szépíteni, nyugatiasítani akar. Utazásai, sőt még a hadjáratok közepette sem feledkezik meg a művészetről, képeket rendel, és egy ízben egy festőt is hoz haza. De legfőképpen a betlenszentmiklósi kastély hirdeti művészi alkotóképességét. Bethlen Miklósban az újkori, a barokk főúri típus valósul meg a szűkebb erdélyi keretek között, a maga erejét érző személyiség, kinek alkotókedve az élet minden területére kiárad.

Az erdélyi szigorú vallásos nevelés és a súlyos erdélyi sors irányt és korlátokat szab ennek a csapongó egyéniségnek. Várad elvesztésekor megfogadja, hogy mértékletesen fog élni, és a haját nem vágatja le, „valamíg Isten Váradot Erdélynek vissza nem adja”. Szokásait, életfolyását így zabolázza már ifjúkorában a valláserkölcsi felfogás, majd pedig a hazafiúi gond. Kortársai talán egyben-másban még különködő, nyugatias szelleműnek érzik. Teleki Mihály csúfolódik vele, és franciának nevezi, de Bod Péter már „Erdély Solonját” látja benne, az utókor számára Erdélyt védelmező tiszta szándéka, bölcs ítéletei és iránymutatásai maradnak meg.

Az ellentéteket azonban nem annyira művelődésbeli különbségek, inkább a Bethlen Miklós határozott, önálló akarata és az egyéni érdekekkel szembeszálló, lelkiismeretes hazaszeretete okozhatta. Cserei Mihály szerint Bethlen Miklós „nagyzó ember” volt, „nagy elméjét kelleténél inkább” akarta becsültetni. Maga Bethlen Miklós pedig azt írja, hogy közügyekben „soha a szám mást nem mondott, hanem azt, amit a szívem jónak ítélt és gondolt.” Habár később meg is tanulta az óvatosságot, a kitérő feleleteket, mégis a „contradictor” nevet kapja, és bizonyára méltán, mert mint maga is írja, „a guberniumnak merő kovácsfogója, pöröly és reszelő műszere voltam”.

Ez a sokszor erőszakos, szókimondó politikus hogyne lett volna kellemetlen a visszaélések felett szemet hunyó, ligákat szövő oligarchapolitika idején, de minden emberi gyengesége ellenére is Bethlen Miklós ma mint a romladozó, süllyedő Erdély lelkiismerete áll előttünk. Az önmagában, az életben való gyönyörködést írás közben fokozatosan kezdi kiszorítani a hazafiúi aggodalom, a végzetes pusztulásnak megérzése. Az Apafi korszakára visszagondolva így sóhajt föl: „A szegény idvezült fejedelem nagy erőtlensége, melyet egész Erdély közönségesen érzett, és az uraknak azzal az erőtlenséggel való visszaélések csudálatos monstrumokat szült egymás után mindaddig, míg ők elmúlának.” A bécsi udvarral való alkudozások, a vonakodás és az ellenállás idején válik egyre szembetűnőbbé Erdély gyengesége, tehetetlensége. A helyzetet józanul mérlegelő Bethlen Miklós, ki legalább az ország becsületét, a tisztességes formákat szeretné megmenteni, keserűen kiált fel: „Fegyverünk, erőnk nincsen... a nép fut, az ország s mindenünk elvész. Itt a szásznak nevetségei vagyunk.” A szegénység, az anyagi és erkölcsi elesettség egyre nyomasztóbbá válik, és amíg Bethlen Miklós tábornokokkal, kincstári tisztviselőkkel tárgyal, alkuszik, egyezkedik, befelé pedig a tanáccsal az igazságért, az ügyek tisztességes kezeléséért harcol, a háta mögött az országot megrövidítik, és mindenki a magáét menti. Amint Bethlen Miklós önmaga szerepét magyarázza, és az egyre kilátástalanabb erdélyi ügyekkel vesződik, mind elkeseredettebben kiált az utókorhoz: „Jaj az országnak, ahol a publicumra és populusra olyan gond vagyon csak, mint az én értemre volt Erdélyben ab anno 1656 mai napig.”

Az önmagában gyönyörködő íróból így lesz a magyar lelkiismeretnek egyik fájdalmas szavú megszólaltatója. A nyelve most már ünnepélyessé, sokszor szónokiassá, kevertté válik, az indoklások és az önigazolás sűrűjéből csak ritkán tör elő az a friss népies erő, amely egy-egy esemény elbeszélése közben megragadott, Erdély tragikus levegője azonban felénk csap, a sorsszerűség sötét színeivel magasan az író fölé emelkedik. Az erdélyi protestáns író a dilettáns írói időtöltéstől a maga kikerülhetetlen hivatásáig jut: a romladozó erdélyi sorsot, egy kislelkű nemzet bűneit kell föltárnia eljövendő nemzedékeknek. Az írás csak így emelkedhetik az író személye fölé, de ezzel a tudattal szabadíthatja föl igazán az író személyiségét. A két szomszédos nagyhatalom karmai között vergődő, de a saját belső gyengesége miatt végzetesen elbukó Erdély példájával Bethlen Miklós tanítani és ébreszteni is akar, Erdély igazi szerepére és feladataira akar még egyszer figyelmeztetni.

Habár a Bethlen Miklós önéletrajzának második fele az emlékirat felé szélesedik, és egy kor erkölcsi képének ábrázolásával ritka történelmi értéket nyújt, az elbeszélés, a nyelv, a kifejezés friss ízei mégis ifjúságának rajzában hozzák közelünkbe a tiszta szemű írót.

Amikor pontos leírásokat, jellemzéseket akar adni, rakásra gyűjti a jelzőket, és néha feltűnő bőkezűséggel osztogatja a virtusokat. Az ösztönös írónál a tudatos szándék csak megrontja az írás erejét és hatását, annál tömörebb, elevenebb képekkel, jelenetekkel kap meg, amikor megfeledkezik magáról, és belemelegszik az írásba. Ellenfeleit néha egypár vonással állítja elénk, így Apor Istvánt, aki „felette szós, elévágó, meg Mikes Kelemen sípja fogója vala.” Teleki Mihályról pedig, ki ellen „jó erős rövid nádpálca” végébe hegyes vasat tétetett, feltevén magában, hogyha megüti, úgy megszúrja vele, hogy „soha senkit se vér ebben az életben többet”, egy ízben ilyen elismerően ír: „bizony elmés és activus nagy ember volt, ha az elméjéhez jó cultura, tanítás és experientia járult volna”. Az elesett ellenfélre végül megbékülve pazarolja a dicsérő jelzőket. 

A politikai összetűzéseket sokszor a szemünk előtt pergeti le, de mennyi humor, közvetlen természetesség van tánctanulásának vagy a hajótörésnek felejthetetlen elbeszélésében. Külföldi útjáról hazatérve Bethlen Miklós szégyenli, hogy nem tud táncolni, és egy hegedűssel félrevonulva tanul. „Én mint Noe részeg csapja ugrottam, mentem elé s hátra, de abból bizony semmi derék dolog nem telék”, írja. A vihar kezdetét így írja le: „egyszer mintegy porozni, vagy mondom, szikrázni kezde a tenger, mely szélvésznek elöljáró jele szokott lenni”. Amikor megindul a szélvész „a mi tökhajónk, mint a réce, felemelkedett a habnak, mint egy hosszú halomnak vagy bércnek tetejére”.

Az érzelmek világába a feleség halálakor hatol a legmélyebben, szaggatott, sietős lesz az előadásmódja, de itt is jeleneteket, mozgást lát, elevenít meg. „Az én keserűségem megtornyozott.” Ezzel az egyszerű, tömör, megdöbbentő képpel fejezi ki magát a gyászoló férfi.

Helyzeteket, eseményeket pillanatok alatt elénk állít egy- egy hasonlata. A póruljárt ember „úgy járt véle, mint a varjú a sóskáposztával”, amikor Kapi Fogarasra fut, „nem tudta veszett róka, hogy már hálóba csavarja a farkát”, Haller Jánosnak, „mint a halnak, gelesztes horgot adának”, mikor kincstárnokká tették. Ilyenszerű kifejezései a népi nyelv természetes leleményére és látóerejére vallanak, de egyúttal azt is bizonyítják, hogy a Bethlen Miklós korabeli erdélyi köznyelv szoros érintkezésben volt a népnyelvvel. Ha az államférfi hazafias gondja századok múlva is az erdélyi lelkiismeretet idézi, a képekben gazdag, tömör, drámai nyelv viszont egyenetlenségei ellenére is kora egyik legkiválóbb prózaírójává emeli Bethlen Miklóst, kiben ma is elbeszélő prózánk egyik mesterét láthatjuk.