KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)
RÁCZ SÁMUEL
(A magyar orvosi oktatás hajnalán)
Írta: Kótay Pál
Az isteni Gondviselés örök csodája, hogy a magyarság a Duna völgyében megmaradt. Pusztította ezt a népet a tatár, a török, a német s néha e hatalmas ellenségek mellett a körötte lakó kis népek is. Ha külső ellenséggel nem kellett küzdenie, testvérharc ritkította sorait. E pusztító veszedelmeken kívül mint láthatatlan ellenség kíséri népünket a történelem drámai útján a betegségek és járványok hada, amely sokszor nagyobb pusztítást végez, mint a hadviselés, mert csak az 1709-től 1713-ig uralkodó pestisjárvány egymaga 300000 embernek életét kívánja áldozatul; jóval többet, mint a kétszer annyi ideig tartó Rákóczi-féle szabadságharc. A háború a legszerencsétlenebb szelekció, mert elsősorban a nemzetnek egészséges, munkabíró, tehát a legértékesebb elemét kívánja áldozatul. A betegség megtámad mindenkit, a harcoló, dolgozó, erőteljes férfit, még inkább az otthon maradt erőtlen aggot, asszonyt és gyermeket. A régi források edzett, minden testi fáradtságot zúgolódás nélkül tűrő, kemény szervezetű embernek ismerik a magyart, akinek született katonai erényeit a vég nélküli hadviselés növelte.
Az örökös háborút viselő országban a közegészségügy még az akkori viszonyokat tekintve is nagyon rosszul áll, s a láthatatlan ellenség ellen küzdő hadsereg, az orvosi rend, ha kiválóságra nem is, de számra és cselekvőképességre nézve nagyon szegény. Gazdag, nemes ember gyermeke nem is ment erre a pályára, lenézte azt. A szegény sorsú polgárság vagy a nép állítja csatasorba fiait fajtánk legdrágább kincsének, egészségünknek védelmére. Ha egy ifjú rászánta magát, hogy e nemes, de nehéz pályát választja élethivatásul, bármerre tekintett az országba, iskolát, ahol az orvosi tudomány szent tanait elsajátíthatta volna, nem talált. „Gyermekeinket széjjel kelle bujdostatnunk; nincsen ki tanító!” sóhajt panaszosan 1555-ben a kassai magyar szülő.
A középfokú iskola elvégzése után idősebb, tapasztalt orvos mellé szegődik az ifjú, hogy annál mintegy inaskodva, az orvosi tudomány alapelemeit elsajátíthassa. Eközben gazdag pártfogóra igyekezett szert tenni. Két-három esztendő múlva már mint „semi medicus” veszi kezébe a vándorbotot, hogy külföldi tanulmányútra, „bujdosásra” induljon, s a művelt nyugat valamelyik főiskoláján orvosi oklevelet szerezzen. Legtöbbször gyalog, koldusszegényen indultak el, s szegénységüknél csak hitük, ambíciójuk s népük iránt érzett felelősségteljes szeretetük volt nagyobb. Egyik az idehaza keservesen összegyűjtött pár fillérrel ment, a másikat útközben ajándékozta meg rokona, pártfogója. Volt olyan, akit csak a szülői csók, mást még ez sem kísérhetett. Mindegyiknek lelkére kötötték, hogy a magyar nép becsületét megőrizzék, itthoni fogyatkozásainkat, szegénységünket a külföld előtt ne emlegessék, gúny tárgyává ne tegyék, „s ha meg is kellene vallani mindent, ezt oly emberek előtt tegyék, akik szánakoznak inkább sorsunkon, mintsem megköpjenek bennünket!”
Ez a nehéz iskola kiváló embereket nevelt. Vándordiákjaink tartották fenn a kapcsolatot a hadak útjává vált országunk s országunk védelme alatt nyugodtan fejlődő nyugati kultúra között. Az idegenben végzett diák két-három világnyelv birtokosa lett, s tanulás közben megismerte a művelt országok fiainak lelkivilágát, társadalmi, ruházkodási, étkezési szokásait, a már fejlettebb közegészségügyet, s hazánkban akaratlanul is a nyugati műveltség apostola lett. A nehezen megszerzett oklevéllel mintegy a nemesi rendbe lépett a fiatalember. „Ex academia venis¬, azt jelentette, hogy „udvarképes vagy”. Nemcsak a páciense, hanem a hatóságok is „Excellentia Vostra”-nak szólították a diplomás orvost. Egy-egy híres egyetem a középkorban még inkább mint ma, számos ország fiai tudományszomjának volt kútfeje, ahol komoly, tisztességes ifjainkat megbecsülték, szerették, fogadták s igen gyakran a többi náció elé helyezték.
A nyugat azonban drága kincseit nem adta ingyen. Fiaink közül sok ottmaradt. Vándorlásuk közben sokat elfogott a török, a német, besorozta őket katonának. Sokat a nélkülözések, az út fáradalmai öltek meg, vagy a nagy idegenben nyomorúságban, névtelenül, ismeretlenül pusztultak el. A kék egű Itália egyik egyetemi városkájának örökké virágos sírkertjében siratják a fehér márvány aranyos betűi Kökösi Istvánt, az ott tanuló és 1649-ben ott meghalt magyar medikust:
„Hic juvenis, fortis, medicus, jacet;
Ergo nec aetas, nec vis, nec medicus,
vincere fata queunt!”
A magyarság számára éppen így elvesztek azok, akik kikerülve az itthoni szegénységből, megismerkedtek a nyugati élet kényelmével, a gazdagság és kultúra előnyeivel, és mivel értékeiket mestereik is felismerték, ott maradtak az idegen országokban, „elvesztek a német tengerben”. Így a német, mint a svájci, de a holland és angol egyetemek katedráin is sűrűn találkozunk az évszázadok folyamán magyar nevekkel: Württenbergben Melanchton egyik tanítója Johannes Hungarus. Kassai Mihály Wittenbergben működik mint tanár, és az ottani gyönyörű magyar könyvtár megalapítója lesz. Henisch György (1576–1618), a bártfai születésű híres orvos és nyelvész Európa akkor leghíresebb egyetemén, a bázelin orvoskari dékán. Segner András (1704–1777) jeles orvos és fizikus, aki egy ideig Debrecen város tisztiorvosa volt, a mai turbina ősének felfedezője, a göttingai és hallei egyetem tanára.
A sokat szenvedett ország keserűen érzi az orvosi munka hiányát vagy annak szegényességét. „Kevés a jó orvos, a beteg egyedül Isten gondjaira van bízva, vagy a babona csinál közöttük nagyobb pusztítást, mint maga a betegség, kiváltképpen falukon, ahol hamarébb talál segédet a beteg barom, mint a beteg ember”, panaszkodik a magyarság nevében Pápai Páriz Ferenc.
Még a legszerencsétlenebb korszakokban is megtaláljuk a törekvést, hogy jó orvosokat neveljenek. Első gyógyítóink a természet megfigyelői: az öregek, pásztorok, majd a kereszténység elterjedésével a papok voltak, akiknek gyógyítás közben gondjuk volt arra, hogy gyógyító tudományuk az utódokra átszálljon. Bizonyítva nincsen, de valószínű, hogy a Nagy Lajos alapította pécsi egyetemen volt orvosi oktatás, sőt egyesek az orvostan tanítását Péter mesternek tulajdonítják. Mátyás király budai egyetemét bolognai mintára 1467-ben alapította, amelyen ha volt is orvosi oktatás, igen szegényes lehetett, s még az akkori tudományos igényeknek sem felelhetett meg. Még kevésbé felelhettek meg az úgynevezett káptalani iskolák; például az esztergomi, mely állítólag már a XI. században külön orvosi osztállyal bírt, vagy a III. Béla királyunk alapította XII. századbeli egyetemi rangra emelt veszprémi főiskola. A pécsi egyetem 1543-ban a dúló, pusztító török uralom következtében megszűnt, s Oláh Miklós esztergomi érsek már arra gondol, hogy Nagyszombatban főiskolát alapít. Ugyanekkor Kolozsvárt alakul egy „Apollatium”-nak nevezett főiskola, s Erdély első fejedelme, János Zsigmond egyetemre gondol, amikor 1557-ben Gyulafehérváron főiskolát emel. Tíz év múlva udvari orvosát, Blandrata Györgyöt külföldi tanulmányútra küldi, hogy a nyugati egyetemek berendezését, szervezetét tanulmányozza, s Európa akkor legkiválóbb orvosi egyeteméről, a bázeliről tanárt hozzon. Hazahívja a gyulafehérvári iskola élére a bolognai egyetemen tanuló Gyulai Pált. Majd, hogy a tanárok és tanulók életüket nyugodtan a tudományoknak szentelhessék, a mozgalmas Gyulafehérvártól délre, Szászsebesen kívánja felállítani az egyetemet. Az 1571-i vásárhelyi országgyűlés Szászsebesnek várfalakkal való körülvételét is kimondja. János Zsigmond 1571. március 14-én meghal, de vele nem száll sírba a külön erdélyi egyetem alapításának vágya. A Báthoriak, Bethlen Gábor mindent elkövetnek, hogy a gyulafehérvári kollégiumot egyetemmé fejlesszék, Apáczai Csere János pedig külön emlékiratban fordul Barcsay Ákos fejedelemhez, „a magyar nemzetben immár elvégtére egy-egy akadémia felállításának módja és formája felől.” Mindezek mellett azonban, ha a magyar ifjú a kor színvonalán álló képesítést akart nyerni, Bécsbe vagy a távolabbi külföldre kellett mennie. A bécsi egyetemen még a XVIII. század második felében sem avattak doktorrá protestánsokat. (Így akarták ezt a nagyszombati egyetemen is csinálni.) Ez volt az oka annak, hogy a lutheránusok Németországot, a kálvinisták pedig Hollandiát, Helvéciát, Angliát és Skóciát keresték fel. De ott találjuk a magyar ifjút Itália valamennyi egyetemén, s Prágában és Krakkóban is.
A Pázmány Péter alapította (1635) nagyszombati főiskola nem volt modern értelemben vett tudományegyetem, „universitas scientiarum”, hanem két fakultással bíró, egyházi jellegű szerény főiskola, vallásegyetem, „universitas religiosa”, ahogy azt maga az alapító is nevezi. A bíboros feladatának azt tartja, hogy kellőleg képzett papokat neveljen, „ut idonei sacerdotes educarentur, universitatem religiosam erexi”, jelenti Pázmány VIII. Orbán pápának. Hogy az iskola biztosan fölvirágozzék, Pázmány azzal a meleg szavú kérelemmel fordul a bécsi egyetem tanácsához, hogy a főiskolát kebelezzék be a bécsi egyetembe, amelyért úgy ő, mint a magyar nemzet örökké hálás lészen. A nagyszombati főiskola típusa, igazgatása, szervezete és csonkasága lényegesen elütött nemcsak a mai, de már az akkori egyetemekétől is, s ezért a pápa vonakodik a jogi és az orvosi kar hiányában a nagyszombati főiskolát az egyetemek kiváltságaival felruházni.
1742-ben Nógrád vármegyének jeles főorvosa, Perlitzy János Dániel tervezetet dolgoz ki egy orvosi egyetemnek az ország fővárosában, Budán vagy Pesten történő alapítása érdekében, s ezt a lelkiismeretesen kidolgozott tervezetet 1751-ben nemcsak a helytartótanácsnak, hanem az előkelő magyar uraknak is megküldötte. Perlitzy terve nem sikerült. 1763. október 14-én Esterházy, Eger város tudományszerető püspöke folyamodványt ír Mária Teréziának, amelyben az egri egyetem alapításához állami subventiót kér. Kérése nem véleményeztetik kedvezően. Markhót Ferenc, Heves megyei tisztiorvos 1767-ben azt az ajánlatot teszi a püspöknek, hogy ha késik is a kormány anyagi gondoskodása, ő maga ingyen megkezdi az orvostan tanítását, csak adja meg ehhez az egyházmegye az engedélyt. Az 1769. július 26-án kelt jóváhagyó leiratban az egyházmegye csak azt kötötte ki, hogy az orvosi előadások a filozófia elvégzése után legyenek hallgathatók, de a gyakorlati oktatást a borbélysebészek is látogathassák. Az előadások az 1769–70-es tanévben indulnak meg, egyelőre tíz hallgatóval. Az első év végén a kormány Brunswicius királyi komisszáriussal képviselteti magát. A pénzhiány és a nagyszombati egyetem orvoskarának felállítása azonban tönkreteszi a felső-magyarországi egyetem és az egri főiskola eszméjét.
Mária Terézia királynő a magyar királyi helytartótanáccsal tudatja udvari orvosának s kedvelt emberének, Van Swieten Gellértnek kezdeményezésére 1769. november 7-én kelt elhatározását, hogy a nagyszombati egyetemet saját és utódai királyi pártfogása, gondoskodása és hatalma alá veszi. Az egyetemet a királyi helytartótanács kibővíti. Az így újjáalakított nagyszombati egyetemen az orvosi kar az 1770-ik évben kezdi meg működését, s ez időtől kezdve számítódik Magyarországon a rendszeres orvosi oktatás. Hollandia derék fiának, Van Swietennek szelleme továbbra is működik, mert az ő közbenjárására protestánsokat is avathatnak majd doktorokká.
Megszületett tehát a hazai főiskola, ahol tanulhatott most már az orvosnak készülő fiatal magyar. Szomorúan kellett azonban megállapítani, hogy a nagyszombati egyetem csak papíron volt hasonló a bécsi vagy prágai intézményekhez, egyébként azonban, miként a nagy birodalomban a magyar, úgy az iskolája is a legmostohábban kezelt volt. Az első években alig van a karnak pár hallgatója, s működése főként vizsgálatok tartásából állott. 1771-ben ugyanis kimondják, hogy az orvosok, sebészek és szülészek, akik Magyarországon szándékoznak gyakorlatot űzni, Nagyszombatban tegyék le a megkívánt vizsgákat, kivételt csak a bécsi oklevelek képeznek, amelyek az egész birodalomban érvényességgel bírnak. Az orvosi kar alapításával egy időben rendelet jelenik meg Bécsben, amely a Magyarországon felavatott orvosdoktoroktól megvonja a jogot, hogy Bécsben és az örökös tartományokban gyakorlatot folytassanak, ellenben a bécsi egyetemen felavatottak az egész Monarchia területén működhetnek. Amikor tehát a bécsi hatalmak megengedték, hogy Magyarországon orvosegyetem létesüljön, mindjárt gondoskodtak arról, hogy a szegényes orvosi fakultás soha a dédelgetett bécsi vagy prágai egyetemeknek vetélytársa ne lehessen. A nagyszombati egyetem orvosi karának a hét év alatt, amíg a kar Nagyszombatban működött, összesen 61 hallgatója volt, akik közül 39 nyert oklevelet. Összesen öt orvosi tanszéket létesítettek, amelyre kilenc tárgy tanítását bízták, s mindegyik tanárnak évi 1200 Ft volt a fizetése.
Az egyes tanszékeknek tanítási anyaggal való ellátása az egész korszak alatt nagyon szegényes volt. A tanulók csekély számához képest sem volt elegendő helyiség az előadások megtartására, s e helyiségek berendezése egyenlő volt a semmivel. Az anatómusnak nem volt holtteteme, a botanikusnak tökéletlen volt a kertje, s a klinikusnak nem volt betege. Csak 1775-be n kap az orvostudományi kar a városi kórházban néhány szobát.
Jellemző a mostoha ellátásra, hogy a hallgatók télen csak a délelőtti órákat tudták kiállani, mert kályhák és tüzelőanyag hiányában az előadótermeket nem is fűtötték. Erről panaszkodik a kar rektora a helytartótanácshoz tett felterjesztésében, s a fennálló fűtéshiány fedezésére évi 60 Ft átalányt kér.
Az egyetemről történt gondoskodás nem csak anyagiakban volt szegény. A kinevezett tanárok valamennyien cseh, morva, német emberek voltak, akiknek a magyarsághoz semmi közük nem volt. Nem titkolták soha, hogy Magyarországot a birodalom egyik jelentéktelen tartományának tekintik, a magyar nyelvet paraszt, barbár nyelvnek tartják, amely a tudományok mívelésére nem alkalmas, s olyan is akadt közöttük, aki nyíltan hirdette, hogy inkább szűnjön meg az orvosi oktatás, mintsem azt magyar nyelven kelljen tanítani. „Némely német Professorok azt mondják, hogy ők inkább az egész orvosi Facultásnak elrontásában dolgozni igyekeznek, mintsem, hogy a Magyar tanítás feljöjjön”.
„A magyar iskola mindenütt igen rosszul áll... de legrosszabbul a Universitasnál”, mondja Révay Miklós, s a mindenféle nemzetből összeszedett egyetemi tanárok a magyar nyelvet megvetik, lenézik, és valósággal ellenségei a hazának (in ipsa universitate professores plerosque de varia gente collatos esse, linguae patriae osores, esse hostes patriae). Ez nemcsak ebben az időben volt így, mert az egyetemi hallgatóság 1704 elején Nagyszombat városát elfoglaló kuruc hadak vezéréhez, Bercsényi Miklóshoz kérést intéz, hogy a magyargyűlölő idegen tanárokat, akik még a magyar köntös viselését is megtiltották, kergesse ki az országból. Bercsényi kérésüket jó szívvel teljesítette, s az egyetem további vezetését kizárólag magyar tanárokra bízza.
1777-ben a tanévet már az ország fővárosában, Budán kezdik meg. Az egyetemnek az ország szívébe, a régi dicsőségek színhelyére, Budára történt áthelyezése természetesen igen nagy örömet kelt. Révay Miklós ódát ír, s Nagyajtai Cserey Lőrinc „a bé iktatások örvendetes napján” háláló beszédet mond Mária Teréziához, aki a nemzet iránt érzett szeretetét azzal mutatta ki, hogy „ezt a régi Magyar Királyok lakó Helyét felújítván, nemcsak nevezetesebbé, hanem oly Kútfővé is tette, ahonnét mind testi, mind lelki vigasztalások áradozának szüntelen édes Hazánkra”. Visszahozták a tudományokat hosszas számkivetés után oda, „ahol csaknem omlófélben valának már a régi magyar Dicsőségnek halmai, dőledező maradékai”. Vissza fog térni Hunyadi Mátyás ideje, amikor „emelkedtek mindenfelé tanulóházak s valahány nagy városa volt Magyarországnak, annyi lakóhelye volt a tudományoknak; s úgy találták fel azokban oktatóikat a nemesek gyermekei s mások is.”
A hosszú bujdosásból megtért „főtanulóháznak” most már tiszte és kötelessége lészen, hogy a deák nyelv tanulása miatt elmaradott nyelvünket, „ezt a régi, napkeleti, ékes szókkal kiruházott nyelvet, ezt a napkeleti és északi, más sok hatalmas nemzetnek hajdani anyanyelvét az idegen szóknak tövises gyülevészétől kitisztítsa, érdemlett épségére hozza. Régi királyaink tetemei vigasztalódni fognak, hogy hajdani lakóhelyükbe tudományok virágoznak, s azoknak oktatásán oly hazafiak neveltetnek majd, kiknek tudásában és cselekedeteiben a régi magyarok nagyságát felelevenítve fogja látni s csudálni Európa.”
Ha ennek az időnek elsárgult matrikuláiról a feledés porát lefújjuk, a sok idegen, ellenséges név között két egyszerű magyar szó húzódik meg: Rácz Sámuel. Ki volt ez a szegény vidéki orvos, Nagybánya városának tiszti fizikusa, akit a királyi szó a Gutin és a Rozsály árnyékában meghúzódó csendes bányavároskából az egyetemi katedrára szólított fel, hogy az ország szívében a már magyarországi, de még nem magyar egyetemen a magyar orvosi tudomány úttörője, apostola legyen? Nem a cím, nem a méltóság, hanem nemzete iránti kötelességérzete és szeretete fogadtatja el vele a hivatalt. „Nem tudom, mely titkos tűz nyughatatlankodik szívemben, hogy mióta létemet kezdettem esmérni, eltökélt szándékom édes Nemzetemnek hasznára szentelni csekély tehetségemet. Az anyatermészetnek néminemű ajándékait csak olybá veszem, mint kedves Hazámnak gondviselésemre bízott zálogját, amelyre mindenkor igazságos törvénye vagyon, nékem pedig kötelességem azt hiányosságának kipótolására fordítani. Ez a heves indulat ragadott ki engemet szülőimnek karjai közül, hogy külső országban keresném azon javakat, amelyekkel idővel szolgálhatnék Kedves Hazámnak, és bizonyossá tehessem, hogy igaz fia vagyok.”
Régi nemesi családjának vére az erdélyi földből fakadt. 1744. március 30-án született, egyesek szerint Pesten, valószínűbb azonban, hogy Gyulafehérváron. Atyja Rácz János, édesanyja Nemes Anna Mária. Szülőhelyén elsajátítva az elemi ismereteket, tanulmányai folytatása végett Kolozsvárra megy, ahol elvégzi a nyelvtani tanfolyamot. Később Pécsen tanul rövid ideig, majd a filozófia elvégzése céljából a tudományoknak Magyarországon akkor nagyon híres székhelyére, Nagyszombatba megy. A nagyszombati főiskola jezsuita tanárai felismerik nagy tehetségét, s a filozófiai kurzus elvégzése alatt kiérdemli, hogy nyilvános dicsérettel, babérral díszítsék. A szerzetestanárok nevelésének hatása alatt elhagyja őseinek kálvinista hitét, belép a Jézus-társaság rendjébe, hogy mint leendő misszionárius a barbár nemzeteket a föld legtávolabbi részén Krisztus igaz vallására nevelje. Hogy erre az apostoli munkára méltó és képzett legyen, 1768-ban a bécsi egyetem hittudományi karának rektora, Sinen Péter János kanonoknak engedélyével a hittudományi karra lép. Feljegyzik róla, hogy úgy a tehetsége, mint a szorgalma őt e tudományágban is társai elé helyezte. A jezsuita rendnek eltörlése azonban már előreveti árnyékát. A rend akkori tartományfőnöke, Muszka Miklós azt tanácsolja Rácznak, hogy az orvostudományokban képezze ki magát, „mert az, aki a filozófia, jogtudomány és teológia tanaival ékeskedik, e mellett az orvosi tudományokban is kiváló, az államnak is igen nagy hasznára lehet”. Rácz követi a tanácsot, de belátja azt is, hogy az orvosi hivatás egész embert kíván, s elhagyja a Jézus-társaság rendjét. Mária Terézia kérdést intéz hozzá, hogy jogász akar-e lenni vagy orvos, mert neveléséről személyesen kíván gondoskodni. Rácz az orvostudományokat választja, s mint orvostanhallgató a bécsi Theresianumba nyer felvételt.
A bécsi egyetem abban az időben már világhírű, s itt a legkiválóbb mesterek tanítják, Keszler János András, Bernhard János Antal és Haen Antal. Vizsgáit kitűnő eredménnyel teszi, s 1773-ban kiadja orvosi értekezését: „Dissertatio inaug. medica de sanitate conservanda” címmel, az egészség megőrzéséről, amelyben állításait az ellentétes véleményekkel szemben mindenki csodálatát kiérdemelve védi meg. Még ez évben avatják orvosdoktorrá, és a király parancsára hazatér mint királyi kamarai és városi főorvos Nagybányára. A következő évben királyi bányafőorvossá nevezik ki. Itt veszi feleségül Rumbach Borbálát, Pest szabad királyi város tekintélyes orvosának nővérét. Nagybányán neve igen rövid idő alatt ismertté válik, ami érthető is, mert a nagy tudású férfiú nemes lélekkel kész segítségére sietni a legszegényebb embernek is. Állandóan tovább képzi magát, s bölcs kormányzattal végzi a reá bízott egészségügyi hivatalt. Hazaérkezése után a nagyszombati egyetem felszólítja, hogy az orvosi kar kültagjává lépjen be, s mint ilyen, ő az első. A „bekebelezésért¬ 100 aranyat kellett fizetnie, amit egyszerre leróni nem képes, s később mint professzornak szigorlati díjai maradnak bent a kari pénztárban adósságának kiegyenlítésére. Ez az összeg „orvosözvegy alapra” ment, amely alap azonban nálunk sajnos sohasem tudott különösebb vagyonra vagy jelentőségre szert tenni.
1777 nyarán a királyi szó és a budai tudományegyetem elöljárósága, „hogy a polgárok javát előmozdítsák”, e szakmában képzett emberek munkába állításával a klinikai orvostudomány és a sebészet tanítására rendkívüli tanárul hívják meg a budai egyetemre, ahol ő „a borbélyokat belső nyavalyáknak orvoslására közönségesen a budai Universitásban tanítani kezdette az 1777. esztendő november elsejének napján”. Abban az időben az orvosi karon nemcsak orvosdoktorokat tanítottak, hanem a sebész céh által felszabadított növendékeket is képeztek ki sebészmesterré, s az orvosdoktoroknak vagy sebészmestereknek szemészi, illetőleg szülészmesteri képesítést adtak. Megérthetjük, hogy az orvosokban nagymértékben szűkölködő országban a sebészekre milyen fontos feladat hárult. Szükséges volt tehát, hogy ezek „a belső orvoslásokban annyira utasíttassanak, hogy a falukon kínlódó szegény betegeknek a legközönségesebb nyavalyákban használhassanak”. Hogy Rácz a falusi sebészeket nagy jelentőségű szolgálatukra mennél jobban felfegyverezze, 1788-ban magyar nyelven kiadja „Orvosi Tanítását”, amely báró Störck Antal az ausztriai borbélyok számára 1776-ban kiadott munkájának a fordítása. „Ezen fordításom által Ditső Nemzetemet bizonyossá tehetem, hogy hasznára annyit kévántam tenni, amennyit lehetett, ha mindjárt annyit nem tettem is, amennyit tenni kellett volna.” Ezt a fordítást, valamint ennek két évvel előbb, 1776-ban megjelent szerényebb formáját tekinthetjük az egyetemi orvosi oktatás első magyar nyelvű tankönyvének. Rácz volt az első tanár, akinek ajkáról először hangzott fel a budai egyetemen az orvostudomány magyarul. A következő évben már a hessen-homburgi, majd a svéd és bajor tudós társaságok választják tagjaik sorába, s erről díszes oklevélben értesítik. Mária Terézia 1780-ban koronás arannyal tünteti ki. Még ebben az évben a patológiát tanító Trnka Vencel helyett az anatómia rendes tanára lesz. A gyakorlati orvostan tanítására azonban a „gyógyítók” (sebészek) számára heti két alkalommal 200 Ft jutalomdíj mellett ezentúl is kötelezve marad. Életében az 1780. év azért is nevezetes, mert ekkor lesz első ízben az orvostudományi kar dékánja. Anatómiai munkásságát „Compendiaria Myologiae Institutio (Pest, 1785)”-ben megjelent munkájában foglalta össze, amelyben az emberi test izomzatának törvényeit világos szabályok felállításával a legpontosabban rendszerezi.
1783-ban hatalmas vörhenyjárvány dúl az országban, főként Borsod, Gömör és Abaúj vármegyékben olyan pusztítást végez, hogy „némely falvakban csaknem az összes gyermekeket elragadta”. A királyi helytartótanács Ráczot bízza meg, hogy ezen veszedelmes baj eltávolításának módját hazai nyelven dolgozza ki. Ekkor jelenik meg „A Skarlát Hidegnek Leírása és Orvoslása (Pest, 1784)” című munkája, amelyet Nemes Nagy Ignácnak, Fejér vármegye főítélőbírájának ösztönzésére s anyagi támogatásával adott ki. Másfél évszázad távlatából tekintve a könyvet, ma is megkap szerzőjének gondos megfigyelése, pontos és élethű leírása. A skarlát tüneteiről, lefolyásáról, szövődményeiről ma is alig tudunk többet. Megemlíti, hogy az ősz folyamán, ha az idő hidegebbre fordul, a járvány csökken, amint azonban az idő meglágyul, újból felüti fejét, és inkább gyermekeket, mint felnőtteket ostromol. „Ritkán esik kétesztendősnél fiatalabbra és ötvenesztendősnél idősebbre. A felnőttek közül inkább az asszonyembereket, mint a férfiakat fogta el, kétségen kívül azért, mert az asszonyemberek a betegek körül forgolódnak, s könnyebben elkaphatták a ragadós nyavalyát.” Megfigyeli, hogy a torokfájás és a toroktünetek annál súlyosabbak, „mentől gyengébb a külső veresség”. Számol a betegség komplikációi közül oly gyakori vesegyulladással is, amelyet ő „dagadás”-nak nevez. „Már ekkor” – írja – „az egész betegség külső tekéntetre elmúlt, de mégis a beteg igen könnyen dagadásba esik.” Leírja, hogy a skarlát után fellépő „dagadás”-ban urémia is keletkezhetik. „Az agyvelő vízzel megtelik, amely miatt mély álmosság, eszelősség és vakság támad.” Közli az elhaltak boncolási leleteit. A betegség orvoslásában általános utasításokat ad: a beteg maradjon nyugodtan, magát mértékletes melegben tartsa, húst ne egyék, hevítő italokat ne igyék. A „tüzes skarlát”-ban, mely alatt e betegségnek egy súlyosabb fokát érti, ajánlja az érvágást, gyermekeknél inkább a „vérszipók” alkalmazását. Mivel a beteg a skarlátban önként hány, ebből következik, hogy a hányás e betegségnek természetes gyógymódja, s ezért hánytatót is alkalmaz. „A torokfájdalmak és gyulladás ellen jót tesznek a gyengén izgató kötések, amelyeket akkor mindjárt a torokra kell kötni, mihelyt a torok fájni kezd. Ha ezek tizenkét óra alatt semmit sem használnak, borítsuk bé az egész nyakat hólyaghúzó flastrommal, melyekre közönségesen a nyelés megkönnyebbedik.” Nagyon jónak tartja a ma is használatos és kedvelt inhalációnak a módját: „meleg gőzöket is tölcsér által szájba bocsátani igen jó”. „Lábferedők is valamit használhatnak. A betegek nyárban szőrmatracon, gyengén takarván feküdjenek, télben melegebben tartassanak és a levegőég a szobában mindenkor friss, tiszta és mértékletesen meleg legyen.”
Ismeri a kininnek nemcsak lázcsökkentő, hanem antiszeptikus hatását is. „A Kina szemlátomást a rothadásnak ellent áll, akik erről a nyavalyáról legjobban írtak, azok a Kinát eléggé nem dicsérhetik. De végül is az ilyen környül állásokban mindenkor okos és szorgalmatos orvoshoz kell folyamodni, aki hasonló állapotot többször is látott és orvosolt.”
II. József 1783-ban az élettan professzorául nevezi ki, de még ebben az évben mint helyettes tanítja a szemészetet és szülészetet is. A fiatal, orvosnak készülő magyar nemzedéket tehát az orvostudomány legszebbikére, az életnek tudományára oktatja.
1789-ben jelenik meg legtöbb önállóságot tartalmazó munkája, a „Physiologiának Rövid Sommája” címmel.
„Physiologiának azt a tudományt nevezzük – írja könyvének előszavában –, amely az emberi természetnek egészséges munkáit magyarázza. Célja, hogy az emberrel megesmértesse egészségének természetét, különbségeit, okait és cselekedeteit. Tárgya nem egyéb, hanem csak egyedül az eleven és egészséges emberi test. Mivel ennek a tudománynak mind a célja, mind a tárgya nemes, hasznos és szükséges, ezért maga is ez a tudomány nemesnek, hasznosnak és szükségesnek lenni méltán mondatik.
Valóságos tudomány minden tanítását megbizonyítani tartozik, ugyan azért nem lészen szabad nekünk is egyebet igaznak mondani, hanem csak azt, ami nyilvánvaló és tagadhatatlan tapasztalásokból és próbálatokból önként következik.
Egyebekben ne szégyelljük megvallani, hogy csak azt nem tudjuk, amire a bölcs Teremtő bennünket megtanítani nem akart.¬
Említettük már, hogy azokban az időkben a magyar orvostudomány a kutatómunkának lehetőségeit nagyon nélkülözte. Erre nemcsak megfelelő eszközök, de sokszor még helyiség sem állott rendelkezésre. Rácz műve is igen nagy olvasottságának megbírált eredménye. Mindenütt ott van saját véleménye, s ha csak teheti, az idézettek között magyar szerzőt említ első helyen.
A halál beálltának jeleit olyan szépen, olyan szabatosan fogalmazza meg, hogy annál többet ma sem mondhatunk: „Ha a test vagy erőszakos vágó s törő okoktól, vagy valóságos dögszagú rothadás által úgy elbomlik és elromlik, hogy többé semmiféle munkát ne gyakorolhasson, akkor s nem elébb, bizonyos az halál (amelyre a felbontzoló és temető emberek jól vigyázzanak).”
A munka magába foglalja mindazt, amit abban az időben az élettanból tudtak. Legnagyobb hatással rá Haller Albert (1708–1777), a fiziológia atyamesterének „Primae Lineae (1747)” és „Elementa (1757)” című munkái voltak. Haller könyveit már pontos anatómiai vizsgálatok és élettani kísérletek alapján írta.
Rácz könyvében különösen a vér élettana gazdag, pontos, sok tekintetben még ma is helytálló. A vörösvérsejtekről például azt írja: „A vérben nagyító üvegek által minden alkotó részecskék golyóbis formájúnak lenni láttatnak Leuwenhoecknek, Hallernek, Blumenbachnak.” Tudja, hogy ezek a „golyóbisok” más apró golyóbisokra nem oszlanak. Reichel – „akinek ebben a dologban a legtöbbet lehet hinni – látta, hogy az utolsó kis életér ágatskákba a golyóbisok kevésbé meghosszabbodnak és mihént a vénákba bémennek, azonnal megint meggömbölyödnek.” Milyen pontos, élethű leírása ez a vörösvérsejteknek s azok egyes életjelenségeinek.
Az 1790. évben Rácz ismét az orvoskar dékánja, s ekkor jelenik meg tollából egy kis füzet: „A Nemes Magyar Nemzethez rövid emlékeztető beszéd, melyben megmutattatik, hogy Magyarországban lehet s kell is a magyar nyelvet és a magyar tanításokat felállítani és hogy az Universitásnak Pest a legjobb hely.”
A kis füzet szerzője, ha semmi másért nem, csak azért, hogy e füzetet megírta, megérdemli, hogy neve örök időkre fennmaradjon. Érdemeit növeli az a körülmény, hogy mint kortársai, „a magyar nemesi testőrzők¬, ő is a királyi kegy folytán került Bécsbe, azért vétetett körül minden anyagi jóval, hogy magyarságát, anyanyelvét s magyarságát jelentő vallását elfelejtve, megszűnjön árva népének munkása lenni. Alakja hatalmasat nő szemünkben, hogy mint a királyi Universitás orvosi karának egyetlen magyar professzora, magára merte vállalni az igazmondásnak kényelmet semmi időkben nem jelentő terhét.
„Annak a nemzetnek – írja –, amely szabad és szerencsés kéván lenni, a bölcsességet közönségessé kell tenni. A tudós nemzet hamar és pontosan megfelel az uralkodónak és könnyen mézes-madzagot a száján keresztül húzni nem hágy; mivel bizonyosan által-láttya, hogy mire céloznak a szép színnel festett rendelések. A bölcsességet éppen csak úgy lehet nemzeteknek közönségessé tenni, ha a tudományok anyai nyelven taníttatnak. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós. Az Anglus és a Francia már régen tud görögül és deákul, de azért mégis addig semmire sem ment, míg a nyelvét tudóssá és naggyá nem tette. Magyarországba is már régen tudnak a tudósok deákul, de azért mégis még csak bölcsőben feküsznek a tudományok.”
A német nyelvet szerinte azért hozták be az országba, mivel a magyarok a maguk élő nyelvén nem éltek, a deák pedig holt nyelv.
„Magyar nyelven is lehet írni és okoskodni, mivel a magyar nyelvnek ereje is, elégsége is minden tudománynak tanítására bőven vagyon. Mit tehet arról a drága hegy, ha az ő drága kincseit a bányászok nem szedik, s mit tehet arról a szép magyar nyelv, ha az fiai őtet sem nagyítani, sem felemelni, sem haszonra fordítani nem akarják.”
„Magyarul már sok mindent ki lehet fejezni, de ha jó magyar szavunk nem lenne, kölcsönözzük azt a latinból vagy a görögből, miként azt a Francia vagy Német tette. Íj magyar szókat eleget lehet csinálni és arra a tanulókat meg lehet tanítani. Ha megadod ezt a magyarnak, fogadom, hogy azon szempillantásban oly naggyá és erőssé tészed a nyelvét, hogy soha többé más nyelvvel nem törődik.”
„Halálosan vétkeznek azok a magyarok a hazájuk ellen, akik magyarul meg nem tanultak és szégyen és gyalázat annak magyar nevet viselni, aki magyarul nem tud. Hogy neveznéd azt a nemzetet, kinek élő nyelve nem volna? Hiába kéri az ország, hogy a magyarországi hivatalokba magyarok tétessenek, hiába iparkodik a magyar nemzet magát felemelni, a nyomorúságból kihúzni és boldogítani, mert soha semmire sem mégyen, örökké csak szolgája és rabja lesz másnak, ha élő magyar anyanyelvén nem folytat minden magyar tanítást és hivatalt. Minden ember, aki Magyarországban magyar nevet, magyar szabadságot keres avagy bír, tartozik magyarul megtanulni. Minden nemzet, ha vagyon különös tulajdon országa és fejedelme, nemcsak helyesen cselekszik, hanem tartozik is az anyai nyelvet felállítani és védelmezni, mert különben attól a nemzettől bizonyosan elnyomatik és rabbá tétetik, amelyiktől a nyelvet kölcsön veszi.¬
Hivatkozik a németekre, akik bár megtanulják az idegen népek nyelvét, de saját nyelvüket már annyira kiművelték, hogy gyermekeik az iskolában nem nyelvtanulással töltik az időt, hanem „tudományokra, bölcselkedésre hamar, idővesztegetés nélkül felkapnak és iskolai foglalatoskodásaikat már 16–17 éves korukban elvégzik s így a tudományoknak már ifjúságokban hasznát veszik. Parasztjaik a magok nyelvén több bölcselkedő és más hasznos könyvet olvasgatván (nem úgy, mint midőn idegen nyelven írtak az íróink csak magoknak) olyan szemesek és okosak lesznek, amilyeneknek a magunk országunkban is tapasztaljuk őket. Ők maguk dolgait bátran folytatják; merészen minden üzlettel barátkoznak és szemlátomást a magyarok között legkönnyebb életnek módját követvén, a legjobban boldogulnak, kenyérnek legjavát eszik.”
„Franciaországban a legszegényebbnek is szabad az útja a boldogságra; mert a legkisebbnek is kinyílott a szeme. Így tartom, hogy Németországban is sok szegény éhen veszne, ha kinyílt szemével nem látna több élet módját. De tudja is már a francia köznép, miben áll a világ, tudja, hogy a király is (kit valaha istennek imádott) csak ember és csak tiszt, aki legelső becsületért szolgál és hogy az ő szolgálatjáért (ha jól szolgál), mivel az egész országnak súlyos terhe rajta függ, meg is érdemli az ő népe hívségét és szeretetét.”
„Nagy deák bölcsek ugyan, kivált Magyarországon találkoznak, de maguk sem tagadják, hogy jó idős korokban, úgymint 30–40 esztendős korokban juthatnak ők arra, hogy akkor is nem kávéházakba járva, hanem estvéli és hajnali álmot elmulatva. A francia, német gavallérok ellenben csaknem szüntelen minden mulatóhelyeken látszanak, maguk nyelvén írt könyveivel megmutatják könnyű nagy eszeket.”
„Sírhatnám igaz fájdalmában szívemnek!” – panaszkodik keserűen. „Igaz hazafi bölcsink száma is már igen kevés és azok is oly szerencsétlenek, hogy verejtékkel kapott tudományaival ön-ön magunk őket megcsúfoljuk, midőn idegen nemzetbélieket elejekbe teszünk. Magunk mintegy érezzük fogyatkozásainkat; külső országokba azért hordjuk pénzünket; azért vetjük meg magyar köntösünket. Nem, de nem a magyar fiakról is, ha idegen köntösben vagynak, többet ítélünk? Ki idegen nyelven beszélget, azt tudósbnak tartjuk! Ah! Be kár egy legvitézebb nemzet nyelvének ily alacsony sorsúnak lenni! Ah, mely átok volna régi nemzetünknek annak nyelvével elenyészni!”
Természetesen sem Bécsben, sem pedig a császárhű kartársak között ennek a hangnak jó visszhangja nem támadt. Ahol lehet, igyekeznek Ráczot elgáncsolni, s különösen a Rácz felügyelete alatt működő Hauptmann Károly bonctani prosector áskálódik ellene sokat. A kettőjük között felmerült vitában kinek volt igaza, könnyen megítélhetjük, ha tekintetbe vesszük, hogy Hauptmann lusta, megbízhatatlan, összeférhetetlen, adósságcsináló, erkölcstelen ember volt, akinek csalásairól, a rendőrséggel és bírósággal való összeütközéseiről és letartóztatása előli szökéséről hatalmas iratkötegek tanúskodnak. Rácz keserűen panaszkodik: „Ha a német a magyarral összeveszett, akkor is a magyar, ha igazsága volt is, azért mégis mindenkor vesztett a magyar kormányzók előtt. Nem mehetett semmire a magyar tudós, mivel maguk a magyar elöljárók mindenkor a németnek fogták pártját. Aki ezt az igazságot nem hiszi, olvassa meg azt a Processust, amelyben egy holt embereket vágó, élőket becstelenül csaló és nyilvánvaló parázna tanítónak rossz erkölcse és felette botránkoztató élete már világosan megmutattatott és aki egy szót sem tud deákul és magyarul és most is felette nagyon védelmeztetik az elöljárók és a magyar kormányzóktól. Csodálkozásra méltó dolog, hogy az ilyen botránkoztató német tanítót az ifjúságnak romlására tartják s ki nem irtják. Hát kollégiumot hogy ád? – kérdezi –, mivel sem deákul, sem magyarul nem tud.¬ S ez így is volt, mert jóllehet elrendelték ugyan a borbélyoknak, hogy a chirurgia deákul és magyarul taníttassék, mi lett belőle? Rácz szomorú szívvel említi, hogy a német tanítók még a felsőbb hatalmasságoknak is nem engedelmeskednek: mert egy „kevés ideig deákul többet, magyarul pedig igen keveset és csak szemfényvesztésre tanítottak; azután a magyart egészen el is hagyták.”
1789. aug. 9-én az első sebészi tanfolyam 34 hallgatója arra kéri a helytartótanácsot folyamodványában, hogy úgy tanuló-, mint vizsganyelvnek a német helyett a magyar engedélyeztessék számára, s továbbá, hogy az élettan tanára, Rácz Sámuel adja elő nékik magyarul a bonctant is. „A német tanító” végül is egyévi fizetéssel végkielégítve, állásától felmentetett. Ráczot azonban a legfelső helyről utasítják, hogy állásának elvesztése mellett tartózkodjék a kartársai közötti viszálykeltéstől, s míg a vizsgáztató tanároktól elvárják, hogy a bécsi egyetemhez hasonlóan a vizsgálatok alkalmával a legszigorúbban járjanak el, Rácz ellen képtelen vádul felróják, hogy kérdéseivel a tanulóifjúságot megzavarni s nem a helyes feleletre vezetni igyekszik.
A messze jövendőbe is élesen látó szeme s szigorú, de igazságos ítélete a magyar nevelésügynek is olyan utat jelöl ki, amelyen járva az mai magaslatára érkezett el. „Az alsóbbrendű oktatást hagyjuk meg a papi rendnek. Ezek iskoláiban minden vallásúak a maguk religiójukhoz a legkönnyebben hozzájutnak. A jó erkölcsöket a papok részben példájukkal, részben vallásuk oktatásával a gyermekeknek mintegy természetévé változtatják. Szabadság és bőség nélkül sínylenek a nagy eszek. Ezért az egyetemi oktatás közül a filozófiát, az orvos- és jogtudományt bízzuk a királyra vagy az országra, mivel ezek a tudományok bő kezet és elmeszabadságot kívánnak. A király és az ország sok költséget nem sajnálja s a tanítóknak határ nélkül való szabadságot ad arra, hogy mindeneket jól megvizsgáljanak és kikeressék, hogy mennyire mehet a józan okosság. A teológia csak papnak való, ki az isteni kinyilatkoztatásnak vizsgálásában és magyarázásában sokkal többre mehet, mint akármelyik világi ember.”
Tiltakozik még a gondolat ellen is, hogy az egyetemet Pestről elhelyezzék, mert világosan látja, mit jelent az ország fővárosának fejlődése és magyarosodása szempontjából az egyetem s az egyetemnek mindaz a sok előny, amit csak a főváros adhat. Az itt élő főrendek példája, amit az ifjúság naponként szemlélhet és követ, „a tisztességes recreatiok” (hogy a tanulást meg ne unják), „a sok instructio, amely által sok szegény deák él”, a juristáknak a törvényszék, a medikusoknak a nagy praxis és sok holttest, mind, mind azt követelik, hogy az Universitas Pesten maradjon. Az egyetemnek az ország közepén kell lenni, hogy az ország szemmel tarthassa, mit tanítanak a professzorok. „Itt a víz, az aer is jó, mindenféle eledelek és szállás bővelkedik s az atyák a gyermekeknek mindent könnyen küldhetnek az országos vásárok alkalmával.”
Neve és munkája ekkor már az ország minden művelt, magyar érzésű fia előtt ismert. 1794-ben nemes Hont vármegye tiszteletbeli táblabírájává választja. 1786-ban titkos tanácsossá nevezik ki. Irodalmi munkássága közben sem szünetel. Szülészeti tankönyvet ír a „Bábamesterségnek Elei” címmel, majd 1794-ben kiadja a „Borbély Tanítások Első Darabjá”-t, amelyben összefoglaló tankönyvet ad a sebészeknek az anatómiáról, fiziológiáról, materia medicáról, patológiáról, kirurgiáról és szülészetről, míg a második kötetben a rendőri orvostant, törvényszéki orvostant s az orvosi tudományokra vonatkozó királyi rendeleteket tárgyalja. Ezzel a munkájával végleg kiszorította Miskolczy Ferencnek 1742-ben megjelent munkáját, a „Manuale Chirurgicom”-ot, amely az egyetemi oktatást nem nyert sebészeknek hosszú időn keresztül tankönyve s működésüknek vezérfonala volt.
A napóleoni háborúk vihara végigsepri Európát. Királyi trónusok omlanak össze, de a legszegényebb család is nélkülözni kénytelen a dolgozó, munkás kezet. A Monarchiában a magyar ismét – mint mindig, valahányszor vérére és aranyára volt szükség – a legértékesebb és legszeretettebb elem lett. Rácz adjunktusával, Eckstein Jánossal és segédjével, Eckstein Ferenccel 1797 májusában jelentkezik a főherceg-nádornál, hogy a Balassagyarmaton tartandó „generalis congregatio”-ra kimehessen, s a felkelő seregre vonatkozó orvosi intézkedéseket megtehesse. A hadviseléshez pénz kellett. Ennek előteremtésére a király az országgyűlésen a rendek hangulatkeltésére huszárezrede egyenruhájában jelenik meg, s a megnyitó beszédet Pálfy Károly kancellár magyarul tartotta. A magyar ruha és főrendeink hiúságát legyezgető beszéd elegendő volt ahhoz, hogy az öreg falak között ajkaikról újból feltörjön a „Vitam et sanguinem!” Bécsben nem törődnek azzal, hogy a hadviselés súlyos költségeit miből teremti elő az ország. Így a pesti egyetem tanárait is kötelezik, hogy jövedelmük tizenkét százalékát az insurrectio pénztárába fizessék be. E kötelezettség alól Rácz felmentést nyer, mivel József fiát saját költségén a nógrádi felkelőkhöz állította. József az 1800. évi felkelésben újból részt vesz, majd a háborús idők elcsöndesülésével Temesváron lesz postahivatalnok. Másik fia, Ignác orvosdoktor, aki szorgalmával és kiváló előmenetelével az orvosi kar elismerését és ösztöndíját nyeri el.
1801-ben jelenik meg az „Orvosi Praxis” című munkája.
A XVIII. században az öntudatra ébredt orvostudomány nem elégedik meg a természet jelenségeinek tárgyilagos szemléletével. Ideje van, hogy a tényekből, nem minden szubjektív elemtől mentesen, rendszereket kovácsoljon, annyira, hogy az orvostörténelem ezt a századot a rendszerek korának nevezi. Egyik teória hamarabb, a másik később múlik el, s legtöbbet nem is pontossága, még kevésbé bebizonyítottsága, hanem inkább alkotójának társadalmi előkelősége tesz jelentőssé. A legtöbb iskola Németországból indul ki, s csaknem valamennyinek nálunk is akad követője. E kor egyik legdivatosabb orvosi iskolája a brownizmus. Alkotója a skót Brown János (1735–1788), aki 1778-ban megjelent „Elementa medicinae” című munkájában teszi közzé rendszerét. Elméletének gondolatmenete a következő: az élet nem természetes állapot, függ különféle külső vagy belső, egyes részekre vagy a testre ható ingerektől s így tulajdonképpen a szervezet tartós izgalmi állapota. Az egészség ennek az izgalom-összességnek közepes foka, amelynek emelkedése vagy süllyedése betegséget jelent. Az orvos egyetlen feladata, hogy barométer módjára megfigyelje, és állapítsa meg az izgalmak emelkedését vagy süllyedését, ennek okát vagy helyét. Orvoslásának alapelve: ellentétest ellentétessel. Brown tanának igen sok ellensége akadt. Rácz hű, de nem elvakult követője ez iskolának. Az „Orvosi Praxis” előszavában azt írja, hogy „az új orvoslás által több betegek hamarébb, szerencsésebben meggyógyulnak, mint sem ellenkező metódussal. Erről az új orvosi systemáról sokan azt jövendölik, hogy rövid időn ez lészen egyedül a Scientia Medica és ezután csak a browniánusok egyedül és esclusive fognak lenni medicusok.” Mennyire tiszteletben tartja a rendszer ellenzőit: „Mégis azok az orvosok, akiknek arra elegendő tálentumok nincsen, hogy ezt a Systemát mind Tudományra, mind Mesterségre nézve megértsék, tsak maradjanak a maguk régiségeknél.”
E tannak ismeretét és propagálását célozzák az 1801-ben megjelent „Notio Vitae” és „Notio Potentiarium incitantium qua Noxarum incitantium” (1805) című művei. Ezekben a könyvekben az orvostudomány fiziologikus alapjait igyekszik lerakni és Brownt az ifjúsággal megismertetni. Írt az élet sajátos jeleiről, törvényeiről, az egészségről, betegségről és halálról, s hangsúlyozza, hogy az orvostudomány nem a következtető, hanem a természet filozófiáján épül fel.
A XVIII. században az orvostudomány a fénykorát éli. E kor orvosának nemcsak tudóstársai megbecsülése, hanem fényes anyagi jólét is jut osztályrészül. Rácz hosszú, küzdelmes életének végén szerető gyermekei körében még azt is megérhette, hogy hosszú életének álmait részben beteljesedve láthatta. Az idő, amely néki életül méretett ki, a magyarság történetében egyik legszomorúbb korszak. Nagymajtény után egészségtelen álom üli meg az országot. A főnemesség lassan idegenné vált, s szívesebben időzött a ragyogó Bécsben, mint a szegény, elmaradt Magyarországon. Idegen volt a főpapság, gúzsbakötött, tehetetlen a protestantizmus, s a töröktől agyonsanyargatott Alföldön a városok nyomorult falvakká süllyedtek. A magyar köznemes nem akart, s nem is igen tudott művelődni. A munkában s az idegen érdekekért folytatott örökös harcban halálosan kimerült a magyar paraszt. Nincs irodalom, mert nincs közönség, amelyhez szólni lehetne. Műveltjeink Bécs felé fordított feje nem is mer arra gondolni, hogy magyar nyelven lehetne, sőt kellene írni. Ebbe a korba lép be Erdély hű fia, Rácz Sámuel. Sem a nagyszombati iskola szigorú vallásos szelleme, sem a császárváros udvari fénye, egyetemének csábító levegője, sem a pesti egyetem kezdetleges szobáiba ritkán besütő, de mégis könnyen vonzó bécsi nap nem tudott változtatni jellemén. Bár igyekezett ráaggatni a német ünnep minden hazugan csillogó díszét, Erdély földjének szerény, de egyenes fenyőjéből sohasem lett idegen világ karácsonyfája.
A külföld szemében nem több ő, mint korának legkiválóbb egyetemén, a bécsin végzett, jó felkészültségű orvos, aki lelkes apostola és nevelője egy elhagyott ország fiainak. De ha Ráczot magyar szemmel, a kor szemüvegén keresztül nézzük, hatalmasat nő alakja.
Legfőbb érdeme volt, hogy írt. A magyar orvosi irodalom Rácz megjelenéséig nagyon szegény. Az eddig megjelent munkák nem tankönyvek, szegényes orvosi disszertációk, a laikus közönséghez, polihisztorokhoz, papokhoz szólanak s nem az orvosnak készülő ifjúhoz.
Rácz magyarul írt. Hogy ott s abban az időben mit jelentett ez, elég, ha tanítványának, Váradi Balassi Pálnak Rácz halálára írt sírversét idézzük:
„Mondj reá áldást Haza bőven! S írd fel
E néhány szókat temető-kövére:
A' ki mert közöttünk magyarul beszélni
E vala Első!”
Merni kellett! Nemcsak a szurony, a börtön, a kegyvesztés miatt, de merni kellett küzdeni a nemtörődömség, a balhiedelem ellen, amely félt, vagy rosszakaratúan hirdette, hogy nyelvünk a tudomány mívelésére nem alkalmas. Ráczot a magyar orvosi nyelv művelésében Pápai Páriz Ferenc egyenes örökösének tekintjük, aki a reá bízott örökséget hatalmasan megnövelte, s már egy egész, maga nevelte orvosnemzedéknek tudta átadni. Öreg könyveit felütve, egyik oldalon sem érezzük az azóta eltelt másfél évszázad porát. Ha tartalmukban gazdagabbak is mai orvosi szakkönyveink, Rácz stílusának szépségénél, magyarosságánál, elevenségénél többet nem adhatnak. „Oldallágy”, milyen jellegzetes, találó és indokolatlanul elfelejtett kifejezés ez. Epekőnél a „jobb oldallágyban ostromol” a fájdalom. A véralvadékot „vér palánt”-nak nevezi, mert ha élőben keletkezik, be van ültetve a vérér falába, mint a palánta a földbe. A „hajló tagok” is van olyan szép kifejezés, mint a végtagok. A mai orvos csak az idegen „kólikát” ismeri, régen elfelejtette már a „hasrágást”. De Rácztól származik a ma is élő vérér, verőér, anyaméh és igen sok más, nagyon szép kifejezés.
Rácz Sámuel nagyjaink közül azon kevesek közé tartozik, akit még életében elért kortársainak tisztelő elismerése, körülvett a szerető, népes család s az anyagi jólét. Amikor pár napi szenvedés után 1807. február 24-én örök álomra hajtotta le fehér fürtös fejét, a Nagymajténynál álomba borult nemzetre lassan virradás következett. A nemzet öntudatlan volt még, mint a félálomban lévő ember, aki már érzi, hogy amit álmodott, nem valóság, de a valósággal még nincs teljesen tisztában. Az álom utáni mély lélegzetvétel ideje volt ez a kor. A hóval belepett badacsonyi hegyek lábánál, a kandalló felszított melege mellett regék szólalnak meg a magyar előidőkből, s nem messze a keszthelyi jegenyék már látták a nemes gróf új iskoláját, a Georgikont. Kazinczy „lelkes istenfi”-nek szólított barátját siratja. Széchényi Ferenc gróf megvetette alapját nemzeti múzeumunknak, s szerte az országban itt-ott szegény és lelkes teátristák szájából felhangzik a magyar szó. Egyik rajukat Kolozsvárt a Bel-Farkas utcai szállásukról ez évben már Pestre parancsolja magyarul játszani Wesselényi úr. Hajnali derengés volt ez. Amikor még nem látszanak tisztán az alakok, a virradás ködébe vesznek az utak, de bizonyos, hogy megszűnt az éjszaka, felfelé jő a nap. Fényében a foszladozó ködben az öreg Rácz megvalósult álmainak körvonalait látjuk:
„Taníttatni fognak magyarul az oskolák kicsinytől fogva nagyig, nyelvünk kicsinosíttatik, tanulóink könnyen tudományra kapnak: a nyelv tanulásban ideit nem vesztik, lésznek szemlátomást több bölcseink. Örömet ád erre a hazai nyelv szeretete legtöbbeknek; és a sokkal könnyebb bölcselkedés. Lésznek mindenről írt magyar könyveink, melyek a falusi köznépnek is értésére lesznek, olvashatják, más nemzethez képest lévő együgyűségüket is levetkezhetik, az életnek legjobb s hasznosabb módját, mellyel eddig a Német bír vala országunkban, bizonyosan ők is követik és boldogulnak. Esméretesebb lészen előttük a világ; hallani, látni, tudni ők is többet kívánnak. Ekképpen támadni fognak a Magyarokból is olyan mesteremberek, mint most a Németek: magyar zsemlyesütők, magyar kéményseprők, magyar rajzolók, pallérok, olyan vendégfogadósok és kereskedők, mint a németek s.a.t., amely életmódoknak könnyebb, szebb és hasznosabb voltát eddig nem esmérték. Támadnak még fabrikánsok is, ha annak az egész ország hasznát tapasztalja és nem fog kelleni külső országok portékájáért drága pénzt adni, a pénz is megmarad országunkban. Lesznek hazai nyelven felállított Törvény-, Orvosi, Filozófia-oskolák is és nem fog a jóindulatú ifjú külső országra szorulni. Támadnak nagy bölcsek is, akiknek írása kedvéért az idegenek is fogják nyelvünket tanulni, mint mi az övéket avégre tanuljuk. Ekkor igaz lesz osztán, hogy a magyar Eszek is lehetnek olyanok, mint a külső országiaké és hogy nem szorulunk mi az ő eszekre, mint ők dicsekedve tartják. Ekkor fognak támadni Édes Hazánknak erős oszlopjai, akiknek kormányzása által bolygathatatlan marad Nemzetünk, Országunk mindörökké!”