nyomtat

megoszt

Erdélyi csillagok
KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)

SIKÓ MIKLÓS

Írta: Biró Béla

 

Erdély művészetének története mindmáig megíratlan.[1] Nem hiányoznak ugyan a vele foglalkozó művek, de ezek többnyire hevenyészett összeállításúak, ismert dolgokat közölnek, s életre hívójuk a felszabadulás utáni szellemi konjunktúra ügyes kihasználása. A kutatómunka sem a múltban, sem a legutóbbi években nem terjedt ki – egy-két szórványos kísérlettől eltekintve – a múlt század első felének erdélyi művészetére, arra a korra, amelyet a magyar művészet hőskorának szoktunk nevezni. E kor erdélyi művészeinek előhívása a feledésből ma nemcsak a kegyelet lerovása munkásságuk iránt, hanem nemzeti kötelesség, mert az egyetemes magyar életnek voltak közkatonái és őrszemei a végeken. Életük és művészetük csak Erdélyé volt, itt éltek, itt haltak meg, és éppen az ő működésük ad egyéni ízt-zamatot szűkebb hazájuk művészetének. Érdemüket nem kisebbíti az, hogy hírük nem terjedt túl Erdélyen, hiszen magukra voltak hagyatva, távol kényszerültek élni a magyar élet irányító központjától, és sorsuk a magyar művészek örök sorsa volt: vég nélküli küzdelem a szegénységgel.

Az Erdélyből elszármazott Barabás Miklós, Székely Bertalan, Paál László ismert és elismert értékei a magyar művészetnek, de ki tud Ajtai Abód Mihályról, a XVIII. század derék arcképfestőjéről vagy fiatalabb kortársáról, Boér Mártonról?[2] Mezey József, Sárdy István, Schäffer Béla, Túri Jobbágy Károly, Vizkelety Imre, Lestyán János, Simó Ferenc, mind az „elfeledett magyar művészek” sorába tartoznak.[3]

Ennek a sornak egyik érdemes tagja bölöni Sikó Miklós is, a XIX. század közepének Erdély-szerte ismert és becsült arcképfestője. Ígyszólván egész életét Erdélyben töltötte, a magyar művészeti élet forrongásától távol állott, a hírnevet és érvényesülést jelentő Pesten csak nagy ritkán fordult meg, kiállításokon nem szerepelt, úri műkedvelő maradt akkor is, amikor egyedül festészetből tartotta fenn magát és családját. Kibontakozásának évei egybeesnek Erdély legtespedtebb évtizedeivel, a táblabíróvilág művészeti igénytelenségével s a magyar művészsors legsötétebb korszakával. „Erdélyben a főnemesség és nemesség pénztelen, begubózott életet él, el van vágva a nagyvilágtól. Azt sem tudja, kihez, mihez tartozzék, politikájának nincs vezető csillaga, esztétikai igényeinek kielégítését csak az irodalomtól várja... az átlag elmerül a végső aulikusságban. Gótikus temploma árnyékában éli csöndes életét a maradiság, nincs egy nagy, átfogó gondolat, amely az emberek vérét pezsgésre hevítené. Általában inkább toldás, semmint új szellemben való teremtés képét kapjuk” – írja ezekről az időkről Lyka Károly. Kastélyokban és városokban az ősök arcképei mellé odakerültek az utódok képmásai, gyatrán képzett vándorpiktorok művei, s festőjük legtöbb esetben nem is tartotta magát annyira, hogy nevét műve alá odajegyezze. Ennyiből áll a század elején Erdély festészete, s ebben a világban lett festővé Sikó Miklós.

Rövid és hézagos Önéletrajza[4] szerint 1818-ban született Septéren, Kolozs megyének e legkeletibb zugában. A falun kívül, egy kis emelkedésen, előkelő elzárkózottságban ma is áll a Sikó-kúria, s benne Sikó-utódok vívják kemény küzdelmüket azért, amit a rumén „földreform” után földjükből még megmenteniük sikerült. A művész atyja, Sikó István, a táblabíróvilágban maga is táblabíró, itt irányítgatta tekintélyes gazdaságát, amikor arra időt engedett Marosvásárhelyen viselt táblai assessori hivatala. Négy gyermeke közül Miklós a legidősebb. Gyermekkora úgy folyik, mint a többi erdélyi nemes úrfiaké: lovaglás, vadászat és házi iskolázás, amíg lehet. Korán kezd rajzolni, főleg arcokat, hozzátartozóinak nem nagy örömére. Eltiltják ettől a – nemes úrfihoz nem méltó – kedvteléstől, de ő a hivatásérzet öntudatlan megszállottságával rajzol le mindent, ami keze ügyébe akad: ha mást nem, apjának iratai közül egy fordítva maga elé tett, teleírt lapot, elejétől végig elolvashatóan, már ötéves korában, amikor még egy betűt sem ismer... Íme csírájában Sikó Miklós művészete: a lerajzolás. Az emberi arcnak lett pontos, lélekbe látó lerajzolójává – ez érdekelte csak, és semmi más. Kompozíciója egyetlenegy sincs, oeuvre-jében nem szerepel az életkép, tájkép, vallásos kép vagy csendélet sem, sőt az emberi alak egésze sem érdekli, csupán a fej ezerféle változatában, az egyéniségnek hűen nyomon követett vonásaival.

Tízéves korában a marosvásárhelyi református kollégiumba kerül, két évre rá meghal finom lelkű édesanyja, s további nevelését apja irányítja. A rajzolást folytatja kollégiumi évei alatt is, sorban lerajzolja tanulótársait, észre is veszik tehetségét, de „ha néha akadott ki, Atyámnak azt tanácslá, hogy képeztessen festőnek, azt felelé, hogy nem akar fiából pictort csinálni” – írja Önéletrajzában, majd hozzáteszi: „akkoron pictornak, comediásnak lenni nem nagy dicsőség vala, kivált kinek viríta 7 szilvafája.” A kollégiumi évek után Nagyszebenben jogot hallgat, majd táblai írnok lesz. Az otthoni gátlás alól felszabadulva mohón veti magát a képmásrajzolásra és -festésre. Minden rendszeres tanulmány nélkül, pusztán önképzés útján annyira viszi, hogy bárkit felismerhetően lerajzol, eleinte szénnel vagy krétával, később színesen, vízfesték igénybevételével. Híre elterjed a városban, keresett arcképrajzolóvá lesz, akárcsak nyolc évvel idősebb művésztársa, Barabás Miklós elindulása első éveiben. Érzi fogyatékos tudását, tanulni szeretne, de művészi tanulmányokra apja nem ad pénzt, a megyei urak pedig, akikhez kölcsönért fordul, még kevésbé. Járja hát a maga útját, ösztönére bízva magát és a sok megrendelés folytán a technikában folyton tökéletesedve. A kor ízlésének megfelelően különösen az elefántcsontra festett miniatűr arcképnek válik mesterévé. Öt-hat centiméteres lapocskákra fest mellképeket, olyan finomsággal és mesterségbeli tökéletességgel, hogy ilynemű művei bátran kiállják a versenyt a kor virágzó miniatűrfestészetének bármelyik alkotásával. A virtuózkodásban olykor a túlzásig elmegy: gyűrűbe illeszthető képmásokat fest, komoly művészi tanulmányok hiányában az ilyen bravúroskodásban vélve felismerni a festészet hivatását.

Egy hónapig mégis részesül művészi irányításban. 1838-ban, a pesti nagy árvíz idején a már Budapesten lakó Barabás Miklós több hónapot tölt Erdélyben, valószínűleg ekkor vagy egy évvel később kerül össze Sikóval, aki tanítványává szegődik. A tanító-tanítványi viszony mindössze egy hónapig tart, mely alatt Sikó egyetlenegy vízfestésű arcképet készít el Barabás irányításával. Ismerte és követte Barabás művészetét már azelőtt is, de e rövid együttműködés a már országos hírű mesterrel még döntőbb hatást gyakorol további munkásságára. Ezzel kezdődik művészetének legtermékenyebb és legvirágzóbb korszaka, mely tart a negyvenes éveken keresztül az ötvenes évek közepéig.

E termékeny korszak tényezői közt Barabás hatása mellett másik legfontosabb a házassága és annak körülményei. Mint marosvásárhelyi táblai írnok ismerkedett meg későbbi nejével, vadadi Filep Rózával, Filep József országos közügy-aligazgató leányával. Az ismeretségből szerelem lett, s a fiatalok elhatározták egybekelésüket. Sikó István ellenezte a házasságot, nem egyezett bele, hogy fia a sokgyermekes és vagyontalan Filep család sarját vegye nőül, de a fiatalok akarata győzött: az atyai tilalom és az anyagi támogatás azonnali megvonásának ellenére 1845-ben egybekeltek. Ekkor lett Sikó Miklós igazán festővé, ekkor kellett művészetének az első nagy próbát kiállnia. Nem várhatott támogatást senkitől, egyedül a maga erejére támaszkodva kellett most már kettejükről gondoskodnia. A huszonhét éves ifjú magabízásával vágott neki az életnek, feleségével Borszékre ment, ahol nyaranként sok moldvai és havasalföldi bojárcsalád üdült, s mintegy bemutatkozásul egy arcképet festett. Sikere teljes lett: a gazdag bojárok felkarolták, elhalmozták képmásmegrendelésekkel, az anyagi gondok réme egyszerre elszállt, és a művész elindult a sikerek útján. A nyári évad végével Bukarestbe költözött, ahol már borszéki ismeretsége révén kész kapcsolatok várták, s folytatódott az út a híresség felé. Ruméniai munkái közül a mai viszonyok közt, sajnos, egyet sem sikerült felkutatni, de hogy az ottani folytonos munka milyen könnyeddé tette előadásmódját, és hogy milyen virtuóza lett a vízfestésnek, azt ragyogóan szemléltetik hazatérése utáni arcképei. Bukaresti tartózkodásának ugyanis véget vetett apja megbocsátó és hazahívó levele, melynek folytán 1846-ban nehéz szívvel ott kellett hagynia sikereinek színhelyét. Nemsokára kitört a szabadságharc, melyet a művész mint honvéd főhadnagy küzdött végig, nem hagyva abba közben sem a festést, és nem szűnve meg közben sem vágyakozni rendszeres művészeti tanulmányok után. Ez éppen a legsötétebb elnyomatás idejében nyílt meg előtte. Mint üldözött felkelő, Kolozsvárott bujkált, és álnéven festette az osztrák tiszteket, köztük egy ezredest, ki útlevelet szerzett neki Münchenbe, s végre teljesült a vágya: nejével együtt elindulhatott 1851-ben a müncheni akadémiára. Mindössze hét hónapot töltött ott, fennmaradt vázlatkönyvének tanúsága szerint rendszeres tanulmányokat nem folytatott, de nem is az volt a lényeges, hanem a müncheni tartózkodás lelki kísérete. Ez a néhány hónap töltötte be a hivatalos művészeti tanulmányok hiánya folytán lelkében mindig élő, kínzó hiányérzetet, ez avatta „akadémiai festő”-vé, az úri műkedvelőből hivatásos művésszé. Művészek közt élhetett, világhírű műalkotásokkal állhatott szemtől szembe, hosszú magárahagyatottsága után érezte, hogy egy nagy közösség tagja – ez volt a müncheni élet legfőbb eredménye.

Ottani tanulmányainak eredményeként tért át hazatérése után az olajfestészetre, művészi fejlődésének nagy kárára. Harminchárom éves koráig, a müncheni időszakig, úgyszólván kizárólag akvarell-arcképeket festett, s ebben a műfajban olyan tökéletességre tett szert a maga erejéből, hogy munkái semmiben sem maradnak a Barabáséi mögött. A kora quattrocento mestereinek emlékét idézik fel ezek a kemény, rajzos, de élettel telt képek, melyeknek éppen a kissé még fanyar üdeségük a legvonzóbb és legutánozhatatlanabb. Méretük az elefántcsont-miniatűrök abbahagyása után sem nagy: ritkán haladják meg a 18x24 centimétert, de amit az adott szűk keretek engednek, az maradéktalanul megvan e bájos és igazi erdélyi levegőt árasztó képecskékben. Ezt a kiérlelt, maga által teremtett formanyelvet váltja fel az új technika. A művész túl van már a fiatalság első lendületén, amikor az olajfestést elkezdi, szokatlan neki a nagyobb képméret, küszködik a megszokottól eltérő technikával, nem találja meg önmagát, de végtelen szorgalommal keresi a fejlődés útját, festő akar lenni minden tekintetben. Hosszú sorát festi a férfi és női mellképeknek, néha ösztönösen remeket alkot, de olajképeinek legnagyobb része alig éri el a középszerűséget – száraz, festőietlen művek, egyedüli értékük a pontos hasonlatosság.

Az olajtechnikával folytatott küzdelem éveiben olykor, mintegy pihenőül, vissza-visszatér az akvarelltechnikára. Ezek a művei a legtökéletesebbek, szinte árad belőlük a jól bevált formanyelv újramegtalálásának ujjongó öröme. Finom, hamvas színek, leegyszerűsített rajz, nyugodt és egységes összhatás jellemzik ezeket a lüktető élettel telt képmásokat, melyek közül különösen – mint Barabásnál – a női arcképek emelkednek ki művészi megjelenésük tökéletességével.

Az ötvenes évek vége felé kerül kapcsolatba id. Vastagh Györggyel, a kiváló arcképfestővel, aki akkoriban huzamosabb ideig Erdélyben tartózkodik. Kapcsolatuk sok tekintetben a mester-tanítvány viszonyán alapul. Közös arcképmegrendeléseket vállalnak, és azokat „Vastagh és Sikó” aláírással készítik el, de az oroszlánrész ezeken a képeken Vastaghé, ő festi meg az arcot és kezeket, sőt a ruha festői foltjait is, Sikó pedig a miniatűrfestő feladatát végzi el rajtuk: kidolgozza egy-egy csipkegallér aprólékos mintáit vagy egy-egy ékszer részleteit. A közös munkálkodás azért nem múlt el nyomtalanul, Vastagh hatása alatt szabadabbá, festőibbé válik Sikó előadásmódja is, és a közös munkálkodás megszűnése után, 1860-tól kezdve, felszabadulva a rutinosabb mester nyomasztó hatása alatti bizonytalanságérzettől, olajképei lágyabbakká, színeikben dúsabbakká válnak.

Az erdélyi művészek életének jellemző tartozéka e korban a bukaresti kirándulás. Sikó közel egy évet töltött a rumén fővárosban, odament 1860-ban, kolozsvári megnősülése után Vastagh György is. Nem művészi élmények gyűjtésének vágya vitte oda a magyar művészeket, hanem a jó kereseti lehetőségek. Ruméniának abban az időben még nem volt művésze, a művészeti igényeket a hosszabb-rövidebb ideig ott tartózkodó magyar festők elégítették ki. Hora Alajos a legelső Bukarestet járó művészek egyike, Szathmáry Pap Károly pedig végleg ott is telepedett le.

Miközben Sikó Miklós az olajtechnikával való küzdelmet folytatja, felnő és diadalmasan előretör egy új magyar művésznemzedék, telve tehetséggel, európai iskolázottsággal és addig soha nem látott alkotóerővel. Légiója támad a kiváló festőknek, működésük felvirágoztatja a művészeti irodalmat is, amely elhatározóvá lesz a közönség ízlésének irányításában. Megindul a napjainkig folyton fokozódó verseny az érvényesülésért, melyben elsősorban azok maradnak le, akik távol élnek a fővárostól, s nincs kapcsolatuk annak sajtójával. Sikó Miklóson még életében keresztülhalad az idő. Arcképmegrendelései egyre fogynak, családi bajok jönnek egymás után, betegeskedni kezd, vagyona elúszik, s alkotóereje lassanként kiég. A hetvenes évektől kezdve alig dolgozik megrendelésre – ezek elmaradása folytán többnyire népes családja tagjait festi, egyik-másik művén még visszatér a régi lendület, de újat mondani már nem tud, a múltból él. Öreg korában elköltözik Kolozsvárról, Marosvásárhelyen telepszik le, ecsetét ott sem pihenteti, rég elhalt családtagjairól készít emlékezetből olajarcképeket vagy másolgat. Szegényesen, egyedül él, távol beteg feleségétől és gyermekeitől, távol minden művészi kapcsolattól. Utolsó éveiben egy finom lelkű fiatal leánynak, Kozma Erzsébetnek ismeretsége idézte vissza a nyolcvanadik évén túl járó mester lelkében a rég elfeledett művészi múltat. A marosvásárhelyi fűügyész szobrásztehetséggel megáldott leánya el-elbeszélgetett a művésszel művészeti kérdésekről, s egyedüli volt, aki a halála felé közeledő mesterben még tartotta művészvoltának tudatát. Sikó Miklós neki hagyta vázlatkönyveit, melyeket Kozma Erzsébet kegyeletesen megőrzött, majd amikor Veress Zoltánnak, a jónevű festőnek felesége lett, az Erdélyi Múzeumnak adott át.

Sikó Miklós 1900-ban halt meg, teljesen elfeledve. Haláláról a „Marosvásárhely” című napilap mindössze ennyit ír: „Bölöni Sikó Miklós 1848–49-i honvéd főhadnagy ma déli 1 órakor, 83 éves korában meghalt.” Semmi egyebet... Ugyanezt vette át a „Vasárnapi Újság” is, a többi lap még ennyit sem közölt haláláról. Az erdélyi magyar művészsors, a teljes elfeledés, maradéktalanul bekövetkezett.

A magyar művészek panteonjában Sikó Miklós neve nincs a fényes nevet viselők közt. Nem volt forradalmár, még újító sem, nem vett részt kora művészi mozgalmaiban. Nincs mestere és nincs tanítványa, életrajzában nem szerepelnek lenyűgöző érdekességű események, hatása nincs az egyetemes magyar művészet folyamára. De megmaradt tőle más: egy sor arckép erdélyi kortársairól.[5] A Budapestre költözött Barabás helyett az ő ecsete örökítette meg a századközép erdélyi mágnásait, politikusait és a városok patríciusait, az ő képei adják meg ma is az erdélyi úriházak sajátos erdélyi hangulatát, és ő az erdélyi táblabíróvilág utolsó képviselője. Magyar és erdélyi minden ízében: nemességet sem a császártól kaptak ősei, hanem Bethlen Gábor fejedelemtől. Családja unitárius földbirtokoscsalád, ő maga pedig néhány hónap kivételével egész életét Erdélyben élte le.[6]  Ha nem tudta is leküzdeni az urambátyá mősöktől örökölt „csúf rontás”-t, amellyel még Ady Endrének is hadakoznia kellett, örök érdeme marad, hogy vállalta a magyar művészsorsot azon a területen, ahol a művészsors a legnehezebb volt, és maradandó alkotások egész sorával gazdagította a magyar művészet kincsesházát.

 

---