nyomtat

megoszt

Erdélyi csillagok
KOVÁCS LÁSZLÓ (szerk.)
Ifj

Ifj. WESSELÉNYI MIKLÓS

Írta: Gál István

 

A magyar történelem nagy alakjait mindenkor szerették az antik világ héroszaihoz hasonlítani. De senkivel kapcsolatban nem emlegettek oly sok görög és római párhuzamot, mint a nagy Wesselényivel. Rá is áll, amit Kemény Zsigmond az apjáról mondott: „A státusbölcsességet többnyire az ó-világ történelmének mintaképeiből vonta le.” Diáktársa, Gyulay Lajos így emlékezett vissza rá: „Testi és lelki teljes erőben azon görög és római ifjakra emlékeztetett, kik utóbb hazájuknak erős támaszai lettek. Minden szépet, nemest és nagyot római lélekkel, meg nem romlott tiszta felfogással felkaroló és csupa tűzzel megragadó valójával nem lehetett nem bámulni ez ifjút.” Vasgyúró alakjában Herkulest és Toldi Miklóst látták együtt. Podmaniczky Frigyes „megjelenésének kiváló ciclops erejére emlékeztető jellegét” hangsúlyozza. John Paget a pozsonyi Duna-parton bámulta meg herkulesi termetét. Vay Dániel a fogság előtt Brutust, utána Catót tiszteli benne. Garay János mint új Prométheuszra írt rá ódát. Földije, Ady pedig Herkules, Adonisz és Apolló együttes megtestesülését ünnepelte a hatalmas férfiban. Az antik párhuzamokat annyira kedvelő magyar reformkornak, melyet bátran nevezhetnénk a magyar empire korának is, Széchenyi és Kossuth mellett a nagy Wesselényi volt a vezéralakja. Hármójukban mintha csak a történelmi magyar tájak, Dunántúl, Felvidék és Erdély szelleme testesült volna meg. S ha az antik párhuzamok annyiban helytállóak, hogy a lényegre tapintanak rá, úgy Beöthy Zsolt találóan nevezte ifjabb Wesselényi Miklós bárót a legmagyarabb magyarnak.

*

A Wesselényiek származását, mint annyi nagy magyar történelmi családét, jórészt ma is homály fedi. Lengyel, török vagy cseh származásukat egyaránt bizonyítékokkal támasztotta alá a tudomány. De ha névadó-ágon nem is tartoztak a honfoglaló családok közé, a századok vérzivatarai során annyi áldozatot hoztak a magyar hazáért, hogy egyetlen század leforgása alatt ősi törzsek hősiességével vetekedtek. Mint annyi nagy asszimilánsa a magyar történelemnek, ők is a sarkalatos magyar erények, a szabadság és függetlenség vértanúivá váltak. Wesselényi Ferenc, Magyarország nádora a róla nevezett összeesküvés lelke, és Wesselényi Pál, a kurucvezér nem könnyű örökséget hagytak az utódokra. A Felvidékről Erdélybe származott ágat még Báthory István emelte bárói rangra a lengyel–orosz hadjárat idején. Wesselényi Miklós apja, a „közép-szolnoki Götz von Berlichingen”, őseinek indulatát és intelligenciáját egyformán egyesítette magában. II. József császár külön meglátogatja erdélyi körútja során, de éveken át kell senyvednie Kufstein kőpoklában; méneseket alapít, és Horatiust fújja könyv nélkül; latin nyelvű színdarabot ír, és többféle hangszeren játszik, s mellékesen a magyar színészet létrehozatala körül is nagy érdemei vannak.

Fiát, ahogy Kölcsey hívta, a „szörnyölők fiát”, apja kölyökkorában neveli a saját példájára. Első vakmerő tette, hogy az alig hatéves félénk gyereket, a tizenegyedik, egyedül megmaradt csemetét, egyik legvadabb lova hátára veti. Mire a paripa visszahozza a kis Miklóst, kész benne a vakmerő és meg nem riadó férfi. A könnyen visszaeső anyámasszony katonáját apja zsarnoki fegyelemmel neveli. Mikor egyszer fővel hull a göröngy közé, s barátai hideg vízzel életre locsolják a holtra dermedt fiút, apja kétségbeesése után vad dührohamba gurul, fiát mellen ragadva, öklével fenyegeti a szégyenért. Máskor, mikor nem fog az esze elég gyorsan, a kastély börtönében bilincsbe vereti a „gaz porontyot”. Szinte érthetetlen az apa nevelői rémuralma, hisz mindenben rá ütött, legföljebb csak még kiválóbb és derekasabb erényekkel áldotta meg a sors.

Legjobb barátja, Újfalvy Sándor írja róla: „Az ifjú Miklós atyjának lelki és testi erélyeit mind örökölte; sőt nagyobb mértékben, mint atyja bírta. Amannál magosabb, vállasabb és csontosabb testalkatú, hangja annyira vastag és harsány, hogy ezer hangok közül ki lehetett ismerni; kiálló nagy pofacsontok, széles nagy homlok, bozontos haj és szakáll, rendkívül izmos tagok, széles, kiálló mell, izmos karikalábak, széles tenyér és talpak, az egész test sűrű szőrrel annyira födve, mint a szentírás szavai szerint Ézsaué, úgyhogy mellét és karjait rendesen fésülte, szintén mint fején a haját. Teste rendkívül megedzve; gyaloglást, futást, álmatlanságot, koplalást és szomjúságot mind hihetetlen módon tűrte. Lelki ereje szintén, mint a testi, hamarább fejlődtek ki, mint másnál, 10 éves korában ott álla, mint más 20-ik évében. Indulatosságot nagymértékben öröklött atyjától: de Patakinak megfeszített igyekezete és az önmaga szilárd, erős akarata nagymértékben mérséklék, annyira, hogy őt heves, indulatos véralkatja mellett is szelíd és érzékeny embernek nevezhetni. A testi erő gyakorlatra szintén, mint a lelkiekre sok időt és nagy szorgalmat fordítja; minden európai mívelt nyelvek birtokában, rendkívüli emlékező s ítélő tehetséggel oly magas fokon állott, hol az egykorúak közül bár egy sem. Mindez haza- s emberszeretettel és nagy bátorsággal párosulva...”

Hétéves korában izmos farkast, egy évvel később szarvast és vadkant lőtt. Tízéves korában Zilahon a főispán megbántása miatt apja ellen felzúdult tömeg elé áll s kardot rántva harsány hangon kiáltja feléje: „Aki atyám ellen még egy lépést mer tenni, irgalom nélkül keresztül döföm.” Ez időben tartotta első beszédét is a nagy nyilvánosság előtt. Tizennégy éves korában a zsibói templomban a gyülekezet bámulatára nagy beszédet mond.

De nem csak a testi erőt örökölte apjától: a hétéves kisfiú éberen és fülelve hajnalig ott virrasztott apjával, mikor Kazinczyt búcsúztatták. Kitűnő nevelők irányították első lépéseit: Tőkés János, Pataki Mózes, Szabó András. Amikor Kolozsvárt tanul, neki van csak szabad bejárása az ottani Teleki-könyvtárba, ami pedig másoknak, még Döbrenteinek sem volt megengedve. 1814. jún. 20-án nevelőjével, Pataki Mózessel útrakél. Debrecen, Pest, Bécs, Grác, Velence, Zágráb nagy élmény Kazinczy lelkes hívének, de mennyivel nagyobb lélekrengéseket hoz a magyar körút: Keszthelyen Festetich Györgyöt, Niklán Berzsenyit, Sümegen Kisfaludy Sándort, Széphalmon Kazinczyt látogatja végig. Közben Pesten a bécsi kongresszus örömünnepeit ülő muszka cár, burkus király és bécsi császárral együtt részt vesz Sándor Móric bálján.

Berzsenyi oda van a csodálattól: „Én a te véghetetlenül csudált s megfoghatatlan kora érettségedet, hideg okosságodnak lángérzéseddel való harmonikus párosodását festeni kívánván, a természetnek egyik legpompásabb, legfölségesebb csudájához hasonlítottalak.

 

Mint az egekbe merült Aetnának az alja virányos

S a tetején örökös tűzörvény s aetheri fagy küzd:

Orcáidat derülő tavaszod szép hajnala festi,

Jég fedi homlokodat s láng csap ki komoly szemeidből.”

 

Török Sophie Don Carlosnak és Posa márkinak nézi az ifjú bárót és mesterét. Kazinczy elragadtatással ünnepli vendégeit: „Így jártak a Próféták, midőn hozzájuk az Ír néha Angyalokat külde alá.” Wesselényi visszabókol: A pólusokig utazhatott volna, s Széphalom lett volna bére útjának. Kazinczy, mikor 1816-ban Erdélybe készül, a zsibói napokra azt írja: az örökkévalóságnak szóló napokat fog élni, s kipótolja, amit a sors tőle eddig megtagadott. Wesselényi az augusztusi gyertyánerdő tisztásán Horatiust és Berzsenyit szavalja Kazinczynak, s búcsúzóul angol paripával ajándékozza meg az élet örömeihez is értő öreg barátot. Az utolsó éjjelt ébren töltik el: „Egy ily éjért, az ily nyolc napért, amilyen ez az utolsó vala, sok könnyeket kész vagyok szenvedni.” Kazinczy nem győzi elhalmozni kedveskedéseivel és biztatásaival: „Te vagy mi előttünk az igaz nagyságnak ideálja, s a mi hitünk minket meg nem csal.” Pirulva olvassa az atyai barát sorait. 1817-ben az új szellem fellegvárába, Göttingába készül; fő fegyvere, angol nyelvtudása ekkor már nagy lehetőségeket ígért az ottani szereplésre. Az angol szellem kontinentális lerakata helyett azonban csak Marosvásárhelyre jut el. Szerencsére itt is a széphalmi remete gondoskodása kíséri, hiszen Bölöni Farkas Sándort ő tukmálja rá a Wesselényi családra. Erről az időről írja Döbrentei, másik nagy pártfogoltja: „A Wesselényiék háza reám nézve valóságos Athén.” Bár a kor szellemi felsőfokán, de a magyar valóság legalsó emeletén élnek: az 1817-es nagy nyomorúságú esztendőt döbbenetes szemekkel élik át, nem prédikálják, de maguk kezdik meg a népnyomor enyhítését: 150 embert étkeztetnek állandóan.

Wesselényi nemcsak a magyar haza reménysége, a király is úgy emlegeti, mint az ifjúság példaképét. Ekkoriban ismerkedik meg egy másik nagyra törő ifjú magyarral, a mágnásosztály kiváló fiával, Széchenyi Istvánnal. Sok mindent írtak kettejük viszonyáról, s az utóbbi évtizedek Széchenyi-kultuszának természetes következménye, hogy Wesselényi húzta a rövidebbet. Pedig viszonyuk egyáltalán nem volt az a Don Quijote – Sancho Panza-viszony, aminek némelykor ábrázolják, Wesselényi távolról sem volt az a „keleti medve”, aminek Széchenyi később egy indulatos percében nevezte. Nemcsak az európai felvilágosodás irodalmának volt alapos ismerője, de a magyar viszonyoknak is megbízható szemtanúja. A magyar szellemi élet vezérei rajongtak érette, mikor Széchenyit még csak mágnás-körökben, s azok közt is jobbadán csak a bécsi és nyugat-magyarországi kastélyokban ismerték. Széchenyi maga megdöbbenve érzi mellette, mennyire távol élt eddig a magyar földtől és népétől, s mi mindent kell pótolnia. „Sokkal kevesebbet érő vagyok, írja, mint Wesselényi.” Barátjáról pedig így tesz vallomást: „Nem is képzelheti Ön, mily nagy nyereség nekem az ő ismeretsége s mily új becse lett életemnek a szerencsés lelet által, mert valóban kevés embert ismerek, akinek oly tiszta elvei és érzelmei volnának. A mi barátságunk állandó fog maradni, mert alapját azon óhajtásunk képezi, hogy egymást kölcsönösen tökéletesítsük. Lángoló hazaszeretete, magasztos felfogása és bizonyos varázs, melyet annyiakra gyakorol, elbájolják lelkemet.” Wesselényi ezzel szemben szintén rátapint az igazságra, mikor így emlékszik vissza a debreceni ulánus főhadnagyra: „Mikor vele Debrecenben megismerkedtem, rendkívül kellemes társalgási modorral, de még kevés ismerettel bírt.” Széchenyi zsibói látogatásakor elragadtatva és büszkélkedve dicsekszik új barátságával. A zsibói napokon kerül először szemhatárába a magyar valóságnak. Mikor elbúcsúzik barátjától, könnyek között mondja Wesselényinek: „Barátom! te egy századdal előbb születtél, kevés öröm, sok baj vár rád. Egyedül Göröghonban várna rád némi öröm s jutalom: menj oda a szabadság harcára, ha golyó s szurony megkímél, a szabad emberek örömtapsa; ha elvérzesz, az emberiség forró hálája kísér.” Wesselényi nem fogadta meg a jó tanácsot, s nem követte Byron példáját. Zsibói napjaik alatt elhatározták, hogy nagy nyugati körútra indulnak, ellátogatnak Franciaországba, Angliába, esetleg még Amerikába is átrándulnak. Mindkettőjüket voltaképpen leginkább az Íjvilág izgatta és csábította, de az óceáni útról a szeszélyes Stefi gróf egy újabb kalandja, s nem utolsósorban előmeneteli reménye tartotta vissza őket. Nyugatra mindenesetre így is eljutottak. Mindketten naplót vezettek, s így pontos és áruló tükörképével rendelkezünk a két úttörő egymást kiegészítő lelkialkatának. Halász Gábor érzékenyen elemzi ezeken át lelkivilágukat: „Ami Széchenyiben vihart kavar fel, Wesselényit alighogy kihozza sodrából. Ő is érzi tudatlanságát, de azt alázatosan viseli, s pedáns munkával iparkodik valahogy segíteni rajta. Útjukban a látottakat gondos listába foglalja össze, aprólékosan számon tartja és tiszteli mindazt, ami a műveltséghez tartozik, puritán-kenetes modorban lépten-nyomon tanulságokat von le. A tanulás nála feladat, melyet minél lelkiismeretesebben igyekszik elvégezni; kötelességet teljesít, amíg gyönyörködik az idegen világ szépségeiben. Érzékeny ő is, de a maga módján; naplójában sűrűn, részletesen panaszkodik és láthatóan megkönnyebbül az érzelmes szavak nyomán; Széchenyi idegtépettségét nem ismeri...”

Wesselényi Széchenyire, bár nem mindenben tudta elviselni, kellemesen emlékezett vissza: „Én neki sok kellemes órákkal vagyok adós. Ő tanított meg a többek közt angolul... Byron Manfrédját, midőn majd semmi nyelvtani előismeretem nem volt, kezembe adta, s míg e gyönyörű műven átmentünk, eszméinek annyi kincseit közlé velem, annyi elragadtatással szólt a nagy költő ragyogó sajátságairól, annyi titkos szépségeit leplezte föl a britt lángésznek, hogy az aesthetikai gyönyörökért, melyekkel megajándékozott, szívesen elengedtem a három unalmas napot, melyet a »nagy pusztaságon« a carthausiak kolostorában tölténk, mikor ő szüntelen böjtölt, imádkozék, kétségbeesett, és apja vakbuzgóságával csókolta a feszületet.” Széchenyi azonban további közös életutat remélt utazásuktól: ők ketten, gondolta, philosoph templáriusok, akik az erkölcsi tökéletesedés, a szellemi művelődés közös útját járják. Az úton fokozatosan tárultak fel egymás előtt hibáik, eltérő természetük, más-más vérmérsékletük, különböző hajlamaik, és Széchenyi itthon már sajnálkozva emlegeti barátja belpolitikai tevékenységével kapcsolatban: „Ennyi elszántság, ennyi akaraterő így pazaroltatik pozitív siker nélkül.¬ Eredetileg úgy képzelte a viszonyt, hogy ő sugalmazza Wesselényit, ez pedig majd vezeti a közvéleményt az ő nézeteinek szellemében: „Én nagy szemöldökű, barnássárga színű, komor kinézésű ember vagyok. Élceim találnak s az eszméim közé vegyített satyricus ötletek által sértve érezhetik néha magukat azok is, kiket bántani távolról sem volt szándékom. Én az asztal mellett ki tudom egy bonyodalmas terv részleteit fűzni, de midőn rögtönzésre kerül a dolog, nem mindig találom fel magamat. Már ezekből is kisül, hogy vezetőnek való nem vagyok, tőlem sokan idegenkednének és akadnának tán olyanok is, kik miattam magától az ügytől vonulnának félre. De ha egy párt fejének alkalmas is volnék, kolomposnak, vezérszónoknak, a magyarnál, mint keleti fajnál, mely a külsőségeken kap leginkább, mostanság csak oly ember való: ki széles, köpcös termetű, erős, mint a bika, dörgő hangja megreszketteti az ablakokat, elég dagállyal tud beszélni s akkora tekintéllyel bír, hogy aki messze vidékről eljő és szemébe néz, akaratlanul kénytelen felkiáltani: ez ám a hatalmas, a méltóságos, királyi tekintetű magyar. Bennem e tulajdonok nincsenek meg. Hosszasan tanakodtam: ki lehetne körülményeink közt arra alkalmas, hogy a kolomppal elindulhasson? Végre Wesselényire akadtam. Látni való, hogy ő nagy mértékben van e tulajdonokkal felruházva és én reméltem, hogy ő, ki szép eszét sokáig hevertette parlagon, az utazás, tapasztalás és tanulmányok által lerázván magáról, ami betyáros, közszerű: a hazának óriási szolgálatot tehet. Reméltem, hogy azon tulajdonságokat fogja fényesen képviselni, melyek nálam hiányzanak.”

Wesselényi Angliából hozott különösen sokat haza; saját háza tájából alakít elsősorban mintagazdaságot, apjától örökölt mintaménesét új anyaggal frissíti föl, juhtenyészetet, selyemhernyó-tenyészetet vezet be, gyümölcsöst létesít, és gazdálkodásában is a kint tanult rendet hajtja végre következetesen. Nagyobb körű társadalmi reformokra egyelőre nem gondol, a maga példájával akar hatni. Angliából egy igen nagy tanulságot hozott haza, egyelőre csak a maga részére, de hamarosan az egész ország hasznára. Látta, hogy az angol a történelmi sportok híve. Az a magyar is. Szerinte a magyar a német gimnasztikát, faji kuriózumát sohasem teheti magáévá. Az angol sportokat ebben az időben, a múlt század húszas éveiben, Wesselényi honosítja meg Magyarországon. A futás, gyaloglás, úszás, magas- és távolugrás, súlydobás, krikett, tenisz, box, mind az ő sürgetésére lesznek a kezdődő magyar atlétika első mozdulataivá. Széchenyi csak hirdetője, de Wesselényi gyakorlója volt a testnevelés minden változatának. Valamennyi fortélyát makacs tanulással és tréninggel végigpróbálta önmagán és a keze alá került erdélyi ifjúságon. „Soha olyan monumentális sportakadémia, mint a zsibói kastély, nem volt.” Napirendje lovaglással, vívással, úszással kezdődött, s délutánonként is nagyobb úszásokat rendezett. A Balatont Füredtől Tihanyig átúszta, s ez fölért Byron teljesítményével. De nemcsak korának legjobb úszója, a vívásnak is ő volt nálunk meghonosítója. Sportbravúrjai fantasztikusak, apja hőstetteit is felülmúlók. Különösen kedvelte a végkimerülésig folytatott párviadalokat, bár ellenfele tönkreverése után ő maga rendszerint még egy másik bravúrt hajtott végre. (Nagy politikai bajtársa, Kendeffy Ádám négyórai szakadatlan vívás után szívszélhűdés áldozata lett.) Lovasbravúrjairól kötetre rúgó legenda maradt fönn. A lóversenynél is jobban szerette a falkavadászatot. Ha a kombinált sportteljesítményeket az ő korában ismerték volna, bizonyára olimpiai babért szerzett volna vadászatain véghezvitt hőstetteivel. Ebben is rekorderedményre törekedett. 1840-ig, amikor szeme romlása miatt nem tudott többé vadászni, a következő zsákmányt ejtette: 262 vaddisznót, 220 szarvast, 45 dámvadat, 42 őzbakot, 46 farkast, 38 rókát. Az apróvadat nem is számlálta, de jellemző, hogy Pozsony körül egyetlen napon egymaga 105 nyulat lőtt, többet, mint az összes vendégek.

Vadászatairól, melyekkel távolabbi, társadalomnevelő céljai és tervei voltak, eleven képet nyújt emlékirataiban hűséges társa és barátja, Újfalvy Sándor.

„Az úri vendégek kiindulása előtt sokkal korábban kelt útra sötétben, gyalog, vállán két fegyverrel. Mikor a vendégei szánakon kényelmesen kiértek, ő már övig meztelenre vetkőzve s a vadászkürtből jéghideg vizet öntöztetve testére, ott állott a nagy tűz előtt, közlövészei közt s a hosszas gyaloglás után, most a hideg vízlocsolás alatt teste Anteusként párolgott. Kitörülközés és felöltözés pillanat műve volt nála. A főerdész, kinél tevékenyebb s több szervező ügyességgel bíró vadászt sohasem ismertem, virradtig felállítá már a 80 hajtót. Mihelyt állásainkra értünk, rögtön megkezdődött a hajtás, s oly szép renddel és hangos lármával folyt, minőt másutt annyi év alatt sohasem tapasztaltam. A decemberi legrövidebb napokon is rendesen 5 hajtás járt le. Az utolsó hajtásból leereszkedvén, a völgyben vártak a sebes fogatok; mikor már Wesselényi is délceg paripájára pattanva, mint forgószél száguldott előre s jóval elébb ért kastélyába. A vendégek hat órakor szaloniasan öltözve jelentek meg az étteremben. A teríték egy hercegnél is megjárná: rajta a négy tál meleg étel mellett ízletes csemegék, válogatott gyümölcsök, többféle asztali és csemegebor... mind a házi úr saját termesztménye. Félórai ebédkezés után a ház tisztes asszonyát szobájába kísérve, a vendégek rendre a pipázó szobába gyűltek. Némelyike a kereveten hosszat nyúlt s pogányul füstölve áhítattal üdvözlé a pihenési órát. Mások a kandalló körül a házi úrral komoly beszélgetésbe merültek. A szögletben egybeszorulva négy zilahi cigány; ha jobbacskán húzná sem ártana. A komoly tárgy feletti vitatkozások azonnal hévvel-tűzzel megkezdetnek; midőn főlovász Álgya betoppan s amúgy huszáros negéllyel jelenti, hogy a lovardában meggyújtattak az éjjeli lámpák. Nincs oly fényes ígéret, melyért valaki most a kandalló mellett maradna... A lovarda egy nagy csillárral s több éjjeli lámpával van világítva; a főlovász a paripa életidejét s születését hangosan kiáltja ki s kezdődik a lovarda körüllovagolása. Felséges látvány! Annyi délceg nemes állat, apróbb-nagyobb szöktetések s bárányugratások közt! A szögletben zamatos rónaival s udvarhelyivel habzó serlegek fogadják a mind sűrűbben erre forduló látogatókat. Kendeffy Ádám és Wesselényi tüzes paripákon, sisakkal és karddal markukban szöktetnek most a tág térre. Kortársaik közt a legjobb két lovast, bajvívót s legerősebb karú két férfiút látjuk magunk előtt. Hévvel, tűzzel, mint forró vérek rohanják meg egymást. Kardjaik szikrát szórnak. A menny és föld egybeomlását képzeltetik. Dicső, lovagias jelenet, a nap minden más jelenetét felülmúlja s a vendégek kívánságát és várakozását túlszárnyalja.”

Wesselényi azonban nemcsak a testedzés terén mutatott egyedülálló teljesítményt. Ugyancsak Újfalvy számol be róla, milyen szerzetesi önmegtagadással edzette magát a szellemiek terén is: „A testgyakorlat, lovászat s gazdászat nála párhuzamban járt a szellemi mívelődéssel, melyben szintén vezető volt kortársai között. A szükséges nyelveket bírván, ezeknek gyakorlásukra külön egyéniségeket használt fel, akiket folytonosan maga körül tartott. Prinkerrel angolul, báró Pölnicczel franciául, Luigi komornyikkal olaszul, Szeremleivel deákul, Hadviger fővadásszal németül, Nuczuj inassal oláhul és másokkal mindig magyarul beszélt. Néha hetekig nem ivott semmit, sőt egy alkalommal félesztendeig mindenféle italt eltartóztatott magától. Azután álló esztendeig nem evett egyebet, mint reggel kevés sült szalonnát egy karé máléval. Máskor hat hétig csupa ecetes fokhagymás salátával élt, de se kenyeret, se mást nem evett. Rendesen négy órát aludott.” Így élt később mint a pozsonyi országgyűlés vezére is. Sokat írtak össze állítólagos ügyetlenségéről, félszegségéről és nehézkességéről a társas érintkezésben. Kászonyi Dániel a társas lény Wesselényiről ilyen eleven emléket őriz: „A legkedélyesebb és legélcesebb társalgású ember volt, a fiatalság bálványozta. Igen ritkán történt, hogy valami újat ne hallottunk volna tőle. Mint mágnásnak, neki is szabad szállása volt, a város igen szép háromszobás szobából álló szállást jelölt ki számára. Ő azonban kikérte magának, hogy egy másikkal, az irgalmas barátoknál cseréljék föl és csakugyan kapott is ilyet. Esténként a gvárdiánnal sakkozott s mindig kötődött a papokkal, kikről sok mulatságos adomát mondott el.¬

Wesselényi a húszas évek jó részét Erdélyben töltötte. 1823. május óta ugyan a magyarországi viszonyok iránt is közelebbről érdeklődött, de csak a harmincas évek fordulójára kapcsolódott bele a magyar mozgalmakba. Széchenyi buzdítására tette ezt is. Ő bírta rá, hogy szerezzen birtokot Magyarországon és birtoka révén jogot a főrendi táblára való belépéshez. Meg is vette Károly György gróf szatmári birtokát, a pozsonyi országgyűlésre már így kapott meghívót. A vándorpatrióta dicsősége és keserve most teljesedik be rajta igazán. 1830. szeptember 28-án, Ferdinánd koronázásán Ferenc császár a bemutatásnál fölhorkan a Wesselényi névre: „A báró úr elődei közül sokan tévedtek és annálfogva szerencsétlenek lettek” – szólt hozzá, mire Wesselényi hozzá méltó módon válaszolt: „Felség! való, hogy elődeim sokat szenvedtek s közülük többen valának szerencsétlenek; de valamennyien ártatlanok valának. S vajjon melyik koronás fő lobbanthatja az elődök hibáját s kiállott szenvedéseit az utódok szemére?”

Amilyen magától értetődően emelkedett az erdélyi ellenzék vezérévé, olyan természetesen lett a pozsonyi országgyűlésnek is vezető alakjává. A harmincas évek első felében vándorpatrióta életet él: vármegyéről vármegyére, városról városra vándorol, tiltakozik az erőszak és törvénytiprás ellen s hirdeti a jogot és szabadságot. Pozsonytól Désig, Zempléntől Marosvásárhelyig bejárja az országot, a varsói lengyel és a párizsi francia forradalom lelkesíti és bátorítja. Szavát valamennyi döntő kérdésben hallatja, Erdély és a Partium visszacsatolása, a lengyelek ügye, a vallás- és sajtószabadság, mind megtalálják benne hatalmas támaszukat. Széchenyitől most válik el útja véglegesen „Oly egyedül, de oly függetlenül érzem magam, mint a szirt tetejéről felszárnyaló sas” – jelenti ki. S kijelenti Széchenyinek is: „Az én utam egyenes út. Cselekvésem csak annyi, hogy az igazat megmondom. Sérteni nem igyekszek, de flastromot sem ragasztok, mert ez az én szótáram szerint hízelkedést teszen.” A közvélemény szemében ekkor már végleg elválnak útjaik. Vay Dániel írja róluk: „Mi Széchenyit sebesebb és gyorsabb, de Wesselényit biztosabb reformernek tartjuk; Széchenyi pályája virágos s ezért háládatosabb a működőnek. Wesselényié szilárdabb és biztosabb a nemzetnek.” A szembeállításnak az a mértéke azonban, ami a későbbi szemléletet annyira jellemzi, idegen a kortársaktól; ők még nem láttak összeférhetetlenséget, ha szívük Wesselényihez húzott is inkább. „Széchenyi nagy mint kormányember – írja Újfalvy –, Wesselényi mint népbarát, buzdító s izgató. Nem ellentétei voltak ők egymás jellemének, csak kiegészítői. A jó hazafi egyaránt magasztalhatja mindenik emlékét.”

Aki azonban hősnek számított Erdélyben, rendzavaró volt Bécsben. Metternich és az udvar 1830 óta egyre jobban gyűlöli. Minden lépését figyelteti, minden lélegzetéről jelentés megy Bécsbe, ahol izgalommal lesik minden mozdulatát. Vándorútjain nyomában járnak, ételébe belenéznek, Pozsonyban elrabolják iratait, Zsibó körül ólálkodnak, sőt magában Zsibóban is titkos megbízottak fülelik elejtett szavait. A kormány ellen való elkeseredés és a nép közt való elégületlenség kútfejének őt nevezik meg. „Wesselényi az országnak az igazi pestise, akitől minden rossz származik.” Megvádolják, hogy a francia és belga liberálisokkal áll összeköttetésben, Lafayette-tel levelez, József nádort királynak, saját magát erdélyi vajdának akarja megtenni, sőt hogy a zsibói új sírboltban jószágigazgatójával 25, 50 és 100 forintos bankjegyeket hamisít. Egyik vérrokona, Cserey őrnagy, a besúgó, a főbűnnel, angolbarátsággal vádolja: „Kedves ideájuk az angol törvényhozás, a királyi hatalmat szeretnék gyöngíteni. A magyar király hatalmát az angoléval egyenlővé óhajtják tenni, az angol alsóház formáját szeretnék nálunk megvalósítani. Az erre szövetkezett, külföldet járt főurak ligába tömörültek, s ennek Wesselényi a vezetője.”

Mindaddig azonban, míg csak szóban lázít, futni hagyják. Nagyobb baj, országos veszedelem akkor támad, mikor reform-nézeteit írásban, könyvbe, hírlapba rögzíti. Legmozgalmasabb évében, 1831-ben még arra is ráér, hogy a Hitel mintájára könyvbe foglalja nézeteit. Kornis Gyula szerint „Wesselényi a Balítéletek-ben a mai modern állampolgári nevelés elméletének alapelveit rakta le.” A Balítéletek a múlt század eleji magyarságnak ugyanolyan időtlen értékű jellemrajza, mint Bacon Novum Organuma az Erzsébet-kori Angliának. Nemcsak azért, mert Baconnál is előítéletekről és balhiedelmekről, idolumokról van szó, amit egyébként Wesselényi már könyve címében is kifejezésre juttat, hanem mert mindketten ezekben látják az emberi társadalom megrontóit és zavartkeltőit. A Balítéletek alapeszméje: „Vannak jussok, melyekre ember mindig meg van érve, mert ember s melyeket tőle csak vad önkény vonhat meg. Ilyen jussok: hogy senki más önkényétől ne függjön, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő legyen, hogy iparkodása után boldogulhasson, hogy vagyont bírhasson s annak birtokával bátorságban s bizonyosságban éljen.” A természetjog e klasszikus megfogalmazásának részletes kibontása az egész könyv, csakhogy Wesselényi azt a magyar viszonyokra, s éppen a maga korára alkalmazza. „Részemről nyugodtan mondhatom – írja –, hogy férfinak soha sem hízelkedtem s hízelkedni soha senkinek nem is fogok, de legkevésbé nemzetemnek: mert azt tartom legkárosabbnak. Inkább nem rettegek a nem-elég-kímélés által darabosság hibájába esni, mint hízelkedés sikamló útján hízelkedésem tárgyával együtt gyalázatba rohanni. Ha örökké csak fedezni akarjuk gyarlóságainkat, fel fogja azokat a külföld takarni, de kímélés nélkül s többnyire nagyítva. Dicsérjük magunkat kevésbé... fedezzük hibáinkat önmagunk fel, mutassuk készségünket azok javítására.”

Wesselényi a Balítéletekben, ahogy az előszóban megígérte, végigszemléli a magyar társadalmat, s fonákságait rendre tollhegyre szedi. „Mágnások között – írja – alig van alaposan kiművelt fő, sőt van magyar mágnás, aki még magyarul sem tud s számos, ki hazája polgári alkotmányát sem érti. A nemesség is többnyire bárdolatlan s szinte kilenc millió embernek kell munka alatt görnyedni, erején felül adót fizetni s a katonafogás vad szokása alatt félelmei közt rettegnie, azért, hogy nyolcszázezer tökéletes bátorságban henyélhessen. Örök gyalázat, polgári életünk soha le nem mosható szennye, hogy a nemesség nemes követeit, a vármegye választott tisztjeit, mely mind csak a nemesség hasznára van, a parasztság véres verejtékkel szerzett pénzéből fizetik.” Minden magyar baj forrása azonban a téves nevelési rendszer: „Értelmi műveltségünk hiánya a nevelés hibáiban rejlik. Az iskolában arra kellene törekedni, hogy teljes legyen a haza megismertetése, a hazaszeretet kifejtése, mindenki polgár helyzetének elértése s a hazafiúi kötelességek s tartozások megtanulása az ifjak előtt. A társadalom valódi hatalma annak erkölcsi erejében rejlik, minden polgári alkotmánynak a lelki erő műveltsége az alapja. A lelki műveltség a nemzet meggazdagulásának kútfeje.”

„Minél több szabad, jussokkal bíró tagból áll egy nemzet, annál hatalmasabb.” Az igazi szabadság – hirdeti –, ha „mód vagyon az értéket ész s munka által, senki jussait sem sértve, nagyítani... hogy minden fizetésnek célja csak a nemzet boldogsága legyen s hogy a nemzet maga szabja ki költségeit, bevételeit.” Csak akkor szabad egy nemzet, midőn szabadon mozoghat, szabadon munkálkodhatik. Nem az egyes körben élni szabadságokkal, hanem a polgári s nemzeti körben szabadságban élni s bírni jussokkal – ez tesz nemzetet törvényesen szabaddá s azért erőssé.” A nemzet függetlenítése és gazdagítása, a műveltség emelése és mindenekelőtt a társadalmi különbségek eltüntetése a nemzeti fölemelkedés legegyszerűbb állomásai. A legsürgősebbnek a parasztság helyzetén való enyhítést tartja. A jelek kedvezőek s részvéttel és biztatva szólhat pártfogoltjaihoz: „Paraszt! törüld le könnyeidet; a nemzet nemesb részének jobb érzésében derül hajnal; az idő érik s eljő a kor, midőn törvény néked is emberi létedhez s érdemedhez méltó sorsot ád!” „Minálunk sokféle nyelv – sok religio – számtalan különböző szokások – s hányféle nemzetiség! – Bajos, szinte lehetetlen ezen hézagokat kipótolni – csak a haza, polgári alkotmány s törvény iránti egyenlő buzgóság teheti. Ezt pedig egyedül csak az eszközölheti, hogy a nemzetiség s polgári alkotmány malasztjait minden nyelvű, vallású s származásúakra egyenlően kiterjessze, hogy ne legyen azok közül egy helyzetbeli is a többi felett s mások kárára kényeztetett becéje,  s mostohaként eggyel se bánjék.” – „Áldott minden igyekezet, mely ezen különböző nemzetek közt lévő különözéseket s előítéleteket igyekszik lerontani s a különváltakat egymással egyeztetni – de vétkes és hibás mindaz, ami kölcsönös ingerlést s idegenséget szül, még az ilyest okozó tréfa is hiba s káros lehet ebben.¬ A nemzetiségi kérdésben ekkor a teljes egyenlőség elvére helyezkedik. A magyar nyelv terjesztéséről az a véleménye, hogy nem törvényekkel és büntető rendszabályokkal kell azt elősegíteni, hanem azzal, hogy a magyar nyelv tudását kell szükségessé és elkerülhetetlenné tenni. Kora közvéleményétől itt is eltér, s ebben a mértéktartásban már későbbi nemzetiségi politikájának csírája él.

A Balítéletek a reformifjúság kedvenc könyvévé vált, Bölöni Farkas Sándor észak-amerikai Utazása mellett legolvasottabb könyvévé, azzal együtt került a tilalmi könyvek listájára is 1834-ben, bár az Akadémia dicséretben részesítette. A pozsonyi országgyűlési ifjúság Wesselényit tekintette vezérének, soraikban pedig ott volt a 48-as idők valamennyi szereplője. A 48-as reformok jó része a pozsonyi országgyűlés anyagából származik, Wesselényi kitartó agitációja kellett hozzá, hogy a fiatalság ezt az eszmekört teljesen magáévá téve, továbbvitte a nagy gondolatokat akkor is, mikor ő már nem tudott velük foglalkozni. Dessewffy Aurél írja hatásáról: „Wesselényinek sokkal tartozik Magyarország; ő nélküle a diaetán az ifjú s dús mágnások tüze soha sem kapott volna jó directiot s régen elhűlt volna. Ő tartja bennük a lelket esze s tiszteletet parancsoló charakter-ereje által.”

Mi volt a titka országra szóló sikereinek? Hogyan tudta maga köré gyűjteni, mint a mágnes, korának vasmagjait? Mivel bűvölte el az 1790-es országgyűlés szemtanúit és a 48-as idők jövendő nagyjait? A Széchenyi által is irigyelt vezérszerepre való elhivatottságán túl személyiségének volt egy magánvaló értéke: szónoki képessége. Kossuthig kétségtelenül ő a magyar politikai szónoklat leghatalmasabb egyénisége. Kölcsey ékesszólása és tárgyismerete és Kossuth lendülete és szárnyalása egyaránt megvolt beszédeiben.

Wesselényi Kölcseyvel és Deákkal érintkezett Pozsonyban legtöbbször, itt kötött ismeretséget Kossuth Lajossal. Kossuth ismeretsége sorsdöntő hatással volt rá. A sajtószabadságért folytatott harcában kitartó szövetségesre talált benne. Az Országgyűlési Tudósításokat Erdélyben is meg akarta honosítani. Kossuth lapjából három példányt járatott, mikor ezek megérkeztek Kolozsvárra, a református és unitárius kollégiumba küldte, ahol 10–15 diák másolta őket. Wesselényi a követekkel kősajtót is akart vetetni, s az Országgyűlési Tudósítások mintájára rendszeresíteni akarta a Kolozsvári Tudósításokat. Jósika Miklós írja, hogy a Kendeffy-házban lévén szállásolva, Wesselényinek a földszinten lévő kvártélyából éjjelenkint tompa, zuhogó hangok hatoltak az ő emeleti lakosztályába. Egy éjjel megleste barátját: feltürkőzött ingujjal maga nyomta kősajtóban a gyorsirodája által készített kéziratokat. Ekkor azonban már végsőkig elszánva dolgozott, hisz nyílt titok volt, hogy elfogatása és elítéltetése idő kérdése csupán. Mikor 1834. május 26-ra évtizedes halogatás után összehívták az erdélyi országgyűlést, a megnyitásra összesereglett követek az országgyűlés ajtaját zárva találták. Wesselényi öklével döngette a hatalmas teremajtót, s az meg nem nyílván, a Farkas utcai templomba mentek, hogy vezetésével ott tanácskozzanak.

1835 márciusában nótaperbe fogták, a bécsi udvar szokásos perébe, 20-án már el is ítélték, anélkül, hogy bírái előtt akár szóban, akár írásban előterjeszthette volna védekezését, s rögtöni letartóztatását rendelték el. Nemesember létére és minden törvény ellenére még testi fenyítékre is ítélték. Ha eddig nemzeti hősként tisztelték, most a szabadság mártírját ünnepelték benne. A justizmordnak alávalóbb esetét valóban csak Batthyány Lajos esetében tudta fölmutatni a bécsi kamarilla.

Wesselényi rövid külföldi körúton pihente ki fáradalmait. Zágrábon, Fiumén, Trieszten át Lombardiába ment. Fiuméből összejárta a szigeteket, a dalmát partokat, s gyalog meg hegyi lovakon megmászta a karszti vidéket. Velence, Milánó érintésével, háromhavi távollét után, nyár közepén Deáknál van ismét Kehidán. Itt értesül a bosszú szörnyű következményeiről – Lovassy Lászlót a spielbergi börtönbe zárták, az érte rajongó fiatalságot lépten-nyomon üldözik. Kossuthot, amíg börtönben időzött, elhalmozta szeretetének minden jelével. 1838. március közepén, a pesti árvíz alkalmával 72 óra hosszat talpon volt, és 600-nál, más források szerint ezernél több ember életét mentette meg, gyakran térdig, hasig, derékig a jeges hullámokban gázolva. Vörösmarty és a kortárs magyar irodalom az emberiesség héroszát ünnepelte benne ekkor, Wesselényi egészségét azonban megviselték ezek a fáradalmak. Szeme világát 1816 óta már amúgy is gyöngülni érezte, az árvízi meghűlések és a börtöni időzés csak elősegítette a romlást. Salvus conductusszal elhagyta börtönét, ahová egyébként a legnagyobb lelki nyugalommal, igazságtalan elítéltetése biztos tudatában, egy felolvasóval és írnokkal vonult be, s Graefenbergbe ment pihenni, Priesnitz hidegvízkúráját kipróbálni. A Graefenberg melletti Freywaldauban maradt azután is, hogy Ferdinánd János, mint Erdély nagyfejedelme, kegyelmi iratával eltörölte bűnperét.

Wesselényire szörnyű hatással volt megvakulása. Szeme világának fokozatos elvesztése (1840-ben egyik szemét elvesztette, a másikat gyógykezeltetni kellett) a közéletből való lassú, de biztos kiszorulásának rémével fenyegette. Kossuth vigasztalta csak, az a Kossuth, akinek családjáról ő gondoskodott, míg a budai börtönben sínylődött: „Láttalak derült, láttalak borult napjaidban, egyenlőn nagynak mindenkoron. A te példád volt erőm forrása, világtalan óriás, hazámnak így is első bajnoka. Légy magad egy világító oszlop, mint volt, mely a vándor Izraelt vezeté.” Wesselényi huzamosabb külföldi tartózkodása folyamán sok olyasmit megfigyelhetett, és sok mindenről értesülhetett, amiről sem az itthon hadakozó politikusok, sem a külföldön készülő doktrinérek nem vehettek tudomást. A negyvenes években Magyarországon is még csak igen kevesen figyelték meg, hogy a Duna-medence és Nyugat-Európa között van egy övezet, a kisnépek öve, mely ezer éve öleli körül az országot, s mely a közeljövőre nem egy kellemetlen meglepetést tartogat. A nemzetállam vagy a Nyugat elvont fogalmáért lelkendező kortársak között Wesselényi a Cseh-medence kis falujában olyan tapasztalatokra tehetett szert, aminők kevés korabeli magyarnak adódtak ilyen méretekben. Wesselényi körül „mint a szabad eszmék kikiáltott hőséhez és martyrjához” az előkelő idegenek nagy becsüléssel és mély részvéttel gyülekeztek, közöttük több, vezető szerepet játszó szláv emberrel és oláh bojárral került közelebbi ismeretségbe. Csehország az időben amúgy is tűzfészke volt a pánszláv eszméknek, Wesselényinek a földrajzi és emberi környezet megnyitotta látását. Az ország belső szerkezetének visszásságai most világtörténeti hátteret kaptak, s csaknem miltoni színekben nyilatkozott meg előtte a Jó és a Rossz harca, mely a Kárpát-medencében fog eldőlni. A graefenbergi évek gyümölcse az élőbeszéd-frissességű, tudományos alaposságú és irodalmi rangú „Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében”, mely 1843-ban jelent meg Lipcsében.

„Polgári halott szólal meg ezennel – kezdődik a miltoni írás –; lelki 's testi csapások 's akadályok által tevési köréből kivetve, cselekvéstől elzárva 's száműzve, nincs az többé mint élő tag, nemzete nagy családjában. Csak képe létezik már honfiai között. Ezen kép, míg eredetije élt, a' nemzet kedvencz- 's dísztermeiben találta helyét; meleg 's magasztos érzet ecsetje által festve, 's lelkesedés-alkotta fényes rámákba foglalva, 's így valóban díszt 's becset is nyerve; a' legkijeleltebb helyeken állott. Polgári szilárd munkájok közt verejtékező hazafiak, rokonérzettel, 's új erőt merítve tekintettek ezen előttök álló képre; lelkes hölgyek keblökben hordozták azt; 's annak látására a' serdülő ifjúság' keble szent esküre dagadott. Most már mindez máskint van: a' polgári elhunytnak képe csakhamar a' dísztermekből 'a csarnokokból mellékszobákba, folyosókra, 's padlásra vándorlott. Feledékenység' pora kezdte lepni, 's hajdani fényét és színét haloványítni. Csak kevés egyéneknél maradt meg régi helyén. Hogy ez így van, természetes; halandók sorsa: élünk, hogy felejtsünk 's felejtessünk. De regék beszélik: miszerint ősképek is megszólamlottak, midőn balsors és veszély fenyegette szerette családjukat... A' most megszólaló polgári elhunyt is rég érzé gyötrelem 's kínok közt azt, minek minden szunnyadást 's álmot felrázva kell vala a nemzet minden sorain átdörgeni. De, ha későn is, nem emelkedhetik e' tárgyban sem annak vészterhes fontosságát, sem gyászos közönyösségünket tekintve, elég gyakori 's elég erős szózat; – 's így hadd hangozzék a' polgári elhunytnak is sírja' mélyéből emelkedő szava. És a' sírból kísértetiesen felrezgő e szózat ezt mondja: „Veszély fenyeget oh hon! veszély ollyan, millyen még soha sem!...”

A Szózat a magyar állam nemzetiségi kérdését vizsgálva, igyekszik a kérdéskomplexumnak eredetét feltárni. Történeti szempontból vizsgálva a kérdést, sajnálatos tényként állapítja meg, hogy a dunai tájak meghódított népei és saját nemzetünk egy része, a parasztság ezer év óta el van nyomva. Ezeket nem kapcsoltuk eléggé polgári érdekeinkhez s a régi lakosokat még nemzetiségünkhöz sem, azalatt a nagy tömegeket ellenséggé tettük, a magunk erejét pedig egy aránylag kis csoportra szorítottuk. A magyarságnál számra nagyobb nemzetiségek kizárása szerinte nagy balgaság volt, mert ezek a polgári elnyomáson kívül még nemzetiségi elnyomatásukat is kesergik. Állampolgárilag: most ahelyett, hogy mindenki szabad és magyar volna, a 15 millió lakosból csak alig 300 ezer nemes mondhatja ezt el magáról. Pedig szerinte a magyar lehet csak a Kárpát-medence államalkotó eleme: „A magyar az az egyedüli lény, mely ha szabad és polgári jogokat bír, képes polgári alkotmányunk' 's államunk' fenntartására' 's ha azzal nem bír, az az egyedüli anyag, melyből ama jogok megadásával biztos, mindenre kész polgárokat lehetne alkotni.” A francia forradalom eszmevilága két hatalmas áramlatot indított meg Európa-szerte, a nacionalizmus és a civilizáció folyamatát. Nemzetiség és polgárság a magyar államnak is létérdeke. Nálunk azonban évek lassú munkája most mutatja meg első eredményét. A szíveknek a magyar hazától való elfordítását főként a szláv propaganda igyekszik elérni. A szláv literatúra birkabőrébe bújva pusztít most az orosz farkas. Az orosz birodalomnak két roppant lételeme van, melyre minden egzisztenciálisan rokon lény fölfigyel: a szláv nemzetiség és a görög hit. Míg a hazai szlávokat az elsővel, a románokat a másikkal igyekszenek markukban tartani az oroszok. Mi lehet a megoldás? veti föl a kérdést Wesselényi. A militarizmust és diktatúrát tőle várhatóan elveti. „Azon egyedüli mód, mely mind saját nemzetiségekkel bíró több országokból összealakult birodalomban, mind ugyanazon polgári alkotmány alatti, de különböző ajkakat s nemzetiségeket magába foglaló országban, a nemzeti egység hatalmas kötszerét sikerrel pótolhatja – azon nemzeteknek egyenlő 's rokon polgári érdekek alatt s általi egyesítése.” A különböző fajú és nyelvű lakosokból álló országban az alkotmányt minden nemzetre ki kell terjeszteni, de a törvényhozás és igazgatás nyelve csak egy lehet. A pánszláv veszedelem ellenszereként a németségbe veti reményét: „A német faj az orosztól 's szlávtól különálló 's azoknak ellensúlyt képezhető nemzetiség”. Magas civilizáció s amellett értelmi súly és anyagi gazdagság sokszorozza a németség nagy számának becsét és súlyát. A szlávok ellen a németségnek és a magyarságnak európai hivatása van, e két népet szoros érdekközösség fűzi egybe. Miután a magyarság erősödése német érdek is, azt sem német, sem más elemekkel zsibbasztani nem szabad. Megjósolja és kívánja a németség teljes egyesülését, de a dunai-kárpáti német népcsoportoknak, s különösen a szászoknak a magyar érdekhez való simulását egybeesőnek látja a távolabbi német érdekekkel: „Szellemileg összeforrt német nemzet... oly hatalom lenne, minek semmi más hatalomtól félni nem kellene 's nem lehetne. A német után a magyar nemzetiség az, mi mint különálló, 's az oroszhoz és szlávhoz éppen nem szító, fontossággal bír; 's még nagyobb és hasznosabb fontosságúvá tehető... Már ezen körülmény is őt Németországra, a civilizált egész Európára nézve, érdeki rokonná 's biztos és hív frigyessé teszi. Melly fontosságot nem kissé emeli e nemzetnek földészeti helyzete; mihez járul – nemzeti önhittség nélkül ki lehet mondani – jelleme 's lelkesedésre 's minden jóra fogékonysága – Magyarhon s a magyar nemzet védbástyája lehet Némethonnak 's Európának az orosz hatalom ellen. De csak úgy lehet ilyen, ha értelmi fejlődés mellett és által, alkotmányos léte 's nemzetisége izmosodik; mert csak ez teheti erőssé 's a rohamoknak ellentállni képessé.” „Ezért Magyarhon Német- s azzal egyérdekű minden országok teljes figyelmét érdemli. Mind azon országoknak, 's főként Németországnak szoros érdekében fekszik Magyarhon' fenntartása, 's erősödése, s érdekében fekszik a magyar nemzetiségnek, mint ezen fennmaradás és erősödés mellőzhetetlen feltételének előmozdítása. Éppen ezért eszelős léhaság 's fattyú nemzetiségi hév 's buzgalom – a magyar nemzetiség – 's következőleg a magyarnak használható erőre kapása elleni, ' s annak rovására célzott iparkodások, a német nyelv 's nemzetiség magyarhonbani terjesztésére 's öregbítésére. Éppen a németség 's németek ügye kívánja meg a magyar nemzetiség erősödését; tehát azt, hogy ez sem német, sem más elemek által ne zsibbasztassék 's ne gyengíttessék...¬ „Bajosan lehet ember, ki belhelyzetünket, 's külviszonyainkat és mind azt, mi sokról mondatott meggondolván, csak egy pillanatig is kételkedhetnék abban: hogy a magyarra nézve nincs remény, nincs kilátás másutt, mint a német elemben. Hogy csak ehhez csatlakozva szilárdulhat a fenyegető veszélyeknek ellent állani képessé; s hogy csak ezen szövetségben foglalhat az európai álladalmak közt a polgári jólétnek 's becsületnek megfelelő helyet.¬ A szász machinációkat éppen a magyar–német viszony szempontjából tartja veszélyeseknek, a szászok önállósítása csakis Erdély német tartománnyá vagy gyarmattá válása által képzelhető el. De még érdekesebb, hogy a magyar–német sorsközösségen túl a magyar–német–olasz érdekközösségre is felhívja a figyelmet: „Az olasz, német 's magyar nemzet az oroszokhoz 's szlovákhoz teljességgel nem szít; s azokkal sem faj-, sem nyelvi-, sem vallásbeli legkisebb rokonságban vagy egybeköttetésben sincs.¬ Nem kevésbé érdekes az az elképzelése, melyet Közép-Európa rendezésére és megbékítésére célszerűnek vél: „Ausztriának 's Poroszországnak együtt kellene az alkotmányosság lobogóját kitűzni... A német birtokok, u.m. Ausztria, Steyerország, Tyrolis, együtt képezhetnének alkotmányos testet. Slésiának, ha szinte földészetileg el van is szakítva, de mint nagyobbára német tartománynak, ehhez kellene tartoznia. Karinthia- s Karniolában van tán a német elem annyira fejlődve 's terjedve, hogy ezek is amazokhoz csatoltathatnának. Minden esetre az ott létező szláv nemzetiség iránt illő kímélettel kellene lenni. Lehetne azoknak viszonyuk olyan, mint Magyarhonhoz a horvátoké, vagy Erdélyben a szászoké. Csehországnak 's Morvának külön kellene alkotmányos valódi szláv országot alkotni. Galíciának hasonlóan saját alkotmánnyal kellene bírnia, 's tisztán lengyel tartománykint léteznie. Isztriának olasz-lakta része Lombardiával, szláv fajú része pedig Dalmatiával egyesülhetne. Dalmatiának, mint úgy is magyar jusson bírt országnak 's mint a magyar korona kiegészítő részének, Horvát-Tótországhoz kellene kapcsoltatnia. A török alatti szláv tartományok, mint Bosnyák – 's Bolgárország Szerbiával együtt, saját nemzetiségük – s míveltségi helyzetükhöz illesztett alkotmánnyal felruházott szláv vagy illír királyságot alkotnának... Oláhország 's Moldva együtt sem kiterjedésre, sem népességre nem felette kicsiny királyságnak... Lengyelországnak nemzeti 's alkotmányos önállásra emelése...” A jogszerűség, felvilágosodás és szabadkereskedelem hatalmas pártfogóit Ausztriában és Poroszországban szeretné látni. A Kárpát- és Duna-vidék rendezése után saját hazája helyzetét teszi vizsgálat tárgyává. Magyarországot szerinte önmagában három állandó veszély fenyegeti: földrajzi helyzetünk fenyegető volta, társadalmi és nemzeti szétdaraboltságunk. „Hadi szempontból rosszabb állás nem lehet. E tekintetben honunk helyzete éppen olyan, mint völgybe épült váré, mely felett a körülte levő hegyek uralkodnak (dominálnak), melyeknek lőszerei azt bármikor semmivé tehetik; – 's nem sokkal biztosítottabb, mint a hólepte havasok aljában fekvő lak, melly a hózuhanás rémítő percének mindig ki van téve.” Külföldi ismeretségei révén értesült a száz év alatt megvalósulásig érett szomszédtervekről: „Magyarországot Szlávországgá, s abban a szláv nemzetiséget célozzák uralkodóvá tenni. Mások közöttük kegyelmesebbek irántunk. Horvát- 's Tótországot az egyik, az úgynevezett tót vármegyéket pedig egy más alkotandó szláv álladalom kiegészítő részévé szánván; minket magyarokat honunk közepén azon részre szorítva, melyet tisztán magyarok laknak, egy kis tartományocskává zsugorodva – megengednének létezni, vagyis tengődni.” A magyarság belső megerősödésére, s ebben a Balítéletek szerzője idézi önmagát, nincs ártalmasabb dolog az önbírálat hiányánál. A „betyáros magyarság¬ kerékkötője minden mélyebb szervi változásnak a nemzettestben. Íj nemességet kell a nemzetnek kiválasztania magából: „erkölcsi 's értelmi elsőség mindig felelősséget vív ki magának.” „Ily értelemben legyen honunk az arisztokrácia hona” – hangsúlyozza.

A Szózat hatása a kortárs magyar közvéleményre majdnem a semmivel volt egyenlő. Ha volt látnoki szózat, mely egy évszázad változásait előre megállapította, úgy ez annak nevezhető. Széchenyi Nagy magyar szatírája, Kossuth emigrációs irata, Jókai Jövő század regénye fogható csak némely részletében Wesselényi próféciájához. Kortársai, maga Széchenyi sem ismerte föl jelentőségét; Kossuth nézete volt az egyetlen, mely megörvendeztette. A második világháborúban, a pánszláv bolsevizmus elleni kereszteshadjárat kellős közepén, a magyar–német–olasz érdekszövetség idején olvasva a Szózatot, nem lehet eléggé csodálkozni a kortársak csökönyös rövidlátásán. Ha volt valaha magyar Gironde, úgy Wesselényi képviselte azt, éppen a Szózat korában. A harmincas évek ultraliberális vezére egy évtizeden belül saját hívei között nem talált megértésre. Liberálisok és konzervatívok egyaránt túlzó sötétlátásnak ítélték helyzetképét, bár éppen az ő programja adott volna lehetőséget a két véglet egyeztetésére, hiszen az magában foglalta a két párt sarktételeit: a jogkiterjesztést és a nyelvi türelmességet. A negyvenes évek folyamán ugyan szerető gondoskodással veszi körül az a politikusokból és írókból álló, akkor még szervezetlen csoport, mely a szabadságharc után irodalmi Deák-párt néven szerepel.

1845 májusában nagy ünnepe, mikor Deák, Vörösmarty és Kemény együttesen látogatják meg zsibói otthonában. Ezek az évek a tragikus magábaomlottság, kilátástalan reménytelenség és sötét kétségbeesés esztendei. Évekkel előre megérezte a közeledő katasztrófát, évtizedekkel előbb a kikerülhető végzetet. A nemzet csillogó ködképek után száguldott, miközben szigorú önbírálatra és komoly helyzetismeretre intő hangja egy szűkkörű elit, illetve csak annak némely vezetői lelkében talált megértő visszhangra.

A szabadságharc előtti és alatti évek a nagy látomás aprómunkára való váltásának az ideje. Inkább a történelmi önigazolásé, mint a tetteké. 1847. április 17-én a magyar parasztság történetének kidolgozására és mai helyzetének kedvező megoldási lehetőségére szeretne pályázatot nyitni: „Jónak látnám, hogy a tudós társaság dolgoztatna egy munkát, melynek tárgya lenne egyrészről honunk parasztságának rövid története, másfelől az örökváltságnak mindazon módjai, melyek Európa különféle tartományaiban a földesúr és jobbágy közti viszonyok végelintézéseire s illetőleg megszüntetésére használtattak.” 1848. június 6-án, az utolsó erdélyi országgyűlésen az úrbériség, vagyis a robot és dézsma megszüntetése nagy fontosságú kérdésének tárgyalásakor még egyszer hatalmas beszédet mond: „Szent az ügy, mert az emberiség ügye. Ügye egymilliónál több és igazságtalan teher alatt nyögő embertársainknak. Azon embertársainknak, kiknek keze munkája után éltünk mi kényelemben és munka nélkül; kik hordozták helyettünk még az adó terheit is; kik verejtékeztek a közmunkában és kiknek nyakukba kényszerítve volt a véradó is. Aki ez ügyet igaz részvéttel nem hordja kebelében; kinek kettőztetve nem ver a szíve a vágytól, az ügyet szeretettel karolni fel s látni el; annak szájában nem valóság, hanem pengő üres hang a kor három dicső jelszava: szabadság, egyenlőség, testvériség. Az eddig elnyomottakat emeljük magunkhoz, emeljük oda, hova őket Isten teremtette. Legyenek az eddigi jobbágyok s zsellérek többé nem parasztok, pór nép, misera plebs, hanem szabad polgárok, legyenek velünk egyenlő kötelességek alatt álló s jogokkal felruházott honfitársaink, és legyenek velünk jog s szabadság közös érdeke által a hon szolgálatára s védelmére felhívott testvéreink.” Augusztus 25-én, a felsőház ülésén az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldására terjeszt be fontos iratot: „Törvényjavaslat. A hon román ajkú polgárainak nyilvánult aggodalmai s óhajtásai tekintetéből rendeltetik: 1. ¦ A görög egyesült 's nem egyesült polgárok a többi keresztény vallásokkal 's vallásbeliekkel, az egész honban egyenlő jogokkal bírván, az eddigi Erdélyben is, egyesült úgy, mint nem egyesült vallásúak, egyházi dolgaik felett, a felelős minisztériumnak alkotmányos felügyelete alatt szabadon rendelkezhessenek. 2. ¦ Ezen egyházi ügyek folytatásáról szóló jegyzőkönyveiket szerkesszék magyar és román nyelven. 3. ¦ Elemi iskoláikban is a tanítás nyelve román lehet, a magyar nyelv amellett taníttatván. 4. ¦ A román ajkú községekben a falusi jegyzők által vinni kellető jegyzőkönyvek román és magyar nyelven szerkesztendők. 5. ¦ A román nyelven írt kér-, köt- 's más magánoklevelek mindenhol elfogadandók, hogyha latin betűkkel 's orthographiával irvák – mi a 2-ik és 4-ik ¦-ban érdeklett jegyzőkönyveket illetőleg is értendő. Báró Wesselényi Miklós.¬ A javaslatot támogató beszédben leszögezte, hogy a szláv és német tengerben az egyedül álló magyarság és románság egymásra van utalva. „Tisztelt ház! – mondta –, én nemcsak kérem, de esdeklek érte, méltóztassanak indítványomat kegyesen elfogadni, mert meg vagyok győződve, hogy az a jelen pillanatban szintoly szükséges, mint hasznos s mert meg vagyok győződve, és tudom, hogy ez eszközlendi azt, ami még honunk érdekében és a 20magyar nemzet fennmaradhatására legszükségesebb: az egyetértést és békét.” Román javaslata miatt azonban az ifjúság éles tüntetésbe fogott ellene. Sorra érték ekkoriban a legszörnyűbb csalódások. A legnagyobb Kossuth részéről. Kossuth, aki a börtönben tanúsított gondoskodásért nem tudta kifejezni háláját („Miként a hű kutya nem távozik gazdája lábaitól, ez őtet hogyha elrugdossa bár, akként nem távoznék én kegyedtől sohasem” – írta neki), a népvezérré magasztosult tanítvány és pártfogolt 48 augusztus végén tizenegyedik előszobázása után fogadja csak, s tehetetlen világtalan állapotára és időszerűtlen közjogi gondolkodására hivatkozva kegyetlenül, még illetékességét is megtagadta a napi események bírálatához, nemhogy tanácsait magáévá tette volna. Széchenyinek egyedül ő állt pártjára, mikor idegösszeroppanása után nem tudott a képtelen vád ellenébe szállni. Amikor azonban Lamberg meggyilkolásával a népszenvedély kerekedett felül, a tehetetlen-világtalan ember, a magába roskadt Sámson önként száműzte magát a hazából. Pestről távozta előtt, szeptember 28-án ugyan még 500 lőfegyvert, kardot és szuronyt küldött a zilahi alispánnak. De alig ért ki külföldre, megindult utána a kopófalka, hogy összeroskadva se hagyja élni. Október közepén azzal vádolták meg a pesti lapokban, hogy dezertál, menekül. Wesselényi Kossuthtól kér elégtételt. A rágalom annál pimaszabb volt, mert beteg létére is elvállalta a közép-szolnoki főispánságot. Az összeköttetést persze csak hallatlan áldozatok árán tudta vállalni. A váltakozó hadiszerencse szabta meg az akkor egyébként is körülményes összeköttetés útvonalait. Zsibóról a Pest–Pozsony, Zsolna–Olmütz, Kassa–Krakkó-útvonalon át kapta a hazai híreket, melyek egyre rosszabbak és leverőbbek voltak. A sors iróniája, hogy elsőnek a román törvényjavaslat szerzőjének dúlták össze birtokát, prédálták kastélyait, gyümölcsösét, tették tönkre mintatelepét. Valóban helyesen írja egyik méltatója: „Mint sziklához kötözött Prometheus ült Wesselényi Freywaldauban, a kétség és bizonytalanság saskeselyűje mardosta nap nap után honáért aggódó szívét.” Szembajához most gyomor- és bélbajok is járultak, hogy 49 őszére szervezete, mint hazája is, teljesen összetörjön. Vörösmarty öregkori verseire hasonlítanak ekkori levelei: „Elnémult a szív szózatja, kialudt az ész világa, 's az ember ön 's mások boldogságát dúló fenevaddá vált. Nem fontolt többé, hanem ítélt; nem látott 's mégis tudott és hitt; vaktában rohant tévedés szülte bálványai felé – 's ezeknek áldozva, nem hallá a lelkiismeret szavát...”

Egyéni nyavalyái mellé az ország súlyosbodó helyzete járul, a külföldi sajtóban tömérdek téves hírt, cikket és tájékoztatást olvas a magyar szabadságharc okairól és céljairól: a bécsi sajtóiroda gyakorlott technikával dolgozott. Ekkor, 1849 tavaszán még egyszer nagyobb munkára ajzza föl magát (a Balítéletek és a Szózat, meg két lótenyésztő könyv után), a haza védelmére megírja ötödik könyvét, melyet természetesen német nyelven, röpiratként bocsát közre. „Die Ursache und der Zweck des Kampfes in Ungarn” a munka címe, az eddig teljesen ismeretlen műben a következőképp próbálja cáfolni a bécsi propaganda hazug állításait: A többi európai forradalommal szemben a nagy különbség, hogy Magyarország és Erdély már mint alkotmányos országok léteztek, valamint hogy a forradalom idején Magyarországon az alkotmányozó testület éppen együtt ült 1847 júliusában, a magyar ellenzék már nagyon világosan nyilatkozott a szükségletek felől. Kossuth 48. március 3-án ugyanilyen értelemben beszélt. Az alapvető hiba az volt, hogy Bécs oldalán az abszolutizmus, a magyarságén a konstitucionalizmus állt, ezért nem lehetett megegyezni. A király önként szankcionálta a független magyar minisztériumot, a miniszterek pedig a nép kedvencei voltak. Az egész ország szívesen abbahagyta volna a háborút, ha a király megkoronáztatta volna magát és fölesküdött volna a törvényekre. A bécsi szervek magyarországi főbizományosai, Bürokrácia et Comp. azonban Magyarország függetlensége és önállósága ellen dolgozott, hogy a saját létértelmét meghosszabbítsa. A magyar azonban az alkotmányosságot már az anyatejjel magába szívja. A magyarság semmi egyebet nem kívánt, mint alkotmányos szabadságot az országnak. A magyar alkotmányban még sok fejlődési lehetőség, életképesség és életerő van. Veszélyes az, mikor egy nép más nép jogai ellen azért hív ki vagy támogat egy hatalmat, mert ezek a jogok annak a hatalomnak alá vannak vetve: könnyen megeshetik, hogy ugyanannak a népnek a jogaihoz is hozzányúlnak, amelyet a másik ellen fölhasználtak. Ami nem a néphangulat szerint van, ami a nép követelményeinek és kívánságainak nem felel meg, amit nem lehet történeti precedensekhez fűzni, sőt éppen ellenkezőleg, ütközik azokkal: nem lehet tartós életű. Az osztrák kormány az északi intervenciót fölbátorítva, úgy a monarchiát, mint a dinasztiát az oroszok fennhatósága, sőt nevelőpálcája alá helyezte. „Ausztria népei, tekintsetek a korbácsra és ismerjétek föl benne a varázsvesszőt, mellyel a bürokrácia titeket az ígéret földjére, az alkotmányosság és az egyenjogúság mezejére vezetni készül!” Széchenyi iróniájára, Deák éleselméjűségére, Kossuth gúnyjára hasonlít Wesselényinek ez az utolsó nagyobb megnyilatkozása. A szabadságharc ugyan nem az ő elvei szerint készült, de hazafias kötelességének tartotta, hogy ha már a nemzet dolga forog kockán, a végső következtetésig vállalja a harcot Magyarországért. Utolsó, nyomtatásban megjelent elmeműve, mely éppúgy, mint ötödik könyvének kivonata, itt kerül magyar nyelven először ismertetésre, hatalmas birodalmi látomása a magyarság dunai, sőt közép-európai hivatásáról. 1849. április 12-én a „Deutscher Reform” c. német napilapban jelent meg, s szellemi végrendeletének is tekinthető: „Föderatív dunai köztársaságot akarok, mindazzal a ruganyossággal, amire egy különböző országokból álló köztársaság képes, mely teret enged minden nemzetiségnek. Keleten a dákorománokkal, délen a délszlávokkal, nyugaton Németország egyesült tartományaival további államszövetségbe szövetkeznénk. Magyarország a központi államot alkotja, és Budapest Közép-Európa fővárosa lehetne.”

Kazinczy fia, Kazinczy Lajos a szabadságharc utolsó fegyverletételét 1849 őszén, éppen Zsibón hajtotta végre. A kastélyban orosz tábornok fészkelt, az északi rém a szó szoros értelmében kitúrta a házigazdát.

Wesselényi 1849. október végétől 1850 tavaszáig betegágyban feküdt. Tavasszal jobban érezte magát. 1850. április 14-én családjával együtt Freywaldauból Pozsonyon át elindult Pestre. A komor, szeles időben az idő nagy részét a hajó fedélzetén töltötte. Pestre érkezve lázról és nyilallásról kezdett panaszkodni. Bártfay Lászlót, régi pesti házigazdáját hivatta s átadta neki végrendeletét. „Szegény Kölcsey! – merült fel előtte a küzdőtárs –, ő már nem veheti át irataimat”. 20-án állapota annyira rosszra fordult, hogy csak nehezen és hörögve tudott beszélni. Családját még ő vigasztalta, a hajdani basszus helyett vékony gyermekhangon. A szepszissé vált rohamos tüdőgyulladást jajszó és panasz nélkül tűrte mindvégig. Szüleit és nevelőjét emlegette, meghagyta, hogy temetése fény és pompa nélkül menjen végbe, s megkérte barátait, hogy holttestét, amint a körülmények engedik, vigyék le a családi sírboltba Zsibóra. 21-én délután hat órakor beállt az agónia, néhány perccel hét előtt örökre megszűnt dobogni nemes szíve. „Temérdek nép kíséré sírjához Wesselényit – írta a Pesti Napló. – Oly megható volt ez egyszerű, csendes temetkezés az alkony szürkületében. Semmi zaj, semmi cifra pompa... egy fekete bársonnyal bevont koporsó, ráírva: Báró Wesselényi Miklós élt 54 évet... Erényei hangosabbak a zene harsogásánál, világosabbak a lobogó fáklya fényénél.”

*

Életrajza megíratlan, hagyatéka gondozatlan, szellemi vagyona kiaknázatlan. Erdély és a magyar történelem egyik legelevenebb kútfeje pedig. Ady ezt írta róla: „Wesselényi a történelmet élt magyar földnek a modern világra szült valóságos géniusza. A legnemesebbje és a leghivatottabbja a maga korának Kossuth Lajos mellett.”