nyomtat

megoszt

Bányai Péter politikai elemző dossziéja

Március eleje Bukarestben
Stelian Tanase könyvének bemutatója

Elsőként Dorel Sandor ajánlotta, hogy vegyek részt a bemutatón. Egy nappal előbb mesélte neki Stelian, hogy ki fog derülni, ki volt a fő besúgója, akkori legjobb barátja, a GDS (Társadalmi Dialógus Csoport) egyik alapító tagja, a 22-es nevű hetilap vezető publicistája, a kormány kisebbségügyi államtitkárságának hivatalnoka, a roma ügyek felelőse, Dan Oprescu szociológus.

A másik besúgó, Alin Teodorescu, a GDS első elnöke, a Soros alapítvány volt igazgatója, jelenleg az IMAS igazgatója.

Ennyit mondott Dorel. Egy órával később elkezdtek mások is telefonálgatni, hasonló információkkal, de nem teljesen azonossal. Tény, hogy e délelőtt, Bukarest felső ezre (mármint a politikai-irodalmi világ „elitje”), különböző változatokban, de értesülve volt.

Az egész kissé zavaros volt, nem volt evidens, hogy a bemutatón ezt a nyilvánosság elé fogják tálalni, vagy csak a „beavatottak” lettek értesítve, bizalmasan.

Fura volt, hogy Stelica általában (már amennyire ellenőrizni tudtam) a fentemlített 2 személyről pletykált „bizalmasan” – de sok embernek. Romosan, a könyv kiadója, viszont, szintén Stelicara hivatkozva, más változatot terjesztett. „Oprescu biztosan besúgó volt (100%), Alin Teodorescu nagyon valószínűen, de nem biztos (85%), Gabriela Adamesteanu valószínűleg, de esetében még kevesebb a bizonyíték (60%), a 4.-ik és 5.-ik „kicsit valószínű” besúgó nevét „még” nem áruljuk el, majd eljön annak is az ideje”.

A végén én is összezavarodtam, hisz különböző emberek a fentieknek különböző változatait terjesztették.

Ekkor már kissé irritált lettem. A dolog elkezdett elfajulni. Mit is jelent az, hogy 85%-os, 60%-os valószínűséggel besúgó? Azt jelenti, hogy 15%-os, illetve 40%-os valószínűséggel tisztességes ember. De a pletykaáradat elindult, kevesen tudják meg, illetve kevesen továbbítják a pletykát hű formában, legtöbb ember úgy értesül és úgy továbbítja e hírt, mint biztos tényt.

Emlékezzünk vissza a Gabi Andreescu kontra Plesu botrányra. Tulajdonképpen mindenki elítélte Gabi kijelentését, azt, hogy komoly bizonyíték nélkül besúgó gyanúba keverte Plesut. Az más kérdés, hogy egyesek, én is, úgy véltük, hogy ő oly korrekt volt egy életen át, oly becsületes ember, oly igaz barát, hogy amikor nehéz helyzetbe került, elítélte a bíróság rágalmazásért, akkor szolidárisnak kell lenni vele. De, figyelem, tán egy-két kivétellel, mindannyian úgy értelmeztük, hogy Gabi tévedett egy adott esetben, most keservesen megfizeti, és mi emberileg, barátilag szolidaritást vállalunk személyével. Nem nyilatkozatával.

Na most, hasonló a helyzet, egy lényeges különbséggel. Bizonyos embereket hírbe hoztak, legalább annyian megtudták a hírt, mint annak idején Gabi nyilatkozatát – de ezúttal senki sem vállalta a felelősséget. Most legalább oly erős a hír, pletykaözön – de igaziból nincs „forrás” (úgy hallottam telefonon, X mesélte Y-nak, ő elmondta V-nek, aki aztán nekem”.

És, mi a legsúlyosabb, a vádlottak esetében nincs lehetőség a tagadásra, a cáfolatra. Pedig az eredeti (Romosan) féle változat is afféle valószínűségeket említett, azaz fenntartotta az ártatlanság lehetőségét.

De ezek, Alin Teodorescu, Gabriela Adamesteanu, a 4.-ik és 5.-ik (akiknek majd elpletykálják identitását) nem cáfolhatnak. Sem bíróság előtt, de még egy TV adásban sem jelentheted ki, hogy: „Uraim, valakik elterjesztették rólam telefonok sorozatával, hogy besúgó lennék. Ártatlan vagyok.”

Dan Oprescu esete más. Nyilvánvaló, hogy aljas, buzgó, besúgó volt. Honnan e különbség? Az ő jelentései tele vannak olyan mondatokkal, olyan részletekkel, amelyek alapján, bárki e körből, azonnal felismerheti, minden kétely nélkül a nevét. A többiek esetében nincs ilyen egyértelmű önazonosítási lehetőség. Találgatni lehet, visszaemlékezni, hogy ki is volt jelen akkor, amikor arról volt szó, hogy, …..,és így tovább.

Na, de térjünk vissza magára a könyvbemutatóra, én az utolsó percig reménykedtem abban, hogy tiszta beszéd lesz, azaz kimondják az összes gyanúba hozottnak a nevét, és elmagyarázzák miért is gyanúsítják őket. Feltételeztem, hogy megadják nekik a replika, cáfolat lehetőségét, valami esetleg tisztázódik, vagy legalább tiszta lesz a játék, azaz bizonyos személyek felellőséget vállalnak a nyilvánosság előtt a vádakért.

Épp a fordítottja történt.

Hosszú bevezetőket tartottak, homályos célzásokkal.

„E könyv bemutatója után vihar fog kitörni, olyan, mint Németországban a Stasi irattár közzététele után. Meghívtuk azokat is akik a Securitate forrásai (besúgói) voltak, azokat is akiket feljelentettek. Egyesek itt vannak, mások nem.”

Eddig homályos, lesz vihar, de egyelőre elégedjünk meg a telefonon hallott nevekkel, azokat sem konfirmálja senki.

Utána Stelian Tanase kezdett ködösíteni, lelkizni: „Sokat ingadoztam, kérjem ki Secu dossziémat vagy sem. Utána újra ingadoztam, olvassam el, vagy sem. Lemásoltam, haza hoztam, és újra elkezdtem azon ingadozni, nem-e kéne egyszerűen a szemétbe dobni. Aztán felmerült a kérdés, hogy könyv formájában jelenjen meg. Most is ingadozok, kételyek gyötörnek, helyesen tettem vagy sem. Fájt persze, erősen fájt, hogy legközelebbi barátom jelentett fel.”

Az utolsó mondatnál valaki a teremből bekiabált: „Dan Oprescu?”. Stelica lehajtotta a fejét, elkezdett újra fájni a lelke, és szomorúan hallgatott. Annyit nyögött ki: „A legjobb barátom”.

Szóval a nyilvánosság előtt is csupán titokzatos hallgatásával, lelki fájdalma újjáélésével konfirmálta Dan Oprescu nevét. Pedig az ő esetében a helyzet tiszta.

Később derült ki, a sajtó is közölte, hogy kilépett a GDS-ből, egy nappal azelőtt, hogy a GDS vezetősége összeült volna tisztázni a helyzetet. Kijelentette, hogy nem a Stelica könyve alapján kirobbant botrány miatt lépett ki a GDS-ből, az egész egy túlzás. Közben írt egy email levelet Stelicanak, amiben elmagyarázta neki, hogy épp barátságból jelentette fel, jót tett neki, amiért inkább hálás kéne legyen, hisz ő fedte, hallgatott Stelica komolyabb politikai kezdeményezéseiről, félrevezette a Securitate-t.

 

Én még csak felületesen lapoztam át a könyvet, de egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a „Cristescu nevű forrás” (Dan Oprescu besúgói fedőneve) épp védte volna Stelicát.

De, térjünk vissza a könyvbemutatóhoz. Stelica után Buduca folytatta a bemutatót. Eléggé érdekes dolgokat is mondott. Elmesélte, hogy bizonyos szempontból neki örülnie kellene, hogy kiderült ki is a fő besúgó, mivel 12 év óta mindenki ebből a társaságból (18 fiatal író, aki egy tiltakozó levelet írt, és ezt kijutatták a Szabad Európához), épp őt, Buduca-t gyanította. Tehát megszabadult e gyanúsítástól – első látásra. A valóság viszont egészen más. A törvény szerint azokat, akik jelenleg is a titkosszolgálatok besúgói, védik. Azaz minden dossziéból csak azokat az oldalakat adják át, amelyekből a most is besúgó személyek identitása nem derülhet ki. Tehát pillanatnyilag annyiban lehetünk biztosak, hogy Stelica legjobb barátja (nem mondta ki Oprescu nevét) 89 előtt besúgó volt, utána nem. Ezért kiszolgáltatták. Ami, engem, Buduca-t illet, e dossziéból 2 következtetésre lehet jutni: vagy sosem voltam besúgó, vagy pedig 89 előtt is, 89 után is az voltam.

Ezután felszólalt, Buduca jó barátja a hiperortodox fundamentalista, Dan Ciachir. És elkezdett hosszan mesélni valamiről, ami érdekes volt, de kevés köze a könyv bemutatójához.

Ő, 1982-ig, mint mesélte, a Saptamina-nál dolgozott, az Eugen Barbu csoporthoz (azaz az eljövendő PRM magjához!) tartozott, de 1982-ben otthagyta őket, és ha jól értettem valami kolostorba vonult. Barbu ezek után elkezdte róla terjeszteni, a Secu klasszikus vádjait (amit egyaránt zsarolásra és kompromittálásra is használtak), hogy ő: zsidó, homoszexuális és besúgó. Utána megesküdött a társaság előtt, hogy ez rágalom, ő se nem zsidó, se nem homoszexuális, se nem besúgó. Remek. Megnyugodtunk.

Ezután még kínosabb hangok, mondatok hangzottak el, néha úgy tűnt nem a volt fiatal írók, most középkorú írók társaságában vagyok, hanem a diliházban.

Stelian Tanase elkezdte részletesebben mesélni a tiltakozó levél sorsát. Ez a bátor akció 1989 késő őszén történt. Ekkor, mint tudjuk, a diktatúrák már félig meddig összeomlottak – Stelica és társai, úgy vélték szégyen lenne a román értelmiség még mindig hallgatna, valamit kell tenni. Két változat között választhattak, miután végig tapogatták az írók hozzáállását, vagy a diktatúrát magát bírálják, vagy pedig az írószövetség elnökét. Mindkét változatnak voltak előnyei és hátrányai. Tán normálisabb lett volna magát a rendszert, vagy legalább Ceausescut bírálni (ne felejtsük e kezdeményezés előtt megjelent a 6 volt illegalista nyílt tiltakozó levele, a diktátor ellen, keményen tiltakozott Doina Cornea, Mircea Dinescu, Dan Petrescu), de ebben az esetben az írók közül 1 vagy maximálisan 2 személy aláírását szerezhették volna meg (Tanase és Buduca lett volna e kettő). Ha viszont, „soft bírálatot” tesznek közzé, amely csupán az Írószövetség elnökét bírálja, akkor több aláírásra van remény, és ez is valaminek a kezdete, egy jel. Végül is 19 bátor ember akadt, aki ki merte mondani, hogy le kéne váltani az Írószövetség elnökét.

Kicsit röhejes. Igaz, hogy még ennek a soft bírálatnak is következményei lehettek, a Secu szorgalmasan követte őket, stb. – de mégiscsak komikus, hogy a diktatúrák bukása után, a román írók csak ennyit mernek vállalni (és az írók közül is csak 18 személy, pedig hosszú heteken át gyűjtötték az aláírásokat).

Utána elkezdődött a „Nagy Akció” konkrétebb elmesélése.

Stelian agyondicsérte Angela Marinescu költőnőt, aki nélkül az egész akció nem sikerült volna. Ő vitte a tiltakozó szöveget, elrejtve bugyijába, Párizsba, ő diktálta be emlékezetből az aláírók nevét, azt ugyanis túl veszélyesnek vélték, hogy a szöveg alján szerepeljenek. És mi a legfontosabb ő győzte meg Monica Lovinescut, hogy amit mesél (aláírók neve) valós, tehát beadhatják a Szabad Európa műsorába. Ezután Angela Marinescu elkezdett tiltakozni, cáfolta, hogy a bugyijába rejtette a szöveget, Stelian és Buduca azt ismételgették, hogy de igen. Kb. 10 perc múlva jöttek rá, hogy nem ez a legfontosabb kérdés, és másfele terelték a szót.

(Zárójelben – saját emlékeim. Minden tiszteletem „Angela” bugyija iránt, de egyszerűen nem igaz, hogy a Nagy Akció nem sikerült volna nélküle. A tiltakozás ugyanis, párhuzamosan Angela bugyijával, diplomáciai úton is terjedt. Jól emlékszem arra, hogy 89 dec. elején Rudas Ernő (akkor tán a követség első titkára, később nagykövet) megkért „ellenőrizzem le” megbízható vagy sem Stelian Tanase, aki egy fogadáson, tán angol nagykövetségen, átadott neki egy tiltakozó levelet, és felkérte őt arra, hogy továbbítsa. Rudas persze meg akart győződni arról, hogy nem-e provokátor Stelica. Nem tudtam neki azonnal válaszolni, nem ismertem Stelica nevét, de utána érdeklődtem és tisztáztam az ügyet pár óra alatt. Demény Lajos garantált személyéért, így tehát a tiltakozás útnak indult diplomáciai csatornákon keresztül is.)

Ekkor viszont felbátorodott Angela Marinescu és elkezdett „őszintén” kipakolni. Elmesélte, hogy ő soha életében nem akart disszidens lenni, nem érdekelte a diktatúra, általában a politika, ő csupán azért tiltakozott, mert kérte nyugdíjának emelését 250 lejjel, és ezt nem intézte el az Írószövetség elnöke.

Utána elkezdett, úgy általában a disszidensekről beszélni. Szerinte az „igazi disszidensek” (mármint Paul Goma, Doina Cornea, Gabriel Andreescu, Mircea Dinescu, stb.) csupán karrierizmusból szidták a kommunizmust, Ceausescut, egyetlen céljuk az volt, hogy ha bukik a diktatúra, ők meggazdagodjanak. Nem tiszteletre, hanem megvetésre méltó emberek.

(Szünet. Nyilvánvaló, hogy ez a csaj elmebajos – de az érthetetlen, hogy e hülyeségek, illetve gazemberségek felsorolása után, miért hallgatott mindenki, miért nem akadt egyetlen személy, aki „tisztázta” volna e dolgokat?)

Utána, már nem is emlékszem, hogy Angela Marinescu, vagy más (mellettem ült egy másik kissé zagyvának tűnő nőszemély, különben is ekkor már beleszédültem a helyzetbe, zakatolni kezdett az agyam) elkezdett „elmélkedni”:

„Tulajdonképpen egy kis ország nem is engedheti meg magának azt, hogy disszidensei legyenek Nem is lehetséges, nem is hasznos. Egészen más a helyzetünk, mint a nagy országoké, Csehszlovákia, Magyarország, stb. Csak a nagy országoknak lehet ellenállásuk.”

Ekkor egy „bátrabb” ember, félénk hangon közbeszólt: „Ha nem tévedek, Magyarország kisebb Romániánál?”

Magabiztosan rendreutasították: „Szó sincs róla. Sokkal nagyobb. Gondoljon arra, hogy mekkora és mennyire egységes a magyar diaszpóra!”

Ha nem tévedek, ezt a „magyarázatot” az egyik „ortodox fundamentalista” szállította (Buduca vagy Dan Ciachir).

Másnap Dan Oprescu elkezdett szerepelni a mass médiába. A legédesebb a TV szereplése volt, 2 órán át beszélgetett Stelian Tanaseval – most is barátnak tekintik egymást, lévén, hogy Oprescu teljesen „tisztázta” szerepét.

Röviden:

Oprescu „Én magam ajánlottam fel, hogy besúgó legyek, semmi zsarolás, vagy anyagi előny nem játszott szerepet. Egyedüli motivációm – barátságunk volt. Segíteni akartam neked. Kiötlöttem egy stratégiát, amellyel megpróbáltam befolyásolni, manipulálni a Securitate-t és a Párt művelődéspolitikáját. Ezért rengeteg feljelentést írtam rólad, de bizonyos dolgokat elhallgattam, olyan sok részletet írtam meg életedről, amivel megnehezítettem munkájukat – mert idő kellett e részletek ellenőrzésére.”

Stelian itt azért kíváncsi lett, és feltette a kérdést: „Jó, jó segíteni akartál, de miért nem mesélted el nekem soha, még 89 után sem?”

Oprescu, fölényesen: „Nem lehetett, te olyan naiv vagy, hogy nem értetted volna meg a speciális stratégiámat.”

Stelian: „És mikor, miért írtad az utolsó, egyébként eléggé súlyos dolgokat tartalmazó feljelentést ellenem? Igaz, hogy dec. 20.-án, a forradalmi tüntetések 4.-ik napján, (amiben együtt vettünk részt!) ahogy a dosziében szerepel?

Oprescu, magabiztosan: „Dec. 20.-án még nem voltam biztos benne, hogy Ceausescu meg fog bukni. Féltettelek, ezért egy pár órára otthagytam a tűntetést, hazaszaladtam írtam gyorsan egy komoly jelentést, felhívtam a tisztet, a kapcsolatomat, hogy sürgős az ügy, jöjjön hozzám. Átadtam neki, meggyőződésem hogy segített volna neked, legalábbis időt nyerni, mármint ha letartóztattak volna téged, mert újra oly sok bonyolult ügyet írtam rólad, hogy nem dönthettek volna sorsodról anélkül, hogy mindent ellenőrizzenek. Átadtam tehát, újabb találkát kértem tőle dec. 22.-ére, újabb jelentést ígértem, de hát addigra már megbukott a rendszer, és el se jött a jelentésért. Ezután visszaszaladtam a térre, a tüntetésre, végig ott voltam veletek, másnap elfoglaltuk a Központi Bizottság épületét, elfoglaltuk a TV-t, a többire jól emlékszel. Remélem továbbra is együtt fogunk működni.”

És így tovább 2 órán át.
Delirium Balkán – vagy Balkán Tremens?

Ugrás az oldal tetejére