nyomtat

megoszt

Ellenpontok 1982
TÓTH KÁROLY ANTAL (sajtó alá rendezte)
Untitled Document

ADALÉKOK A KÉTELKEDÉSHEZ

Vélemények a 62-ek leveléről

(A témára és a téma politikai környezetére vonatkozóan három fiatal értelmiségi hangszalagon rögzített beszélgetését közöljük az alábbiakban.)

                                                                                                                 (Ara-Kovács Attila)

P: Megjelent egy nyílt levél, amit 62 anonim ember írt alá. E levél célja, hogy az utóbbi időben gyakrabban - de mégsem elég gyakran és nem elég hatásosan - emlegetett jogfosztottságunkat ismertesse úgymond a román értelmiséggel, s egy egyetemes emberség nevében nyerje meg őket szövetségesül.

Az aláírók feltehetően az idősebb generáció tagjai, vagy legalábbis javarészük idősebb lehet, s e levél intencióit is - érzésem szerint - ők határozták meg. Ne feledjük éppen ezért, hogy tehát egy olyan „réteg” képviselőiről van szó, akik közül nem egy minden bizonnyal tevékeny közreműködő volt azoknak a bűntetteknek az elkövetésében, amelyek épp az erdélyi magyarsággal (többek között) az elmúlt közel 40 esztendőben megtörténtek. Csak néhány jellemző példa: 1946-ban a párizsi béketárgyaláson visszautasítottak minden garanciát jogi védelmünk érdekében, hangoztatva, hogy a „szocializmus” épp elég garancia arra, hogy az erdélyi magyarság Romániában szabad legyen. 1948-ban elárulták a még meglevő és igazán minimális emberi jogokat, 1956-ban a Magyar Forradalom kapcsán pedig elárulták azt az egyetemes törekvést, mely a szovjet rezsim befolyását akarta megtörni, vagy legalábbis csökkenteni még Erdélyben is! Vagyis elárulták (remélem, nem tűnik nagy szavaknak) magát az emberiséget is. Soroljam még?

Nos, most egy ilyen helyzetben, mint a mai, mely nagyon tragikus és bűneiben még rá is licitál olykor a múltra - ez a generáció váratlanul (és persze ez lenne ennek a beszélgetésnek a célja, hogy tisztázza, mennyire nem volt ez váratlan) megpróbál kiállni az erdélyi magyarság ügye mellett, amely - ha ilyen alapon a bűnök mértéke persze meg sohasem állapítható - mégis csak úgymond „kevesebb” embert érintő védőakcióba kezdtek. Ez az egyik kifogásom. A másik - s ez is az aláírók személyével függ össze -: ezek közül az emberek közül sokan felelős pozícióban voltak, vannak (ők maguk említik, hogy nemzetközileg ismert nem egy közülük). Ugyanakkor leélték már életük javát, s ez nemcsak tapasztalatban, de - gondolom - elszántságban is sokkal inkább vállalásokra, kockázatokra ösztökölhetné az embert. De nem! Ők még mindig elbújnak, nem közlik neveiket, s ráadásul támadásuk csak rejtetten direkt; valójában nem szisztematikus, s az is csak a probléma megkerülését jelenti, hogy (ilyen általánosan!): a „román értelmiséghez” fordulnak, ahelyett, hogy nyílt vagy nyíltabb sisakkal a világ közvéleményéhez fordulnának; felteszem, nem egy közülük benne lehetett valamiféle hajdani bolsevik szervezkedésben. No hát akkor miért nem próbálnak alapszervezeteket létrehozni, visszanyúlni az e pillanatban egyedülien legitim illegális módszerekhez, ahelyett, hogy ilyen látszattaktikázást csináljanak.

Az én szememben is vannak e levélnek pozitívumai; ki is térünk még ezekre később, de a felsorolt vonatkozásokban egy csomó kétes dolog van jelen a levélben, s ezek kétségei visszahullnak az aláírók fejére; kétségessé teszi, megkérdőjelezi mindazt, amit tettek az a mód, ahogyan tették.

R: Az én megközelítési szempontom más. De ha a te szempontodból nézem is a dolgot, számomra nyilvánvaló, hogy nem csupán az „öregek” vettek részt ebben az akcióban, tehát sok aláíróra minden bizonnyal nem vonatkoztatható az, amit eddig mondtál.

De talán nem is ez a legfontosabb, hogy kik csinálták. Fontosabbnak tartom azt, hogy ez a levél, mint tett, hogyan illeszkedik be abba a kontextusba, amiben élünk. Szerintem ilyen értelemben vannak nagy pozitívumai, de itt vannak a fenntartásaim is azzal kapcsolatban, hogy hogyan jelentkezik ez mint politikai gesztus.

A levél legnagyobb pozitívumának azt tartom, hogy nagyon sok dolgot először fogalmaz meg, és mond ki - belülről. És ez nem utolsó szempont. Mert kívülről voltak már, akik sok mindent elmondtak helyzetünkről. Pozitívuma az írásnak az is, hogy rendszerbe szedi mondandóját. A fenntartásaim más vonatkozásban jelentkeznek, mint a tieid. Ez talán az első olyan lépés, amelyik igazán őszintének hat, a leglényegesebb kérdésekben tárgyalópartnert találni magának a románságban.

Azt, hogy nem olyan vonatkozásban kezeli a problémákat, mint ahogy te elvárnád, hanem mintegy leszűkítve, a magyar nemzetiség problémáit ragadja meg, azért nem tartom rossznak, mert...

P: Nem ezt mondtam. Nem ezt kifogásoltam. Hanem azt, hogy miért épp e pillanatban lát napvilágot ez a tiltakozás, miért épp ebben a vonatkozásban. Egyetlen ember élete sem lehet „partikuláris”, nemhogy az erdélyi magyarság egzisztenciája. De ne feledjük, ez a „réteg” többrendbelileg elárulta az emberiséget marxista-leninista felhevüléseiben; s most mégis megdöbbenti kétmillió magyar (s persze saját maga) tragikus sorsa, ill. tragikusan alakuló sorsa...

R: Én úgy érzem, hogy te általános társadalmi kérdéseknek a tárgyalását vártad volna el, amiknek a nemzetiségi problémakör egyik oldala csupán.

P: Hát persze. De ezek sokkal egyetemesebb - több embert érintő és pusztítóbb perspektívájú - bűnök felett elsiklanak, elsiklottak; mi több, tettestársai voltak ezeknek a bűnöknek. S ha valaki az egyik esetben passzív marad, míg a másikban vehemensen aktivizálódni kezd, akkor elgondolkodom a mozgatórugókon, hisz ez a lényegre enged következtetni.

S: No, és mire gondolsz, mik ezek a hátsó mozgatórugók?

P:  Nem más ez - hogy visszautaljak egyben az R. által mondottakra is -, mint a felelősség valamiféle megosztása, gyakrabban áthárítása. Részint a román értelmiségre, részint azokra, akik e 62-es listán nem szerepelnek. Szó se róla, mindkét említett tényezőnek, vagyis a románságnak és az erdélyi magyarság további részének van elévülhetetlen bűnös felelőtlensége ez ügyben; de közben ne feledkezzünk meg arról, hogy legalábbis az itteni magyarság nem-bolsevik része (vagyis akik az aláírókkal ellentétben nem idézik szüntelen Lenin tízparancsolatait, vagy nem idézik szüntelen lázas transzban Marx szellemét), koránt sincs akkora bűnös felelőtlensége e mai megrontott világ létrejöttét illetően, mint azoknak, akik, gyanúm szerint, e levél írói közül többségben vannak.

Furcsa erről beszélni, de ezek az „ellenzékiek”, akikkel fenntartásaim ellenére szimpatizálok, nemcsak gesztusaikban, stílusukban részei, elemei ennek a rendszernek, hanem talán ők bábáskodtak legbuzgóbban e stílus megszületésénél is. Sokszor tetten lehet ezt érni, vagyis hogy úgymond felelős és tisztakezű politikusok rendőrmódszereken kaphatók. Ismerjük a receptet, hisz a rendőrséggel-szekuritátéval volt már mindannyiunknak elégszer dolga: a vallatásokat egy joviális és egy durva „közeg” végzi. A joviális minden esetben igyekszik - a másik „háta mögött” - biztosítani téged, hogy veled együttérez, s a problémáidat vele oszd meg, ő majd segít... Az eredményeit e módszernek mindannyian ismerjük, vagy át tudjuk látni. Ez a módszer a rendőrségen. No, és a politikusoknál? Példaként hadd idézzem ide Aczél Györgyöt; a FIAK-kal folytatott megbeszélések során igyekezett a fiatal írókat meggyőzni arról, hogy ő mindent elkövet(ne) érettük, de ezek a Dobozi-félék, ezek állandóan beleköpnek a levesébe a szélsőbalról. Vagy hadd idézzük a Mozgó Világ nemrég megtörtént esetét: szintén Aczél a revindikáló szerkesztőket azzal akarta csillapítgatni, hogy ő messzemenően megérti őket, de ezek a Maróti-félék... S hogy román példáról se feledkezzünk meg: Paul Goma kihallgatásakor a KB-ben az egyik miniszterelnök-helyettes, Burtică, a felelősséget gerincbetörő szándékkal más fórumokra, alkalmasint Dumitru Popescura igyekezett áthárítani. Szóval a forgatókönyv , a stílus ugyanaz - fentről. S a 62-ek levelének olvasatakor ugyanezt a stílust látom itt is, ott is felbukkanni, csakhogy ezúttal lentről.

Ezek az emberek azt hiszik, hogy ténykedésük tartalma kimerülhet abban, hogy kompetensnek hitt rétegeket, egyéneket felelősségükre figyelmeztessenek. Nem figyelmeztetni, hanem kényszeríteni kellene őket erre a felelősségre! Ne felejtsük el, itt nem egyszerűen szabálysértések történnek; itt több évtizede halmozódó bűntettekről van szó, mind román, mind magyar részről.

Ezzel szemben most megszólalnak egy végül is korlátozottabb körű problematika kapcsán, és eleve lehetőségeiket is ezzel lehatárolva. Összegezve, én úgy látom, hogy ezek az emberek bizonyos mértékig szabadulni akarnak felelősségüktől.

R: Miért tartod ezt kevesebb embert érintő jogtalanságnak?

P: Egyszerűen azért, mert az erdélyi kétmillió fős magyarság újkeletű sanyargatása előtt ezek az emberek létrehozták napjaink legabszurdabb rendszerét, rendszertípusát, ideológiáját, veszélybe sodorva az egész emberiség egzisztenciáját ezzel. Nem értékkritérium számomra, hogy mennyi embert gyilkolnak meg, vagy fosztanak meg jogaitól; nem lehet egyszerűen mennyiségi alapon az egyiket kisebb, a másikat nagyobb bűntettnek minősíteni. De a történelmi logika szempontjából e bűntettek mégis rangsorolhatók bizonyos fokig, hisz nem mindegy az, hogy szabad meggyőződésemből követek el valami rosszat, vagy e logika helyzetkényszere késztet arra, hogy folytassam a rosszat.

S: Visszatérve ezeknek az embereknek a bolsevizmusára: úgy érzem, itt szétválaszthatjuk a dolgokat: lehet, hogy nagyon jó kommunisták, és mégis, ennek ellenére felelősséget éreznek a több mint kétmillió itteni magyarral szemben.

R: Tehát ez azt jelentené, hogy bolsevik magatartásukat továbbra is fenntartják.

S: Nyilván...

P: Ha a bolsevizmus oldaláról nézzük, akkor ez nem mentség, ha a meggyőződéséből, akkor ez lehet pozitív dolog is, persze. Ez az ügy, akció is kétarcú. A zsákutcák egyike, amelyekre azonban feltehetően igen nagy szükség lehet, ha nem másért, hát hogy a tartalékok bennük felhalmozhatók legyenek. Ezek az emberek, a hatvankettek, mint tűnik, jó hegeliánusok. Ez maga a zsákutca legkellemetlenebb következménye. Állandóan a történelem túláltalánosító blaszfémiájával állnak elő. Például így fenyegetnek: ha nem látjátok be, hogy mi folyik ma Romániában, akkor majd a történelem előtt fogtok felelni ezért! Az ember már azt várná, hogy gyengébb idegzetűek előtt megjelenjen a Világszellem, amint felül a magaslóra... Ugyan, Katynért, Lidicéért valójában felelt-e valaki? A történelem előtt nem lehet felelni; a bűnöző politikusoknak azért van mindig lépéselőnyük a mindennapok erkölcsiségével szemben.

Tehát annyiból igazad van, hogy emberséges szempontok vezették e levél íróit, de e szempontok nem tették őket minden vonatkozásban igazságosakká. S ezen az igazságon én most a megvalósulás mechanizmusának igazságérvényét értem; a felszíni megoldások nem vezetnek semmire: a humanista spanyolfal a brutális bolsevik valóság előtt... nos, ez nem megoldás...

R: Mégis, azt a tényt, hogy ők kezdeményeztek - ha valóban ők tették - én természetesnek tartom, mivel ezek az emberek bizonyos értelemben helyzeti előnyben vannak. Éppen pozíciójuknál fogva közelebb vannak ahhoz a politikai szférához, amelyben a dolgok zajlanak.

És ha már nem magáról az írásról, hanem annak feltételezett megszerkesztőiről beszélünk, joggal feltételezhetjük azt - hiszen erre számtalan példa és megnyilatkozás utal -, hogy ezek az emberek valóban hittek abban, amit hajdan csináltak, és most nyilvánvalóan eltekintünk azoktól a személyiségektől, akik a helyzetet akkor is tisztán látták, és semmiféle elfogultság nem tudta őket valamiféle torz hitbe belelovalni, valamint attól is, hogy valójában ők képviselhették volna azt, amit de facto e levél feltételezett írói képviseltek hajdan, és akik szűklátókörűségükben szerepet játszottak helyzetünk tönkretételében.

Az, hogy ez utóbbiak végül ráébredtek bizonyos dolgokra, és ez a ráébredés volt az, amelyik most arra késztette őket, hogy ezt a szöveget megszerkesszék, aláírják és elküldjék, ez mindenképpen pozitívum. Olyan értelemben is pozitívum, hogy ha a lehetőségek ezt megengednék, e tett első lépése lehetne egyfajta valódi dialógusnak.

P: Kik között?

R: Épp erről akarok beszélni. Én nem csak a magyarok és románok közötti dialógusra gondolok, hanem általában a nézetek szabad kifejtésére. Ez a levél első lépés lehetne egy ilyen kibontakozásban, a helyzet azonban egyáltalán nem teszi lehetővé, hogy ilyen perspektívában reménykedhessünk.

Ha érdemben akarjuk vizsgálni a dolgot, szerintem mindenekelőtt a szöveg társadalmi kontextusáról kellene beszélni. Vagyis arról, hogy milyen célokat követ, és arról, hogy vajon valóban van-e esélye arra, hogy elérje az általa kitűzött célt.

Magánbeszélgetésekben többször kifogásolták, kifogásoltuk e levél nyelvezetét is. Vagyis azt, hogy megfogalmazói - egy kis túlzással - szinte könyörögnek a megértésért, azért, hogy a román értelmiséghez tartozó olvasó számba vegye a tényeket, gondolkozzék el rajtuk, és foglaljon állást velük kapcsolatban.

Feltevődhet az a kérdés, hogy miért történik ez így. Vajon ez a nyelvezet, ez a megközelítési mód alkalmas arra, hogy felébressze bárkinek is a lelkiismeretét, hogy bárkit is rávegyen arra, hogy elgondolkozzék helyzetünkön?

E kérdés felvetésekor számításba kell venni a két kultúrának a különbségét. Azt a tényt, hogy a magyar és a román szellemiség valahol alapvetően különböznek egymástól. Az én meglátásom szerint ez elsősorban a racionalitás és az irracionalitás viszonyában jelentkezik. A magyar szellemiségben a racionalitás dominál, a román szellemiségben az irracionalitás. Persze, az is nyilvánvaló, hogy a magyar szellemiségnek is megvan a maga irracionális vonulata, és a román szellemiségben is van racionalitás. A kérdés viszont az, hogy melyikben melyiknek van nagyobb súlya.

Az, hogy egy kultúrkörnyezetben milyen szellemiség dominál, az nagymértékben meghatározza azokat az eszközöket is, amivel az adott közegben működni, cselekedni lehetséges. Ilyen értelemben indokolt ez a nyelvezet, lévén, hogy miközben tényeket sorol fel, tehát racionális dolgokra épít, eszközeiben mégis irracionális, éppen azért, hogy a maga racionális tartalmát elfogadhatóvá tegye ebben az irracionális közegben.

Egyébként a két kultúrszférának a különbsége talán leginkább a közírásban követhető nyomon. Nem értesz vele egyet?

P: Nem értek vele egyet! Kikiáltani az irracionalitást értéknegatívumnak, ez több mint sarkítás. Feltehetően a román közgondolkodásban a felszínen több az irracionális megnyilvánulás, de az értékelésnek ez semmiképp sem lehet a kritériuma. Márpedig itt épp arról a nagyon empirikusan érzékelhető  tényről lenne szó, hogy a mai román közgondolkodás Európa egyik legprimitívebb ilyen képződménye.

R: Én a racionalitás-irracionalitás fogalompárt nem értékkritériumként használom.

P: Értékkritériumként kell használnod, mert egy olyan kijelentés, hogy a román kultúra irracionális - s ismerve a kultúra jelenlegi állagát -, mindenképpen valami negatívumnak a tényszerűsítését jelenti ez. Persze most nem általában a román szellemiségről beszélünk, mert véleményem szerint minden kultúrának (álljon az egy akármilyen értékskála akármelyik fokán) van egyfajta egyenlege, egyfajta egyensúlya irracionalitás-racionalitás vonatkozásában, s ez identitásának alapja. Például itt van a magyar kultúrának egy része; legyen az akármennyire szociologizáló (Kemény, Berkovits, Haraszti), megőrzött egy csomó olyan kitűnő és adekvát irracionális tendenciát, tartalomelemet, amelyek valódi szellemet tudtak úgymond lehelni a legridegebb dologi tényekbe is.

Szerintem a politikai kultúra külsődleges elemektől meghatározott kettősségéről van itt szó. Persze valami ilyesmit említettél te is, de az okmagyarázatban a véleményünk, azt hiszem, mégis eltér.

Az erdélyi magyar kultúrának van egy immanens logikája, és ugyanakkor beletartozik mint meghatározottság az egyetemes magyar szellemiség befolyási övezetébe is. Kezdjük ez utóbbival. ’56 után létrejött egyfajta törékeny, de létező kompromisszum, amely a magyar kultúrának általában nagyobb lehetőségeket biztosított. Az erdélyi szellemi közélet átvette bizonyos fokig ezeket a lehetőségeket, persze többnyire a román valóság lehetetlen kényszerhatásai közepette. De mégis tudott valamit változtatni ezáltal saját kül- és belvilágán.

Ezen túl ott van az a bizonyos immanens logika. Romániában a magyar szónak volt egyfajta ezoterikus jellege, ami abban mutatkozott meg, hogy a cenzúra elől egyfajta kódoltsággal könnyebben tudott megbújni. Könnyebben, mint mondjuk egy román szöveg. Így aztán - az említett két tényezőtől befolyásolva - létrejött egyfajta „szabadabb” szóhasználat, gondolati liberalizmus az erdélyi magyar politikai gondolkodásban, különösen a ’70-es évek elején. Szemben a román politikai gondolkodással, amelyben egy idő óta már minden szó halva született, születik.

A fordulat persze úgyszintén a ’70-es években állt be a cenzúrázásban is. Most már jobban kezdtek figyelni ránk. De ne feledjük, volt egy lépéselőnyünk, s hogy azt megtettük, ebből élünk még ma is! És még valami: ezt a lépést annak idején a legfiatalabb nemzedék tette meg.

Nos, a felelősség megosztásának negatív szándékán  túl az egyik pozitív fejlemény, amely a 62-ek levelének politikai hatáskörletében megnyilvánul, véleményem szerint az, hogy ennek a fiatal rétegnek volt hatása, lehetett hatása ezekre a felelős beosztásban élt és élő, de legtöbb esetben gyáván megfutamodó gerontokráciánkra (hisz a felelősség-megosztás is egyfajta gyávaság). És ezzel együtt ugyanakkor pozitívnak tartom - és ezt hangsúlyozni szeretném -, hogy képesek voltak tanulni ettől a fiatal rétegtől, legalább bizonyos fokig valamit magukba szívni radikalizmusukból...

A politikai kultúra különbségére és a javunkra megállapítható értékkülönbözőségre mutat egyébként a folyóirataink nívókülönbsége is. A magyar folyóiratok közül nem egy - a mai sanyargattatások ellenére is - jóval meghaladja a román sajtótermékek nívóját. Egyelőre.

S: Lenne egy megjegyzésem az előbb elmondottakkal kapcsolatban, ugyanakkor a levélhez kapcsolódva is. Azt hiszem, lényegében igazad van abban, hogy románokat illetően nem lehet így szétválasztani racionalitást és irracionalitást. Hisz ha figyelembe vesszük azt az agymosást, amelyet a történelmi tudatban, stb. a hatalom illetékesei végbevisznek, akkor azt láthatjuk, hogy ez végeredményben nem más, mint a tényekkel való misztifikálás. Itt kapcsolódnék konkrétan a levélhez: olvasván a levelet, beleképzelve magam egy értelmes román helyébe - aki tehát nem elfogult -, úgy éreztem, hogy őt is föl fogja annak tartalma hergelni. Ebben a levélben ugyanis csupán annyiban van róluk is szó, amennyiben velünk kapcsolatos emberségükre apellálnak a szerzők, de nem esik szó azokról a (konkrét) jogfosztottságokról, amelyek őket is érzékenyen érinthetik.

R: Gondolom, az Erdélyi jelentésre utalsz, amely ’77-ben jelent meg a párizsi Irodalmi újság áprilisi számában. Az levonja a következtetést, hogy ez az egész misztifikáció, nacionalizmus, sovinizmus, ami itt van, legalább annyira a románság ellen is irányul, lévén, hogy ez az ő manipulálásuknak az egyik eszköze. Így értetted?

S: Egyrészt, nyilván. Másrészt szerintem egy értelmes román azt is belátja, hogy nemcsak őt mint egyént, hanem az egész román nemzetet is lényegében lejáratják ezzel a módszerrel.

P: Már a román rezsim...

S: Igen.

P: Hát ez természetes, hogy így van; nézd Gomát. Paul Goma ezt nagyon jól átlátta, de ő egyedül volt, mint az ujjam. És nem felejtsük el, ez egy is sokatmondó dolog...

S: Jó, rendben van. De vegyük például a Secolul 20 szerzőgárdáját. Tudod, hogy jó néhány ember közülük is feketelistán van. Tehát biztos, hogy vannak olyan román személyiségek, akik igaz, hogy nem Goma-kaliberűek, mégis...

P: ...már ellenzéki szempontból, igen. Hisz ott óriási nevek is vannak, Frunzetti, a képzőművész és kritikus stb., óriási nevek. Most hallom, hogy kezdi őket is piszkálni a három vezető fasiszta újság, a Săptămîna, a Flacăra, a Luceafărul. Valóban döbbenetes!

R: Azt hiszem, tisztáznunk kell - a kérdésre egy kicsit újra visszatérve -, mit is értettem én esetünkben irracionalitáson. Nem a világ immanens irracionalitását tagadom, sem ennek a kultúrszférában való jelentkezését nem kifogásolom. Csupán azt konstatálom, hogy a román írásbeliségben igen elterjedten jelentkezik a tényeknek nem tényszerű értelmezése, sőt a tényeknek eltorzított leírása. Erre számtalan példát láttunk, mindenekelőtt a történelmi vonatkozásokat megpendítő közírásban. Ez akkor is irracionális jellegű, ha nagyon is racionális célokat követ.

Itt van például Lăncrănjannak a Cuvînt despre Transilvania (Vallomás Erdélyről) c. könyve. A szerző számára a kontinuitás magától értetődő természetes tény, és nem bizonyítás kérdése. Az, hogy erre a tudomány még érvekkel is szolgál, hát Istenem, ez az ő dolga. De a kontinuitás: tény. Csak épp azt nem mondja, hogy ez egy hitbeli kérdés.

De lényegében ez áll Stoicesunak a Continuitatea Românilor (A románok kontinuitása) c. könyvére is, amely úgymond tudományos igénnyel íródott. Szerzője úgy tárgyalja ezt a kérdést, hogy már kiindulópontként a kontinuitás tényszerű voltát vallja, és ennek megfelelően csoportosítja „bizonyítékait”. (Azok a magyarországi kiadványok viszont, amelyekhez én hozzájutottam, számba veszik a tényeket, és csak azután próbálnak következtetéseket levonni.)

Az irracionális magatartás gyökerei a történeti múltba nyúlnak vissza. Az a tény, hogy a román nép lényegében mindig függésben volt, rányomta a bélyegét politikai attitűdjére is...

P: És a külpolitikában is ezért olyan „racionálisak”. Ami azt jelenti, hogy teljesen erkölcstelenek és gátlástalanok.

R: ... A függési rendszer egy olyan stratégiát hoz létre a célok elérésére, amelyik számításba veszi magát ezt a függést. A hatalomtól megfosztott nem törhet egyenes úton a célja felé, és ez a tény elősegíti egy irracionális eszköztár létrejöttét, amelynek használata rányomja bélyegét a gondolkodásra is.

A románság domináns helyzetének létrejötte körülményeit alapvetően megváltoztatta, de a gondolkodásmódját nem. Valószínűleg még ideje sem volt erre. Ennek megfelelően hasonló gondolkodásmódot vár el a tőle ebben a vonatkozásban különböző magyarságtól is (és itt nyilvánvalóan elsősorban az értelmiségre gondolok), azt igényelve, hogy a függés, az alávetettség státusa most annak megnyilvánulásaiban jelentkezzék.

Most ismét feltehető a kérdés, hogy mennyiben indokolt tehát a levél hangvétele? Egy olyan környezetben tehát, melytől a közvetlen kimondás szelleme teljesen idegen. Amelyben evidenciaként jelentkezik az az igény, hogy a függésben levő fél magatartásában az alávetettség tudata megnyilvánuljon. Ha ezt a hatékonyság szempontjából vizsgáljuk, e hatékonyság érdekében talán elfogadható lenne az, hogy a problémák tárgyalásánál e környezethez idomuljunk, még akkor is, ha ez méltóságtudatunkat sérti.

De vajon beszélhetünk-e egyáltalán ennek a levélnek a hatékonyságáról? Persze kérdés az, hogy egyáltalán hogyan lenne bemérhető az a visszhang, amit olvasóinak a lelkében keltett.

P: Feltehetően e levél nagyon kevesekhez juthatott el, s nagyon valószínűtlen, hogy  „román értelmiségiekhez” eljutott egyáltalán.

R: Mert ez a probléma lényege: hogy a románok közül kikhez juthatott el. Meggyőződésem például, hogy Lăncrănjan olvasta, és könyvét éppen e levélre adott válaszként foghatjuk fel. Ennek a válasznak a hangja vehemens és ellenséges, és azt hiszem, ebből le lehet vonni azt a következtetést, hogy a román értelmiségnek legalább egy része (ha olvasta is) egyáltalán nem fogta fel azt, hogy ez a levél tulajdonképpen mit akar. Vagy ha felfogta, akkor annak mondanivalója az ő elképzeléseivel teljesen ellentétben lévén - ezt nyilváníthatjuk elvtelenségnek, de a tényen nem változtat semmit -, azt teljes mértékben elutasítja. Ha mindezt végiggondoljuk, akkor logikus a kérdés: mire volt jó méltóságtudatunk megcsorbításával annak a közegnek az eszközeit, stílusát átvenni, amiben - úgy tűnik - igazságainkat érvényesíteni lehetetlen. A következtetés számomra nyilvánvaló: felesleges volt. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ez a levél vet fel először ilyen problémákat nyíltan, s így mégiscsak pozitívan értékelhető.

Mondjuk ki tehát egyenes megfogalmazásban azt, ami bennünket sért? De hiszen ennek közvetlen hatalmi retorzió lenne a következménye. A román értelmiségnek (és esetleg nemcsak értelmiségnek) számunkra potenciálisan szövetséges része (ha ilyen van) esetleg még inkább elutasító álláspontra helyezkedne, mint amennyire e levél esetében tette, hiszen már nemcsak a gondolatok, hanem immár azok megfogalmazási formája is idegen lenne számára. A dolgot még bonyolítaná az, hogy a közvetettségekhez szokott gondolkodásmód ott is rejtett szándékot keresne, ahol az nincs. Egyébként mindez - gyanúsítgatások formájában - Lăncrănjan könyvében is jelentkezik.

P: Mi legyen akkor a következtetésünk? Az, hogy hagyjuk figyelmen kívül a románokat, ne szóljunk hozzájuk, vagy az, hogy ...

R: A következtetés az, hogy mi teljesen lehetetlen helyzetben vagyunk.

P: Hát persze.

R: A különös csak az, hogy éppen a hivatalos román politika, de végeredményben a nemhivatalos szinteken jelentkező sovinizmus is kényszerít bennünket arra, hogy felismerjük: a román állam keretein belül a magyar nemzetiség problémáinak a megoldására semmiféle lehetőség sem nyílik. Az az ország, amelyikben szinte minden szinten (az egyéni kapcsolatok bizonyos szűk szférájától eltekintve) ilyen ellenségesen viszonyulnak hozzánk, nem lehet az a hely, ahol „otthon érezzük magunkat”.

P: Igen. Most engedd meg, hogy az elmondottakat kiegészítsem néhány olyan dologgal, amelyek a levélben benne vannak, s amelyek egyértelműen pozitív benyomásként maradtak meg bennem.

Számomra - ha a pozitív megállapításokról akarunk beszélni - a románok megnyerésének a taktikája merőben másodlagos probléma. Fontossági sorrendben ezt megelőzik azok a jelzések, melyek szerintem az itteni magyar öntudatosodás újabb fejleményeire utalnak. E levél ennyiben nem jelentéktelen mérföldkő. Persze itt csak egy réteg öntudatosodásáról beszélek, de egy olyan rétegéről, amely befolyását tekintve igencsak figyelemreméltó, s itt most nem pozitív befolyásról beszélek, hanem arról, hogy öntudatosodása következtében kevesebb negatív befolyást fog gyakorolni.

Mire gondolok konkrétan? Ezek a „létező szocializmus” bűvöletében „felnőtt” emberek életük folyamán most először döbbentek rá, és fogalmaztak úgy, hogy az, ami itt van, nácizmus...

R: ...és apartheid...

P: ...igen, és egy tört-matos szlengben: neofasizmus. Vagy, hogy olyan emberek, akik feltehetően ott lehettek Erdély 1946-ban történt kiszolgáltatásánál, ma kijelentik, hogy az egész Erdélyt Románia éppoly jogtalanul, mi több, galád módon bitorolja, mint 1918-ig Magyarország. E tabuk megérintése nem tréfadolog, különösen nem egy olyan idülten mitizálódott és marxista lázálmoktól gyötört társadalomban, mint a román.

Persze, visszautalva a levélre, ezeket nem lehet igazi eredményeknek tekinteni mindaddig, amíg a szerzők e gondolatok gyakorlati konzekvenciáit nem vállalják. E levél gyakorlati konzekvenciák nélkül - márpedig 1978, vagyis a levél megszövegezése óta minden történt, csak jó fejlemény nem - zsákutca. Igaz, ahogy mondtuk, sok szempontból fontos zsákutcája annak a labirintusnak, amely nem más, mint mai társadalmi életünk.

R: A továbblépés lehetőségét a magam részéről nemigen látom, mivel a szituáció megváltoztatására jelen pillanatban nincsen semmiféle kilátás. Persze ez nem jelenti azt, hogy szinte egyik napról a másikra nem változhat meg alapvetően a helyzet, tekintve mindenekelőtt katasztrofális gazdasági helyzetünket. Ez egy nagypolitikai változást is eredményezhet, egy liberalizálódást, amiben a nézetek kifejtésére sokkal több tér nyílhat, s akkor már a jogtalanságok megszüntetése irányában is mozdulhat valami. Viszont jelen pillanatban más cselekvési lehetőséget nem látok annál, amit ez a levél is csinál, csak éppen a hangnemet és az alapállást kellene megváltoztatni.

P: Persze ez már egy óriási dolog lenne, óriási különbség. Ez egy másik út.

R: Egyetlen lehetőségünk és feladatunk is egyben az, hogy fejtsük ki a véleményünket ott, ahol tudjuk. Hogy hol? Szamizdatban!

P: Azt mondod: nagypolitikai változások? Ez számomra Németország és Franciaország elzászi vitáját juttatja eszembe. Mint hallom, még ma is feszültség tapasztalható ezen a területen, ám a két ország által megfontolt politikai biztosítékok mégis hallatlan lehetőségeket rejtenek arra, hogy e feszültségek feloldhatók legyenek: a törekvés valamiféle nyugat-európai nemzetközösségre, utazási lehetőségek, kulturális és egyáltalán emberi szabadság stb.

Ezzel szemben Románia - csak e században többször bebizonyította már - a bűnös emberek sértett önérzetével és a jogtalanságokat tetézve, nemcsak Erdélyre fog - az egész Erdélyre fog - egyre agresszívebben igényt formálni, hanem Magyarországra is rá fog törni, valahányszor az ún. nagypolitikai helyzet ezt számára lehetővé teszi. Ne feledkezzünk el 1919-ről, 1944-ről, sőt ne feledjük azt a román „segítség”-felajánlást sem, amely 1956-ban még az oroszok étvágyán is túltett.

A kommunista társadalom belső logikája e tekintetben is csak súlyosbítja a helyzetet; be kell látni, e rendszerben semmilyen emberi probléma meg nem oldható - hogy lehetne akkor épp a nemzetiségi kérdést megoldhatónak tekinteni benne?!

 (P: Ara-Kovács Attila, R: Tóth Károly Antal, S: Tóth Ilona)
(A szöveget magnófelvétel alapján Tóth Károly Antal jegyezte le.)