nyomtat

megoszt

Elrabolt esztendők (1956-1964)
GAZDA FERENC
A forradalom sajtója

A forradalom sajtója

A Sándor-, József-napi mulatságról megejtett kihallgatás után vártam, mikor kell számot adnom az „ellenséges” sajtó olvasásáról. Hogy ne érjen teljesen meglepetésszerűen, kezdtem összeszedegetni az adatokat, mit olvastam.

A magyar forradalom rövid ideje alatt megjelent szabad sajtó termékeit dr. Dobai sógora, Varga László református lelkész hozta át Magyarországról Kolozsvárra. Nekem dr. Dobai közvetítette olvasásra. Abból a nagy mennyiségű forradalmi napi-, heti- és röplapból, kiáltványból, ami a nyomdákból két hét alatt kikerült, viszonylag nagyon kevés jutott el hozzánk. Kézhez kaptam az Irodalmi Újság egy számát, a Szabad Nép ugyancsak egy-két példányát, valamint még két-három példányt a forradalom szabad napjaiban indított új napilapok közül.

Az egyhangú, csak termelési kérdésekkel foglalkozó, a párt által sugallt és cenzúrázott újságok után mohón vettem a kezembe és olvastam a forradalomról szóló közleményeket, a forradalom nagyszerű harci tényei által ihletett legkisebb prózai írást vagy verset is. Három műre az Irodalmi Újságból még most is emlékszem: Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról, Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán és Németh László Emelkedő nemzet című esszéjére. Ezek voltak azok a művek, amelyek a kihallgatás anyagát képezhették. Nézzük, mi lett a vége, mi sült ki belőle.

A tiltott sajtó olvasása, úgy emlékszem, márciusban került terítékre. A hónap végén sűrűbben vittek kihallgatásra.

Éppen szabad levegőn voltam, amikor váratlanul megjelent az őr a vakszemüveggel és kihallgatásra vitt. Vajon a tanulmányról vagy a tiltott sajtóról fognak kihallgatni? — kérdeztem magamban. Szakállas voltam. Uţiu hogylétemről ér-deklődött.

— Nem volt borotválás — jegyeztem meg.Az asztalán hevert az Irodalmi Újság és a többi elkobzott sajtótermék.

Az Irodalmi Újság a Magyar Írószövetség hetilapja volt. Talán ez volt az utolsó Budapesten megjelent száma. A forradalom után Párizsban jelent meg, az emigráns írók kiadásában. A Kádár-kormányhoz hű írók Élet és Irodalom címmel új hetilapot indítottak, amely Budapesten ma is megjelenik.

— Milyen sajtótermékeket, újságokat, röpiratokat olvasott a magyar ellenforradalom alatt és után? — szegezte nekem a kérdést.

— A forradalom alatt nem olvastam ellenséges sajtóterméket, azok csak az októberi—novemberi események után kerültek át a magyar—román határon. Akkor is csak az Irodalmi Újságot és a forradalom napjaiban megjelent politikai napilapok egy-két példányát láttam Dobai lakásán. Az újságokat átnéztem, amit érdemesnek tartottam, elolvastam.

Uţiu az asztaláról kezébe vette és felmutatta az Irodalmi Újságot. Kissé elnyűtt volt, sokan olvashatták. Megkérdezte:

— Ráismer? Ez a szám járt-e a kezében?

— Igen — válaszoltam.

— Mit olvasott el az Irodalmi Újságból, és mások voltak-e jelen? Hangosan olvasta-e?

— Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról és Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című verseit olvastam.

A további kihallgatás egy műre összpontosított, Illyés Gyula költeményére. Uţiu a kezembe adta a lapot és kért, hogy hangosan olvassam fel, amit én meg is tettem. Illyés költeménye gépelt példányban közkézen forgott már.

— Foglalja össze a költemény mondanivalóját. — Ahogy ő mondta: a tartalmát.

— A költemény témája a zsarnokság — mondtam —, a korlátlan önkény lírai megelevenítése.

Politikai, szociológiai bevezető szavak után néhány mondatot mondtam a költeményről is. A zsarnok és hívei nem tartják tiszteletben a törvényeket, a mások szabadságát. Fokozatosan a társadalom minden tagját, rétegét, még azokat is, akik támogatják, rettegés és félelem keríti hatalmába, és éppen a félelem által a zsarnokság eszközévé válnak. Végül is a zsarnokság következtében kialakult félelemre, besúgásra épített emberi viszonylatrendszer működésképtelenné válik. Olyanná, mint az az élő szervezet, amelyet a rákbetegség megtámad.

Hol zsarnokság van,

Ott zsarnokság van...

A zsarnokság mindenütt jelen van: börtönökben, vallatószobákban, a bíró ítéletében, a tapsban, éljenzésben, suttogásban, családban, iskolában, a szerelemben, a művész alkotásában, a parlamentben, egyszóval mindenben, még halálodban is a zsarnokot szolgálod. Megrázó! A költemény egyetlen hosszú mondat.

Majdnem ilyen tömören festettem le a zsarnokságot. Uţiu értette, figyelmesen, de komoran hallgatta. Hanem amit most vetek papírra, nevetséges, de igaz. Megkíséreltem a politikai tisztnek megmagyarázni, hogy a mi rendszerünk — akkor még a népi demokráciának nevezett rendszer — nem azonos a zsarnoksággal. (Hogyne lett volna azonos!) A proletariátus uralma, bár diktatúra, de nem zsarnokság. Uţiu meghallgatta „okoskodó” érvelésem. Magyarázatommal azt akartam elérni, hogy a költeménnyel nem a népi demokráciát támadtam, nem vagyok a népi demokrácia ellensége. Uţiu ezt nem fogadta el, és szemembe vágta: „Maga is és a hallgatói is, amikor a költeményt felolvasta, a rendszerre értették.” Ez volt a valóság. Megnyugtatott a tény, hogy olyan humanista költő, erkölcsi tekintély, mint Illyés Gyula, is így látta, hogy ti. a népi demokrácia zsarnokság. Kiszabadulásom után tudomásomra jutott, hogy Illyés a költeményt jóval az 1956-os forradalom előtt írta.

— Másolatot készített-e, sokszorosította-e, mások figyelmét felhívta-e ezekre a művekre, versekre?

Erre a kérdésre egyértelműen az volt a feleletem, sem le nem másoltam, sem nem sokszorosítottam, sem nem hívtam fel rá senkinek a figyelmét.

A Securitate az ügyet az ellenséges tiltott propaganda területére terelte, rendszer elleni felbujtásnak minősítette és hétévi nehéz börtönbüntetésre értékelte, amit a katonai törvényszék ki is rótt.

Nem éppen mindennapi volt ez a kihallgatás sem. Mikor a cellába visszaértem, az ebédeltetésnek már vége volt, ebédem az ágyon várt, kihűlve.

Akihallgatások sűrűsödtek, nyugtalanságom nőtt. Zaklatott lelkiállapotom, idegességem sok sétával lepleztem, ha pedig az ágyon ültem, két kezemmel megragadtam az ágy vasát, ágyhoz szegeztem magam, és viselkedésem erős ellenőrzés alá fogtam. Cellatársaim arra figyelmeztettek, hogy álmomban nyöszörgök és fel-felkiáltok. Reggel fáradtan ébredtem. Álmaimban legtöbbször szülőfalumban kószáltam, szakadékos patakpartokon, magas vízmosások szélén. Ha Kolozsvár volt álmaim színhelye, a Ferenc József (a mai Horea) úton jártam, vagy a 7-es számú líceumban (Brassaiban) órákat tartottam. Különös volt, álmomban nem a szakomat, a magyar nyelv- és irodalmat, hanem franciát tanítottam. Reggel, ébredéskor bámultam magam, milyen tisztán és folyékonyán, szinte hibátlanul beszéltem álmomban franciául. A valóság az, hogy tudtam franciául, de nem beszéltem olyan könnyedén, gördülékenyen, mint álmomban.

Az első hónapok időszakából egy álmom különösen mélyen belevésődött emlékezetembe. Otthon voltam, tízéves gyermek lehettem, az udvaron gondtalanul játszadoztam. Egyszer csak berontott az udvarra egy dühös fekete bika és vadul rohant felém. Én felugrottam s beszaladtam a ház mögé. A bika utánam, s elkezdtük körbe kerülni a házat. Kétségbeesve futottam. Szerencsére váratlanul a bika elé ugrott édesapám egy nagy bárddal a kezében, szembeszállt és elkezdett viaskodni vele, fejbe akarta ütni. Megmentette az életem a rám törő megvadult bikától.

Májusban a letartóztatottakat kihallgatásra vezető fegyőr egy közepes nagyságú szobába vezetett, amely inkább laboratóriumhoz hasonlított. Itt egy civil ruhás tisztviselő dolgozott. A szoba berendezése szokatlan alakú fiókos szekrényből, más kisebb bútordarabokból és olyan technikai eszközökből állott, amelyek a bűnügyi nyilvántartó akták, felvételek elkészítésére szolgálnak.

A tisztviselő rám nézett és a fal közelébe tett székre ültetett. Két fényképfelvételt készített rólam, egyiket szem-ből, a másikat oldalról. Utána leparancsolta rólam a zakót és feltűrette az ingem ujját. Egy asztalkához vezetett, amelyre fekete festékkel bekent vastag linóleum volt ráterítve. A tiszt-viselő megfogta a bal kezem és szétterített ujjakkal rátenyereltetett a linóleumra úgy, hogy a festék teljesen belepje, utána rányomta egy papírra. Hasonló módon járt el a jobb kezemmel is. Ez nem volt elég, utána ujjlenyomatot vett. Mindegyik ujjamat megfogta és az ujjaim hegyét sorra egy ív különleges papírra nyomta rá. Ebből arra következtettem, hogy nincs remény a szabadulásra, a Securitate készíti a vád alá helyezést. Rendkívül megalázottnak éreztem magam. Annyi emberség azért volt a tisztviselőben, hogy a laboratóriumban lehetősé-get biztosított a kézmosásra.