nyomtat

megoszt

Elrabolt esztendők (1956-1964)
GAZDA FERENC
Rusu érsek cellatársaként

Rusu érsek cellatársaként

Jóval Kimpan Ioan után egy idős urat tettek be mellém. Gondozott öltözetben, kissé nehézkesen lépett a cellába, fekete télikabátjával a karján. Megállt az ajtón belül, és a félhomályban kereste tekintetével, hová tegye csomagját. Középmagas, hosszúkás arcú, előreugró állú, ősz hajú egyéniség volt. Bună ziua-val (Jó napot-tal) köszönt, öltözete elárulta, hogy pap. Elébe siettem, csomagját és a télikabátot elvettem, s az üres ágyra tettem. Az őr ránk zárta az ajtót s továbbállt. Bemutatkoztunk.

— Gazda Ferenc tanár vagyok.

— Dr. Rusu Alexandru, balázsfalvi görög katolikus érsek (ahogyan ő mondta: arhiepiscopus electus).

Az érsek nevem hallatán megkérdezte: magyar?

— Magyar — válaszoltam.

Rusu jól beszélt magyarul is. A teológiát a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán végezte. Egyenes testtartása, szellemének frissessége nem mutatta, hogy korban a hetvenet jóval túlhaladta. Nem értettem, miért „választott” érsek. Kánonjogi műveltségem tiltakozott a „választott” kifejezés ellen. Egyházilag Balázsfalva Rómához tartozik. A katolikus egyházban a főpapokat, a magas egyházi vezetőket, de az alsóbb rendűeket is kinevezik, nem választják. A püspököket, érsekeket pedig maga a pápa nevezi ki. Megkérdeztem, miért választott. Rusu érsek felvilágosított, hogy őt az erdélyi görög katolikus püspökök választás útján jelölték az érseki székbe, a pápa azonban nem erősítette meg, mert a bukaresti kommunista kormány nem adta hozzájárulását. Így csak arhiepiscopus electus. Nincs jurisdictiója.

Anélkül, hogy kérdeztem volna, elmondotta, hogy egy fiatal kolozsvári matematikatanárral, Komáromy Józseffel volt egy cellában.

— Ismerem — mondottam, de nem kérdezősködtem felő-le. Azt jegyezte meg, hogy Komáromy nagyon sokat sétál a cellában. Magam nem tartottam érdemesnek elmondani, hogy egy ügyben vagyunk letartóztatva.

A püspök hosszasan rendezgette holmiját, majd leült, teljesen elcsendesedett, és az ágyon végigdőlt.

— Koromra való tekintettel a kihallgató tiszt engedélyezte, hogy napközben is feküdhetem.

— Nagy kegy — bélyegeztem meg némi gúnnyal a fogda oktalan szigorát. Egy idő múlva ujjainak mozgásából úgy vettem ki, hogy a rózsafüzért imádkozza. Láttam, előbb egyik kezén rendre hajtogatja be az ujjait, majd a másikon, néha a száját is mozgatja. Letartóztatásával és kihallgatásával kapcsolatban nem tettem fel soha kérdést. Amit ügyéről megtudtam, önként mondotta el.

1948-ban a kommunista hatalom a görög katolikus vallás szabad gyakorlását és az egyház működését betiltotta. Templomait, vagyonát az ortodox egyház vette birtokába.

Azokat a főpapokat és a klérus azon tagjait, akik tiltakoztak a görög katolikus egyház erőszakos felszámolása és a hívek lelkiismereti szabadságának lábbal tiprása ellen, a kommunista hatalom letartóztatta és súlyos börtönre ítélte. Rusu érsek úgy értékelte, hogy a betiltásban benne volt a keze az ortodox egyház vezetőségének is, hiszen mindig voltak az ortodox egyházban törekvések a Rómával való 1698—1700-as unió felszámolására és a román nép megbontott, ún. „lelki egysége” helyreállítására. A reunió most egybeesett a pártállam ún. monolitikus nemzeti egységre törő politikájával.

Rusu érseket most másodszor fosztották meg szabadságától. Mint balázsfalvi választott érsek, memorandummal fordult a Hágai Nemzetközi Bírósághoz vagy az Egyesült Nemzetekhez (pontosan nem emlékszem) a görög katolikus egyház szabad működésének és vagyonának visszaszerzése érdekében. Ezért tartóztatta le a kommunista hatalom.

Ügyének kivizsgálása már be volt fejezve. Amíg együtt voltunk, talán egyszer vitték kihallgatásra. A börtönben ritkán találkoztam a görög katolikus egyház hozzá hasonló bátor harcosával.

Közel fél évszázad alatt Erdély egyházi és világi közéletében fontos szerepet játszott. Társaságában a semmittevést értékes beszélgetésekkel váltottam fel. Vallási és művelő-déstörténeti beszélgetéseket folytattunk, de szó volt politikáról is. Büszke volt, hogy a görög katolikusság Pest-Budán, Bécsben és Rómában tanult latinos műveltségű értelmisége, az ún. „latin iskola” volt a román nép latin eredettudatának megalapozója, kifejlesztője. Rusu érsek a Rómával való kapcsolatok szorosabbá tételén fáradozott. Előszeretettel idézett a Bibliából latinul. Arról álmodozott — álma az alsópapságban is élt —, hogy a román ortodox egyházat Rómához viszszavezessék. Szívós kitartással munkálkodott a hívek vallási műveltségének emelésén. Igen pártolta a modern görög katolikus hitélet fejlesztésében a latin szertartásból ihletett imák, vallásos áhítatosságok bevezetését, modern szentek életének népszerűsítését (rózsafüzér, keresztút stb.).

Beszélgetésünk nagyon vontatottan indult. Ő legtöbbet az ágyon feküdt, szótlanul, kezét a mellén összekulcsolta, a cella mennyezetét nézte. Az ajtó fölötti nagy ablakon a cellába beáramló napsugárban bámuló szemei előtt talán angyalok röpködtek, amelyek erőt adtak neki és bátorították a szenvedések elviselésére.

Engem akkor főként a diktatúra visszaélései foglalkoztattak szülőföldemen: az elhurcolások, kitelepítések, letartóztatások, a szebb, nagyobb családi házak különböző jogcímen való elkobzása, okos, szorgalmas földművesek tönkretétele nagy adókkal és beszolgáltatásokkal, ifjak középiskolából, egyetemről való kizárása, hívő emberek üldözése stb. stb. Hogyan bontakozik ki ebből az emberarcú világ, amelyet a rendszer meghirdetett? — faggattam magam. Mindenkitől tehetsége szerint és mindenkinek a szükséglete szerint. Van morál, lelkiismeret, amely garanciája a gazdasági-társadalmi törvény érvényesítésének vagy az egész csak üres frázis?

Most, hogy Rusuval kerültem össze, a vallásra terelődött az érdeklődésem. A valláshoz, egyházhoz eddig is ragaszkodtam, ha nem is vertem dobra. Ifjúkoromban sokat ministráltam szülőfalumban, s mint gyulafehérvári diák minden reggel Zomora Dániel nagyprépostnak, aki havonta száz lejjel jutalmazott. Nagy zsebpénz volt az. A ministrálásból az a hasznom is volt, hogy a mise állandó részeit megtanultam latinul.

Rusu nem volt beszédes természetű. Kár volna elvesztegetni ezt az alkalmat, fel lehetne használni valami ismeretszerzésre — vélekedtem. De mi legyen a téma?

Eszembe jutott és azonnal elmondtam neki, hogy 1948 őszén — a napra és hónapra pontosan nem emlékeztem —, munkahelyemre menet egy nagyobb papi csoportot és néhány civilt láttam Kolozsvárott a Gheorghe Bariţiu-líceum épületé-ből (ma Politechnikai Intézet) kijönni és a Központi Posta mögötti kis parkon át a Főtér felé eltávozni. Kérdezősködésemre az utcán bámulók közül valaki elmondta, hogy a román líceumban fontos gyűlés zajlott le. A görög katolikus egyházak papjai kinyilvánították visszatérésüket az ortodox egyházba. Én az ügynek akkor nem tulajdonítottam fontosságot. A kommunista hatalom sűrű lépésekben szüntette meg a régi rendszer intézményeit, s ugyanolyan ritmusban rakta le alapjait az újnak. A nagy horderejű események megszokottak voltak: a történelmi pártok betiltása, a király lemondatása, a köztársaság kikiáltása, államosítások stb. Így terelődött a beszélgetés a görög katolikus rítusra és egyháztörténetre, amely heteken át társalgásunk tárgya volt.

Engem a görög katolikus vallás mint kultúrtörténeti jelenség érdekelt általában, és különlegesen az erdélyi görög katolikus egyháznak a románság emancipációs törekvéseiben játszott szerepe.

— Mi a görög katolikus vallás kialakulásának az útja? — kérdeztem a püspököt.

— A görög katolikus vallás a Rómához visszatért egyházakat foglalja magában. A XVI. század második felében a tridenti zsinat után a római katolikus egyház megújításában nagy szerepet vállaló jezsuita rend mozgalmat indított a pápaságtól 1504-ben elszakadt ortodox egyházak visszatérítéséért. Elsőnek a lengyel királyság fennhatósága alatt élő rutének, fehéroroszok és ukránok nyilvánították ki csatlakozásukat Rómához a breszti zsinaton, 1595-ben. Őket követték a Habsburg-uralom alatt élő rutének és ukránok s utolsónak az erdélyi románok mondták ki csatlakozásukat a pápasághoz (1698—1700) a gyulafehérvári zsinaton Anghel Atanáz püspök vezetésével. A visszatérteket kezdetben unitusoknak (egyesültek) nevezték, később vették fel a görög katolikus nevet, ugyanis az egyházi szertartást az ókorból megőrzött görög rítus szerint végezték.

— Az nem kétséges, hogy az egyház a vallási unió megvalósulásában a tévedésmentes krisztusi tanítás győzelmét látja, de hogyan ítélik meg az uniót a román történészek és politikusok? — kérdeztem.

— Egyesek tévesen a lelki és nemzeti egység megbontását látják benne — válaszolta. — Mások az erdélyi románság legnagyobb történelmi sikerének könyvelik el. Az európai távlatokban gondolkozó értelmiségiek tisztán látják, hogy a román nép identitástudatának kialakulásában, nyelvének, kul

túrájának kifejlődésében legfőbb szerepet a latin rítusú egyház játszotta.

— És a Habsburg-hatalom, amely mindig protestáns- és magyarellenes volt — tettem én hozzá. A birodalom homogenizálására törekvő császárok éppen a görög katolikus egyházak anyagi és erkölcsi támogatásával szolgálták a román nemzeti felemelkedést. A Habsburgok előtt pedig a román nép kulturális előrelépésében az úttörők az erdélyi református fejedelmek voltak. Idéztem Gh. Bariţiu értékelését, aki azt mondta, hogy a reformáció nemzeti nyelvi törekvése megnyitotta a románok szemét, és látták, hogy román nyelven is lehet írni, prédikálni, szluzsbát (istentiszteletet) tartani, nemcsak szláv vagy görög nyelven, nincs szüksége a románoknak az egyházi életben egyik szentnek nyilvánított nyelvre sem (Catechismul calvinesc. Sibiu, 1879).

— A reformáció — vetette ellen Rusu — károkat okozott az erdélyi románok hitéletében.

— Az nagyon jelentéktelen — mondtam. — Magam nem találkoztam református románnal soha. Azt viszont diákkoromból tudom, Constantin Economu román tanárom mondta, hogy az egyházi könyvkiadás és iskolázás terén az erdélyi protestáns fejedelmek támogatták az ortodoxiát.

Ilyenformán folyt a beszélgetés Rusu püspök és köztem heteken át. De kényesebb kérdések is kerültek szőnyegre.

— Az idők folyamán a görög katolikus egyházak a vallási szertartásokban áttértek a nemzeti nyelvre, az erdélyi románok is — kezdtem én a dialógust. — Ezáltal a görög katolikus egyházak nemzeti jellege megerősödött, s vezetőik felvállalták a nemzeti törekvéseket: a román nép politikai egyenjogúságának és később autonómiájának követelését (Inochentie Micu Clain). Hogyan alakult ki a görög katolikus egyház autonómiája?

— Az egyházi autonómiát — mondta ő — az 1848-as forradalom után nyerte el a görög katolikus egyház. I. Ferenc József király és császár hálás volt a románságnak a forradalom alatt a dinasztiának nyújtott támogatásáért a magyarok ellen és 1853-ban a Szentszék egyetértésével a balázsfalvi püspök

séget kivette az esztergomi érsekség joghatósága alól, érseki rangra emelte, s egyben jurisdictiója alá rendelte a Mária Terézia alapította nagyváradi görög katolikus püspökséget, valamint az újonnan felállított lugosi és szamosújvári püspökséget. Így egy új érseki tartomány jött létre, amely közvetlen a Szentszék alá rendeltetett. A kiegyezéskor, 1867-ben a magyar kormány elismerte a fennálló állapotokat, de nem tartotta tiszteletben — mondotta Rusu püspök.

— Hogyhogy nem tartotta tiszteletben? — fordultam kérdésemmel a püspökhöz.

— Úgy, hogy 1912-ben létrehozták a Hajdúdorogi Püspökséget, s azzal a magyar állam súlyosan megsértette a román görög katolikus egyház autonómiáját. Ezt a püspökséget legnagyobbrészt a munkácsi rutén, kisebb részben pedig a nagyváradi és balázsfalvi püspökség területéből választották le a görög katolikus románok elmagyarosítására. Az istentiszteletben és mindenféle szertartásban a román nyelv helyett bevezették a magyar nyelvet.

— Magam nem így tudom — mondtam a püspöknek. — A három görög katolikus püspökség több mint kétszázezer főt meghaladó hívő serege magyar anyanyelvű és magyar nem-zetiségű volt. Éppen azért választották le az említett három egyháztól, mert nem értették sem a román, sem az ukrán istentiszteletet, egyszerűen nem ismerték a nyelvet. Valahogy úgy voltak, mint a római katolikusok a latin misével és szertartásokkal. Mivel a román görög katolikus egyház tisztán román jellegű volt, és letéteményese a román nemzeti törekvéseknek is, az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar nemzetiségű és magyar ajkú görög katolikus hívők ki voltak téve az elrománosításnak, sőt a papok ezt a folyamatot tudatosan szolgálták abból a felfogásból kiindulva, hogy a magyar görög katolikusok elmagyarosított románok s természetesnek vették a visszarománosítást.

— A görög katolikus egyház egyformán szolgálta híveinek üdvét és nemzeti törekvéseit.

— A Szentszék 1912-ben az 1910-es népszámlálás adataira támaszkodva hagyta jóvá a Hajdúdorogi Püspökség létesí

tését. A népszámlálás szerint a három püspökség területén a Partiumban és Erdélyben több mint 300 000 görög katolikus vallotta magát magyar nemzetiségűnek és anyanyelvűnek. A Szentszék az új magyar nyelvű püspökség létrehozásakor figyelmeztetett, hogy a Hajdúdorogi Egyházmegyéhez román ajkú görög katolikus parókiákat ne csatoljanak s ezt tiszteletben is tartották.

Mindhiába, Rusu püspököt nem sikerült meggyőzni arról, hogy az új egyházmegye nem a magyarosítás céljából állíttatott fel, hanem a hívek hatékonyabb pásztorációja és lelkiüdvének hathatósabb szolgálata végett. Az új püspökség magyar anyanyelvű hívei hosszú évszázados természetes népkeveredési folyamatnak voltak az eredménye, olyan időben, amikor a tudatos elnemzetlenítést nem ismerték, senki nem is gyakorolta. A beolvadás sajátos körülmények között ment végbe: a helyben, egy tömbben élők közé a beolvadtak egyenként, lassan szivárogtak be a környező tájakról, ahol nehezebb körülmények között éltek.

Még volt Rusu püspöknek egy igen fájdalmas sérelme a magyarság részéről:

A Szentszékkel 1927-ben kötött konkordátumban Nagybánya székhellyel görög katolikus püspökséget szerveztek Erdély északi és északnyugati görög katolikus hívei részére. A püspöki széket ő maga töltötte be. 1940-ben a bécsi döntés értelmében a püspökség magyar uralom alá került. Amit sérelmesnek tartott, az az volt, hogy őt a magyarországi katolikus püspöki kar gyűlésére nem hívták meg. Ez majdnem ugyanaz az eset volt, mint a kettévágott csanádi, váradi és szatmári püspökségek helyzete 1918 után. Ezek a püspökségek is törvényen kívüli helyzetben voltak, amíg a román állam a Vatikánnal a konkordátumot meg nem kötötte. Csak a konkordátumban rendezett közjogi helyzet után jutottak a felsorolt egyházmegyék püspökei jogaik birtokába. Rusu püspök ezért nem vehetett részt a püspökkari gyűléseken, mert háború volt és egyik fél sem sietett az egyházi ügyek rendezésével.

A beszélgetés természetes mederben folyt. Annyi emberismeretem, intuícióm volt, hogy meg tudjam állapítani, a püspök is őszintén mondta el a görög katolicizmus küzdelmeit nemcsak a magyar nacionalizmussal, hanem a román ortodoxiával is. Éreztem azt is, hogy itt-ott a nemzeti érzékenység utat kapott. A magyar kormányok politikája ellen szóról szóra elismételte azokat a vádakat, amelyeket az első világháború előtt a román propaganda terjesztett a románok asszimilációjáról, különösen kárhoztatva az Apponyi-féle nemzetiségi oktatási törvényt. Az nem szolgált mást — állította —, mint a nemzetiségek, köztük a románok elmagyarosítását. Amikor magam feltártam a két világháború közötti időszakban a román politikának az erdélyi magyarsággal szemben követett tervszerű asszimilációs politikáját, azt nem ismerte el.

Rusu érsek hű barátja volt Iuliu Maniunak, a Román Nemzeti Párt, későbbi nevén a Román Nemzeti Parasztpárt vezérének, aki a balázsfalvi érsekség jogtanácsosa is volt, 1918. december 1. után előbb a Nagyszebenben, később Kolozsváron székelő Erdélyi Román Kormányzótanács elnöke. Nem titkolta, hogy egyházmegyéjében a parlamenti választásokon egész papságával őt támogatta. S meg is indokolta: mert benne látta a királyi Romániában a keresztény erkölcsi értékrendet valló politikus megtestesítőjét.

Ha már annyira részletekbe menően elbeszélgettünk a görög katolikus egyházról, megkértem a püspököt, beszéljen Iuliu Maniuról, az erdélyi románok jeles politikusáról, aki a máramarosszigeti börtönben fejezte be földi pályáját. Engem elsősorban Maniunak a magyar nemzetiségi kérdésben vallott politikai koncepciója, felfogása érdekelt. Maniu is tevékeny részese volt annak a politikának a két világháború között, amely Románia népét a katasztrófába sodorta, s amely őt is maga alá temette.

— Püspök úr — mondtam —, Nagyrománia lakosságának egyharmadát különböző nemzetiségek alkották. Románia tehát nem volt nemzetállam. Ezt a franciák és az antanthatalmak is közvetve elismerték. Legnagyobb számban a magyarok és németek voltak, s egyes megyékben és városokban egy tömbben éltek. A gyulafehérvári egyesülési határozatok és a trianoni békeszerződés nemcsak tudomásul vette, hogy Romániában a románok mellett nagy tömegben élnek más népek is, hanem kinyilvánította — idéztem szinte szó szerint —: teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által, vallási és tanügyi kérdésekben joga van az önkormányzathoz. Maniu részt vett a gyulafehérvári határozatok megfogalmazásában. Ismerte a wilsoni elveket. A nemzetiségeknek ígért jogok nem teljesítése állandó belpolitikai elégedetlenségnek volt a forrása, sőt Európa-szerte a második világháború kirobbantásának egyik oka. Maniu pártja többször volt hatalmon — ő maga miniszterelnök —, miért nem érvényesítette a gyulafehérvári határozatokat, miért nem rendezte a nemzetiségi kérdést úgy, ahogyan a magyar országgyűlésben a Román Nemzeti Párt képviselőjeként népe számára követelte és elvárta? Miért kerülte a nemzetiségi kérdés alkotmányos rendezését? Vagy a gyulafehérvári határozatokat a román politika porhintésnek szánta a világ szemébe? A nemzetiségi kérdés megoldását az asszimilációban látta, vagy a nemzetiségek szülőföldjükről való elüldözésében? Maniunak volt-e koncepciója, terve a nemzetiségi kérdés rendezésére? — kérdeztem a püspöktől.

A püspök válasza nagy vonalakban a következő volt: Maniuval nem tárgyalt a kisebbségi kérdés alkotmányos ren-dezéséről, de tudja, hogy a Parasztpártnak nem volt külön kisebbségi programja s a nemzeti kisebbségek jogait statútumba foglalni nem volt célja. Maniu azt mondta — idézem a püspök által mondottak tartalmát —: a nemzetiségeket magukra kell hagyni, azok idővel amúgy is eltűnnek, támogatni, segíteni mint népközösséget nem kell, éljék életüket azok között a törvényes keretek között, amelyek között a többségi román nép él, minden törvény, amely a nemzetiségeknek emberi-egyéni vagy kollektív jogait ismeri el, kiváltságot jelent. Rusu püspök azt hajtogatta, hogy a magyar állam sem foglalta külön statútumba 1918 előtt a nemzetiségi jogokat.

Beszélgettünk többek között az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román nemzeti gyűlésről is. Értékelését érdemesnek tartom ideírni. Nem várt ajándékként hullott Erdély a románok ölébe a magyar őszirózsás forradalom következtében. Az erdélyi román polgárság és értelmiség nem számított arra, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia olyan hirtelen összeomlik. A „nagyromán” politika, amelyet Bukarestből irányítottak, Besszarábia és Bukovina felszabadítására készült, s az erdélyi románság is a két tartomány felszabadítását tartotta elsődlegesnek. Ezért lépéshátrányban volt az erdélyi román polgárság.

A sikerhez hozzájárult az is — tettem hozzá én —, hogy a bufteai békében le nem szerelt román hadsereg Moldvában Prezan marsall vezetésével újjászerveződött, ütőképessé vált és mögéje állt az erdélyi román ügynek.

Rusu érsek akkor teológiai tanár volt Balázsfalván. Máról holnapra, a Román Nemzeti Párt felhívására a papság, a tanítóság, a teológusok szétszéledtek a szélrózsa minden irányában a falvakba és mozgósították, rábeszélték a népet, hogy szervezzenek román nemzetőrséget. December elsejére pedig menjenek minél többen, lehetőleg a falvak vezetői, ki hogyan tud, gyalog, szekéren, vonaton, Gyulafehérvárra, a gyűlésre, ahol kinyilvánítják Erdély, a Partium és a Bánság csatlakozását a Román Királysághoz. Ő maga is jelen volt a gyűlésen. Olyat sem azelőtt, sem azután nem látott Gyulafehérvár — zárta be rövid beszámolóját.

Rusu érsek hazaárulási pere 1957 nyarán folyt le. A tárgyalásról már vissza sem hozták a Securitatéra, hanem Szamosújvárra vitték egyenesen.

A tárgyalás napjának délutánján a folyosóőr benyitott a cellába és utasított, hogy Rusu úr (domnu Rusu) személyes tárgyait adjam ki. A fehérneműt és a toalettszereket a törül-közőbe fogva a télikabáttal kitettem a cella elé, a folyosóra. Utána elrendeztem az üresen maradt ágyat. Most harmadszor maradtam egyedül. Vajon hoznak valakit a püspök helyébe?

— kérdeztem magamban.

Melegen sütött az augusztusi nap. Az ajtó fölötti nagy ablakon beszűrődött napsugárnyaláb kezdett elerőtlenedni. Az Árpád úton csúcsforgalmat jelzett a zaj, a Herbák János cipő-gyár felé és onnan szállították a munkásokat. A fogdában jó ideje megtörtént az őrségváltás, az élet a cellákban elcsendesedett. Egyszer-egyszer száraz köhögés törte meg a csendet, és a köhögésre válaszként felhangzó fegyőri figyelmeztetés: Tusa! (Ne köhögj!) Magam ülök az ágyon. Fülelek. Nézem az üres ágyat. Nem megy ki a fejemből a püspök.

Mint amikor váratlanul távozik el valaki, akivel hosszabb ideig együtt voltunk, próbálom összerakni magamban, milyen is volt a püspök. Majdnem új, jól szabott papi civilbe volt öltözve, kényelmes, fekete, száras cipő a lábán, nem eltaposott. Nagyon őrizte minden ruhadarabját. Alsó műfogsorát egyszer tisztítás közben a cella mozaikjára ejtette és az kettétört. Kérelmezte, hogy vigyék ki egy fogtechnikai laboratóriumba és ragasztassák össze. A kihallgató tisztje nem engedélyezte. Nagyon együtt éreztem vele. Láttam, milyen kínosan rág evés közben.

Bár befelé forduló lélek volt, mégsem ütközött ki belőle a lelkipásztor. Emberi kapcsolataiban tartózkodó, zárkózott, de határozott. Ha nem mondta volna, vagy nem lett volna papi civilben, megnyilatkozásaiból nehezen lehetett volna Isten szolgájára következtetni. Én viszont csak a főpapot láttam Rusu püspökben. Egy nagy katedrálist képzeltem magam elé, tömve Istenhez könyörgő emberekkel. Rusu püspök fényes papi kísérettel, főpapi ornátusban az ikonosztáz előtt, esdek-lő imája, könyörgése mint tömjénillat száll az egek Urához: Doamne miluieşte-ne! (Uram, irgalmazz nekünk!) A tömeg áhítattal felel, háromszor megismételve énekli: „Uram, irgalmazz nekünk!”

A délután lassan elszivárgott, befejeződött a program.Ültem az ágyon. Íme, a görög katolikus püspök — mondtam magamban. Visszaidéztem a társaságában töltött heteket, beszélgetéseket hitről, egyházról, küzdelmes közéleti tevékeny-ségéről. Fontolgattam, latolgattam, hogy helyére tegyem a be-gyűjtött benyomásokat, ismereteket. Az örök görög katolikus román főpap típusával ismerkedtem meg, aki két és félszáz esztendeje népe élén áll, akire népe hallgat, aki előtt hódol, akit fenntartás nélkül követ. Rusu tekintélyt parancsoló püspök volt. Nemcsak népe üdvét, hitében való megtartását tekintette hivatásának, Istentől ráruházott feladatának, hanem ugyanazzal az odaadással szolgálta népe nemzeti törekvéseit és vállalta politikai vezetését.

Jellegzetesen XIX. századi ember, főpap volt. XIX. századi volt abban az értelemben, hogy egyénisége, gondolkodásmódja a XIX. század uralkodó eszméinek, a liberalizmusnak, az állam ellen vívott kultúrharcnak és az agresszívvá váló nacionalizmusnak a körülményei között alakult. Az egyetemes egyház csak a liberalizmusban, a vallásellenes eszmékben érzékelte a nagy veszélyt, a nacionalizmusban nem. Pedig benne rejtőzködött minden öldöklés, háború, a megálmodott nemzeti törekvések megvalósításának a mezébe bújva. Úgy képzeltem a püspököt, mint aki egy süllyedő világ szélén áll...

Összegeztem a vele folytatott beszélgetéseket.

1.                        Az erdélyi fejedelmek törekvései, hogy az erdélyi románokat az európai szellemnek, haladásnak megnyerjék, kudarcba fulladtak. Annyi eredménye mégis volt a kálvinizmusra térítési kísérleteknek, hogy kezdett kialakulni az erdélyi ortodox papság körében egy értelmiségi réteg.

2.                        A fejedelemségnek Habsburg-uralom alá kerülése után is tovább folytatódtak az erdélyi románok közelítési próbálkozásai a nyugati műveltséghez, most azonban Rómához, a

római katolicizmushoz való visszatérítés keretében. Ez az út járhatónak bizonyult. Az alku során ugyanis az ortodoxia miszticizmusát s az egyszerű tömegeket lebilincselő külső-ségeit, szertartásait érintetlenül hagyta Róma, a négy hittétel pedig, amely az alku lényege volt, a román papság részéről logikailag elfogadhatónak és beilleszthetőnek bizonyult az ortodoxia dogmarendszerébe.

A vallási unió elfogadása ellenében I. Lipót császár ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat biztosította az unitus románoknak, amelyekkel a római katolikus egyház is rendelkezett. A császár példaként állította az erdélyi románok elé a már megvalósult és jól működő fehérorosz, ukrán és rutén uniót, illetve görög katolikus egyházakat. Az unióval az erdélyi románok elindultak az emancipáció útján, és a következő másfél század folyamán olyan egyházi szervezetet, egyházi autonómiát építettek ki, amely felért a nemzeti autonómiával.

3. A Habsburgok kelet-közép-európai politikája az unitus románokban, de később az ortodoxokban is szövetségesre lelt az útjában álló rebellis és protestáns magyarok ellen, s az el-következendő századokban mindig számított (lásd 1848 és a kiegyezés kora) és épített erre a szövetségre.

A püspök helyébe nem hoztak senkit. Visszazökkentem a zárkai élet egyhangúságába. Leléptem minden nap néhány százszor a cella hosszát s töprengtem.

Egy román görög katolikus értelmiségivel — főpappal

— kénytelen-kelletlen egy cellában éltem egy ideig. Nagy kor választott el egymástól, türelemmel viseltük egymás gyarlóságait. Beszélgetéseink során egy sánta arasszal közelebb jutottam az erdélyi románok megismeréséhez. Kikkel kell egymás mellett vagy együtt élnünk? — tevődött fel önkéntelenül a kérdés. Együtt élni valakivel vagy valakikkel csak úgy lehet, ha egymás javát szolgálják az együtt élők. Ahogy most élünk (vonatkoztatva a diktátor korára), az se nem baráti, se nem szolgálja a két nép érdekeit, hanem egyedül a Szovjetunió világuralmi törekvéseit. A román nemzeti törekvéseknek még kedvez, de nekünk magyaroknak nem, csak elsorvasztásunkat szolgálja.

Végiggondoltam elrontott nemzeti életünk négy évtizedét. 1918: Trianon. 1947: újabb Trianon. Három és fél millió magyar egyéni sorsában szakadatlanul zajló végzetes dráma. Eszembe jutott, amikor 1947-ben egy pohár bor mellett a párizsi békeszerződés aláírása után a Mátyás király téri Égető vendéglőben beszélgettünk Ferencz Lajos jogásszal jövőbeli kilátásainkról.

— Ki vagyunk szolgáltatva a szovjeteknek és szomszédainknak még jobban, mint voltunk 1918-ban — mondta Lajos.

Ő akkor Szolnokon városi kultúrtanácsos volt, de székelyföldi születésű. Versei is jelentek meg.

— Az, ami volt, nem térhet vissza. Egy társadalmi igazságosságra törekvő rendszer tagjai lettünk — mondtam én.

— Még kegyetlenebb idők fognak nyakunkba szakadni

— replikázott Lajos.

— Meglátjuk, ha élünk — zártam le ezt a kérdést. — Arról nem érdemes vitázni, mi lesz, de arról igen, mi volt, mi az, ami velünk megtörtént, amit tettünk, jól, rosszul. Hátha lehet belőle tanulni.

Új kérdésre tereltem a beszélgetést. Felvetettem a szovjetellenes háborúból elmulasztott kilépést 1944. március 19-én és a sikertelen kiugrást 1944. október 15-én. A begyemben volt a szégyenteljes kudarc, de az előzmények is.

A magyar politikát a második világháború periódusában nem lehet elmarasztalni azért, hogy a háborútól nem tudta az országot távol tartani. Magyarország egyrészt katonai, geopolitikai helyzeténél fogva, másrészt trianoni területi veszteségei egy részének visszaszerzése miatt sem maradhatott semleges. Legfennebb azt róhatjuk fel politikusainknak, hogy taktikai lépéshibákat követtek el: egyrészt igen korán belevitték Magyarországot a háborúba (1941 nyarán), másrészt elmulasztották az alkalmas pillanatot a kiugrásra. Pedig 1944 tavaszán, március 19-én a történelem tálcán kínálta fel Magyarországnak a tengelyhatalmaktól való elszakadás lehetőségét és a kilépést a Szovjetunió elleni háborúból. Köztudott, hogy a szovjet hadak 1944 tavaszán elérték a Dnyeszter vonalát és Iaşi térségében Kelet-Közép-Európa sorsát megpecsételő harcok alakultak ki. Olaszország már 1943-ban szakított a hitleri Németországgal, Románia is fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett a Szövetségesekkel. El volt terjedve, hogy Hitler elveszítette a háborút. A megszállás elégséges ok volt, hogy a kormányzó, a Kállay-kormány felmondja a szövetséget a hitleri Németországgal és a magyar honvédség szembeforduljon vele. Frissen emlékszem negyedéves egyetemi hallgatóként mindazokra a kezdeményezésekre mind a polgárság, mind a munkásság és értelmiség részéről, hogy az erdélyi hadsereg forduljon szembe a német megszállókkal. Igaz, hogy a hatalmas német hadigépezet eltaposta volna az ellenállást, de ideig-óráig feltartóztatja a német felvonulást a Kárpátoktól keletre húzódó arcvonalra. A szembefordulás elmaradt, mert éppen az erdélyi hadsereg parancsnoka távol maradt a társadalom jelentős rétegeiben szervezkedő antifasiszta front támogatásától. Természetesen a német megszállással való szembefordulás nagy emberi és anyagi áldozatokkal járt volna, de nem nagyobbal, mint a németek oldalán végigharcolni a háborút a fegyverletételig. A második világháborúban Magyarország emberveszteségét egymillióra szokták becsülni (halottak, nyugatra menekültek, emigránsok, az utódállamokban tömegesen kivégzettek), a hitleri Németországgal való szembefordulás sem került volna nagyobb emberáldozatba. De megszabadultunk volna a kollaborálás vádjától a zsidók elhurcolásában. Elvesztettük volna a visszaszerzett területeket (így sem tudtuk megtartani), de nem ragasztották volna ránk a „Hitler utolsó csatlósa” bélyeget, amelyet a béketárgyalásokon és azután is ellenségeink folyton a szemünkre vetettek. Minden valószínűség szerint az antifasiszta nagyhatalmak értékelték volna áldozathozatalunkat, hozzájárulásunkat a háború megrövidítéséhez.

Kommentálva az elmaradt március 19-i kiugrást, azzal érveltek, hogy nem volt alkalmas az idő, mert a szovjetek még messze voltak. Az igazság az, hogy október 15-én sem tudták a kilépést a szovjetellenes háborúból végrehajtani. Amikor lépni kellett volna, a magyar politika és a honvédség veze-tői nem álltak hivatásuk magaslatán. A márciusi kiugrással sem szakadt volna több szenvedés népünkre, mint a még egy esztendeig tartó háborúban és nem omlott volna össze sem a közigazgatás, sem a gazdaság.

Ezzel egyetértett Lajos is. Közös élményünket idéztük emlékezetünkbe lényegében 1944. március 19-ről a Gábor Áron Diákotthon sarokszobájából. Én tele voltam reménységgel, Lajos kevésbé. Azzal váltunk el, hogy legközelebb, amikor hazajön, megkeres. Sajnos, többet nem találkoztunk. Lajost fiatalon elragadta a halál. Látnok volt, jóslata beteljesedett.

Amint így töprengtem, mind sötétebb lett a cellában, pedig kora délután volt. Nemsokára zúgó szélvihar támadt s utána óriási felhőszakadás. A folyosóőr becsukta az ablakokat. De egyszerre csak nagy sürgés-forgás, járkálás hallatszott. Az épület folyosócsatornái és a víznyelők nem bírták a nagy vízmennyiséget befogadni és elvezetni. A víz elárasztotta a folyosót, szerencsénkre a cellákba nem hatolt be. Hatalmas nyári zápor vonult végig a városon. Esti vécézéskor a frissen felmosott folyosó cementjén még jól látszott a homokos vízfoltok nyoma.