nyomtat

megoszt

Elrabolt esztendők (1956-1964)
GAZDA FERENC
A tárgyalás

A tárgyalás

A tárgyalás 1957. szeptember 24—25—26-án volt a törvényszék nagy tárgyalótermében, a termet zsúfolásig megtöltő pártaktivisták, Securitate-tisztek és más meghívottak jelenlétében.

A kommunista diktatúrának, hogy létezését igazolja, állandóan bűnösöket, ellenségeket kellett keresnie. Tisztán megfogalmazódott bennem az is, hogy akár kommunista, akár burzsoá hatalom van uralmon, a nagyromán nemzeti törekvések végcélja a magyarok felszámolása Erdélyben. Amit a Gh. Gheorghiu-Dej-kormány tesz, az csak ideig-óráig tartó színlelés, porhintés.

Szeptember 24-e reggelén a Securitatéról nagy rabszállító autóval vittek át a törvényszékre. Hogy egymással ne válthassunk szót, egy-egy őrt ültettek közénk. Letartóztatásunk óta most láttuk egymást szemtől szemben. Társadalmi állásunknak megfelelően, vasalt ruhában, nyakkendősen jelentünk meg a vádlottak padján. Megjegyzendő, nem engedélyezték, hogy a tárgyalás előtt az ügyvédünkkel beszéljünk.

A tárgyalás délelőtt 9 órakor kezdődött. Bennünket, vádlottakat bekísértek az őrök a terembe, amely tömve volt meghívottakkal.

A korláttal bekerített vádlottak padján az alábbi sorrendben ültünk: dr. Dobai István kolozsvári lakos, nemzetközi jogász, Varga László abrudbányai református lelkész, Komáromy József kolozsvári tanár, Kertész Gábor zilahi ügyvéd, Bereczki András közgazdász, egyetemi lektor, dr. Gazda Ferenc tanár, nyelvész, akadémiai főkutató, Nagy József ákosi (Szilágy megye) földbirtokos, dr. Dobri János teológiai tanár és dr. László Dezső Kolozsvár-belvárosi református lelkész. A korlátok mögül nézelődni a terembe tilos volt.

A folyosón megszólaló csengő szavára kinyílt a nagyterem bírói bejárati ajtaja, amelyen elsőnek egy őrnagy, utána még három tiszt és egy civil lépett be. A terem elcsendesedett, mi, vádlottak felálltunk. Középen, a magas emelvényen, az asztal mögött foglaltak helyet a bírák: Macskási Pál hadbíró őrnagy, elnök, Dézsi Dezső ezredes, ülnök és Bodea Mircea őrnagy, ülnök. A jobb oldali emelvényen foglalt helyet a vádat kép-viselő Liciu Virgil ügyész, százados, bal felől a titkár, Micu Adrian.

Az asztalon különböző vastagságú bekötött és bekötetlen iratcsomók feküdtek.

A tárgyalás a vádlottak személyi adatainak felvételével, illetve ellenőrzésével vette kezdetét. Utána a titkár felolvasta a vádiratot, amelyet állva kellett meghallgatni. Visszaemlékezésem szerint a vádirat hosszú, a vádakat elködösítve összegező szöveg volt. Inkább politikai és ideológiai fejtegetés, mint jogi ismertetése a tényeknek. Stílusán érzett a szokásos kommunista jogi frazeológia, szólamokkal, közhelyekkel teletűzdelve. Nem állíthatom, hogy objektív volt. Ellenkezőleg, csak úgy hemzsegett a szokásos megbélyegző „osztályellenség”, „kizsákmányoló”, „nacionalista”, „sovén”, „néptől idegen” stb. jelzőktől. Még az olvasás hangján is érzett a hatáskeltésre való törekvés. A vádirat ügyünket nem mi-nősítette szervezkedésnek.

A vád három első vádlott ellen hazaárulás, az állam külső és belső biztonsága elleni cselszövés, valamint tiltott ellenséges kiadványok terjesztése és nyilvános felbujtás.

Két vádlott ellen a vád hazaárulásban való bűnrészesség, az ország belső és külső biztonsága elleni cselszövés, valamint nyilvános felbujtás.

Két vádlott ellen a vád a hazaárulók feljelentésének elmulasztása, az állam külső és belső biztonsága elleni cselszövés, valamint tiltott iratok tartása és nyilvános felbujtás.

Egy vádlott ellen a vád tiltott kiadványok tartása és nyilvános felbujtás.

Egy vádlott ellen a vád a munkásosztály és forradalmi mozgalma elleni tevékenység és tiltott iratok terjesztése.

A vádirat felolvasását a kihallgatás követte. Ezt Macskási Pál, a hadbíróság elnöke vezette. A kihallgatáskor két kérdést mindenkinek feltettek:

a) Beismeri-e az ellene felhozott vádakat?

b) Elismeri-e a vizsgálatok folyamán jegyzőkönyvbe foglaltakat?

Nekem az elnök a fenti kérdéseken kívül más kérdést nem tett fel. Az ellenem megfogalmazott vádat bizonyítottnak vették a nálam megtalált, bűntárgynak nyilvánított tanulmánnyal. Két vádpontról — az Irodalmi Újság forradalom alatt megjelent számának elolvasása és a memorandum-fogalmazvány lakásomon való tartása — nem is tudtam, hogy bűncselekmény tárgyát képezheti.

A Securitate utasítására a törvényszék nagy nyilvánosságot biztosított a pernek. A vak is láthatta demonstratív és fenyegető jellegét. A tárgyaláson jelen voltak az RMP tartományi vezetői és a kolozsvári üzemek, művelődési intézmények igazgatói, párttitkárok és mindenekelőtt a magyar iskolák és főiskolák képviselői.

Milyen célt követett a Securitate a per ilyen nagy nyilvánosságával?

Két fontos célt akart elérni: először a tömegnek bebizonyítani hogy az RMP a népi demokratikus rendszer megteremtésével megoldotta a nemzetiségi kérdést, másodszor hogy a meghúzódó ellenséges erőket megrettentse. A Securitate sugalmazására a vádiratot úgy szerkesztették meg, a bíróság a pert úgy irányította, s az ügyész a vádbeszédet is úgy állította össze, hogy elsősorban az tűnjön ki: a Román Népköztársaságban a népi demokratikus rendszer egyszer s mindenkorra megszüntette a népelnyomást, és az együtt élő nemzetiségek ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a román nép. A népek egyenjogúságának politikája állampolitika lett, amit bizonyít a virágzó nemzetiségi kultúra, iskolahálózat, az anyanyelv használata a közélet minden terén. Az egy tömbben lakó székelyföldi magyarok pedig autonómiát élveznek a Magyar Autonóm Tartományban.

A tájékozatlan ember, aki nem ismerte a román nemzeti törekvések alakulását 1945 előtt és jövőbeli célkitűzéseit, úgyszintén nem ismerte a magyar nemzetiségi kérdés útját 1918 után, hanem csak az akkori jelen viszonyait, teljesen igaznak vélhette az ügyész érvelését. Aki viszont folyamatában és távlataiban figyelte a változásokat, már 1948-tól láthatta, hogy a szocializmus építésének jelszavával a nemzetiségeket és köztük a magyarságot mint kollektív közösséget mindenétől megfosztották. A kulturális intézmények államosításával olyan csapást mért a párt a nemzetiségekre s köztük a magyarságra, amely felmérhetetlen negatív következmények előtt tárta szélesre a kapukat. A mindenkori burzsoá román politika a nemzeti állam megteremtésének útján a határai között élő nemzetiségek számára a legembertelenebb lehetőséget kínálta: a kivándorlást és az asszimilációt. Ezt a marxizmus—leninizmus jelszavainak hangoztatásával a Román Munkáspárt is felvállalta. Ezzel a kormány és a párt is letért a demokratikus útról, amelynek alapjait 1944 őszétől 1945 márciusáig a három nép: a magyar, a román és a szász Észak-Erdélyben lerakta. Az RMP tehát a gazdasági és kulturális élet számos területén már az ötvenes évek közepén megvetette a később, a nyolcvanas évek második felében Európa-szerte nagy botrányt kiváltó homogenizálás alapjait.

A vádiratban nagy hangsúlyt kapott az, hogy a vádlottak tervüket — a román nép és a magyar nemzetiség közötti békés együttélés megbontását — a magyarországi ellenforradalom győzelme esetén uralomra jutó reakciós kormány és az imperialisták segítségével akarták megvalósítani. De nem maradt el a magyar forradalom kegyetlenkedéseinek részletező felemlegetése sem. Mindezzel a Securitate nyilvánvalóan a magyar forradalommal rokonszenvező, a kommunizmussal elégedetlen magyar és román tömegeket akarta megfélemlíteni. A vádbeszédben az ügyész által kért, részben főbenjáró büntetések, részben pedig nehéz börtönbüntetések kiszabása is ezt mutatta.

Az első napon a tárgyalás a vádlottak kihallgatásával véget ért. A második napra az ügyész vádbeszéde és az ügyvédek védőbeszéde, a védelem érveinek előterjesztése maradt.

A vádat az akkori idők egyik leghírhedtebb ügyésze, Virgil Liciu százados képviselte. Vádbeszédében igyekezett elterelni a szót a bűntényről, inkább politikai beszédet tartott, amelyben a rendszer elért sikereit sorakoztatta fel, kommunista módon becsmérelve az ellenfelet. A vádbeszédből három gondolatra emlékszem:

1) A vádlottakat egy kalap alá seperve, reakciós, sovén, fasiszta, a kizsákmányoló, a burzsoá rendszert visszasíró elemeknek bélyegezte.

2) Azt variálta körmönfontan pompás mondatokban, hogy a Román Népköztársaságban a nemzetiségi kérdés meg van oldva, a múlté a román nép és a magyar nemzetiség ellentéte. Az anyanyelv használata biztosított minden nemzetiség számára. Idézte Tompa Miklósnak, a marosvásárhelyi Állami Székely Színház igazgatójának cikkét a Contemporanulból, amelyben éppen azt fejtegette, hogy a nemzetiségi színjátszás olyan gazdag virágzást ért el, amelyről azelőtt nem beszélhettünk.

3) Ezek az emberek az eltelt évtizedben a két nép között kialakult barátságot és békés együttélést akarták aláásni. Elégedetlenek voltak mindennel, amit a demokrácia a magyar nemzetiségnek biztosított.

Példás büntetést kért a vádlottakra, felsorolván a Büntető törvénykönyv megfelelő paragrafusait és a 199-es Rendelet ugyancsak vonatkozó szakaszait és bekezdéseit.

Ez a 199-es Rendelet a román kommunista pártállam legkegyetlenebb büntetőtörvénye volt, 1950. augusztus 12-én tették közzé a Hivatalos Közlönyben. Kiterjesztette a halálbüntetést egyes, az állam biztonságát, az RNK hadseregének felszerelését és a nemzetgazdaság fejlesztését veszélyeztető tevékenységre. A Rendelet különleges érdekessége, hogy ugyanazzal a szigorral bünteti azokat a bűntényeket, amelyeket az RNK területén követtek el olyan állam ellen, ahol a dolgozók vannak hatalmon, vagy a munkásosztály ellen irányulnak bármilyen más országban. Az Egyesült Államok vezette szabad világ és a Szovjetunió köré tömörült diktatúrák között a hidegháború a negyvenes évek végén óriási méreteket öltött, s a feszültség a két tábor között már-már háborúhoz vezetett. A román pártállam rendszerellenes belső megmozdulásoktól tartva, ezzel a törvénnyel is biztosította uralmát.

A súlyos, nehéz börtönt s egyeseknek halálbüntetést kilátásba helyező vádbeszéd után mit mondhat a védelem? — gondoltam magamban.

A védelem a vádiratban megállapított sorrendben terjesztette elő jogilag alaposan megindokolt érveit. Az én védelmemet Pop Sabin ügyvéd képviselte. Mit tartalmazott a vé-dőbeszéd? Mindenekelőtt megelégedését fejezte ki afölött, hogy sikerült a hatalomnak ilyen veszedelmes embereket, mint mi, ártalmatlanná tennie. Egyetlen nyomós érvére sem emlékszem, csak arra, hogy beszédének bevezetőjében kárhoztatta a fővádlottat, aki vakmerő, a veszéllyel nem törődő vállalkozásával annyi embert magával rántott a katasztrófába.

Bosszantott a védekezésnek ez a módja. Védence érdekében is volt egy jó szava: a bíróság figyelmét velem kapcsolatban felhívta: véleménye szerint a vádlott vallomásaiból az tűnik ki, hogy nem tudatos törvénysértőről van szó, hanem olyan egyénről, aki inkább belesodródott az ügybe.

Pop Sabin után még három ügyvéd mondta el védőbeszé-dét. Ezt követte az elnök rövid tanácskozása az ülnökökkel és annak a bejelentése, hogy a büntetéseket október 15-én teszik közzé és közlik a vádlottakkal. Ezután az elnök a tárgyalást berekesztette.

A tárgyalás után a tömeg eltávozott a teremből. Minket az őrök kivezettek a bokszból egy félreeső folyosóra, ahol csak a törvényszék tagjai közlekedtek. Ott bonyolítottuk le a be-szélgetőt László bátyámmal és Mihály öcsémmel — neki nem volt engedélye, de Uţiu főhadnagy, akinek a jelenlétében ez a pár perces találkozás lezajlott, engedte, hogy megöleljük egymást. Mindhármunknak a könnye kibuggyant. Megkérdeztem, hogy vannak a testvérek, Antal, Erzsébet és Anna, valamint a családjuk Néhány biztató szóval megnyugtattam őket: ne aggódjanak érettem, éljék életüket, mintha semmi sem történt volna. Csak egészség legyen, még a pokolban is eltelik

— mondja a székely szólásmondás, s mondtam én is.

A tárgyalás után visszavittek a Securitatéra és az udvaron előkészített kis batyunkat magunkhoz véve, egy nagy rabszállító autóval Bărănescu fogdaparancsnok és erős őrség kíséretében Szamosújvárra, a börtönbe szállítottak.

Visszatekintve a 187 napig tartó vizsgálati fogságra, az első megállapításom az, hogy a Securitate elképesztően aprólékos, mindenre kiterjedő ismeretekkel, adatokkal rendelkezik minden állampolgárról, akinek valamiféle kapcsolata van vagy lehet a közélettel, de mindenekfölött az értelmiségről: tanítókról, tanárokról falun és városon, egyházi emberekről, még az egyszerű harangozóról is, falvak tekintélyes földmű-veseiről, mérnökökről, műszaki vezetőkről, hangadó munkásokról a gyárakban, egyetemi hallgatókról és professzorokról. Nem gondoltam, hogy minden számba vehető személyről olyan alapos katasztere, nyilvántartása van az állambiztonsági szerveknek. A rendszer első vonalbeli funkcionáriusait különben éppen úgy figyelte, követte valaki, mint azt, aki sohasem ártotta magát a politikába. Családi összejövetelekről, névnapi, születésnapi, esküvői, keresztelői mulatságról, temetésről, farsangi bálról, közös kirándulásról, iskolai tanóráról, osztály-főnöki óráról gyűjtötték a negatív vagy negatívan értelmezhe-tő adatokat, hogy alkalomadtán felhasználhassák zsarolásra vagy éppen bűnvádi eljárás kezdeményezésére.

Mire derült fény, mit tudtam meg a vizsgálati fogságban személyemmel kapcsolatban, letartóztatásom előtt számon tartott tetteimről, ami nem tartozott szervesen a bűncselek-ményhez? Irodalomtörténeti óráimról beszámolók futottak be, hogy az írásművek ismertetésénél túlságosan kidomborítom a magyar társadalmi-történelmi viszonyokat; hogy a börtönviselt diákok (Veress Zoltán-csoport) védelmére keltem az esti líceumban, amikor többszöri hiányzásért az óráról túlbuzgó párttag tanulók a kizárásukat javasolták; hogy bíráltam azt a miniszteri rendelkezést, miszerint az óra anyagát román nyelven kell bevezetni az osztálykönyvbe, még a magyaróra anyagát is, viszont a franciaórát franciául kell beírni, s gúnyosan megjegyeztem: az „inspektorok” mind tudnak franciául, de magyarul nem. A kihallgatások során csak ezekre tudtam biztosan következtetni, de valószínű, hogy még volt negatív véleményezés a munkahelyi személyi dossziéban.

Kik voltak a párkák, akik a sötét kommunista erők utasítására életem fonalát fonták?

Párttag tanár kollégáim azt mondták, szegény származásom következtében eleve arra vagyok elrendelve, hogy a Kommunisták Romániai Pártjának tagja legyek. Már a kezdet kezdetén dr. Zörgő Benjámin, később Hatházi Sándor tankerületi főigazgató, Magyari Lajos földrajztanár, Sváby Ferdinánd iskolaorvos és mások ajánlották, hogy iratkozzam be. Én kitértem előle. A 7-es számú Líceumban (a mai Brassai) működtem 1949. szeptember 15-től 1954. december 31-ig, s mind a nappali, mind az esti tagozaton tanítottam. Az igazgatóm Székely József volt, aki a tanári pártalapszervezetben is nagy szerepet játszott, sőt az egész kolozsvári magyar tanügyben. Egy este mentem órát tartani az esti tagozaton. Beléptem a tanári szobába, nem volt bent senki. A hosszú tanári asztal sarkán egy vastag jegyzetfüzet volt letéve két könyvvel. Illő, nem illő, belelapoztam a jegyzetfüzetbe. A tanárok közül többnek olvasom a nevét, mindenik után kádermegjegyzések. Kíváncsian lapozok tovább, nem szerepel-e az én nevem is. Dehogynem! Meglepve olvasom a megjegyzéseket: jól felkészült szakmailag, a diákok rokonszenvezik, pedig szigorú, sokat dolgozik az iskolában. Merev, nem elnéző még a proletárgyermekekkel sem. Konklúzió: fejlődőképes. A jegyzetfüzetet visszatettem a helyére. Alig ültem le, Székely szaladva jött a füzet után. Tudtam én, hogy az egyik párka ő. Kitűnő zsidó kapcsolatai voltak. Egy beszélgetésünk alkalmával azt a kijelentést tette, hogy most ebben az átmenetben (1944—1950) a románok és magyarok között támadt konfliktusos helyzetekben döntőbí-rók csak a zsidó elvtársak lehetnek. Amíg együtt dolgoztunk, nem tapasztaltam, hogy gáncsot vetett volna utamba, de tele volt kárörömmel, mindig örvendett, ha valaki lebukott.

A másik aktív párka, aki életem alakulásába belejátszott,

L. M. pedagógiatanár volt, gyanakvó, szélsőséges kommunista. Mi hajtotta? Tudtam, a bosszúállás, mert őt is meghurcolták. Kinevezett ellenségnek. Ha valami kicsi alkalma adódott, támadott azzal, hogy nem a történelmi materialista szellemben és a kommunista osztályharcnak megfelelően tanítok. Gyűjtötte bíráló megjegyzéseimet, főként olyanokat, amelyeket nemzetiségi oktatásunk megsértésével kapcsolatban tettem. Két zsidó kapcsolatokkal rendelkező magyar család meg is kérdezett: „Miért támad téged L. M., miért akar mindenáron elásni?” „Nem tudom. Én őt nem bántottam soha, semmit nem tettem ellene, de érte sem” — volt a válaszom.

Székely is, mint minden igazgató, vezető, együttműködött az államvédelemmel. Az együttműködésnek változatos formái voltak. Például a 7-es számú Líceumban volt egy Szőcs Albert nevű, szegény falusi származású altiszt. Nagyon szolgálatkész ember, de szerette az italt. Egy alkalommal mámoros állapotban állt elém. Korholtam, hogy miért iszik. Volt ugyanis két gyermeke, s a felesége is szenvedett emiatt. Megoldódott a nyelve s elmondta a következőt. „Tanár úr, eladtam a bő-röm.” „Hogyhogy?” — kérdeztem. „Beálltam a Securitate civil gárdájába.” „Az meg mi?” — kérdeztem tovább. „Ha valami baj van, megyünk, fegyvert adnak és segítjük a Securitatét.” Magam is tudtam, hogy vannak beszervezett civilek. „Volt-e már valahol?” „Igen — válaszolta —, szökevényeket üldöztünk, de nem fogtunk el egyet sem.” „Albert, maga hogy jutott a Securitaténál ebbe az állásba?” — faggattam. — „Székely igazgató úr ajánlott.”

Az egyik érdekessége volt szociológiai szempontból a hatalomra jutott kommunista rendszernek, hogy a kispolgári rétegből bolsinak átvedlett egyének „megpertusodtak” a proletár rétegből valamilyen bizalmi funkcióba felkerült pártemberekkel. Székely igazgató, aki egyébként tele volt dzsentri allűrökkel, pertu volt és poharastárs Jakabbal, az altiszttel, akit az iskola pártsejtje titkárnak választott. Persze, ezek a helyezkedő ravasz kispolgárok irányították a párttitkárt és az egész intézményt.

A kihallgatásomon vezérfonalként vonult végig az a bűn-üldözési princípium, hogy mindenáron rám süssék a „rendszer ellensége” megbélyegzést. Gyűjtötték a tárgyi bizonyítékokat, vagy ha ilyenre nem akadtak, az itt-ott elejtett kijelentéseimet: visszaéléseket, túlkapásokat bíráló, esetleg elítélő megjegyzéseimet. Minden jóérzésű ember, még az egyszerű párttagok is ösztönösen bírálták a jogsértésekért az erőszakos diktatúrát. Hogyan tudtam volna én elkerülni a bíráló megjegyzéseket? Hogy lettem volna ezért a rendszer ellensége? Sőt akkor még hittem a szocialista rendszer megváltó szép ígéreteiben, abban, hogy a gazdasági nyomor felszámolásával jólétet teremt, s megoldja Erdélyben a XIX. század óta a népek együttélését megkeserítő nemzetiségi kérdést.

A jegyzőkönyvet Uţiu, a kihallgató tiszt írta. Mikor aláírásra került, végtelenül felháborított vallomásaimnak stilizálása, átfogalmazása, átdolgozása oly módon, hogy a deklarált tény árnyaltabb vagy más szövegközi összefüggésben súlyosbíthatta a bűncselekményt. Tiltakoztam a módszer ellen, szóváltás, fenyegetés lett belőle, minden eredmény nélkül. Tudhattam volna, hogy a Securitatén a jegyzőkönyvírásnak kialakult frazeológiája van, állandóan használt klisék, ame-lyektől eltérni nekik nem szabad. Többszöri vita után végül is fel kellett adnom a tupírozás elleni harcot.

A kihallgatás mindvégig a lelki terror jegyében folyt. A kihallgatást végző tiszt az ankéttal hűségét akarta bizonyítani a rendszerhez. Ebben gyökerezik a terror alkalmazása. Akkor került sor a lelki terrorra, amikor a tárgyi bizonyítékok elégtelenek voltak, vagy nem voltak egyértelműek. A vád kivizsgálásában a cél a bűncselekmény beismertetése volt. Mint rákos betegség az élő szervezetben, úgy fertőzött, rombolt a félelem. Már a társadalomban állandó szorongás sokkolt. Ez a szorongás a vizsgálati fogságban, a létbizonytalanság közepette kínzó érzéssé torzult. Mindig az a gondolat foglalkoztatott, hogy a hamis, alaptalan vádakkal szemben nem tudom magam megvédeni.

A kivizsgálás elején nem gondoltam arra, hogy a Securitate besúgókat tart a fogdában. Annál inkább nem gondoltam, mert mindkét cellatársam egyszerű embernek tűnt. Utólag a magasabbra gyanakodtam, aki tanítónak mondta magát és bizonyos érdeklődést mutatott, közlékenyebb volt, s akinek egyet-mást a kihallgatásról elmondtam. Csak később, a törvényszék fogdájában kaptam alapos tájékoztatást a besúgórendszerről, egy másodszor letartóztatott ifjú Jehova tanújától.

A sztálinista diktatúrák, amilyen volt a román pártállam is, ellenségnek tekintettek minden másként gondolkozót. Ennek felderítésére, az állambiztonsági szervek segítségére kiterjedt besúgóhálózatot építettek ki a társadalom minden rétegében. A letartóztatott, elítélt ellenfelekre pedig hosszú távon a teljes megsemmisítés várt. Ez a megsemmisítő bánásmód elkezdő-dött már a fogdában. Az itt alkalmazott rezsim a letartóztatott állampolgár lassú testi és lelki megtöréséhez vezetett. A fogda személyzete a tökéletes konspiráció elvei szerint végezte munkáját. Alig találkoztam közel nyolcévi börtönéletem alatt a Securitate olyan tagjával, politikai tiszttel, altiszttel, aki ne lett volna áthatva gyűlölettel a letartóztatottakkal szemben. Azt tapasztaltam, hogy a magasabb rangúak kegyetlenebbek voltak, sőt példát mutattak a gyűlöletben és verésben.