Majdnem munkára visznek

Jól a tavaszban jártunk, amikor a folyosóőrrel egy politikai tiszt jelent meg a cellában, nevemen szólított, s utasított, hogy csomagoljak s várjak az ajtónál. Meglepődtem nagyon.

A tiszt csak az én nevemet olvasta a kezéből levő papírról. Sietve összeszedtem személyi dolgaim, lepedőt, párnahuzatot, fehérneműt és a tisztálkodási szereket, belefogtam a pokrócba, elbúcsúztam a papoktól, a két, szívemhez közel került egyetemi hallgatótól, s az ajtóhoz közelítettem.

Nehéz szívvel léptem ki a cellából. Minden cellaváltoztatáskor ott állt előttem a nagy kérdőjel: hova visznek, mi vár rám? Jobbra soha nem számíthattam.

A cellából kilépve tekintetem a földszintre esett, ahol nagy tömeg várakozott. A tiszt a szomszéd cellákból is kiszólított néhány fegyencet s mindnyájunkat a tömeghez kísért. Itt a börtön aligazgatója, Istrate már olvasta a neveket, s a temető felé eső nagy cellákba terelték be őket.

Ne gondoljuk, hogy a rabok fegyelmezett emberek. Mindenki rohant az ágyaknak, hogy jobb helyet foglaljon. Kik maradtak le? Persze, az öregek, betegek. Ezek kerültek a legmostohább helyekre. Három cellát töltöttek meg velünk.

A tömeg kis büntetésű, különféle foglalkozású egyénekből tevődött össze. Nagy részük a termelőszövetkezetesítés áldozata volt. Az országos számaránynál nagyobb százalékban voltak köztük magyarok Nagykároly, Szék, Erdővidék tájairól és máshonnan is. Ha jól emlékszem, egy hónapig tartottak ott. De mindig minden kiszivárog. Megtudtuk, hogy ezt a tömeget a Duna-deltába viszik munkára. Csodálkoztam, hogy engem közéjük kevertek. Én a büntetésem szerint a hazaárulók közé tartoztam.

Abban a cellában, amelybe beosztottak, ismerős egyedül Fülöp Sándor egyetemi orosz nyelvlektor volt. Őt azért börtönözték be, mert jegyzetfüzetébe beírta a marxizmus—leni-nizmus ellentmondásait bíráló észrevételeit. Arra már nem emlékszem, az államvédelmi hatóságok miképpen tették rá kezüket a jegyzetfüzetre. Azt viszont tudom, hogy koncepciós pert rendeztek ügyében és így ítélték el.

A cella ablaka a temetőre nézett. A sírokon nyíltak a primulák, a kerítés mellett az orgonabokrok, a hófehér labdarózsák, távolabb pedig a dombvonulaton virágba borultak a gyümölcsösök.

Sándor ábrándozó költői lélek lévén, néha kért, hallgassam meg legújabb szerzeményét. Örömmel tettem eleget kérésének. Rövid, könnyed, impresszionista beütésű költeményei hibátlan formakészségről tanúskodtak. Álljon itt egyik kedves, Kosztolányi modorában zenélő verse, amelyet magam a bemutatás után azonnal megtanultam:

Nyíló orgona
Lenge illata árad.
Lila alkonyat
Idéz holt tavaszt,
S árnyon, lombon át
Ódon verandás házat.
Sírkert tavaszán
Lilaruhás lány
Suhogó selyme,
Álma, sejtelme libben,
S rég nyílt orgonák
Elszállt illatát érzem.

Szelíd, kissé gyors beszédű, fürge észjárású egyéniség Sándor. Középmagas, karcsú, nagyon egyenes testtartású fiatalember. Eredetileg tanítóképzőt végzett Kolozsvárott, de a képesítő után mindjárt behívták katonának, a keleti frontra került, ahol orosz fogságba esett. A fogságban megtanult oroszul, s mikor hazajött, az újonnan alakult Bolyai Tudományegyetemen — szükségből, egyetemi végzettség nélkül — kinevezték orosz nyelvlektornak. Közben beiratkozott a bukaresti Makszim Gorkij főiskolára és orosz nyelvtanári oklevelet szerzett. A Román Kommunista Pártba nem állt be. Az egyetemről eltávolították azon a címen, hogy nincs egyetemi végzettsége, nála nem vették figyelembe, hogy levele-zőin végzi. Így került Gyergyószentmiklósra tanárnak, ahol a magyar forradalom idején letartóztatták. Kiváló nevelő tanár lehetett, a gyermekek figyelmét lekötő, érdeklődésüket felkel-tő, ébren tartó, ötletes. Volt benne valami naivság, a börtönt egykedvűen fogadta, lázadozás nélkül viselte. Minden erejét a túlélésre fordította. A pedagógus, a tanár mindig kibújt belő-le. Beszélgetés alkalmával mindig kijavított vagy hozzáfűzött valamit.

Egy május végi vagy június eleji napon jött egy politikai tiszti bizottság, és mindenkit elvittek a cellából: egyedül maradtam. Nem sokáig, mert engem is felvezettek a második emeletre egy nagy cellába. Úgy 15-20 személy ténfergett a cellában, az ágyak nagy része szabad volt. Gyorsan tájékozódtam. Kiderült, hogy a fegyencek az antonescánus fasiszta diktatúrát kiszolgáló minisztériumi tisztviselők voltak, köztük Neagu nevére emlékszem, aki azt mondta magáról, hogy az Antonescu-kormány pénzügyminisztere volt és az ő pénzügyminisztersége alatt létesítették a kiskapusi földgázfeldolgozó kombinátot a hazai és német hadigépezet szükségleteinek kielégítésére. Egy másik csoport a kommunista hatalom megdöntésére törő szervezet volt, a nagy Petre Carpnak, I. Károly román király hűséges németbarát politikusának a fiával, Grigore Carppal az élen. Volt köztük több magas rangú katonatiszt is. Mindnyájan úgy értékelték helyzetüket, hogy nem sokáig fogják itt tartani őket. Meggyötört, sovány testük arról árulkodott, hogy hosszú börtön áll mögöttük. Majdnem mind idős emberek voltak. Jobban viselték mégis a börtön embertelen viszonyait, mint például a termelőszövetkezete-sítés áldozatai.

A cellában egymagam voltam magyar. A románok kivétel nélkül ókirályságbeliek, Erdélyt nem ismerték, a velük folytatott beszélgetésekből ezt állapítottam meg. Ez volt az első eset, hogy volt állami méltóságokkal találkoztam. Neagu hatalmas, robusztus, hatvan év körüli férfiú volt. Legtöbbször sétált, bőven volt tér. Őt is akkor tették be ebbe a terembe, amikor engem. Carp magas, szikár, idős bojár volt, mezőgaz-dász, borászati szakértő. Mindenki konu Grigorénak (Grigore úr) szólította. Mezítláb sétált a cellában, én öregkori bolondériának tartottam. Elmondta kastélyának feldúlását a front átvonulásakor. Helytelenítette a szovjet típusú mezőgazdaság bevezetését. Sokat beszélt a franciaországi farmokról, a francia bortermelésről, na meg a speciális moldvai ételekről.

Ebben a terem-cellában volt egy művelt iaşi-i ügyvéd is. Nagyon rokonszenves egyéniség. Rövid ideig voltunk együtt, nevét elfelejtettem. Ó, memória, memória! Moldvához, Iaşi-hoz úgy viszonyult, úgy ragaszkodott, mint én Erdélyhez, Háromszékhez. Nagyon változatos, sokarcú országnak festette, elismerte, hogy sokféle nép lakta és lakja, az emberek sokféle vallást követnek, még többféle szokás szerint élnek és nagyon szegények. Nem tartozott sem az Antonescu híveihez, sem a Carp nevével jelzett bojári csoporthoz. A politikát nem keverte a beszélgetéseibe. Bármiről beszélt, részletezően írta le vagy adta elő. Jó ügyvéd lehetett, figyelme mindenre kiterjedt. Úgy emlékszem, a cotnari-i szőlőhegyeken neki vagy egy nőrokonának volt szőlőse. Ételekről, italokról csevegvén, kifaggattam a Iaşi-vidéki, valamint a cotnari-i borokról. Mondta, hogy az átmenet megviselte a cotnari-i szőlőhegye-ket. Újakat telepítenek — mondtam én —, és példaként hivatkoztam az erdélyi telepítésekre. Ami számomra érdekes volt, az a cotnari-i szőlő és borok múltja. Cotnari dombvidékeire tokaji szőlőfajtát telepítettek még a XV—XVI. században

— mondta —, és magyarokat művelésére. Fejedelmi, kincstári birtok volt, később nagybojári famíliák is létesítettek ültetvényeket. Azzal bizonyította, hogy magyar szőlőművelők voltak Cotnari első telepesei között, hogy az egyik völgyet ma is Valea Ungurilornak nevezik. Megkérdeztem, mit tud a csángókról. Nem ismerte a kérdést, de nem ismerte Erdélyt sem.

Körülbelül három hét eltelte után a cellát feloszlatták. Engem egy első emeleti nagy cellába helyeztek át. Itt találkoztam dr. Mărgineanu Nicolaéval, a kolozsvári Babeş-egyetem pszichológiaprofesszorával. A negyvenes évek végén egyszer csak eltűnt az egyetemről. Eltűnéséről azt terjesztették, hogy amerikai szabadkőműves kapcsolataiért letartóztatták (Rockefeller Alapítvánnyal volt az Egyesült Államokban). Magam nem kérdeztem soha börtönbe hurcolásának igazi okát, hazaárulásért volt elítélve húsz évre. Ágya a nagy cella ablak felőli végében volt. Legtöbbször végignyúlva feküdt az ágyon. Néztem, mivé tette a 12 évi börtön. Sápadt, fehér arca, beesett szeme, már-már aggastyán keze mutatta a kegyetlen éveket. A nehéz börtönévek ellenére keményen szállt szembe a rabélet fásultságával, nem süllyedt az „ahogy esik, úgy suppan” mocsarába. Professzori, értelmiségi méltóságát megőrizte, néhány ifjúnak munkalélektani előadásokat tartott, amelyeket magam is meghallgattam. Elfogult volt népével szemben. Amit az első világháború előtti magyar elnyomásról hangoztatott, a jogfosztások, megkülönböztetések mind betanult szövegek voltak. A román nemzetállamnak volt a híve. Gondolkodásában a nacionalizmusnak demokráciafelettiséget biztosított. A román egyetem Kolozsvárra való visszaköltözése után, 1945-től, az átmenet idején a Kommunisták Romániai Pártjának beépülése az egyetem életébe és a román egyetemi hallgatók nacionalizmusa sok konfliktusos helyzetet teremtett. Ezekért az ügyekért a magyarokat marasztalta el, azt mondta, hogy az egyetem minden kérdését a rektorátust megkerülve a megyei és városi pártszervezetekben döntöttek el, ahol a magyarok voltak többségben és az ő szempontjaik érvényesültek. Persze, ez az értékelés nem volt helytálló. dr. Petru Grozát kétkulacsosnak tartotta, azt azonban értékelte benne, hogy jól politizált Észak-Erdély visszaszerzéséért. Minden rossz kútfejének Ana Paukert és Vasile Lucát tartotta, ők a szovjetek gátlástalan kiszolgálói voltak. Maniut istenítette, csak azért marasztalta el, hogy a vasgárdának 1938-ban morális támogatást nyújtott. Börtönből való kiszabadulásunk után néhányszor találkoztunk a Majális utcán, munkahelyére menet vagy jövet, ugyanis a Pedagógiai Tudományos Intézet Kolozsvári Fiókjának igazgatójává nevezték ki. Ez már bizonyos rehabilitálást jelentett számára. Később teljesen rehabilitálták és visszahelyezték az egyetemre, a lélektan katedrára egyetemi tanárnak.

Ugyancsak Szamosújváron ismertem meg Dumitru Sălăjean görög katolikus lelkészt. A Lugosi Egyházmegyéhez tartozott, magas, barna, derűs arcú, optimista lélek volt. Nagyon bízott abban, hogy a kommunista rendszer hamar összeomlik. Látszott csendes, kiegyensúlyozott viselkedésén, hogy belső fegyelem rendezi gondolatait. Szemei mintha mosolyogtak volna, csak testileg volt a cellában. Egy költemény kezdő soraiban ezt kifejezésre is juttatta:

Gândurile mele
Nu le închid zăbrele,
Fermecate ies şi zboară
Doamne la tine ca să te adoară.

Nyersfordításban:

Gondolataimat
nem zárják el a rácsok,
elvarázsoltan szállnak hozzád, Uram,
hogy imádjanak.

Beszélgetéseink azonban nem tudtak kibontakozni (elmondtam neki, hogy kikkel voltam együtt a letartóztatott görög katolikus papok közül), mert engem váratlanul kivettek a cellából. Értesülésem szerint Sălăjean atya Lugoson él.

Innen egy más cellába vittek, ahol a rabok kilencven százaléka falusi elítélt volt, szökevényeket (a Vlad Ţepeş nevét viselő két szervezethez tartozókat) bújtató parasztok a Déli-Kárpátok völgyeiben eldugott falvakból, Fogaras, illetve Vrancea vidékéről, határátlépéssel kísérletezők és szép számmal Jehova tanúi is. Talán ebben a cellában éreztem magam a legtárstalanabbnak. Az itt összeverődött egyszerű emberek némán, szótlanul ültek az ágyak szélén. Tele voltak gyanakvással. Két nevet tudok felidézni, akikkel beszélgettem: egy Fogaras vidéki Comănici nevű ifjút és egy Zsivkov nevű bánsági szerb diákot. Comănici-csel a szökevényekről beszélgettünk. Zsivkov Tito marsall csodálója volt. Tudott titkot tartani, társalgás közben még csak célzást sem tett arra, hogy miért ítélték el. Szerb vagy román fordításban ismerte Petőfit. Fiatal idealista volt, erős szerb öntudat élt benne.

1958-ban Szamosújváron megkezdődött az elítéltek bűn-cselekmények szerinti elosztása különböző börtönökbe és munkatelepekre, sőt a cellákba is bűncselekmények szerint kezdték a rabokat csoportosítani. Így kerültek az illegális határátlépők és szökéssel próbálkozók a sárga pavilon egyik nagy, százötven személyt befogadó cellájába, ugyancsak így válogatták ki a munkatelepekre menendőket.

1958-tól megsokasodtak a koncepciós perek, számos halálos ítéletet hoztak. A börtönben is szigorúbb lett a bánásmód. Jelentéktelenségekért osztogatták az egyheti, kétheti zárkát.

Nyár közepén, július 14-én — soha nem tudtam meg, miért, mi okból — a sárga pavilon legnagyobb cellájában, a konyha fölött az első emeleten fellázadtak a rabok. Ebben a cellában sok fiatal volt összezsúfolva, főként határátlépéssel kísérlete-zők. Egy délelőtt ordítozásra, kiabálásra lettünk figyelmesek és arra, hogy a rabok kezdik ledobni az ablakokról a zsalukat, amelyek nagy robajjal hulltak az udvarra. Még a három emeletnyi magas konyhai, vastag bádogkéményt is ledöntötték. Napokig ott hevert a sétálórekesz közelében, mint egy hulla. Az igazgatóság riadót rendelt el a börtönben, a szirénák visítani kezdtek. Nekünk, raboknak a cementre és a földszinti ágyakra kellett lehasalnunk. Az őrtornyokban megerősítették az őrséget. A függőfolyosón megindult a jövés-menés. A fo-lyosóőrök a lesőlyukon sűrűn figyeltek a cellákba. Még az ebédet is később adták. Ennyi volt, amit a bezárt ajtók mögül hallani és sejteni lehetett.

A lázadást hamar elfojtották. A fellázadt cella lakóin véres bosszút álltak, sokat megvertek. Más cellákból is vittek ki rabokat és véresre verve hozták vissza elrettentés végett. Két-három nap múlva állambiztonsági politikai tiszti különítmény érkezett Szamosújvárra, és végigjárta a cellákat. Tőlünk azonban semmit sem kérdeztek. Évek múlva, mikor Piteşti-ről visszahoztak Szamosújvárra, megtudtuk, hogy a Securitate vizsgálatot rendelt el a lázadó cellában, a besúgók segítségével egy csoport rabot kiválogatott, felbujtásért bíróság elé állított és súlyos börtönre ítélt.

A lázadás után valóságos börtön alakult ki a börtönben. A reggeli és estéli őrségváltáskor a személyzetet megduplázták. Mindent figyeltek, és keresték az okot, hogy valakibe belekössenek. Benéztek az ágyak alá, fényesre kellett sikálni a mozaikot. Nem hagyták szó nélkül, ha számláláskor a glédában valaki megmozdult. Egy este, közvetlen a lázadás után éppen velem történt meg, hogy megmozdultam, de valószí-nű kancsal nézésemet is félreérthette az őr, belém kötött, rám kiabált, alig úsztam meg verés nélkül. A lázadással ugyanis megkezdődött a verés.

A rabokon bosszút állni nem nehéz, okot mindig lehet találni. Az egyéni büntetés most már nemcsak az elkülöní-tő volt, hanem bevezették a verést is. A kollektív büntetés mindig valaminek a megvonása volt: megrövidítették a séta idejét a szabad levegőn, vagy egyáltalán nem vittek sétára, fürdéskor, mivel az őrök állították be a főcsapot, vagy nagyon forróra engedték a vizet, vagy hidegre, meztelenül kergettek az emeletre a fürdőből, amely a földszinten volt, siettették az étkezést, sűrítették a motozást stb.

Nagyon unalmasan teltek napjaim a többnyire egyszerű falusi és havasi emberekből álló cellában. Nem szívesen álltak szóba a „domnu profesor”-ral, aki még mellé magyar is. A nyár elején megkezdett átszervezések, gondoltam, folytatódni fognak, és csak átvisznek valahova, mert a bűncselekményem szerint nekem nem itt van a helyem. Nem is késtek sokáig. Nyár közepén, egy szép napos délelőtt a folyosóőr ajtót nyitott, és pár lépést tett a cellában. Vele jött a politikai tiszt is, Vomir. Ő papírt tartott a kezében, és konspiratív módon kérdezte, kinek a neve kezdődik G betűvel. Hárman voltunk. Mikor az én nevem hallotta, utasított, hogy vegyem magamhoz személyi dolgaimat, és kivitt a cellából. Egyenesen lementünk a földszintre és betett az északi oldalon egy 18-20 négyzetméter nagyságú cellába. Itt ágyak helyett a cementen szalmazsákok voltak. A jobb helyeket már elfoglalták a rabok, de nem én voltam az utolsó, volt még néhány hely. Ha jól emlékszem, húszan lehettünk. Mindnyájan tíz éven felüli büntetésre ítéltek, kémek, hazaárulók, rendszer elleni össze-esküvők, szabotázsért elítéltek.

Két ismerős volt közöttük, akikkel előzőleg már találkoztam: Schneider és Demerle, mind a ketten Nagyteremiről, a Bánságból.

Jó két hétig tartottak itt, hűvös volt a cella, kint forrón sütött a nap. Mindnyájan meg voltunk győződve, hogy Szamosújvárról elszállítanak.