nyomtat

megoszt

Kisebbségek változó világban
TÖRZSÖK ERIKA
A kelet-közép-európai régió demokratizálásának esélyei

A kelet-közép-európai régió demokratizálásának esélyei
és az autonómia-törekvések

"A politikai cselekvés választásának lehetőségei korlátozottak ugyan, de előre nem kiszámíthatóak."

Gabriel A. Almond

Talán nem hat cinizmusnak a fenti idézet mottóként való kiemelése, ugyanis nagy az esélye annak ebben a térségben, hogy a fenti állítás beigazolódjék: a politikai cselekvés választásának lehetőségei korlátozottak, de előre nem kiszámíthatóak. Az 1989 utáni kelet-közép-európai helyzet változására - a Szovjetunió felbomlására - éppúgy nem volt felkészülve és nem rendelkezett programmal az úgynevezett Nyugat, mint maguk az érintettek.

A politikai rendszerváltástól sokan azt várták, hogy a kelet-közép-európai térségben spontán módon megoldódnak a gazdasági-társadalmi-szociális és kisebbségi problémák. Ezzel szemben az eltelt néhány év alatt világossá vált, hogy váratlan, előre nem látott konfliktusok sorával kell az itt élőknek szembenézniük. Az egységes Európa, Kelet és Nyugat egymásra találása nem könnyű és gyors folyamat. Meghatározza jelenünket a távolabbi múlt is.

A kérdés éppen az, hogy az európai örökségnek milyen tendenciái válnak erősebbé térségünkben?

Klaus Mann írja: "Ahhoz, hogy Európa elkerülje bukását, kettős posztulátummal kell együttélnie. Őriznie kell az európai egység tudatát, el kell mélyítenie azt a tudatot, hogy Európa oszthatatlan egész, ugyanakkor életben kell tartania az európai stílusok és hagyományok sokszínűségét. Európa olyan értékes, de igen komplikált harmónia, amelyben a disszonanciák úgy találnak egymásra, hogy nem szüntetik meg egymást és önmagukat." Kérdés, hogy a mai politikai erők mennyit képesek megvalósítani ebből az eszményből? Vannak, akik azt mondják, hogy a nagy vallásháborúk korszakának utolsó szakaszához érkeztünk, és az erőszak kifáradásáig kell eljutnia a térségnek, s immár láthatóak a megoldás felé mutató jelek.

Mindenesetre - úgy tűnik - a könnyed, édes átmenet ebben a térségben ezúttal is elmarad. Látható, hogy a kommunizmus bukása még önmagában nem eredményez demokratikus társadalmakat. Az országok társadalmi szerkezetét és a kialakult politikai rendszerek megfelelését átmeneti korunkban is természetesnek kell tartanunk. Anélkül, hogy elemezném ezen volt szocialista országok közelmúltbeli történetét, gazdasági állapotát, társadalmi szerkezetét, két megállapításból indulok ki:

- 1989 után a térségben felerősödött a nacionalizmus;

- 1989 után a térségben felerősödött a különböző kisebbségek autonómia-törekvései.

A továbbiakban annak a vizsgálatára szorítkozom:

a) Miért erősödtek fel az autonómia-törekvések a posztkommunista országokban 1989 után?

b) Miért válik ez a törekvés gyanús kihívássá mind néhány új politikai elit, mind a nyugat-európai, illetve nemzetközi intézmények előtt?

Úgy gondolom, nem a kisebbségek destabilizálják a térséget, hanem a térség szinte valamennyi országa többé-kevésbé instabil állapotban van. Ez annak a negatív modernizációs pályának a következménye, amelyet az elmúlt 40 évben végigjártunk. Ez késleltette a polgárosodást, rossz vagy elégtelen válaszokat adott a modernizációs kihívásokra, fenntartotta ezen országok aránytalan gazdasági szerkezetét, energiafaló iparát, pazarló szegénységét, pénzügyi instabilitásukat: külső és belső eladósodottságot, inflációt, a pénzintézeti rendszer fejletlenségét, a megtakarítások alacsony színvonalát. Kevés a konvertálható tudással rendelkező értelmiségük, tényleges árutermelésük alig van, a választék elavult. Gazdasági kultúrájuk alacsony színvonalú, piacgazdaságuk a nyugati versennyel szemben védtelen.

A különböző kultúrájú népek egy-egy országon belül a fentiekből adódóan a frusztráció különböző típusait, modelljeit jelenítik meg és élik át. Ezek ismeretében azt állítom, hogy a kisebbségi kérdés csupán "virág a kalapon". Ezzel nem akarom a kérdés jelentőségét csökkenteni, csupán annak érzelmi alapon való kezelését, túldimenzionálását, illetve az ok-okozat felcserélését utasítom el. Meggyőződésem ugyanis, hogy csak ezen országok társadalmának gazdasági és politikai demokratizálása, liberalizálása, a demokratikus legitimáció megteremtése és a társadalmi önigazgatás elvének politikai akaratként való megjelenése adhat keretet a kisebbségi kérdés  megoldására. Az elmondottakból következik, hogy a kisebbségi kérdés előtérbe helyezését ártalmasnak tartom. Ugyanilyen veszélyes a kérdés elutasítása vagy bagatellizálása is, ugyanis téves megközelítése lehet a megoldásra váró problémáknak, a társadalom szociális, gazdasági és kulturális feszültségeinek. A kisebbségi kérdés mint feszültségnövelő tényező elodázza a tényleges kérdések kezelését, felismerését, a valódi kihívásokra adandó reális válaszokat.

Mindezt alátámasztják e század tanulságai. Az elmúlt 40 évben ebben a térségben a nemzeti érdek minden nép esetében sérült, mint tudjuk már az előzmények is determinálóak voltak e vonatkozásban. Bibó István írja A kelet-európai kis államok nyomorúsága című munkájában: "Közép- és Kelet-Európa területstátusában az összezavarodás és politikai kultúrájának deformálódása a legsúlyosabb következményekkel az itteni nemzetek egymás közötti viszonyában járt. A távoli szemlélő ezt úgy fogalmazza meg, hogy e terület politikai élete tele van kicsinyes és kibogozhatatlan területi ellentétekkel, és minden itteni nemzet úgyszólván összes szomszédjával az állandó viszálykodás állapotában van." Ma is igaznak tűnik ez a megállapítás, mégha szünetelt is olykor-olykor a viszálykodás. Mivel a helyzet nem oldódott meg, ezért a háborúk újra meg újra kiújulnak e térségben.

Az I. világháború után felmerült a probléma megfelelő kezelésének az esélye; a népek önrendelkezési jogának az eszménye. Bibó erről a következőket írja: "Nem az a kérdés, hogy ezt a jogot miből vezessük le és milyen erkölcsi érveléssel indokoljuk, hanem az, hogy alkalmas‑e arra, hogy rendet csináljon Közép- és Kelet-Európában. Első pillantásra is látnivaló, hogy ez az elv jó helyen keresi a közép- és kelet-európai zavarok megoldását. Mondtuk már, hogy Közép- és Kelet-Európában az egész területi összevisszaság mögött az áll, hogy ezen a területen a nemzetek az egynyelvű emberek összességeivé váltak. Aki tehát ezeket a nemzeteket jól el akarja határolni, annak a történeti keretek helyett immár a nyelvi keretekhez kellett igazodnia. Az önrendelkezési jognak ezen a területén az lett volna az értelme, hogy rajta keresztül megoldáshoz tudjon jutni az a jellegzetes kelet- és közép-európai helyzet, hogy egy csomó ember történetileg olyan közösségekbe tartozik, melyek nem felelnek meg immár nemzeti hovatartozásának. A népek önrendelkezési joga arra lett volna jó, hogy rajta keresztül az emberek kifejezésre juttathassák nemzeti hovatartozásuknak ezt a megváltozását. Sajnos 1919-ben a »békecsinálók« nem voltak képesek arra, hogy elfogadott alapelvüket következetesen alkalmazzák, és Kelet- és Közép-Európa új és érvényes térképét századokra rögzítsék. A nemzetek önrendelkezésének elve nem volt világosan hozzáigazítva ahhoz a konkrét szükséglethez, melynek megoldására Kelet- és Közép-Európában ezt használni kellett. Minthogy pedig az 1919-es békecsinálóknak ettől függetlenül is terhükre volt az önrendelkezési jog minden vonalon való következetes alkalmazása, örömmel le is tettek róla. Ezen elvek felrúgásának megvolt a maga része a német sérelempolitika és rajta keresztül a hitlerizmus létrejövetelében. Az utóbbi viszont az önrendelkezési elvre puszta ürügyként hivatkozott egy mániákus hatalmi politika érdekében, amivel azután betetőződött az egész gondolat diszkreditálása."

Ezután hosszú éveken keresztül ezt a fogalmat még említeni sem volt célravezető. Mint tudjuk, a következetlenül alkalmazott elvek, a "rossz béke" ismét a vak és gyűlölködő nacionalizmusok zsákutcájába vezette országainkat. A nagyhatalmi érdek és politikai akarat által elfedett, figyelmen kívül hagyott különbségek miatt csak a nyugat-európai társadalmi fejlődés követelményeit és érdekeit tartva szem előtt ma sem értelmezhető és oldható fel a helyzet. A nyugati gyarmatbirodalmak felbomlását követő időszak problémái miatt szerintünk a kelet-európai térségben ma sem kívánatos az önrendelkezési elv következetes keresztülvitele. A nemzetközi szervezetekben a mai napig gyanakvással fogadják, főleg az érintettek, az önrendelkezés gondolatát. Hasonló az autonómia fogalmához való viszonyuk is. Szerintük az autonómia azonos a szeparatizmussal, a szeparatizmus kiváláshoz vezet, ez pedig háborúhoz.

Számunkra, Kelet-Közép-Európában élők számára különösnek tetszik, ahogyan a nyugat-európai gondolkodásmód ebben az összefüggésben találkozott a bolsevik egyenlősítő ideológia mindenféle autonómia-gondolatának elutasításával. Mi ebben a régióban azt hittük, hogy a bolsevik ideológia specifikuma, hogy az egyneműsítéssel szemben nem lehet létjogosultsága semmiféle autonómiának, mert az autonómia = önállóság, önálló döntés, ellenőrizetlen mozgás. Az pedig a hatalom számára elviselhetetlen. A változtatás szétfeszítené a bolsevik típusú berendezkedés kereteit. Rá kellett ébrednünk, hogy 1989 után a térségben keletkezett különböző autonómia-koncepciók gyanakvást és bizonytalanságot keltettek az új, önmagukat demokratikusnak tudó hatalmi elitekben és nem kis mértékben - talán nem minden esetben és nem mindenkinél -, de a nemzetközi fórumokon is.

A liberalizálódás, az autonómiák mint a feszültségek feloldásának eszközei

Jugoszlávia története is azt mutatja - elfogadva, hogy Jugoszlávia "történelme nem más, mint a kezdetben beleírt széthullás folyamatos elhalasztása" -, hogy regionális autonómiák liberalizálódás során való megszületése feloldhatta volna a "befejezetlen állam", a hiányzó nemzetállamiságból eredő feszültségeket.

Ma a kelet-európai térség a demokratikus legitimációba való átmenetek különböző esélyeit, típusait jeleníti meg. A demokratikus legitimáció hiánya, s annak következményei a nemzeti mozzanat felé tolják a hatalmat.

Ha megjelenhetnek a demokratikus legitimáció, az európai civilizáció értékei - gazdasági jólét, politikai szabadságjogok - és az igényükkel működtethető a társadalom, akkor ezekkel együtt jár az önállóság, a különféle autonómiák igénye, illetve gyakorlata. Ez csökkentené a társadalom politikai tudatbeli egyensúly hiányát, politikai hiszterizálhatóságát. Az elmaradt, illetve késleltetett polgárosodás, a modernizációs pályára állás nem kerülheti meg a demokratikus berendezkedés gondjait. "A demokrácia ugyanis a társadalmi önigazgatás egyfajta szabályrendszere, amely elsősorban az egyénnek és csoportnak a hatalomhoz való viszonyát, működési elveit és lehetőségeit állapítja meg. A demokrácia az autonóm egyének szabad együttműködésén és a hozzárendelt szabályok racionális elfogadásán alapul. A nemzet ezzel szemben szervesen kifejlődött érzelmi és akaratközösség, amely megszabja tagjai kultúráját, gondolkodásmódját, lojalitását a közösség tagjaihoz és a kívülállókhoz, a más nemzeti közösségekhez való viszonyát. Benne az egyéni autonómia kollektív akarattá szerveződik, és kollektív önállóságra, szuverenitásra törekszik. A demokrácia és a nemzetiség tehát összekapcsolható, de egymást nem helyettesíthető kötődések" - állapítja meg Hanák Péter Jászi Oszkár: A Habsburg monarchia felbomlása című munkájához írt előszavában. Ám térségünkben az új problémák elnyomják a régi perspektívákat. A szélsőséges eset Jugoszlávia. "Míg a Jugoszláviának nevezett területet az etnikai oligarchiák feudális módon szabdalták szét, a liberalizálódási folyamatok helyett a bolsevik hatalom funkcionális megosztásának elve diadalmaskodott. A 60-as években felmerülő alternatívára adott válasz a liberalizálódás esetleges továbbgyűrűző folyamatait nagyobb veszélynek tekintették, mint a kordában tartható nacionalizmust. A nacionalizmus gyakorlása a 70-80-as években a nemzeti bolsevik pártok privilégiuma volt, amely mögött az a remény húzódott meg, hogy a nacionalizmus letompítva bennrekedhet a pártszervezetek labirintusaiban, és nem hatja át az ellenőrzött táradalom szöveteit. (...) A regionalizáció helyett tehát a 70-es évek óta a nemzetállamiság felé mutató tendenciák erősödtek meg, s csupán a legnagyobb köztársaságban, Szerbiában hoztak létre - a pártban dúló harcok eredményeiként - két kvázi autonómiát: a Vajdaságot és Koszovót, melyek a területi pártoligarchia uralma alá kerültek." (Losoncz Alpár: Déja vu a Balkánon)

Ma már - főleg Kelet-Közép-Európából szemlélve - világos, hogy a liberalizálódás, a tényleges autonómiák megteremtése elkerülhetővé tehette volna a háborút.

Kérdés: térségünkben több hatalmi elit miért fogadja mégis gyanakvással napjainkban is az autonómia-törekvéseket?

Az önigazgatás, az autonómia mint rendszeridegen eszköz

Úgy gondolom, ebben a vonatkozásban elemeznünk kell az elmúlt 3 év magyar politikáját is. Lehetséges, hogy Magyarország bizonyos fokig kiválthatta a már említett gyanakvásokat. Addig hangoztattuk, hogy a megoldatlan kisebbségi kérdés de­stabilizáló tényező, míg végül is mára ezt mindenki elhitte. A kérdés túldimenzionálásával szinte reménytelen helyzetbe hozta e vonatkozásban a magyar politika önmagát is és a kérdés megoldását is, ugyanis már-már úgy tűnhet, hogy valóban a kisebbségi kérdés a destabilizáló tényező. E módon a magyar politika abba helyzetbe került, hogy fokozatosan e megoldhatatlannak látszó kérdés megjelenítőjévé vált. Tehát nem kívánatos partnerré. Hiszen ha igaz az, hogy a megoldhatatlan kisebbségi kérdés destabilizáló tényező, akkor az ugyanaz, mint Jugoszlávia. A jugoszláv helyzet pedig - tudjuk - kezelhetetlen és kellemetlen az "egységesülő" Európa számára. Magyarország tehát a kisebbségi kérdés ilyen módon való megjelenítésével tulajdonképpen ellehetetlenítette saját mozgásterét, hiszen ha az ember valamit nem tud megoldani, azt vagy félreteszi, vagy gyűlöli, amiért ott tornyosul, mint az állandó sikertelenség mementója.

Ezek után csak az a kérdés, hogy ha már ezekben az országokban, amelyekben jelentős kisebbségek élnek - és nincsenek demokratikus hagyományok a társadalomban jelentkező számos kihívás megoldására, hanem legjobb esetben is az átmenet állapotának megfelelően ellentmondásos módon  viselkednek, ennek megfelelően a társadalmi önigazgatás mint a demokrácia alapja nem igazán jellemző sem a gazdaságban, sem a kulturális területeken, sem a társadalmi élet egyéb területein. Tehát ha feltételezzük, hogy a kisebbségi kérdés esetében (is) kulcskérdés az önigazgatás, vajon nem eleve az adott társadalmak állapotától rendszeridegen eszközt tételezünk‑e a megoldás kulcsának, eszközének?

Hogyan kezeljük tehát a kisebbségi kérdést? Tekintsünk el tőle, vagy kizárásos alapon próbáljuk meg végiggondolni, mi az, ami bizonyosan nem megoldás?

Úgy tűnik, nem megoldás a 19. századból ránk maradt egynemű, homogén nemzeti állameszmény, mert nem tudnak ebben a térségben annyi kis nemzeti államot létrehozni, ahány etnikai tömb van, a szórványban és a keverten élőkről nem is beszélve. Nem megoldás a bolsevik típusú technikák egyike sem, mely mintegy "lebetonozta" a problémát, hogy az ne látszon. Ez sem Jugoszláviában, sem a volt Szovjetunióban nem működött.

Vajon a posztszocialista országok társadalmai azért szegények, alultőkésítettek, a jogállamiság azért fejletlen, a demokrácia állapota azért nem kielégítő, mert kisebbségek élnek ezekben az országokban? Úgy gondolom egyértelmű a válasz: nem! Vajon, a kisebbségek asszimilálása, az etnikai tisztogatások megoldják‑e ezeknek az országoknak a problémáit? A válasz megint csak: nem!

Akkor talán mégsem helyes hagyni, hogy az események ebbe az irányba haladjanak.

Úgy gondolom, felismerhető, hogy ezek az országok a megkésett polgárosodás, tehát eltérő történelmi-kulturális-gazdasági-politikai fejlődésük miatt vannak ebben a helyzetben, s nem kisebbségeik miatt.

Az elmúlt negyven év mozdulatlansága, az immobilitás, a merevség kedvezőtlenül befolyásolták az itt kialakult rendszerek lehetőségeit.

A fenti elvekhez a térségben szorosan kapcsolódik a területi integritás elve. Mi indokolja, hogy a területi integritás elve csak egységes, központi hatalom mellett működet? A kelet-közép-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy amikor egy kormány kihangsúlyozza a területi integritás elvét, azzal csupán azt leplezi, hogy nem sok hajlandóságot mutat a politikai hatalom megosztására. Hurst Hannum írja: "A föderális vagy más együttműködésen alapuló társadalmakban és általában ott, ahol a helyi kormányzatok jelentős hatalommal rendelkeznek, az állam szuverenitása és stabilitása egyáltalán nem szenved nagyobb csorbát, mint a központi irányítás alatt kormányzott államokban, sőt inkább az ellenkezője igaz"... Továbbá nála olvashatjuk az Autonómia, szuverenitás, önrendelkezés című munkájában, hogy "két alapvető emberi szükséglet, az identitás és a biztonságtudat igen nehezen alakulhatnak ki önálló terület nélkül", s mint mondja: "legtöbbször az emberi jogok durva megsértése vezet el odáig, hogy a kisebbségekben felerősödik az a konfliktus korábbi szakaszában esetleg fel sem merült igény, hogy önálló területet és saját hazát követeljenek". Ugyanakkor a konfliktus kialakulásának elkerülésére ezt írja: "a helyi képviseleti kormányzatok kialakítása az autonómia alapvető követelményei közé tartozik". Azt is vizsgálja, hogy milyen alapelvek találhatók a nemzetközi jogban: mi is az autonómiához való jog? Megállapítja: "minden népnek jogában áll szabadon megválasztani, hogy az önrendelkezést milyen formában valósítja meg. A skála igen széles, egy már létező államban való teljes integrációtól egészen a teljes függetlenségig terjed. Megállapítja, hogy "az autonómia és az önrendelkezés igénye jogként éppen azokban az országokban fogalmazódik meg, és éppen amiatt, hogy a kormány vagy maga az állam illegitim módon uralkodik".

Térségünkben 1989 után szinte valamennyi országban szabad választásokat tartottak, mégis azt kell látnunk, hogy ha a hatalom szétválasztása szempontjából vizsgáljuk ezeket az országokat, maga az elv is különböző módon, különböző mértékben sérelmet szenvedett. Bár a hatalom szétválasztásának elve a demokráciában alapvető, mégis több helyen tapasztalható, hogy magát az elvet is megkérdőjelezik. S akkor még nem is említettük az informális politikai alrendszereket, a pártokat, az érdekcsoportokat, a kommunikációs eszközök helyzetét. A nyugati demokráciák tanulságai azt mutatják, hogy ezek differenciált szerepstruktúra részei és az a mód, ahogyan működnek, a rendszer szempontjából legalább olyan jelentősek, mint a hatalom megosztása. Ahol a pártok és érdekcsoportok nem alkotnak jól tagolt autonóm politikai alrendszereket, ahol a tömegkommunikációs rendszerek autonómiája kicsi vagy bizonytalan, ott a rendszer instabil. Ahol instabilitás van, ott a kisebbségi kérdés megoldására szánt eszközök: kulturális autonómia, intézményi, gazdasági autonómiák, önigazgatás stb. rendszeridegen elemek maradnak, melyek további frusztrációhoz, konfrontációhoz vezethetnek.

Kitörési pontok

Hol vannak tehát a kitörési pontok? Milyen feltételek mellett alakul ki egy társadalomban az elit átfogó együttműködése úgy, hogy egyidejűleg a nem elit csoportok támogatását is élvezze és a társadalom különböző csoportjainak a helyzete kezelhetővé váljék? Mint Arend Lijphart megállapítja, ennek előfeltételei:

1. a társadalom különböző csoportjai között többszörös erőegyensúlynak kell kialakulnia,

2. az egész országra kiterjedő bizalomra van szükség és

3. a részek elkülönülésére,

4. az elitnek legyenek tapasztalatai az alkalmazkodás és kompromisszumkeresés területén.

A jövőt az dönti el, hogy térségünkben az új politikai hatalmak képesek‑e túljutni a homogén nemzetállam, a paternalista állam eszméjén, és képesek‑e felfogni, elfogadni a saját érdekükben a különféle autonómiák rendszerének létjogosultságát, fontosságát? Ezek olyan gazdasági-társadalmi struktúra fejlődésének az elemi felté­telei, amelyek nélkül nincs se modernizáció, se olyan stabil hatalom, mely hatékony törvényhozói-végrehajtói és igazságszolgáltatói szerepkört tudna betölteni. Mára a térség kisebbségei abban a helyzetbe szorulnak, hogy vagy a teljes asszimiláció réme vár rájuk, vagy hogy végső soron maguk is agresszív nacionalista indulatok kiszámíthatatlan hordozóivá - és áldozataivá - válnak. Szerencsés esetben talán nem a baszk-katalán, ír módszerek követői lesznek és nem is a jugoszláviai tragédia fog folytatódni. Ennek viszont feltétele a közös érdek megtalálása, felismerése: az együttműködés.

Annak ellenére, hogy térségünkben a demokrácia állapotától függően a kisebbségek autonómia-törekvései esetenként rendszeridegen elemként jelennek meg, a kisebbségek autonómia-törekvései ezen országok egész társadalmának fejlődésére pozitív hatást gyakorolhatnak. Túlzottnak tűnik az a gyanakvás, mellyel a helyi "többségi" társadalom ezen kisebbségek önigazgatásra, autonómiára való törekvését fogadja. A térség helyzetének differenciált megközelítésével, e törekvések tartalmának megismerésével - a szinte előítéletként jelentkező gyanakvás, aggodalom legyőzésével a kialakult autonómia-modellek - a helyzet feloldását, a polgárháború megelőzését szolgálhatják.

Kelet-Közép-Európa átalakulásában levő társadalmaiban "a politikai cselekvés választásának lehetőségei korlátozottak", éppen ezért nem zárkózhatunk el egyetlen olyan megoldástól sem, amely már bizonyította pozitív szerepét a társadalmak fejlődésében. A térségben a kisebbségek autonómia-törekvéseit ilyen pozitív megoldásnak látom.

In: Autonómia. Budapest, Szalon Kiadó, 1993.