nyomtat

megoszt

Nyári vándorlások
FERENCZ S. ISTVÁN

EGYÜGYŰ SIRATÓ

Kire hagyjalak?

Bíználak a szélre,
ringatna a folyó,
vinnének a felhők,
vagy vinne csak vonat,
hogy elbúcsúztassalak.

De a szél elejt,
a felhők elhullatnak,
folyók partra dobnak,
vonatok megtérnek,

hogy elköszönni senkitől se tudjak...

*

A források alján
csak az iszap maradt,
dermedt álmú madarak nehéz teste
koppan a havon,

s én mint a kő,
vésőre-várón hallgatom a csend zaját,
ki mocorogva készíti lélekfaragó acéljait –
kicsiszol,
s olyanná leszek,
mint az asszonyok keze mosás után.

Volt kedvesem,
szétomló búzahalom,
vatta-puha szellő kötözze a lépted,
nyugalmad legyen
a szoptató anyáé,
ha feje oldalra biccen,
s leomlik haja...

Én átkozottam,
olyan legyen álmod,
mint az árvalányhaj...

*

Mint homokba ültetett almafagyökerek,
nyújtóznak az elhagyottak karjai.
Az álmos Hold körül
a hullni készülő felhők térdre borulva
mormolnak velem komor imát...

Lennék világtalan,
hogy most is szépnek lássalak,
néma, hogy ne átkozzalak,
süket, hogy csak téged halljalak,
árvíz, hogy a szürke port magunkról lemossam,
vasfű, hogy páncélozott szerelmünk kinyissam,
egy jó szó, hogy békíteni tudjalak...

De lennék inkább béna,
hogy utánad ne menjek...

Ugrás az oldal tetejére