nyomtat

megoszt

Bekötött szemmel
KINCSES ELEMÉR

HALSZEMŰ CSEND

A halász kilépett a térdig érő csendes vízbe. Kihúzta a kavicsokra a csónakot. Meleg volt. Felnézett az égre: fehéren égett. Megtörölte a homlokát. A vontatóláncra ráhengerített egy nagyobb követ. Kivette a vizesüveget a csónakból, aztán a meleg ösvényen bement a házba. Zsebre tette a lakatot, és meggyújtotta a falra akasztott elemlámpát. Leült az ágya szélére, és kenyeret szelt. Kinyitott egy konzervet. Lassan megette. Utána ivott egy csupor vizet. Eloltotta a zseblámpát. Kiült a ház küszöbére. Fáradt volt. Bement a házba, bebújt a pokróca alá. Elaludt.

Másnap erősen hullámzott a tenger. A halász későre ért haza. Az ösvény mellett, közel a vízhez egy táskát talált. Körülnézett, nem látott senkit. Visszatette a táskát a földre, és felment a házig. Kinyitotta a lakatot, és bement. Evett valamit, aztán újra kilépett a ház elé. Felvette a táskát, és belenézett. Egy hatalmas rózsaszínű törülköző volt a táskában, egy üveg napolaj, egyéb semmi.

−    Kérem – szólalt meg a lány a háta mögött –, tegye le a táskámat!

−    Jó napot. Kezicsókolom – mondta a halász, és letette a táskát a földre. Felnézett a lányra. Gyorsan bement a házba. A lány kivette a törülközőt, és leterítette a földre. Úgy feküdt le, hogy a feje a tenger felé legyen. Behunyta a szemét. A nap már rég nem égetett.

A halász ült az ágyon. Aztán felállt, és előrement az ajtó fénylő négyszögéig. Kinézett. A lány akkor nyitotta fel a szemét, a halász visszalépett. Négykézlábra ereszkedett, és az ágya alól előhúzott egy pár barna cipőt. Lefújta róluk a port, beléjük dugta meztelen lábait. Tiszta inget is vett, úgy lépett ki a házból.

A lány szedelőzködött. A halász nézte, ahogy lehajol és szétnyitott ujjakkal végigseper a törülközőn.

– Kérem – mondta a lány –, adjon egy pohár vizet.

A halász nem hallotta, amit a lány mond, mert nézte.

−  Nincs vize? – kérdezte türelmetlenül a lány.

−  De van – mondta a halász, és bement a házba. Néhány pillanat múlva kijött egy zöld literes üveggel.

−  Tessék – mondta, és elmosolyodott. – Nem éppen friss.

A lány elvette az üveget. A szájához emelte. Aztán kiköpte a langyos, tegnapi vizet.

A halász elvette az üveget.

−  Ha akarja, beevezek a faluba, és hozok vizet. Friss vizet. Ásványvizet.

−    És mennyit kell én várjak?

−    Egy óra oda-vissza – mondta a halász, és elindult a csónak felé.

−    Maradjon – mondta a lány. – Én most vagyok szomjas.

−    Csak ez van – mondta a halász kedvetlenül. – De nem éhes?

– Nem. Szomjas vagyok.

A lány megrándította a vállát. Elindult. A halász utánalépett.

–  Jöjjön holnap is. Itt napozhat... Ha akarja, itt hagyom a kulcsot. Ott bent alhat is.

A lány megállt. Végignézett az ösvényen.

−    Nagyon köves itt a part... Arrébb meg csupa homok. Hogy honnan ez a sok kő?

−    A kövek a föld gondolatai – mondta a halász.

Másnap a halász úgy intézte, hogy már délre hazaért. A hóna alatt két üveg ásványvizet hozott. Körbejárta a házat. A lány nem volt sehol. Bement a házba. Nem evett semmit. Hanyatt dőlt az ágyon, és csak feküdt. Később kiment a partra. Beleállt a vízbe, és mosakodott. Akkor jött a lány. Nyugodtan sétált a víz szélén, a vállára terítve hozta a fürdőlepedőt. Sötét karikák árkolták a szemét. Megállt. Nézte a halász karján a mozduló, rugalmas izmokat.

−    Miért nem fürdesz meg? – kérdezte, és leterítette a törülközőt. Hanyatt feküdt.

−    Nem tudok úszni – mondta a halász.

−    Hogy lehet?

−    Sok halász van, aki nem tud úszni.

A halász bement a házba, és magára vett egy inget. Kihozta az egyik üveg ásványvizet.

−    Parancsoljon – tette le a lány mellé a földre.

−    Nem vagyok szomjas.

A halász néhány méterrel arrébb ült le a földre. Csend volt.

−    Te – mondta később a lány, és felkönyökölt. – Nincs pénzed?

−    De van.

−    Adj valami pénzt... Kölcsön.

A halász bement a házba. A szekrény tetejéről levett egy konzervesdobozt. Belenézett, aztán kivett belőle egy százast. Kiment, letette a pénzt a lány elé a földre, és egy apró követ tett rá.

−    Parancsoljon – mondta, és sugárzott az arca.

A lány felvette a pénzt. Felállt, közel lépett a halászhoz. Meztelen karjával átfogta a nyakát.

−    Milyen szakállas vagy – mondta.

A halász nem tudott szólni.

−    Köszi a pénzt – mondta a lány, és megcsókolta a halász arcát, közel a szájához. Megfordult, és elment.

A halász bement a házba. A tükörben megnézte az arcát a szája mellett. Korán feküdt le, anélkül, hogy evett volna. Éjszaka felébredt. Felült. Hangosan káromkodott a sötétben

A napfelkelte a csónakban találta. A falu fele evezett. A szélső háznál kikötötte a csónakot.

–    Jó szerencsét – köszönt a hálókat összeszedő, indulni kész halászoknak.

A borbély háza előtt megállt.

−       Hé, borbély! Ébren vagy? – kiáltotta.

−       Nem! – ordított ki valaki a házból.

−       Kelj fel!

Jó három perc múlva kijött a borbély. Nagydarab, piros fejű ember volt. Papucs és hálóing az öltözete.

−       Mi van?

−       Borotválj meg!

−       Ég a ház?

−       Nem.

−       Akkor meg mit ordítasz?

−       Sietek. Megborotválsz?

−       Pénzed van?

−       Van.

−       Gyere be.

Még nem volt nyolc óra, s már otthon volt a halász. A ház elé ült, a földre. Simítgatta az arcát, és nézett a napba. Így telt el a délelőtt. A halász olyan éhes lett, mint egy farkas. Evett, aztán megivott egy üveg ásványvizet. Kiment a dombra, ahonnan messze lehetett látni. A lány nem volt sehol. Visszaült a ház elé. A hátát nekivetette a falnak. Elaludt. Arra ébredt fel, hogy valaki kacag. A lány állt előtte,  szétterpesztett lábbal, a falnak támaszkodva. A halász felállt. Fenyőillat ütötte meg az orrát.

–    Reggel óta várok – mondta mosolyogva.

A lány letántorgott a partra. Kiterítette a törülközőt, aztán mellédőlt a földre.

−       Apikám, nincs valami innivalód? – kérdezte, s vigyorgott.

−       Ásványvizem van.

−       Lóizé – mondta a lány. – Más nincs?

−       Nincs.

−       Miért nincs, apikám, italod?... Gin, konyak? Miért nincs? Mi?

−       Menjek be a faluba? Hozzak?

A lány nem válaszolt. Már aludt. A halász leült mellé a földre. Szürkületig ott ült és nézte. Akkor hűvös szél lebbent. A halász felvette a földről a törülközőt. Bement, és ráterítette az ágyra. Bevitte a lányt, és lefektette, anélkül, hogy az felébredt volna.

Vizes rongyot tett a homlokára. Betakarta a pokróccal. Aztán a halász leült a küszöbre. Nézte, ahogy a sötétség lassan kiúszik a vízre.

–    Rossz ízű a szám – szólalt meg a lány később. – Adj vizet.

A halász felállt. Meggyújtotta a zseblámpát.

–    Rögtön.

A sarokból elővett egy üveg ásványvizet.

–    Igyál – nyújtotta.

A lány felült. Hangosan kortyolva itta a vizet. Aztán visszafeküdt.

−       Hány óra? – kérdezte.

−       Vagy tíz.

−       Éhes vagyok.

A halász kenyeret, vajat és zöldpaprikát tett a lány elé az ágyra. Aztán nézte, ahogy eszik.

–     Látszik az ágyból a tenger – mondta a lány, amikor befejezte az evést. A halász nem válaszolt.

–    Gyere ide.

A halász az ágy mellé lépett.

–    Ülj le.

Leült.

A lány kinyújtotta a kezét, és meleg ujjaival kigombolta a halász ingét.

Később feküdtek egymás mellett.

−       Csend van.

−      Nincs csend. Soha, sehol nincs csend – mondta a lány.

−      Itt sincs?

A halász a lány felé fordult.

−      Nincs. A legnagyobb csendben is sípol valami.

−      Hol?

−      Itt belül... A fülemben.

−      Én nem hallom.

−      Irigyellek.

−      Csend van.

−      Nem. Csak éjszaka.

 – A csend a hangok éjszakája – mondta a halász.

–   Gyere úszni – szólt később a lány, és lelépett a földre.

A halász felállt. A ruhája után nyúlt.

–   Hagyd – mondta a lány.

Kifutott a ház elé. A halász utána ment. Szégyellte, hogy meztelen.

−      Milyen meleg a föld – mondta a lány.

−      Nem tudok úszni.

−      Akkor maradj a szélén.

A lány befutott a vízbe. A halász a szélen maradt, ahol derékig ért a víz. A lány bennebb úszott.

−       Csend van – kiáltotta a vízből ujjongva. – Hallod?? Most csend van!!!

−       Hol? – kérdezte a halász, és egyet lépett előre.

−       Itt van csend – kiáltotta a lány kacagva.

−       Hol? – kérdezte a halász, és még egyet lépett előre.

Később apró, fényes halak úsztak kihűlt szemei elé.