A havas

Vidám és fiatal volt ez a havas ezer és ezer esztendő óta. Kifogyhatatlan volt és jóságos. Így tudta ezt minden: embe rek és állatok, vizek és mezőségek és a véghetetlen, nagysá gos erdőségek: a nyírfaerdők és bükkösök az aljban, a feny vesek fenn a hegyen és a fenyőnél is feljebb az ormokon a gör csös ágú, kesernyés gyantás gyümölcsű gyalogfenyő-rengetegek. A medve nem győzte legelni a málnát és áfonyát, a farkas nem tudta kipusztítani a nyulat és őzet, a barna barátkeselyű lom hára hízott, zsírosra a fenyőrigó meg a siketfajd, és kövér pisztrángot halászott a róka. Zsendüléstől hóhullásig sűrű fű ben legelt a juh meg a marha és a ló, s télire annyit kaszál hatott az ember, amennyit csak bírt a dereka. Vidámak és bőségesek voltak a vizek, akik itt születtek és innen futottak le a messze világba, ahol az emberek verejtékezve túrják és kínozzák ezt az öreg földet.

Vidám és mindig fiatal volt az ezeresztendős nagy ösvény, aki a rekiceli völgy végéből kanyarodik fel a hegygerincre és mindenütt a füves, zöld gerincen, magasabban minden er dőnél és minden gyalogfenyőnél kígyózik csúcstól csúcsig, nyeregtől nyeregig, Stîna de Valéig és onnan végig a Bihari hegyháton a Găina-tetőig. Ezeresztendős ez az ösvény, akit emberek bocskora és lovak patája taposott ki, és aki mégis puha és sima maradt, mint a téli medvebunda. Hatalmas és szép ösvény ez, a leghatalmasabb ezen a mi havasunkon, anyja minden többi ösvényeknek, akik belőle kiszakadva jobbra és balra vezetnek le a völgyekbe, ahol már emberek élnek és ahol utak vannak. Keskeny, játékos, fiatalosan so ványkás völgyi utak, amik a harsogó zöld vizek mentén kí gyóznak a messze lenn való városok felé.

Időtlen idők óta egyformán élő volt az erdő. És nagy volt, temérdek nagy. Egyetlen volt a rengeteg a Jára vizétől a bihari Budurászáig és szakadatlan volt a Sebes-Köröstől a Fehér-Körösig. Végtelennek és örökkévalónak tudta mindenki a fenyvest, kiapadhatatlannak, halhatatlannak.

Mert mindig több, mérhetetlenül több volt, mint amennyi kellett belőle az egykor itt való életnek.

Hogy a régi időkben ki gazdáé volt ez az irdatlan nagy havas, nem tudom. De azt igen, hogy apám ifjúkorában a Fekete-Köröstől a Dregánig és a Crăciunig meg Călineasáig a váradi román püspöké volt. Onnantól a Vurvurás-tetőig, le Rekicelig és a Béles torkáig s fel a víz mellett Tyikáig és az Apa Caldă mentén a forrásig a gróf Bánffy-kompesszesz szorátusé. A Meleg-Szamos és Béles menti havas a valkói nemes közbirtokos atyafiságé volt, a Jára és Aranyos-vidéki rész az Andrássy grófoké. És ami temérdek havas ezenkívül Gyalutól Abrudig és a Vulkánon túl is a Fehér-Körösig ter peszkedett, az mind-mind a fiskusé volt. Ezeké az öt gaz dáké volt több mint félmillió holdon minden hegy és völgy, minden erdő, legelő és kaszáló, minden víz és minden kő szikla, övék volt minden falu és minden lunka és minden ember is az övék: férfi, asszony, gyermek és fehér hajú görbe vénség is.

Az öt nagygazdákon kívül tudomásom szerint volt ugyan még – beékelve a valkói nemes atyafiak és Bánffy-kom posszesszorátusé közé – valamelyes erdőrészecskéje a gyerő monostori Kemény és Kabos nemzetségeknek is. De ezek kicsi maradék foltocskák voltak, mint hangyatúrások a réten.

Tudták ezt az itt való emberek, ámbár nemigen értették. Mert gazdáikat ők a régi időkben soha itt fenn nem látták, s az úrszolgálatot a havasi ember nem ösmerte. Nem robotolt kaszálással, szántással vagy aratással, nem adott urának ki lencedet, csak juhötvenedet. Ha az uraság ridegállatot haj tott fel nyári tartásra, azt megőrizte a magáéval egyött; ha úgy parancsolták: faluszámába behordott valamennyi tüzelőfát Belényesre, Abrudra, Kolozsvárra, Tordára, s erdőhasználat és fűrészvám fejében faragott fát és deszkát is beadott. Be adta, mert volt miből bőséggel, az öt világi gazdáknak.

De benn a rengeteg havasban az egyetlen igazi gazda az Úristen volt, s egyedül ő tartotta számon a havasi ember dolgát. Ezért az élete szabad volt, és a fa meg a fű csak az ő számára jelentette az életet. És ez így is volt rendjén. A tágas, verőfényes lunkák arra valók, hogy az emberek nyá ron reájuk hajtsák a juhot, a marhát és a lovat, és nyár vé gén annyi füvet kaszáljanak, amennyi a hosszú télire elegendő.

A fenyőfa arra való, hogy ősszel és tél elején kiválogassák a szálakat, amelyeket levágjanak, megtakarítsanak és gerendát faragjanak, kártyus- és cseberdongát meg zsendelyt hasítsanak belőle, vagy leusztassák a vízifűrészig, hogy deszka vágódjék belőle. A gyertyán arra való, hogy nyerget, a bükk hogy szuszénkot eszkábáljanak a fájából, disznót hízlaljanak a makkjával és annyi ölet vágjanak le tüzelőnek, akiből egy kis tehénre való pénzt csinálhassanak a kolozsvári, tordai vagy fehérvári vásárokon.

A havasi ember vagyona a fa és a fű, és ez a mindennapi kenyere. Kifogyhatatlan vagyon és örökkévaló kenyér volt ez valamikor.

*

Ebben a nagy változatlanságban akkor mozdult valami új, amikor a törvény a jobbágyemberből szabad embert csinált; és az urakéból kihasították a községek és az emberek föld jét. Mérnökök jöttek fel akkor a havasba meg zsandárok és fiskálisok; dombokat halmoztak itt is, ott is, és kidobolták, hogy íme, ezek határhalmok, ami ezeken belül a faluk felé esik, az az embereké, ami pedig azokon túl, az az uradal maké, s ott az urak engedelme nélkül senki emberfiának fát kidönteni, legeltetni, kaszálni nem szabad, mert az lopás vagy prévarikálás, ami pedig büntetés terhe alatt: tilos.

Az emberek csudálkoztak, de nem hangoskodtak, mert fél tek a zsandároktól.

Aztán elment a havasból a sok idegen ember, a zsandárok is elmentek, és az emberek megnyugodtak. A változás pedig csak annyi lett, hogy az uradalmi határdombokon belül itt is, ott is egy-egy ház épült, és abba puskás gornyik költözött, akinek tarisznyaszíján nagy fényes rézmonéta csillogott. Dol guk pedig az volt, hogy járják a hegyeket, erdőket és akit a tilosban falopáson vagy legeltetésen rajtakapnak, zálogolják és jelentsék a szolgabíráknak...

Nagy változás volt ez, de az emberek megszokták és végül is csak kacagtak. Mert a havas mérhetetlenül nagy, megfért rajta a gornyik is, az emberek is úgy, hogy nem akadtak egy más útjába.

Nem, nem. A határhalmok és gornyikok még igazi válto zást nem hoztak a havasba.

De nem is sok idő múlva ezután azt a hírt hozták a Ma gyarországból hazatérő csebresek, hogy Várad felől, a Körös völgyében, Csúcsa felé csudálatos út készül: VASÚT...

Más esztendőben aztán megtoldották a mesét, hogy lám, már Hunyadig csillog az új út vastalpú kígyója. És azután esztendőről esztendőre tovább épült a vasút Kolozsvárig, Tövisig és onnan is tovább, ki tudja, meddig. Talán ki Ro mániáig is.

Nem kicsi dolog a vasút sem, emberek, de nagyobb ennél, hogy egyszerre a vasúttal, aki valahol ott lenn, a havasalján kanyarog, íme, csak új, nagy fűrészek is épültek Kelecelen, Járavizén, Hidegszamoson, Topánfalván. S ezeket már nem a víz hajtotta, hanem tüzesgép, és ezek a fűrészek csudála tosak voltak; némelyik meg is gyalulta a deszkát.

Ez már igazán nagy dolog volt, mert nagyot változtatott az életen. De nem hozott bajt, inkább jót. Mert az új fű részek temérdek fát emésztettek, és a fát emberek döntöt ték ki, a rönköt a vízig emberek vontatták, csúsztatták, a vizeken emberek úsztatták a fűrészig, ott is emberek dol gozták fel a gépekkel, és a gerendát, deszkát, lécet emberek fuvarozták a vasúthoz.

Sok-sok ember kapott munkát a fűrészektől, és a fűrészek jól fizettek.

A fűrészek idővel mind több és több erdőt emésztettek el, és az erdővágó balta mind feljebb és feljebb ette bele magát a havasba. És új utak és új fűrészek is épültek benn a hegyek között. Lám, a Sebes vize mentén felépült Szerinden a fű rész, és füstöl a hosszú vaskémény a gyurkucai határon, a Be les torkában is, és úszik a rönk az Alunon hóolvadáskor és az őszi esőkkel. És a havas szívében csattog már a balta ősz től tavaszig.

De úszik a rönk a Dregánon és a Jádon is le a Körösbe, és úszik az Aranyoson le Topánfalvára, és amennyi víz van a havason, azon tavasszal mindenütt indul a rönk a nagy fűrészekhez.

Jól van ez így – gondolták az emberek, és igazuk volt. Mert ahogy az erdővágó balta és a fűrész mind beljebb és beljebb ette magát a havasba, és mind több és több gatter hasította sivítva a gerendát, deszkát és lécet, annál több pénz került a havasi ember markába, amit helyben ügyesen el is költhetett a fűrészek boltjában mindenféle portékára és a kocs mákban pálinkára, amitől vidáman dalol az ember, és gyö nyörűség az élete.

Jól van ez így – gondolták az emberek, és nem vették észre, hogy a havas, ez az ezer és ezer esztendők óta egyfor mán fiatal havas, lám: idősödik. Régi ifjú vidámsága, mosoly gós orcája megkomolyodik, zsugorodik rajta a régi élet és kopik: soványabb a fű, a vizek apadnak, és források szik kadnak el, de szaporodik az omlás meg a vízmosás, és a lesuvadt föld alól mind sűrűbben üti ki magát a kopasz kőszikla, mint dögből a csont, ha a keselyű lerágta róla a húst.

Jól van ez így – gondolták magukban az emberek, és pálinkától homályos szemük csak akkor vette észre a bajt, amikor egyszerre csak eljött ide fel és befészkelte magát a havasba is a vénülő, letarolt, megkopasztott földek iszonyú kórsága: a sárga orcájú gyilkos szárazság.

*

Ebben az időtájban ért véget a százesztendős határper a Bánffy-komposszesszorátus és a váradi román püspökség ha vasi uradalma között. A törvény a püspökségnek adott iga zat. Nem bizonyos, hogy mert ott volt az igazság, hanem mert a püspök fiskálisai jobban szolgálták gazdájukat, mint a grófokéi.

Megtörtént tehát, hogy egyik napról a másikra néhány ezer hold a havas szívében gazdát cserélt. Mire a grófi főerdész kapta a parancsot, hogy készítse el a havasuradalom új map páját, hányassa fel az új határhalmokat és a többi szomszéd felé is újíttassa a régieket és sűríttesse és számoztassa újra. A prévarikálók számára pedig ezentúl nincsen kegyelem.

Húszesztendős voltam akkor, és műegyetemi hallgató. S Gergely bácsikám révén, aki régi erdőgondozója volt az ura dalomnak, a főerdész engem is beállított a nyári vakációm idejére a már vége felé járó terepmunkához segítségnek.

Augusztusban történt, a hónap vége felé. Egy erdővéddel és a térképpel az uradalomnak a valkói nemesek havasával meg az albaki és scărişoarai községi havassal érintkező határ vonalát jártam be. Számba vettem és a térképen azonosítot tam a megújított régi és az újonnan csinált halmokat, és a halmok közepébe ásott sasfákra reáfestettem az új térképi felvételek számait. Így érkeztünk egy délután a Marsoaja nagy lunkájára, ahol a nyáron megújított három határhalom sasfáját kellett megszámoznom. Az erdőszélen kellett lenniök. Az elsőnek az ösvény mellett, tőle fél kilométerre a máso diknak, onnan 300 méterre a harmadiknak. Sorba vettük őket. S lám, a halmok széjjel voltak hányva, a sasok sehol... Egy másra bámultunk szótlanul.

Fullasztóan meleg, napos délután volt. Levél se rezdült, s mi csak állottunk az erdőszélen. Mellettünk, az árnyékban nyugodtan legelésztek a lovak, és én törültem a szemembe csorgó izzadságot. Nem beszélt egyikünk sem, s abban a nagy, reánk boruló, mozdulatlan csendességben a fülembe valahon nan messziről halk kolompszó mászott be.

Hallod?

Hallom... Ott legeltetnek...

Gondolod?

– Jó a fülem, úrfi. Csorda legel ott, valahol lenn az aljban.

(A gornyik régi ember volt, gyermekkora óta járta a havast az uradalom szolgálatában.)

– S mit gondolsz, Mitru, kik lehetnek?

Azt már nem tudom... De megnézhetem. – S már emelte is ki a nyakából a tarisznyát (szíján a rézmonétával) és letette a fűre.

Itt megvárhatnál, úrfi – mondta –, én majd meg tudok mindent.

S ment is már.

Megeresztettem a lovak haslóját és kivettem szájukból a zablát, hogy könnyebben falhassanak. Aztán letelepedtem az árnyékba és cigarettát sodortam.

*

A második cigarettát szívtam, amikor a gornyik vissza került.

Na, mi az, Mitru?

Albakiak... A községi ridegcsordával...

Bolond dolog...

A gornyik felvette a földről és nyakába kanyarította a tarisznyáját (a hanyatló napban megcsillant a sárgaréz mo néta), aztán cigarettát sodort, reágyújtott és mélyen leszívta a füstöt. Csak azután kezdte:

Ezt raportálni kell Gál úrnak... S az úrfi még ma a Kucsulátra érhet...

Helyes – bólintottam, mert Gál úr az én Gergely bá csikám volt. – És te?

Még széjjelnézek másfelé is itt körül.

Más csordákra is gondolsz?

A községi legelőkön egy szál fű sincsen már. Szárazság van, úrfi.

Igaz!... De holnap reggel azért Tyikán legyél...

*

Meghajtottam a kicsi lovat, és még derengett, amikor Zmi dánál átláboltam a patakot. De sűrű volt a sötétség, amikor a kucsuláti tisztásra megérkeztem. A fiatal hold sarlója udva ros homályban pislogott, s a nagy erdészház ablakából lám pafény sárgállott ki az éjszakába. A kutyák ugattak, és a házból a tornácra ember jött ki.

– Ki az?

Megösmertem a hangot:

Jó estét, Gergely bácsi.

Te vagy az, fiam? Hogy kerülsz ide? Na, gyere be, s most ne bajoskodj a lóval, majd eligazítják azt... Hej, Vaszi!...

*

... Az asztalnál az erdészgyakornok ült, előtte jegyző könyvek számokkal. Barna, jóképű fiú volt, még egészen fia tal, csak az ősszel került volt ide, egyenesen Selmecről. Martin Ferencnek hívták.

Fáradt voltam, leültem az asztal mellé. Ételt hoztak s elém tették. Gergely bácsikám állott és pipázott.

– Egyél – mondotta és mást nem szólt s nem is kérde zett semmit.

Éhes voltam, hát ettem. Forró teát is hoztak: megittam.

– No, most beszélj!

Referáltam: a határhalmok a Marsoaján kidöntve, és az aljban, Călineasa iránt, legel az albaki csorda...

A gyakornok öklével az asztalra csapott.

– Bitangok.

Gergely bácsi megnyomogatta ujjával pipájában a dohányt, pöfékelt néhányat, aztán csendesen csak ennyit mondott:

– Szárazság van, fiatalúr...

*

Alig pitymallott, már nyeregben ültünk öten: a bácsikám, a gyakornok, két erdővéd és én. Tyikán frustukoltunk, és közben Togya Mitru, a gornyik referált:

– Másik csordát is láttam. Nagy csordát. S ez a scărişoa raiaké, a Piatra Roşu iránt legel. S a csordával emberek. Sok ember is...

Frustuk után hatunkkal kapaszkodtak fel a lovak a Dealu Calului hátára, és délfelé meghallottuk a kolompszót arról a tájékról, ahonnan tegnap is hallatszott. Itt a lovakat meg békoztuk és gyalog ereszkedtünk le a fák között. S amikor az erdő szélén kipillantottunk, alattunk a Marsoaja téres tek nőjében ott legelt a csorda. Körülötte néhány pásztor meg csoring, és a csordán felül, a domboldalon, öreg fenyő ár nyékában is emberek álldogáltak egy csomóban s mozdulat lanul, széjjel vetett lábakkal, hosszú botokra könyökölve. Va lahányan a fűben is hevertek.

Hirtelen négy-öt hosszú szőrű, lompos kuvasz pattant fel a fűből és nyargalt felénk üvöltő ugatással. Mire az embe rek felénk fordultak, s a fűben heverők is feltápászkodtak.

– Mintha vártak volna minket – mondta Gergely bácsi kám. Aztán reám pillantott: – Itt maradjatok.

Ketten a gyakornokkal indultak az emberekhez, akik meg sem moccantak, csak állottak a botra támaszkodva, kar jukra akasztva hosszú nyelű balta.

Mit beszéltek: nem hallottam, de láttam, hogy a gyakor nok hirtelen emeli a puskát, és tusával mellbe vágja az egyik embert. Az megtántorodik, és ugrik is már két ember, és nincsen puska a gyakornok kezében.

Egy szempillantásig mintha megdermedt volna minden. Aztán látom, hogy a bácsikám húzza a gyakornokot vissza felé. Hátrálnak, és a gyakornok kezében revolver. S az em berek most megint csak moccanás nélkül velük szemben...

... Némán ereszkedtünk le Tyika felé. A gyakornok messze előttünk, és hallom Gergely bácsi hangját:

– Ebből pedig baj lesz...

Jól elmúlt dél, mire visszaérkeztünk Tyikára.

Ott én elsőben a lovam után néztem (ezt a munkát én vál laltam magamra, és szívesen végeztem, mert szerettem a lo vat): lenyergeltem, lekantároztam és istenesen lecsutakoltam, aztán megbékózva kicsaptam a többihez a patak menti kövér gyepre. Utána még megmosakodtam derékig a patakban és csak ezután mentem be a házba.

Benn az asztal terítve, az étel is rajta. Az asztal mellett a gyakornok, de csak ült, nem evett. Bácsikám állott a szoba közepén, és két levelet adott Mitru gornyik kezébe.

– Ezt a nagyobbikat Hunyadon a főerdész úr kezébe adod, senki másnak; ezt a kisebbet a zsandároknak. Amit kérdez tő led a főerdész úr vagy a zsandár, arra megfelelsz értelme sen. És most siess és ne kíméld a lovat.

A gornyik tarisznyájába süllyesztette a leveleket és ment. Bácsikám leült az asztal mellé.

– Mi is megszolgáltuk talán a mai ebédünket – mon dotta, és asztalkendője végét gondosan gyűrögette a gallérja mögé...

... Ebéd után fogtam a pokrócomat, lementem a víz mellé, és ott leheveredtem a gyepen. Még hallottam egy ideig, ahogy a legelő lovak tépték és harsogtatták a füvet...

*

A nap lement már, és a fiatal hold szelíden-sárgán bámult le az égről, amikor álmomból furcsán fájdalmas búgó-zengő hang serkentett fel: a tulnyiknak, a hosszú fenyőfakürtnek a hangja. Élesen hasított és kristálytisztán áradt széjjel a moz dulatlan estéli levegőben a különös melódia. Mindig ugyanaz. Komolyan mély, zengő-zúgó hangon kezdte, aztán hirte len magasra ugrott fel, és szilajon-élesen cifrázta-trillázta a levegőbe a maga riadóját, hogy a végén szelíden búgó, hal kuló sóhajtásban enyésszen el. S ha elhallgatott az egyik, valahol másutt mint a visszhang szólalt meg a másik, ugyan azzal a melódiával. Utána a harmadik, és szállott-szállott a tulnyikhang lunkáról lunkára, a völgyből felkúszott a hegy gerincre, és csúcsról csúcsra szökött át, amíg el nem halt a messzeségben. Hogy aztán újból kezdje, s talán éppen itt a tyikai oldalban.

A tulnyik a havasi ember drót nélküli távírója.

... A harmat lehullott, megfáztam. Fogtam a pokrócot és bementem a házba.

*

Másnap későn ébredtem és nagy mozgásra. Az udvaron lovak és a tornácon zsandárok frustukoltak. Megmosdottam és sietve faltam. Gergely bácsi parancsoló hangját hallom:

– Lovat nyergelj! Nekem és magadnak is.

Mire a lovakat a ház elé vezettem, üres volt a tornác is, udvar is, és gyakornok, zsandárok és kerülők éppen befor dultak az Apa Caldă menti út kanyarodójánál.

Már a nyeregben ültünk, amikor bácsikám mondta: – A főerdész elé megyünk. – És vesszőjével reávert a ló farára.

Egy futással értünk fel a Ciclul hátára, és nyeregből szál lottunk egy magános, terebélyes öregfenyő alatt, ott, ahol az ösvény kapaszkodik fel Gyurkuca felől.

– Arról kell érkezzenek. Addig leheverhetünk itt.

Az idő délfelé járt, a nap élesen tűzött. Az égen barna barátkeselyű keringett kifeszített, mozdulatlan szárnyakkal, és valahonnan messziről furcsán szomorú, elnyújtott, ritmiku san ismétlődő vonító hangok, mint siratóének jajgatása:

– Ha – uuu – ah ... Ha – uuu – ah...

Valahol húzzák a rönköt a csatornához.

*

Arra riadtam fel, hogy a lovam vidáman, élesen felnye rített.

Lovasok kapaszkodtak felfelé az ösvényen. Libasorban, ahogy az már itt szokás. Hatan voltak, és megösmertem az elsőt, széles szűgyű s szürke kancáján: a főerdészt. Utána sötét ruhás kakastollasok, vállukon keresztben a karabély: zsandárok. S az utolsót is megösmertem: a mi tyikai gornyi kunkat.

Nyeregbe ültünk és csatlakoztunk. Gergely bácsi halkan re ferált a főerdésznek, de csak annak a válaszát hallottam meg:

– Hiba történt, Gál. A gyerek még zöld, de azt mégis tudnia kellett volna, hogy itt a községi legelőket leperzselte a szárazság.

Bácsikám nem válaszolt, és a lovak szaporán kocogtak a hegygerincen. Innen a szem messze ellátott, de sehol egy lélek, semmi mozgás, semmi hang. Csak mozdulatlan, forró levegő, a távoli hegyek; párásak, élük beleolvad az égbe, mintha fátyol borult volna reájuk. S a hátamon végigcsorog az izzadság.

Ritkás erdőbe lovagolunk be, az erdőn túl a Marsoaja nagy, virágos lunkája a határdombokig. Szorosan egymás mögött haladunk most, legelöl Gergely bácsikám, s néha a földre mutat le.

Friss ganéj és friss nyomok.

Aztán hirtelen megrántja a szárat.

Csend!...

Moccanás nélkül állanak a lovacskák, és tisztán, élesen hallatszik a kolompszó. Állandóan, szinte ritmikusan.

– Nem legeltetnek. Terelnek.

Most hirtelen messziről is fülbe hasító, élesen trillázó síp szó: zsandársíp. S mély, döngő kutyaugatás. Sok kutyáé.

– Megcsípték őket.

A zsandárőrmester szájába veszi a rézsípot és belefúj. A lovak felhorkannak. S mint visszhang, felel a messzeségből a másik zsandársíp.

– Előre!

A félhomály ritkul, az erdő szélére értünk, s már lenn is a nyeregből. Kikémlelünk a fák közül.

Alattunk a lunka teknőjében sűrű, tömött rendben halad a csorda. Hajtók terelik és kutyák meg csoringok hajkurásszák az elmaradókat s a kitörni próbálkozókat. S a csorda éle a lunka kijáró szorosához közeledik.

Halk parancsszó, és a zsandárok feltűzik a karabélyokra a hosszú hegyes szuronyt, s aztán súlyban a fegyverrel ki lépnek a fák alól.

– Sztáj! – süvít a kemény zsandárparancs, s utána mint pont a mondat végén, csattan egy rövid, éles puskalövés.

S hallom azonnal a választ a túlsó messzeségből, mint a visszhangot:

– Sztáj! – S utána a csattanást is.

S hogy arrafelé pillantok, lám, ott is, a Marsoaja túlsó peremén is zsandárok lépnek ki az erdőből, súlyban a szu ronyos karabéllyal, s a gornyikok meg a gyakornok, ama Martin Ferenc.

A teknő mélyén pedig mintha most megdermedt volna az élet és megsiketült volna a hang. Mert áll már ott a csorda, állanak körülötte a hajtók és csoringok, s külön a csorda mögött egy csomóban állanak a condrás emberek és a terü vel megrakott szamár. S hang nélkül, behúzott farokkal el suvadtak valamerre a lompos, vad csordakutyák is.

Csak a kakastollas, nagy sötét zsandárlegények ereszked nek kemény, ütemes lépésekkel itt is, túlfelől is a lunka pereméről le, a csorda felé.

– Mehetünk mi is – hallom a főerdészt, és kilépünk a fák alól mi is és megyünk némán a zsandárok nyomában.

Most hirtelen elhomályosodik az ég, a hanyatló nap elé napnyugat felől fekete fellegek gomolyognak. A forró le vegő sűrű és fullasztó. Erősen sötétedik.

... Aztán váratlanul:

Hosszú, éles, vijjogó kiáltás, mint a hasító kés.

Állok. És áll a főerdész, és áll Gergely bácsikám. S álla nak előttünk a zsandárok is. S amott túl is, homályosan lá tom csak, de állanak ott is a zsandárok és gornyikok, és a gyakornok is áll.

De a lunka felső peremén a fekete erdőből emberek ug rálnak ki, és furcsán szökdösve nyomakodnak lefelé az oldalakon. S nyomukban is emberek, sokan és mind többen és szilajabban és sebesebben; a nyakukba vetett condra rán gatózva libben jobbra-balra minden ugráló lépésüknél.

– Sztáj!

De a zsandárok állanak és mi; azok ott mintha még na gyobbakat szöknének. És az erdőből még egyre jönnek és jönnek és nyargalnak a többi nyomában. És lám, most meg mozdult a csorda...

Kurta vezényszó, és hallom a kemény, kettős csattanáso kat: a zsandárok élesre töltenek. Kezemben a revolver, és hüvelykujjam a biztosító gombot nyitja.

Kemény, kegyetlen roppanás: ott túl tüzeltek a zsandá rok, s egy pillantásig mintha megtorpant volna az emberek futása. Éles, ijesztő kiáltás, s lám, újra meglódultak. Tömö rülnek, majd kettéválnak: egyik részük a túlfelőli zsandárok felé, másik részük egyenesen felénk nyomakodik. S lenn a csorda megy, halad sebesen, mind sebesebben, az eleje már a lunka kijáró szorosában van.

Még egy kiáltás, megint roppannak a fegyverek itt is, túl is. Aztán egy erős, komoly dörrenés. Utána még egy és még...

A főerdész mellett állok. Alig látok már, pedig meresz tem a szememet. Valaki aztán nagyot ránt rajtam, és már hason is fekszem, arcom a fűben, és a fülemet szaggatják az éles csattanások.

Sokára emelem fel a fejemet egy kicsit és körülpillantok, és lám, a sűrűsödő sötétségben szemem hiába keresi a csor dát, az már nincsen a lunkán, s még a hangját sem hallom. De előttem messze emberek mozognak – bár inkább csak érzem, mint látom őket. És élesen csattan ott egy-egy lövés, s tompán dörren reá a válasz is. De mind messzibbről és mind halkabban...

S ekkor ebbe a sötétbe boruló éjszakába egyszerre csak vakító-cikázó villámlás és szívet dobbantó, reccsenő csatta nás hasított bele, s a nyomában reánk zuhant vaksötétségben megdermedt minden élet és megnémult minden hang. És nem mozdult semmi. És puska sem szólt, sem csattanó Kro pacsek, sem döngő parasztpuska. És a szemem sem látott már semmit...

Aztán suhanó széllel lekoppantak az első súlyos esőcsep pek és most hallom a zsandársíp éles, hívó szavát, s nyom ban utána Gergely bácsikám hangját is:

– Vissza, emberek! Itt a zivatar ...

... Mert az ember perlekedésébe beleszólt az ég...

*

A lovacskák nyugodtan legelésztek az erdőszélen. Gyenge lámpás világánál egyik társuk vállát kötözték a zsandárok.

Aztán kantárszáron a lovakkal botorkáltunk, csúszkáltunk egymás nyomában Tyika felé. A nyakunkba zuhogva öm lött a hideg havasi zápor.

*

Másnap délután ismét fenn voltunk a Marsoaján. A fő erdésszel, Gergely bácsikámmal és a gyakornokkal együtt én is. A gornyikok a kidöntött határsasfákat állították vissza, és én reájuk festettem a térkép számait. Tíz zsandár strá zsálta a munkát.

És ahol a nagy hegyi ösvény az erdőbe kanyarodik, bocskoros, condrás emberek dolgoztak. Körülöttük sűrű tö megben az erdő szélső fái alatt nagy néma sokaság; embe rek, asszonyok és gyermekek. Nézték a dolgozókat, akik lyu kat csákányoztak a kő között. Nézték, ahogy aztán más emberek hosszú, nagy keresztet állítottak a lyukba, s a tö vét kövekkel ékelték és földdel bedöngölték. Akkor az em berek és asszonyok és a gyermekek mind megmozdultak. Köveket hoztak és körülhalmozták a keresztet. Némán, szó beszéd nélkül. Aztán elmentek, be az erdőbe. És csak onnan az erdőből és nagy későre hallottam hosszú, elnyújtott asz szonyi jajgatást, ami lassanként elhalt.

Odamentem az új kereszthez. Simára bárdolt fájában durva véséssel két kereszt. Az egyik alatt egy név: „Mátis George„, a másik alatt is egy név: „Nyág Nyikoláe„ És alattuk az írás:

„Au murit pentru libertatea pădurilor.„

Megfordultam: zsandárok állottak mögöttem, mozdulat lanul, lábhoz tett fegyverrel.

*

Régen történt ez, még a század legelején. Azóta sok idő telt el. Nagyot fordult a világ körülöttünk, és merőben meg változott sok minden a havasban is. Mert a havas, ez a mi havasunk itt, már nem az egykori uraságoké. A bihari részek nem uralják a váradi püspököt, s Aranyosban csak emléke maradt az Andrássy grófoknak, és szél járja az Ur mánczi kastélyt ott a Béles torkában. Nincsenek urasági vadaskertek és pisztrángos tavak Járavizén és a Kucsuláton, és nincsenek címeres határhalmok a Marsoaja nagy lun káján.

És eltűnt a kereszt is, akire valamikor reárótták az embe rek, hogy Mátis George és Nyág Nyicoláe meghaltak ott az erdők szabadságáért.

Arra a keresztre nincsen már szükség, mert a nagy per nek immár vége van: szabad a havas.

... De!... jó lesz vigyázni reá, emberek.

Hogy ne pusztuljon róla tovább az erdő, ne apadjanak el a vizek, ne szikkadjanak ki a virágos kaszálók, ne kopa szodjanak meg a bársonyos, fűszeres legelők. Hogy gyógyul hasson meg a havas. Legyen újra fiatal és vidám és hatal mas a havas. Ez a mi szépséges, drága havasunk.

1930