nyomtat

megoszt

Pontos idő. Novellák
Medgyesi Emese
ARARÁT-EXPRESSZ

ARARÁT-EXPRESSZ

Hajnal óta egyenletesen nőtt az ár. A régi töltésen túl senki nem merészkedett, pedig a víz nem vette még birtokba árterületét. Gyutacs is ott csellengett. Nézelődött, alkalomadtán együttérzett a jórészt ismeretlen kétségbeesettekkel. Alig derengett, mikor a városnak ezen a részén – az alacsony fekvést okolták – feltört a víz a kanálisokból. Rossz álmú némberek eszeveszetten jajveszékeltek kitárt ablakaikból. A felriadtak egy része megfontoltan számigált, számba vette élelmiszerkészletét, becsülgette az építkezések megbízhatóságát, ők nem mozdultak. Mások magukhoz vették nélkülözhetetlennek vélt haszontalanságaikat, belegázoltak az iszapos áradatba. Jó részük az ácsingózók segítségével vergődött fel a töltésre, többnyire ragaszkodásuk tárgya nélkül. A menekülteket közrefogták a bámészok, kérdésekkel zaklatták, s ők, ha a csődületben nem akadt ismerős, sem a Felsővárosban rokon, kinél meghúzódhattak volna, vacogva támaszkodtak a korlátnak.

Pici Laji sokáig habozott. Végül a helyzettel összeegyeztethetetlen étvágya és üres kamrája bírták távozásra.

Utolsók között érkezett a töltésre. Tempósan úszott. Vállán foltokból tákolt bőrzsák. Bal kezét magasra tartotta, gyöngyházberakásos ládikót menekített. Ötven méterről kinézte magának Gyutacsot. Kilégzéskor, két karlendítés között neki rikoltozott. A „cél” dühöngött, s hibáztatta magát, minek állt az első sorba s a töltésnek épp ezen a szakaszán!... Morogva üdvözölte a partraszállót. Elálldogáltak még egy keveset, aztán nekivágtak a Daragambnak.

Reggeli csendben, riadt utcákon szivárgott utánuk a vízzúgás, lopakodott az iszapos piszokszag.

A Víztelep utcától érezhetően csökkent a hőmérséklet. Pici fogai mambo ritmusban kocogtak, nedves ruháját testére feszítette a szél. Gyutacs helyrajzi magyarázattal szórakoztatta. Növényneveket is emlegetett, egy-egy illatsávban megállt, húzta az időt. Megszenvedtette Picit. Szándékosan ködösített:

–     Különbejáratú fülkéd lesz, öregem!... Ágyad három szinten. Tükör, lenyitható kisasztal, hamutál. A falon képek, fejed felett ládikód, degesz zsákod... (Végigvágott védence poggyászán. Csalódva tapintotta a ruhagöböket s fémgombokát valami veddfelkén.) – Aranyélet! – harsogta hamisan. Fulladt hegynek fel, bár bevallása szerint nyaranta napjában kétszer tette meg az utat a vagonig és vissza a városba. Egyre gyakrabban pihent s hosszabban rostokolt. Bosszantotta Pici vacogó érdektelensége: eszébe jutottak régi sérelmei. Laji tavaly kölcsönkérte és leette ünneplőjét. Gátlástalan fickó – számtalanszor bebizonyosodott. Vendégszeretete lelohadt, előrukkolt kikötéseivel:

–     Öt percnél többet nern ülsz a budin, mosdóvizet kiki magának hord, üríti a piszkosvedret. Szappant, borotvát kaphatsz, ha megtéríted... Csak én használhatom törülközőmet... A folyosón nem füstölsz, nem illetlenkedsz Betársulsz az élelem árába.

Gondolkozott, nehogy kifelejtsen valamit. – És – nyomatékosította szavait himbálózva – rokonommal rendesen viselkedsz, semmiben kárt nem teszel. Semmiben!

Pici apró bólintásokkal helyeselt. Mindenbe beleegyezett, Gyutacs mégis ötölt-hatolt. Visszapillantott, szörnyülködött. Az Alsóvárost mintha vízre építették volna, kávébarna, ellenséges árra. Szidefess szitakötők a helikopterek; itt-ott pontok zubognak belsejükből. Elsősegélycsomagok, kenyér, pokróc, konzervek.

–     A Gyártelep – érzékenyült el Gyutacs. Aggodalma átkomorlott Pici miatti bosszúságán. Gyomorszája, torka összeszorult. – Nagyon alacsony házak. A munkások maguk építették. Nem túl magasra, a fűtés miatt, Apám is... – kezdte volna, de hogy Laji magában előreindult, utánasietett. Ha a vendég felnéz, a Víztorony irányában, a törpefenyősor fölött megpillanthatja az első osztályút, és Gyutacs semmit nem akart elszalasztani.

A Daragamb teraszos kiszögellése szabályos téglalap, zsenge fű borítja. Szőlősök övezik, pepita telekfoltok. Rajta sínpárdarab, s azon első osztályú vagon, Gyutacsék családi öröksége. Domború teteje vidám spenótszínű. Alumínium ablakkeretei messze fehérlenek, mélyítik az alájuk pingált óriáskeresztek mályvaszínét. Nem kirándulók vagy a légierő megtévesztésére festette Gyutacs; szimbólumnak sem szánta mázolmányát. Alsóvárosi garzonja északkeleti fekvésű, s bár messze a Daragambtól, a Víztorony s a keresztek színe támpontot nyújtanak tekintetének, ha az örökség látványában – rendszerint szürkületkor – megnyugvást keres. Ilyenkor enyhe bizsergést érez tarkóján.

Pici Lajit annyira igénybe vette kiszolgáltatottságának tudata és a hideg, hogy észre sem vette: a Víztelep utca kaptatóvá szűkült, az pedig ösvényre váltott, gyepszőnyegbe torkollt. Védencének érdektelensége elgondolkoztatta Gyutacsot – az előnytelen perspektívát hibáztatta. Gyorsan Pici elé került, távolabb húzta, és szembefordította büszkesége tárgyával. A látványtól? Laji jóságos arca kiismerhetetlenül ráncosra zsugorodott, elcsitult ajkának vitustánca. Az óriási I-es megtette hatását; a mályvaszín keresztektől tanácstalan lett.

–     Hányas vagyok? – fordult Gyutacshoz mint tájékozatlan, ám civilizált utas.

–     Harminchatos, a bal felében – válaszolt a vendéglátó készségesen, és elhatározta, hogy felkíséri; emlékeztetni akarta kikötéseire. Pici azonban nem mozdult. Hosszú másodpercek kercegtek víztől megkínzott karóráján.

Gyutacs méltányolta vendégének áhítatos csodálatát. Hogy Pici ocsúdott, nyomban ugrott, nyitotta az ajtót. Felszállt, és felsegítette, mint egy gyengébb nembélit.

Plüss, évtizedes doh-, elhanyagolt illemhelyek ammónia- és vonatok ősi karbolszagának keveréke fogadta a belépőket. Pici a hivatásos becsüs tapintatával nézelődött: az ablakokon nincs függöny, viszont örökérvényű rajtuk a drapp lerakódás. Jobbra étkezőtér – asztal, kármentőrácsos söntés; sajnos, 00 feliratos beugró szomszédságában. Utána fülkesor, első a mosdó. (Majdnem) hagyományos vagonkép. A folyosón, az ajtók fölött sáfrányszínű szárítókötél. Két import női bikini, egy pár térdharisnya és szakadt szvetter szárad.

–     Nőstényeket is menekítettél? – kezdte nagy hangon faggatózását Pici. – Azt hittem, én vagyok az egyetlen!

Gyutacs másféle kérdezősködésre számított; utálta a heccet, mint a késelést.

–     Beszélj tisztességesen – válaszolta elutasítóan.

A fülkeajtókon Pici hiába kereste a helyek számozását.

–     Harminc...

–     Hat, hogy fontosnak érezd magad. De még apám lefeszegette őket. Fiókomban tartom, dominózni. Itt a helyed – közölte. Száraz hangja, előrelendített mutatóujja elől Pici behátrált a kijelölt fülkébe. Gyöngyházberakásos ládikóját feltette a csomagtartóba. Először feje fölé, aztán lábtól és átlósan, nehogy kontár kezek prédájává essék.

–     Az én vagonom – vihogta mutogatva. – Egyszer megmutatom, mi van benne – ígérte, bár óvta a csalódástól: – Jóra ne számíts, bikinik kizárva!

És levágta magát az ülésre. Porzott lendülete.

Gyutacs megbánta hajnali döntését – hogy bokáig érő vízben elsők között menekült az Alsóvárosból – és kíváncsiságát, amiért nem mozdult a töltésről még akkor sem, mikor a földszinti lakásokban a vízállás elérte az egy métert. Flórenc – tudta Gyutacs, hogy unokahúgának készpénze kevés, de gyanította, hogy takarékbetétje jelentékeny – elboldogult volna, míg visszahúzódik a víz. Most nem rettegné Pici kártékonyságát.

Nem először érezte tehetetlennek magát amiatt, hogy egyidős Pici Lajival. A fátum packáz személyével – szögezte le diákkorában letargikusan egy filozófiaórán. A tény következményei – Gyutacs mostani kényszerű együttlétük jövőjét fontolgatta – koruk előrehaladtával súlyosodtak. Gyerekkorukban Lajka miatt Gyutacs több fenekest kapott, mint egyéni csínytevéseiért. Pici kitörte volt Gyutacs íróasztalának lábát, majd a kamaszt megszégyenítette szerelme előtt. Tavaly kölcsönkérte és tönkretette ünneplőjét.

–     Barátom... – kezdte volna szemléjének kiértékelőjét a vendég. A megszólított azonban elsietett. Leszállt, és eltűnt a teraszos fennsíkról. Pici utánanézett. Azt hitte, Gyutacs visszatér a városba, de észbekapott: az út ellenkező irányban van. Gondolta, a szőlősök között rövidít. Felállt, tapogott. A tapintatlan emberek éber érzékeivel vette birtokba fülkéjét. Újra kipróbálta az ülés rugózását, le akarta nyitni az ablakot, de mert nehezen járt, elállt szándékától, belevicsorgott a tükörbe. Illetlennek ítélte házigazdája szótlan elvonulását, még akkor is, ha – korgó gyomra ihlette a mentséget – élelemért ment; figyelmébe kellett volna ajánlja az összkomfort többi tartozékát!

Gyutacs alakja mint zsongó húr vagy bizonytalan pálcika bukkant föl a láthatáron, melynek közepén – ölében – fehér pont éktelenkedett. Az „elmetszett” alak letette terhét, s ráült pihenni. Pici Laji közelebb hajolt az ablakhoz: nagy követ hurcolt Gyutacs. Lehetetlenül fogta, kínja messze látszott. „Akarnok vakond” – mormogta a vendég. Indult, hogy segítsen, de Gyutacs elutasította. Annyit és úgy akadékoskodtak, hogy Pici attól félt, megmagyarázhatatlanul dühös társa végül a lábukra ejti. Félreállt. Gyutacs a síntöredékeknél lepakolt, de visszaindult, újabb kőért. Négyszer fordult. Egyre fáradtabban, növekvő időközönként. Pici fázott szikkadó vászonnadrágjában, mégsem menekült fülkéjébe. Nem tudott betelni sem a processzió, sem a mályvaszín keresztek látványával. Foglalkoztatta a talány is: minek az óriáskövek?

Gyutacs mint nyugtalan pillangó cikázott a vagon körül. Végül csak fellódult a magas vaslépcsőkön, s látható indulattal csattogtak léptei a folyosón. Vastárgyak kocolódtak, závár csattant. Ismét láthatóvá vált kezében – mit Pici fegyvernek hitt – rugós nyelű játékásója. Sorra vette a sínpár csücskeit. Mindenik előtt letérdelt, s az odahurcolt kőnek göbbenőt kapart. Aztán rögzítette támasztékjait. Előszeretettel nyomkodta őket, mint ki fát ültet. Később fel is állt rájuk. Arccal a város felé fordult – pillanatnyira sem feledkezett meg az eseményekről. Bár látszólag nem törődött vele, Picit sem vesztette szem elől. Mindent az ő kedvéért tett. Nem bosszúból, ahogy kamaszként megfogadta; féltette a vagont, Flórencet, magát.

Pici Laji jelenléte rossz ómen, pedig arca jóságos – renyhe elégedettséget sugároz –, természete szelíd. Viszont érzéketlen, s ezért magabiztos. Jellemének ecsetelt vonásai beláthatatlan következményeket rejtegetnek. Gyutacs sohasem gondolta volna, hogy családi perpatvar hőse lesz íróasztalának törött lába miatt, sem hogy gátlásosan feszeng majd olajfoltos öltönyében, és végül agglegény marad kamaszszerelmének csődje nyomán.

Laji jóvoltából lett fatalista, mégis óvintézkedésekre fanyalodott, annyira megrémült pártfogoltjának bimbózó biztonságától, testi erejétől. Nem kételkedett Pici szándékainak nemes voltában, még a fenekesek okozta szenvedések vagy az íróasztal-incidenst követő vallatások idején sem. Ma azonban, ahogy leült és beleremegett lendületébe a kocsi, messzehangzó dörrenéssel lecsapódott az úgy felejtett vécetető. Gyutacs elhatározta, hogy rögzíti a kerekeket.

–     Hallod-e – szólította érdeklődő hízelgéssel Pici –, enni hol fogunk?

–     Ki-ki magánál.

–     Mit? – türelmetlenkedett.

–     Mi szem-szájnak ingere – vetette oda Gyutacs, de megszánta a csapzott melákot. – Reggelire a vendégem vagy. A söntésrácson, az ebédlőben tojást, savanyúságot találsz.

Pici nem kérette magát.

Gyutacsot marcangolta aggodalma. Sötétbarna a láthatár a szőlősök fölött; víz alá került az Alsóváros. Fortyogott tehetetlenségének indulata. Pici után nézett – rossz szájízzel gondolt a hétvégére. Azt tervezte, sosem veszíti szem elől a vendéget. Ha az ár apad, elhiteti vele, hogy odalenn szükség van erejére. Hálás lesz, hogy távozhat...

–     A tojások! – kapott észbe. Fájdalmasat nyögött, hogy Flórenc fülkéjén megrebbent a függöny. Bosszantotta unokahúgának érdeklődése. Rohant az étkezőfülkébe. Üresen égett a turistatűzhely; Pici arcán, a mosogatólábos fölött, boldog emésztés jele éktelenkedett.

–     Takarékoskodni kell! – sziszegte neki szigorral Gyutacs. Nem voltak illúziói az elfogyasztott tojások számát illetően; gyakorlatiassága ösztökélte kérdését.

–     Hányat ettél? – bökött a szakajtó felé.

–     Tizennégyet – közölte teljesítményét Pici. Beszédes mozdulattal igazított foltos ingén.

–     Az Alsóváros víz alatt van – kezdte szónokias megrovását Gyutacs. Pici kételkedett, mert jóllakottan merészebb volt.

–     Honnan tudod?

–     Kiszámítottam.

–     Bakot lőhetsz – akadékoskodott.

–     Elismerem, mégsem fogsz ekkora adagokat zabálni.

–     Betársulok... Magad mondtad – alkudozott Pici.

–     Rendben. Tojás helyett azonnal tojást hozol, hús helyett húst – bármilyent, nem válogatunk –, s így tovább.

–     Miért következik mindez a vízállásból? Idáig sosem ér el, vagy ha igen, sokunknak minden mindegy lesz!...

–     Ha tőlem függne... – Gyutacs türelmes magyarázatba kezdett, de fellengzősnek vélte felütését. Helyesbített: – Ha jól okoskodom, a felsővárosi boltokban hoszszú ideig csak elsődleges dolgokat fognak árulni. Várandósoknak és gyerekeknek kenyeret, tejet... talán konzerveket is.

–     Akkor mit akadékoskodsz? – fortyogott Pici.

 – Mert piciny gyomrod telhetetlen, holott nem tartozhatsz a kivételezettek közé.

Pici egyetértett a közléssel, mégis megbotránkozott Gyutacs udvariatlanságán. Szembenézett vele: éreztetni vélte sértettségét. Eszébe villantak az úton elfogadott kikötések. Eredetileg ki akarta mosni a rántottás lábost, de úgy vélte, hasonló esetben semmi nem kötelezi. Felállt; köszönetét letudta a sértésben. Döngő léptekkel távozott.

Gyutacs összeszedegette a zaba romjait. „Csak ne nőne tovább az ár...” A kicsipegetett kenyérbelet papírzacskóba, a karéj darabokat üres cipősdobozba, a lábost a mosatlanhegyre tette. Lekecmergett a kocsiból. A mosdó alól, a talpfákról kiemelte a piszkosvedret; fintorogva indult vele a gödör felé. „Holnaptól ő viszi...” – fogadkozott, bár nem emlékezett, leszögezték-e idejövetelekor.

Felindultan ereszkedett alá a városba. Gombócféle állandósult torkában.

Dohogása felvidította Picit. Röhögött, hogy elképzelte: ha a sín nem torzó, Gyutacs elgördíti a kerekek támasztékjait, s ládikóstól, vagonostól visszalódítja őt az Alsóvárosba!...

Flórenc megvárta, hogy unokabátyja alásüllyedjen a törpefenyők mögött. Sikerült nesztelenül megpattintania fülkéje ajtaját, mégis kikémlelt, mielőtt elindult volna. Savószín szemei megszürkültek a fürkészésben. Krákogás, köhintés eligazíthatta volna, hol tartózkodik kíváncsiságának tárgya, de a martalóc honfoglaló példás csendben ült. Pici bizonyára szívesen tett volna kedvére, de – szokatlan tünet – lefoglalta helyzetének ízlelgetése. Szikkadt farzsebén dobolt tenyere.

Riadt tipegéssel száguldott a folyosón Flórenc. Dioptriái miatt félénknek tűnt s ellenszenvesnek, pedig kíváncsi volt. Kezével – mintha fékezne – végigpengette az ajtók fogantyúit. „Líbiai futótyúk” – gondolta róla Pici. Szőke sörénye szánalmas kóc – „kontya nehéz göb parányi eszén.” Mégis izgatta a tünemény, ki az ebédlőben nekilátott felszámolni a mosatlanhegyet, s a szokásosnál zajosabban rakosgatott. Pici utána settenkedett. Ujjai szambát kopogtak az ajtófélfán, aztán megszólalt:

–     Gyuti mióta szállásol kerubinákat?

–     Az Úr szándékai kiismerhetetlenek... A szükség, lám, szatírokat is idekényszerített! – Flórenc nyelvét a düh oldotta meg. Aggodalmas pedantériája, melyet – mint a vagont – nagyapától örökölt, tette unokabátyjának szövetségesévé. Kevés pénzből, egyedül élt. Telente mozgalmas albérleteket váltogatott; kora tavasztól késő őszig Gyutaccsal a Daragambon, a vagonban húzódtak meg. Olykor, néhány hétre, hárman lakták. Nők csapódtak kettősükhöz, kik Flórenccel tartózkodóan viselkedtek. Távozásuk okát Gyutacs eltitkolta, utólag makogva mentegette őket. A nők nyomán a rokonok dühös indulattal renováltak: rúzsfoltoktól tisztították a poharakat, kefélték a púderport az ülések bársonyáról; némán sok mindenre fogadkoztak.

Flórencet nyugtalanította az új vendég. Nemcsak neme volt szokatlan; rossz jelnek tekintette, hogy az Árvíz reggelén hozta Gyutacs, s ráadásul milyen szaggal! Biztosra vette: ő rondított a mosogatófazékba. Miközben szavainak hatását leste, egyúttal fintorgott.

–     Lököttek vagytok – fitymált Pici.

–     Én és még ki?

–     Gazdánk.

 –    Én – egyenesedett fel Flórenc a sikálásból, mert végzett a kérdéses lábossal – társtulajdonos vagyok. (Öntudata saját magát is meglepte.)

–     Rokon?... – visszakozott Pici. Azt méregette: Gyutacs inas alkata nőben nyűhetetlen. A száradó bikinik mégsem illettek hozzá. Válasz helyett érdeklődött Flórenc:

–     Odalenn?

–     Nő a víz. (Ez volt az egyetlen lehetséges felelet.)

–     Melyik részen lakott?

–     Bolgárréten.

–     ...(A nőn meglátszott szégyene, s az, hogy mérlegel.)

–     Ott-ott – röhögött Pici, mert kitalálta, miért hallgatott el. Közelebb húzódott hozzá, s feltette sorsdöntő kérdését:

–     Hogy hívnak? – vakmerősége tudatában várt kéthárom kislábosnyit. Mielőtt sorra kerültek volna a lapítók, rávillantak a dioptriák:

–     Flórenc.

Pici hallgatott. Várta, hogy ismét ránézzen új ismerőse. Mikor végre felpillantott, a nő apró mellére bökött: – Pici – mondta. Kis szünetet tartott; később fűzte hozzá – Laji.

Flórenc elpirult.

Rossz, de színes hírekkel tért meg Gyutacs. Annyira a látottak hatása alatt állott, hogy fel sem tűnt neki, hogy unokahúga fülkéjében találta Picit. Ezek ketten megmosolyogták szabatos szólamait, melyekkel az eseményeket ecsetelte. Hangosbemondók kliséit harsogta. Szemforgatva elöntötte az ivóvizet – a frisset fel kell majd főzni, a vedret fertőtleníteni. Általánosságokat mondott, de meggyőzően rendelkezett. Annyira, hogy Pici engedelmesen indult a forráshoz, s egyúttal a piszkosvedret is vitte.

–     Az alsóváros fő utcáin olyan erős az ár sodrása, hogy csak mellékutcákon merészkedik egy-egy csónak kenyérért, ivóvízért. Így szállítják ismerősökhöz a magukra maradt gyerekeket, orvos közelébe a terhes nőket. Az útkereszteződéseknél köteleket feszítettek keresztülkasul; erkélypárkányokhoz, zászlótartókhoz erősítették... Maga látta a Vértoronynál: többeknek sikerült megkapaszkodniuk. „Életmentő kezdeményezés” – harsogta átszellemülten, majd hozzátette: „És a vízszint még emelkedik...”

Flórenc tekintete kifürkészhetetlen a dioptriák mögött; Pici arca újra ráncos.

–     A töltésről mindenki elmenekült – részletezte Gyutacs. – Utoljára az a bicegő, könnyes öregasszony, aki hajnal óta ott állt, mikor átgyalogoltam a vízen. Üzenni akart valakivel a lányáéknak – magyarázta, mert szégyellte személyes kötődését –, várta, hátha menekülnek. Hazaszaladt főzni is... meglehet, hogy azalatt találkoztunk, Laji.

–     Mi történt vele? – kérdezte csendesen Flórenc.

–     Erővel hoztuk el. A Hangya utcai kerteken keresztül menekültünk, mert a Híd alatti út is víz alá került. Hokedliket támasztottak a kerítéseknek; az öregeket át kellett lökni a túloldalra.

Flórencet elborzasztotta a hajléktalanság gondolata; tovább faggatózott: – S onnan?

–     Egyenes út a Kálvária. Helikopterekből katonai sátrakat dobtak oda le, s kenyereket.

–     Lehet rajtuk vitatkozni, miattuk tülekedni.

–     Biztosok ereszkedtek alá a kötélen. Kijelölték a sátrak helyét, és hozzáláttak a perváták ásásához. Feljegyezték a személyi adatokat, statisztikákat rögtönöztek. Egyenlően osztják el az élelmet, bár van, aki különleges elbírálás alá esik. Napiparancsokat függesztettek a sátorlapokra...

–     Melyben elrendelték az elrendelnivalókat – következtetett Pici. Gyutacs legyintett, de a közbeszólás eszébe juttatta korábbi elhatározását.

–     Számba kell vegyem tulajdonunkat – szögezte le. Flórenc, aki sosem merte volna megkérdezni, miért nem hagyta kinn az ebédnekvalót, elértette. Igénytelen volt, nélkülözött már többet is.

Pici ocsúdott; Flórenccel hamar telt a délelőtt; ő még nem mosdott. Az iszapszag ingerlékennyé tette; azt hitte, ruhájából árad, pedig a Daragamb környéke telítődött vele. Gyutacs kijelentése gyanakvóvá tette.

–     Minket is koplaltatni fogsz?

–     Egy étkezésről kell lemondanod. A kábelek nagy része a folyó felső szakaszánál elszakadt – magyarázta máris, miért s hogyan. – Míg a víz vissza nem húzódik, szünetel az áramszolgáltatás. Flórencnek és nekem van elemlámpánk – most tudatosodott benne, hogy a lány fülkéjében talált rájuk, bár tudomása szerint nem ismerték egymást –, de az annak jár, ki este megy a gödörhöz. Hamar, fekszünk – győzködte Picit. – Álmaid álmának hódolhatsz: nincs vekker a Daragambon. Az alsóvárosi szirénákat sem húzzák meg az elkövetkezőkben. Én majd friss jelentésekkel érkezem – vigasztalta, mert szavai láthatóan, elkeserítő hatást gyakoroltak a férfira.

Gyutacs Flórencet utasította: – Nagyapa mérlegén kimérjük a kenyeret!...

Befejezte Picivel a beszélgetést; szerette volna, ha távozik, de ő nem mozdult. Gyutacs elvesztette türelmét. Fejét rendszeresen a fülkeajtó irányába biccentette; jelzése félreérthetetlen volt. Flórenc soha semmit nem tett  unokabátyja ellenére, valószínű, nem is esett nehezére a különcségekhez idomulni: rokonságuk szokásaikban is megmutatkozott. Mint hajléktalan, nő létére ő volt a kiszolgáltatott, bár anyjának halála után Gyutacs is rászorult. Kritikus szótlansággal figyelte „fivére” udvariatlanságát. Káröröm piroslott pattanásos arcán, hogy megértette: Pici szándékosan nem mozdul.

„Nyomorult blattosok” – Gyutacsnak szemet szúrt a dacszövetség.

Kudarca nyomán elbarikádozta az étkezőfülkét. Pici a kitámasztott ablak ajatt szitkozódott; éhes volt, venyigét mégsem rágcsálhatott. Valahonnan aprópénzt kotort elő – a kármentőrács pultja kívánatos célpont volt. Ha talált, Gyutacs felkapta fejét. Egyszer eltévesztette a kalkulust, felállt, közölte a dühöngővel, mekkora összeget vételezett be: tervezett vacsorájuk ráeső részét. Kifeszítette a pockot; hagyta felcsapódni az ablakot. Integetve mentegetőzött, hogy nem szeretné jobban költségbe verni.

Sötétedés előtt befejezte a leltárt; lelakatolta a kármentőrács ajtaját. A söntéslenyílót belülről reteszelte el. Füttyszóval hívta Flórencet, átadta a vacsoraadagot, és rendelkezésére bocsátotta a fülkét.

Gyutacsot nyugtalanította Pici, aki míg tiltakozott, legalább szem előtt volt. Feje fölött a vízállásra is figyelhetett, és rálátott a Kálváriára. A sátorutcákon csend honolt. Elhaltak az egzotikus illatok – állandósult a víz- és iszapszag. Töredezett segélykiáltásokat hozott az Alsóváros felől a szél. Körbejárta a vagont, alája is bekukkantott. A veder tele volt. Megragadta, és elindult vele a gödörhöz. Mire visszaért, Pici fülkéje sötét volt, csakúgy, mint a többi. Nézelődött. A Daragambról messze ellátni; gyakorlott szeme máskor megakadt a szőlősök között ácsingózókon. Pici Lajinak nyoma veszett. A felfedezés elragadtatta Gyutacsot. Rohant, hogy elújságolja Flórencnek, pedig unokahúga délután szó nélkül is ellene fordult.

Az étkező ajtaját zárva találta. Rángatta, dörömbölt.. Odabenn Flórenc a vacsorát készíthette; talán tálalt; időnként csörömpölt. A tartályból folyt a víz. Alól a veder újratelt, túlcsordult. Dühöngött, mert nem tudta, mi történhetett. Unokahúga nem merészelné kizárni – ebben biztos volt; tehát Picire gyanakodott. Mégsem üvöltözött. Szeretett volna nesztelenül távozni. Odabent valaki elzárta a csapot, de a túlcsordult vederből még sokáig lötyögött a víz. Az utolsó fülke előtt fejét engesztelően megsimogatták Pici ingének ujjai. A bikinik helyére terítették, az ő törülközője mellé. Megtapogatta. Valamennyi nedves volt, és erről eszébe jutott, hogy ma még meg sem. mosdott.

Második zarándokútján – a gödörig és vissza – a másnapi menüt tervezgette. Kiszámította Pici tartozását, és azt latolgatta, milyen indokkal bírhatná távozásra. Besötétedett. Ismerte a járást, léptei mégis meg-megbicsaklottak, gondolatai összerázódtak. Karcolások villantak eszébe, horzsolások a fülkeajtókon, a figyelmeztető és üdvözlő táblácskákon. Törülközőjének idegen szaga és a kihasított ülések képzete mindennél jobban riasztotta. Helyére akasztotta a vödröt, és sorra járta a fülkéket.

Az étkező ajtaja ezúttal engedett. Nagyapa karbidlámpája merészen bűzlött. Mellette Flórenc ült, egyenes háttal, kezét ölébe ejtve. Pici fél könyékkel az asztallapnak támaszkodva. Az ő tányéruk üres, viszont a szemközti terítéken a Gyutacs által megszabottak: két téglalapsajtocska, egy szelet szalámi, fél kocka tejcsokoládé, nyolc grammos tasakban cukor. A csésze karimáján szelet kenyér. Kifogástalan csendélet, bár ellenséges.

Gyutacs szerette volna, ha magyarázkodnak; elégtétellel hallgattatta volna el őket. Azt sem bánta volna, ha együtt esznek. Ingerültsége kezdeményezésre sarkallta.

–     Reggel körülnézek. A víz egyre bőszebb...

Keserűn itta teáját; a cukrot felmutatta, majd tüntetően távolra rakta terítékétől. – Bár – folytatta – a veszélyeztetettek biztonságban. Te is – bökött csészéjével Pici felé. Kattogó állkapcsa őrölt – körülötte mozdulatlanság. Elfogyasztotta adagját, majd támadásba lendült. Fortyogásának bevezetőt rögtönzött. – Szappant s műanyag borotvát hajítottam ülésedre – az árát felírtam...

Kíméletlen memóriája előhozakodott a higiénia alapszabályaival; síkra szállt a rendszeres tisztálkodás és az egyszemélyes törülközőhasználat mellett. A fogmosással kapcsolatosan szó szerint idézte néhai középiskolás tankönyvének előírásait. Malaszttal ecsetelte az emberi szabadság mibenlétét, ügyes fordulattal előtérbe helyezte a kötelezettségeket, valamint a felebaráti megértést. Jellembeli fogyatékosságokat ostorozott, melyek társait sorvasztották. Példálózott sorscsapással, ígéretszegéssel, hűtlenséggel; fenyegetőzött megbánással. Önkéntelen kirohanását retorikai szabályok szerint komponálta. Dominikánus düh fröcsögött szemrehányásából, mégis hatástalan maradt.

Pici – őt okította vendéglátója – igyekezett titkolni erős nyálelválasztását. Bal kezével támasztékot keresett az asztal alatt: szoríthatót, dühe levezetésére alkalmasat. Flórenc térdére tévedt a keze. A savószín szemek meg sem rezzentek. Fellibbentette hát a kockás harangszoknyát. Óvatosan csúsztatta kezét – Gyutacs épp megbánással fenyegetőzött.

Hasonlósági alapon bizonyságot nyert, hogy a száradó bikinik a Flórencéi.

Gyutacs visszavonhatatlan kijelentésekre ragadtatta magát. Becsmérelte unokahúga fizikumát, s megvádolta, hogy ő okozta az apró sérülések jó részét a vagon berendezésén. Élősködőnek nevezte, és közölte vele, hogy a vízhordás – forrástól és a gödörhöz – az ő dolga!...

Pici úgy fejezte ki ellenvéleményét, hogy eloltotta a karbidlámpát. Gyutacs kapkodva tapogatózott a kis cukortasak után.

Éjfél körül Pici hátracsapta Gyutacs fülkéjének ajtaját. Elemlámpával az alvó arcába világított s közölte:

–     Húgod kártyázni akar. – Gyutacs egyértelműen reagált; – Aludjon!

–     Tanácsokból – pillantott karórájára a betolakodó – mára, holnapra elég. Öltözz! – utasította Pici.

–     Csak piroslibázni tud!

–     Azt játszunk – szerelte le parancsolója. – Az ebédlőben várunk! – hangsúlyozta fenyegetően és elsietett.

–     Agyamra mentek! – dünnyögte Gyutacs bosszúsan, míg szedelőzködött. – Parancsolgass a kisöcsédnek! – háborgott halkan. Inge, nadrágja után tapogatózott. – Rohangászol fel s alá... Rom-bol-ni, za-bál-ni – húzta a cipőjét –, a pöcéhez persze én járjak!...

Odakinn sötét volt. A Kálvárián tüzek pislákoltak, meg-megvillantak az őrök lámpái. Az étkezőfülkéből fény szivárgott a szabadba. Korgó gyomra a szükségállapotra emlékeztette. ,,Apadna az ár...” – biztatgatta magát. Csömör rügyezett szája szélén. A folyosóajtót kinyitották; friss, éles levegő csapta meg.

Tüntetően kelletlen volt Gyutacs. „Udvariatlan” – csillant Pici leleményes tekintete. Az iszapszagban diadalaromát érzett. Jóságos képén kaján vigyor nyújtózott; nagyot ásított. Vérpezsdítő veszekedésre számított – igyekezett lépéskényszerbe tolni kortársát.

–     Nem tudunk aludni – zsörtölődött ártatlanul. A többes szám láthatóan ingerelte Gyutacsot, mert körülnézett, mire ülhetne s hova. Flórenc jobbját választotta, a lenyitható padon. Beugrott.

–     Esti mesét mondjak nektek? Ahogy nézem, regéltetek ti már egymásnak.

–     Micsoda stílus! – cinnegtetett Pici Flórencnek. – Figyelmeztetnünk kellett volna egymást, hisz régóta ismerjük.

–     Mit játszunk? – próbált kievickélni Gyutacs a figyelem középpontjából.

–     Álszent pacikám! – becézte jóságos gúnnyal Pici. – Félálomban rosszalltad, hogy húgod kizárólag piroslibázik!...

–     Bestiáriumba keveredtem – szögezte le Gyutacs, és a csomóért nyúlt, hogy osszon.

–     Örökségetek szimbólum és misztika – hatástalanította Pici a sértést –, jellemző, hogy a tiétek, s hogy nem illik a Daragambra. Éhgyomorral soha rá nem jövök, hogy került ide... Lakályossá tételét kinézem belőled – tapogatózott, hogy Gyutacs semmit sem szólt.

–     Libázunk vagy mehetek aludni? – feszengett.

Feltűnt, hogy szinte engedelmes. Az első három partit elvesztette, de gyanúja, hogy Pici csal, éberré tette: Nyerni kezdett; beszédes lett. Aggodalmas alkata irtózott a csendtől, arról azonban, hogy került a vagon sínestől a Daragambra – nem tudott vagy nem akart beszámolni. Foglalkoztatta a vízállás; ismételte magát, míg Pici megsokallta.

–     Szükségállapotot hirdettél – emlékeztette. – Hasonló esetnek hallgatag tisztelettel adózik az ember – és ismét nyerni kezdett. Flórenc épp csak rakosgatta lapjait; érdektelenül játszott, mert álmos volt. Pici fente fogát a heccre; Flórenc a folyosón hallotta, hogy Gyutacs előtt a férfi rá hivatkozott.

A meleg bepréselődött a fülkébe. Ígérkező elégtétele is izzasztotta Picit.

–     Áldatlan állapot tulajnak lenni – kezdte nagyon messziről kötözködését. – Sok mellékest nyel, emészt az ember.

–     Tapasztalatból beszélsz? – csattant Gyutacs, mert újra vesztett.

–     Megfigyelés alapján és rólad.

–     Nem szorulok sajnálatra.

Gyutacs a Flórenc kezét nézte, hogy oszt. A szögletes, ismert kézfej megváltozott.

–     Nem is – nyugtatgatta vendége –, de apró örvénykéket látok, alattomos helyzeteket, mik elragadják a magadfajta rúgkapálót.

–     Ha így társítasz, magad is áldozat vagy és befolyásolható.

–     Nem az egyedüli, kit metamorfózis suhintott – érvelt Pici.

–     Ha Flórenc manikűrözött kezére tekintek, egyetértek veled.

–     Végzetes melléfogás kirekeszteni magad a seregszemléből – figyelmeztette a menekült.

–     A ti érdeketekben teszem.

–     Ugyan, Gyuti – méltatlankodott Pici látványosan –, hajnali gesztusod, hogy befogadtál, a helyzet kozmoszába röpített. Zümmögtél – semmi sem tökéletes –, és most fullánkoskodsz holmi manikűrön.

–     Véget vethetnél állattani hasonlataidnak – csattant fel Gyutacs. Vesztett.

–     Hogyne... kérlek... – enyhült meg Pici, és előhozakodott sérelmével – Nem elég, hogy cirkuszi lovak cukoradagjára fogsz; koppanjon nyálunk a nagyapád patikamérlegén, míg a kenyeret porciózzuk!...

–     Szemléletes panasz – értékelte Gyutacs –, de alaptalan. Nem ismered a nagyapa... módszerét – módosította mondatának befejezését, mert ha délután Flórenc!... dühe unokahúga ellen fordult.

–     A tiedből következtetek rá.

–     Mint én bizonyos dolgokra – nézett szúrósan Flórencre, Picire.

–     A kölcsönösség hátránya – vont vállat kortársa –, csakhogy te felszínes vagy s ráadásul önző. Elveszejtenek a részletek, ha alkalomadtán nagylelkűt alakítasz.

–     Becsmérelhetsz, de mi lenne veled nélkülem?! Árvíz idején! Menekült vagy! – fenyegette boldogan. Ráadásul újabb partit nyert. Ezzel letudta bosszúját az olajfoltért.

–     Mint én, ugye bácsikám? – szólalt meg váratlanul Flórenc.

–     Hálátlanok ha támadnak – morfondírozott válasz helyett Gyutacs. Flórenc nyert; győzelme meglepetésszámba ment.

Robbanás rezegtette meg az ablakokat. Felálltak nézelődni. A távolság miatt futkosó mécsfénynek tűntek az óriáslángok. Ár ellen úsztak, s felgyújtották, mi útjukba került.

–     Apokalipszis!... – dünnyögte Gyutacs.

–     A Hídfő – torkollta le Pici, bár mint tűzszerész, kevesellte a robbanás erejét. Visszaült helyére és osztott. Csapdosták Flórenccel a lapokat; hatékonyan várakoztak. Gyutacs hiába próbálta lenyitni a fülke ablakát. Kudarcába mégsem nyugodott bele. Időnként úgy tett, mintha bámészkodna: pihent, majd újult erővel ficánkolt a zár fogantyúján. Pici lekicsinylően gondolt vendéglátójára. Elhatározta: ha Gyutacs a játszma végéig sem boldogul saját ablakával, holnaptól fekvőtámaszokat csináltat vele, hiszen a vízhordáshoz is erő kell. Ötletére mély lélegzetet vett. Elégedett volt szőrös kézfejének látványával. Gyorsan passzt mondott, s az asztal alá csúsztatta csodálata tárgyát. Gyakorlottan libbentette fel partnerének nagykockás szoknyáját. Keze sietősen melegedett; szórakozottan csipkedte a combhajlat puha, pihés bőrét. Újra rákerült a sor. Tettette a gondolkodást, bocsánatkérően helyreigazította a bő szoknyát. Rossz lapot húzott; Gyutacs súlya alatt lecsapódott az ablak.

–     Igazad volt – nyöszörögte válla fölül. – Nézzétek – magyarázta volna, de azok ketten tovább játsztak –, a lángok fényénél jól látni a sérült Hídfőt. Ha virrad, közelebb merészkedem. Csak ne emelkedne a vízszint – kommentálta –, mert ha átcsap a Hídon, összetöri a karfákat, s minden fontos vezetéket leszakít.

–     Nektek semmi sem árthat – szögezte le Pici. – Flórenc térdig érő vízben is lehordja a piszkos vizet a gödörhöz, köldökig érőben is hoz innod a forrásról, csak parancsolnod kell, és imádkoznod, hogy áldozatul ne essék hülyeségeidnek, s meg ne betegedjék. Gondolnod kellett volna hogy a mérlegadagtól alultáplált lesz – ecsetelte.

–     Miért vagdalkozol? – kérdezte Gyutacs elfordulva az ablaktól.

–     Mentőakciót folytatok. Spenótszínű univerzumodból, mályvakeresztjeid szövevényéből igyekszem kirántani unokahúgodat. Mint te, hóbortos fegyelmet örökölt, s ráadásul ezt a vagont. Nem kölöncöd, sem a szennyesed.

–     A tiedhez kevesebb köze van, mégis kimosta – mentegetőzött Gyutacs. Bár Flórenc nem osztott neki, leült s szóvá tette:

–     Ezt reggel is közölhettétek volna. Egyúttal kiadom az adagot...

–     A készlet hány napra elég? – szakította félbe Pici.

–     Kettőre bő választékkal. Négy-ötre szerényebben.

–     És a víz? – szólalt meg Flórenc. A férfiak értetlenül nézték. – Azt kérdem, vajon meddig emelkedik?

–     Ekkora még sohasem volt – vágta ki Gyutacs. Kerülő válaszával megőrizni vélte rokoni tekintélyét. Aztán hozzáfűzte, kevésbé meggyőzően: – Kisegíthetnek a helikopterek. Neked – fordult Flórenchez – a Sátorvárosban adnak talán némi pótlást.

–     Nem nagy étkű.

–     Nem, de esettnek látszik. Védtelen...

–     A vödrökkel is az. Dioptriái domborodnak az erőlködéstől! Ma te vitted, de egyébként...

Gyutacs megsokallta a betolakodó merészségét. Rendreutasította.

–     Pici Laji! – szólította félhivatalosan, nyomatékkal. – Megvoltunk nélküled, s figyelmeztetlek, hogy elleszünk ezután is. Emancipálj eperajkú, időtlen idők óta manikűrözött hölgyeket. Nagymellűeket, kiknek életében nem esemény a bikini. Nekik mesélj bőségszaruról...

–     Mert nekem minden a nagyapa mérlegén méretik! – egészítette ki Flórenc. Eldönthetetlen, kinek szegezte szavainak élét. Meglibbenni látszott kockás szoknyája.

Gyutacs hajnalban leereszkedett az Alsóvárosba; kilométernyire megközelítette a Hídfőt. Egy magaslatról láthatta a kiégett olajtartályok roncsait, az Üzemanyaglerakat sétányának üszkös fáit. Visszafelé elálldogált a Sátorváros bejáratánál. A tábor riadt volt, hangos és – főleg ezt rosszallotta – szervezetlen. Épp reggelihez kongattak. Az éhes igyekvők között megpillantotta a tegnapi bicegő, könynyes öregasszonyt.

Rövidített a szőlősök között. Sietett híreivel, meg éhes is volt. A vagon mindkét ajtaját nyitva találta. Cinnegtetett, mert az a gyanúja támadt, hogy ezért fázott az éjjel. A piszkosvedrek nem voltak a kocsi alatt. Azt gondolta, Pici szánta meg kedvencét. Furcsállotta, hogy érzékeny szimata – az iszapszagra már nem reagált – nem ígér reggelit. Aztán felszállt, és feltűnt neki, hogy minden fülke ajtaja tárva-nyitva. Flórenc nem volt a magáéban. Az étkező üres – az asztalon érintetlen hármuk napi adagja. Visszahátrált oda, ahol a 36-os helyet mutatta tegnap a vendégnek. Az ajtó mellett, fenn a csomagtartón ott volt a gyöngyházberakásos fadoboz.

Tüzet rakott a Daragamb-erkély jobb sarkába. Míg az első rakás fa leégett, három darabba vágta a szalonnát – kettőt visszatett az étkezőfülke asztalára –, zsebre vágott két szem kockacukrot s a kidekázott kenyéradagját. Pici tegnapi maradékából, a papondeklidobozból elcsent egy darab karéjt. Törökülésben melegedett, még a tűző napon is. Olykor felállt, s háttal a vagonnak szükségét végezte.

Annyi gallyat gyűjtött, hogy tüze csak szürkületkor aludt ki. Ekkor körbejárta a vagont. A sínpárat és a támasztékokat vizsgálta. Csákánnyal kilazította a köveket, majd kihengergette gödreikből. Mire végzett, beesteledett. Hátával nekifeküdt az ütközőnek, lábát megvetette a talpfán. Valamikor, időtlen kínnal sikerült elmozdítania a vagont: egyre gyorsabban lépegethetett. Aztán megállt. Robajjal dőlt mögötte a furcsa összkomfort.

Aznap éjjel telihold volt. Pici Laji gyöngyházberakásos ládikája a kisiklott kocsi roncsától nem messze villogott. „Azt ígérte, megmutatja, mi van benne...” – jutott eszébe Gyutacsnak. Az árról megfeledkezett, pedig a vízállás szüntelenül emelkedett. A Sátorvárosban figyelmeztetésül negyedóránként riadót fújtak.