nyomtat

megoszt

Pontos idő. Novellák
Medgyesi Emese
HAJ, MIKULÁS, MIKULÁS

HAJ, MIKULÁS, MIKULÁS!

Drága Fiam!

Megkaptam múlt hónap 18-án keltezett leveledet. Rosszkor beszéltünk telefonon, de ne nyugtalankodj! Már kezdek jobban enni. Mancika hozza a kosztot, diétásan fuserál híg lebbencseket, tömény szószokat. Állítja, hogy főztje tartalmas és táplálóbb, mint az étkezdei. (Sajnos, oda sem mehetek, Dr. Csekével sem találkozhatom, csak ha levizitel.) Első nap, mikor elmaradtam, kasszás Manci bekopogott. Csak ötvenéves. Messze lakik; erre bontanak, mégis eljött záróra után. Kértem, míg Cseke vizsgál, maradjon a konyhában. Tiltakozott és bejöhetett. Ma véget ért a böjtöm. Az Igazgató ez évre is felkért. Levélben erről ennyit. Estére várom Dr. Csekét. Kár, hogy üdvözletemmel – tekintsd annak levelem – késni fog Mikulás. Csókollak: Apád.

„Öregszel” – figyelmeztette fennhangon magát. Muszáj volt engedelmesen végigdőlnie az ágyon. Felpockolt fejjel várta, hogy látásából kihunyjanak a csillagok. Farkasszemet nézett a fénnyel. Odakinn le-lecsapott a földkaparó karmantyúja, duzzogott-tolatott két földgyalu. Felgyorsult a bontás: elnyílt a külső Lengyel utca. A minap lecsapták a házak kalapját. Csupasz ormaik miatt oly riadtak! Lakóik sehol. Kacatok éktelenkednek a csirizes sárban – huzatos az egész városrész. Kapkodják fejüket a járókelők, kétrét görnyedve lovagolnak a szélhullámokon. Fölöttük kirreg és kúszik az emelődaru: majd belefúl a törmelékárba.

Az öreg megigazította remegő szemüvegét. „Nyugtalan porta” – hetvenkedett magában riadtan. Hirtelen büszke lett fia távoli biztonságára. Erőt gyűjtött a fölkeléshez. (Fekve a réginek érezte magát.) Lassan felült, a lajstromokért nyúlt. Orvosságai közül pár tégely áldozatul esett tétova mozdulatának; zörögve legurultak az ágy alá. Megköszörülte torkát, a faliórára pillantott, és oktatóan kántálni kezdte a vétségeket.

Hiba nélkül fújta, ki rágja a körmét, ki rángatja mások fütyüjét, ki szarka s ki júdás. Az Igazgató adatainak alapján, „bűnöcskék” szerint készítette a gyereknévsorokat. Módszere tökéletesítette memóriáját. „Valamikor baráti alapon mikuláskodott, évente friss gyapjúszakállat tépett magának, öltözékét András-naptól szellőztette. Előfordult, hogy izgalmában összekeverte a vétségeket vagy az intelmeket. Idővel egyre több megbízást kapott. Egy december negyedikén az Igazgató kényszerűségből kérte segítségét: megbetegedett az Intézet illetékes Mikulása. „Jövőre jubilálok” – emlékezett, de belefáradt. Visszadőlt.

Várta, hogy dél körül feltűnjék a piros ételhordó, fúródjék bele a Lengyel utca hasadt panorámájába, nőjönnőjön, közelítsen a földhányásokon, Mancika sétáljon át a sártengeren... tudta, hogy a nő siet. Nem várja, hogy ő elébe csoszogjon. Kopog, kiáltva tudakozódik hogylétéről; utasítja, hogy szellőztessen, és megfeddi, ha pizsamában találja. Viszi az előző napi edényeket. Utána bizonytalanabb a világ; kegyetlenebbnek látszik a huzat. „Kosztja silányabb, mint az étkezdei…”

Ebéd után az öreg elővette fia kamaszkori hátizsákját. Lekefélte róla a penészvirágokat, hogy belegyömöszölje kellékeit. Restellte gyér szakállának poros fehérségét. Piros köpenye megfakult, erős naftalinszagot árasztott. Bakancsát elő sem vette. Helyette kalucsnit húzott. „Régebbi, mégis hiteles: mikulásos.”

Míg készült, le-leülögetett. Szemüvegét, ingnyakát felváltva igazgatta. Fulladozott, pedig a ház körül tágult a tér. Le kellett volna dőlnie, de sürgette az idő: nemsokára indulni akart. Ha – mint kopasz órafigurák egészkor – a Lengyel utca sarki cukrászdájába betipegnek a gyerekek, észrevétlen juthat az Intézetig. Míg visszatérnek, kényelmesen beöltözhet – bizonygatta volt az Igazgató.

Hátára vette a zsákot, kalapot tett, és a fogasról leakasztotta szép ívű, kampós meggyfabotját. Olykor azt hitte, elfelejtette az orrukat piszkálók névsorát.

Indult.

A kapuból kétszer tért vissza. Benn, a tükör mellett felejtette azt a régi virgácsot, amin egy krampusz vigyorgott. És az ágyon a fiának címzett levelet. Melléje beszuszakolta a bűnlajstromokat és személyazonossági igazolványát. Az utcán úgy érezte, őt fenyegeti a földkaparó; ha tehetné, sárba préselné az úthenger; acsarog rá a daru, mint Dr. Cseke, ha rosszall valamit. „Leginkább a rombolást. Na meg a huzatot.” Belegázolt a sármasszába.

Dülöngélve állt meg a Pillangó-közben – azon a helyen viszonylag tiszta volt a járda –, egy magányos postaládánál. Nekitámaszkodott, míg kilépett sáros kalucsnijából. „Uraljuk a terepet.” Leemelte hátizsákját, a virgácsot a hordkeret és az oldalzseb közé csúsztatta. Sárcipőjét gondosan beállította a láda állványai közé. Zsebéből előrángatta a borítékot. Nagy nehezen lehajolt, és úgy tette bele lábbelijébe, ahogy az ajándékokat szokta. „Haj, Mikulás, Mikulás! Haj, Haj!”

Hamar eltámolygott onnan.

Mire a gyerekek visszaindultak a cukrászdából, sercegő, kemény pelyhek potyogtak az égből. A járókelők örültek: legalább befedi a sarat.

Kedves Lőrinc!

Teljesítettem kérését. Már korábban próbáltam fölvenni a kapcsolatot édesapjával – hasztalan. Előbb telefonon, majd – mivel a készülék foglaltat jelzett – fölgyógyulásomat követően, személyesen érdeklődtem öreg barátom után. A Lengyel utcát és környékét szanálták – senki nem tudott útbaigazítani. A rendőrséghez fordultam. Egyébként december negyedikén, a kora délutáni órákban az Intézet Igazgatója is érdeklődött felőle: számított rá, a szerződéses Mikulásra.

Eltűnését bizonyára hivatalosan is közölték önnel. Én szeretném hinni, hogy életben van. Különcsége elfogadható magyarázat lenne rejtőzködésére.

Fényképfelvételt nem küldhetek az ön szülőházáról – a vidéket ugyanis szétverték. Új utakat vágtak, más nevűeket; elterelték a folyót, melynek partján típustömbök meredeznek. Számításaim szerint az önök udvara a villamosgarázs területe; házuk helyén benzinkút áll. „Haj, haj!” – mondaná édesapja.

Mellékelem ezt a szolarizált fényképet. Fiatal képzőművész ismerősöm új technikával kísérletezik – ő készítette a tanulmányt. Elbeszélése alapján úgy vélem, valahol az ön szülőháza közelében. Kinagyított változatán jól látszik a környék postaládáinak jellegzetes cirádája... Bizarr csendélet, nem?! Hasonlóan régi hátizsákom nekem is van. Legnyugtalanítóbb az ágacska. Bogos, fejlett rügyek meredeznek ezen a virgácson – a hó miatt bátorkodom így nevezni –, mint az édesapja tükre mellettin, azon a régin. (Talán az öné volt?) A szög nem a legszerencsésebb; pár fokos eltéréssel határozottan állítanám: az a parányi pontocska ott jobb középen: krampuszfej!

Lehet, hogy elragadtattam magam?! Bocsásson meg: az egész oly hihetetlen számomra!...

Szívélyesen üdvözli:

Cseke Vilmos