nyomtat

megoszt

A Szavak Pírja. Versek
MAJLA SÁNDOR

HIVATKOZÁSOK

Veled beszélek kihűlt tegnapjaink
bronzkarikái között egy mosatlan
arcú hajnalon mikor már nem lehet
kopogni párnás szemek fáradt
éjszakáinál
nézd csak milyen csodálatos
az idő kezében felejtett
csontig égett alkonyat
mintha tetteink világítanának
mintha tegnapot jósolna
máglyányi tenyerünk
nézd ahogy elmennek egymás mellett
a cipők
mintha nem is emberek lépkednének
s ahogy egyre sötétedik betegségre
életre halálra szemfogyatkozásra
hivatkozva bezárjuk magunk

a hitetlenségbe

megroggyan az asztal
roskad a kő házunk alatt
ásatlan marad ismét az utcaárok
amíg ölelkezünk minden más elmarad

öreg vagy már tükröd fintorog
ha magadba nézel
visszatekintő tenyered vak ürességben
keres
közben rőt ősz lett
hétköznapokká gyűrődtek
kikeményített ünnepeim

mindenből csak te hiányzol
vagy mindenből én hiányzom
veled beszélek
bár összegyűjtenéd
amit szétdobáltam én

TÖRTÉNELMI SÉTA

a harcok
vesztesei
átsétálnak
a holnapba
nyakukon
cipelve
a lánc–alázatot
a harcok
vesztesei
átsétálnak
a történelembe
mögöttük ballagnak
lehajtott fejű
pompájukban reszketve
a győztesek

A CSÓK

 „Ha a világnak nem tetszik, hogy annyit be–
szélek magamról, nekem meg az nem tetszik,
hogy a világ még csak nem is gondol magá–
ra...” (Michel de Montaigne)

Hát igen:
ott voltunk mind a tarka had
éreztük ránk is jel tapad
lelkünk is sztigmált férgesek
jóllakottak és éhesek
voltunk mi százak milliók
mindent szétzúzók s ballagók
ingünkre gyűlt a tarka hab
míg néztük mennyi hajba kap
csak semmiért és mindenért
mindenki bort búzát remélt
s nem kaptunk mást csak szürke sót
elvertünk minden búcsúzót
sírtunk és téptük rongy–ruhánk
végül csak csókkal búcsúzánk

És ismét:
a századik
az ezredik monológ
ki van a túloldalon
most épp te vagy
jókedvvel vagy szomorún
játékban bizakodón
most éppen te vagy
aki hozzám tartozol
akinek csalódnia lehet
és kell
mert mást akarsz
és másra vársz
ez a vers is becsapott
megcsalt bevágod valahová
vagy elteszed
és kimégy gombát
gyűjteni
vagy képeslapot
olvasol levelet írsz
kedvesednek
ölelkezel elhagysz
valakit
a ki–tudja–hányadik
monológ
taps csend fintorok
csak tudnám
ki van a túloldalon

LÉPÉSEK

NYITÁNY

Fülünkben cseng a Csók–szimfónia – – –
új üzletünk – a régi nyitva van – – –
fejünk fölött már csend a glória – – –
repedt a nyelvünk vágyunk tárgytalan

AZ ELSŐ LÉPÉS

(Kedves! Pálpataka és New York között nincs kü–
lönbség. Ha mégis van, akkor az eltörpül 197...
egyik késő őszi gondolatom mellett. A NAGY
NYÁRFÁK alatt ültem első fizetésem mámorában,
és arra gondoltam, hogy 198... egyik téli délelőtt–
jén, a világ valamelyik, éppen ennek tervezett pont–
ján találkozom veled. Szép, érdekes találkozást
eszeltem ki, szenzációsat, mint amikor üstökös je–
lenik meg. Bekormozott szemmel állunk majd egy–
más előtt, hogy az mc2 első hatása alatt önfogyat–
kozásunk megmérhessük.

Kedves, így kezdődött, és állításod, miszerint nem
hiszek a kézben, a kéz erejében, nem igaz. Azt hi–
szem, imádni tudnám a kezet, de nem azt, ami üt,
pofoz, rombol. Valami egészen másfajta erőre gon–
dolok, olyanra, mint amikor meg kell fognom a te
kezed, ha megérkezel. Olyan erő ez, hogy akkor ép–
pen képtelen leszek mást tenni.

Látod, Kedves, így várlak, és 197... késő ősze, meg
198... egyik téli délelőttje között züllöngve, azt
sem tudom, VAGY–E?!)

Harmat nyár fű tél
felsorolása az életnek


Az első lépés anyád karjáról
végtelen közutak szétdobálva
a verítékes zónában

csillogó homlokok
magunkból kitört ablakok
sorban a kocsmák
koccintgatnak az üres poharak
boszorkányszombat volt odabenn
mindenem ott maradt

kiállok uram – – –

jöhetsz

A MÁSODIK LÉPÉS

(Kedves, biztos vagyok abban, hogy a szavak rád–
találnak. Ha egyszer majd úgy érzed, menned kell
valahová, mert várnak, akkor gyorsan, minden fel–
készülés nélkül indulj el. Nem kell keresned a he–
lyet. Az a hely éppen ott van, ahol én akkor leszek.
Ösztönöd majd elvezet hozzám, de akarva, vagy aka–
ratlan felejtsd otthon tegnapjaid. Mi majd újakat
lopdosunk össze a jövőtől. Szebbeket, csúnyábbakat,
nem tudom, de egy bizonyos: kuszábbakat.)

A NAGY HEGYEN túl

kikiáltották a köztársaságot.

Az emberek lemondtak vallásukról,

és közadakozásból köztársaságiak lettek.

csak a halottak szétmálló inge–kabátja

ne zaklatná a mindig éjjel virrasztókat

hány kabát hány ing mennyi bőr van még

a bevallod–e igenjéig csak választanod kell

a ...törés igekötői közül

nincsenek halottaink

csak élő emlékrengetegünk van

az zsong körül a keréknyikorgásnyi
tavaszban az emlékezés
nagypénteki szegecselésében

szétmállanak a kőarcok

s a Kincses Birodalom rabjai

eladják gyermekeik – – – – –

jövőjükkel szurony–szemben

málészájú

géppuskás janicsárok

A HARMADIK LÉPÉS
(In memoriam Szilágyi Domokos és Hervay Gizella)

(Kedves, már közeleg a mi időnk. Már kereslek; éj–
szakákat és nappalokat forgatok fel, hogy megtalál–
jalak, de lábnyomaid nem követnek téged. Jól lát–
szanak a HOMLOKON, de se irány, se irányítás: el–
tévedtek. Így, utánad kutatva, lettem nyomodban út
a kiaszott ég alatt, felmarták ajkam a szavak, és
szomjazom. A víz, a víz, amit majd te nyújtasz felém,
hogy követnem téged erőm legyen.

Tudod, Kedves, véred látszik; kiült hallgatózni az idő
viszonyíthatatlan ablakába. Tömbházak alatt penész–
szé rettent a gyönyör, amit nagy áron vettünk hol–
nap, vagy holnapután – – – – a kölcsönzőből.)

Harmat nyár fű tél
felsorolása az életnek

a vers a vers a szó
mondá a költő
mondá Domokos
város váron

a világon – – – halálig

tartó csendben
idézzünk zsoltárokatdobáljunk dallamos
altató alliterációkat
a hajnali haldokló holdra

mondá a költő
mondá Domokos
a világon

város váron – – – oh, my god my god

thy kingdom come*

                    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

az ecetet nem kértem csak adták
és engem ne szeressetek
mert úgyse mienk a mennyek

országa – – – (Ez volt az utolsó lépés, Kedves. Ma.
198... ama téli délelőttjén, a költő megjelenik a füg–
göny előtt, és meghajol. Az üres nézőtér lélegzet–
visszafojtva, várakozón rámered. Ekkor a költő szo–
morú arccal, hátrakulcsolt, remegő kezekkel, mély,
szinte bariton hangon bejelenti: „Kedves Nézőtér...
ma van az a nap, végre elérkezett a pillanat, amikor
a sok évvel jelenünk előtt megjósolt előadás . . . . . . . . . .
. . . . . . . elmarad.”

Felzúg a taps, tombolás, virágok, kalapok, pezsgő, és
ekkor a költő, minden addigit meghazudtolva, a
mennyezet felé ballagón, dúdolni kezd:

my god

when your kingdom comes

don‘t be busy

I will wait for you

with my Gizi**

*           óh uram uram

jöjjön el a te országod

** (tükörfordításban) uram

mikor országod eljön

foglalt ne légy

várni fogok rád

Gizimmel én

A POSTÁS

Miután széthordta a leveleket
és az újságokat azt a nőt
aki a Domb utca harmincban
lakott és tegnap elköltözött
sajátos és csak számára
érthető jelekkel felrajzolta
a szemközti falra hogy mikor
arra jár legyen amiért
a kocsik fölött átnéznie

,,... MINT TENMAGADAT!”

Üdvözlöm a jelenlevőket
és bejelentem

hogy minden tervezett dolog
a szokásos kifogások
felsorolása nélkül elmarad
mert magamba vonulván
minden felebarátom
szeretni fogom

HAIKU–SOR

(a tenger nyugalma)

Keressük meg a
tengert, mikor csendes, mert
vize nyugalom,
de ne zavarjuk
meg fekete szelekkel,
ne bőszítsük fel,
meg ne csapkodjuk.
Caligula–kezekkel
ne ostorozzuk.

NÉGY HAIKU

I

Felnőni látott
a pihenő századvég.
Meghalni lát–e?

II

Tovabillentél.
Nektárkönnyesen feléd
hajolt egy virág.

III

Az égre néztél,
s gyönyörében könnyezett
a vén Szürkeség

IV

Miattad, érted
kegyelem, harag, öröm,
virág voltam én.

A TITOK

Az élet narkózisa

a hangok tiszta csengése

megadatott
és süllyedő hajóin
még eljut hozzátok
a rakomány

a kinyitott égben szüzek
rittyentenek lovaiknak
béklyózott varjak
kidőlt kopjafákon
zúzmarás lábak (in memoriam:
a színészt szél lóbálja
tapsol a felragyogó Nap
a fára emelt magasságnak
végső szereped a halál

színpaddá lényegült az erdő
fagyott csepegés a levegőben)

az élet narkózisa ez az utolsó
a hangok tiszta csengése
megadatott
elcsodálkoznak csukott
keblű nagyanyáink
s ahogy kígyózik kamrák
felé a csend
ájra tapasztott kézzel
rettegve mesélik el

QUIJOTE BIZTATÁSA

Ne tántorítsák álmodat
ragyás, göcsörtös várurak.
Erőt a szívnek úgyse ad
helóta fej, se hódolat.
Mert nem lehet, és nem szabad
a földre rogynod súly alatt;
se szenny, se vér, se áldozat
ne tántorítsa álmodat.

Mit ér a kard, a pengeél,
ha rettegésre ébredél?
Amíg előtted szélkar él,
se mást, se téged nem kímél,
s meddő lesz, balga, vén a cél,
ha gyávaságod égig ér.
Inad ha reszketésre kél,
mit ér a kard, a pengeél?

BOHÓCOK KÓRUSDALA

Bűneink kivándoroltak,
csak csend maradt otthonunkban.
Halott marionettek közt
állunk a puszta akolban.

Se farkas, se bárány, csak mi,
magunkbaroskadt életek.
Nézzük, és csak újranézzük
az öregedő képeket.

A függöny gördülésre kész,
s nem tudhatjuk, fel– vagy lemegy.
Hajnal van és elfeledtük,
hogy merre van nyugat, kelet.

Refr:

Csak csend maradt otthonunkban,
magunkbaroskadt életek.
Hajnal van, és elfeledtük,
hogy milyen volt, az életet.

AZ ELSŐ HANG, MINT FÚRIA

. . . . . . . amitől már nem menekülhetsz . . . .

. . . . tiszta agy . . .

. . . . reggeli eufória . . . . ott cseng benned

dolgozol . . . . menekülsz . . . . futsz . . . loholsz

. . . . ott cseng benned . . . .

este csendre vágyva . . . . lefeküdvén . . . .

ott cseng benned az első hang . . . .

. . . . egyetlenként . . . .

. . . . . . . megnevezhetetlenül

akaratosan . . . . . . . . . . . . .

KÉPEK PAPÍRKERETBEN

1. PROLÓGUS

a tükör előtt
az immár kisimíthatatlan
valóság
nem magad vagy
a világot képviseled
mindennemű választás nélkül
a tükör előtt
a kijavíthatatlan
rosszul összerakott
intarzia
védtelen vagy
fegyvered vérted

csak jövőbe szegezett
homlokod lehet

a tükör előtt
összebogozódott holnapok

2. DEUS EX MACHINA

a főtéren könyveket lóbál a tér
hátán mikulás–szatyor
kilógnak belőle a fák

a főtéren
valahol a színház és a pék
üzlete között
szemben az új szoborral
álló lovasok feltűrt ingujjal
indulóban sok irányba
kezükben a maradék
elosztott disznófősajt

egy háromemeletes ház
elgörbült csatornája
hátulról üvölt a szél

3. A KEDVES SZEME

világra vigyázó
villanykörte virraszt

karnyira kezeket
kísért a kapcsoló

hajnal van a sarokban ébred a szenny
az eső vad szonettet ír a porba
korom–hajadon a fény virágai
szemed rímei tenyeredbe hullva

4. AZ ÜNNEP

hajlong a szél
vérző fák
az útszegélyen
züllött hétköznapok
tátott szájjal
a fehéringes
Karácsony körül
csonthomlokon
szétrugdált
hangyaboly
kígyók szájtól
szájig
tejre várva
mindenütt

5. FÉLELEM

vérengző sárga tégla zuhan
a barázdátlan agyvelő felé

egy sárga gondolat

AZ ÍRÓGÉP ÁTVÁLTOZÁSA

Felkelsz reggel
vagy már hajnalban
ahogy néha szoktál

–   –   –   –   –   –   –   –   –

tűz van – – – gondolod

vagy lovak jönnek
mint a vonatok

–   –   –   –   –   –   –   –   –

papírt fűzöl
az írógépbe
s amint a
billentyűkhöz érsz
felcsendül
egy C–dúr akkord

A VERS

(Béluka fabula rasa című versére)

vegyétek
és
olvassátok
ez
itt
a
vers
előttetek
– – – acélba
csomagolva – – –

AZ UTOLSÓ BÁRÁNY

Ha mi magunk nem is
de a farkas és piroska
elnyerték az öröklétet
mondja bárány
farkas–szavakkal

és hogy emlékszik – – –
a...–i bábszínház
beszüntetése előtti
utolsó előadásán
az egyetlen bárányka
aki angol–mód konzervatív
szülei jóvoltából
még beszélte
a bégető nyelvet
a NAMOSTMEGESZLEK–re
felkiáltott:
NE SZARJ BE PIROSKA
RÚGD TÖKÖN
ATTÓL MEGDÖGLIK

MEDITÁCIÓK

(találkozások önmagammal)

1. AZ IZMOSAK

veletek megyek én is
mondta a vézna srác
jó felelte a főnök
s unalmasan kiköpött

2. CÉHTÁBLA

itt élek – – – – –
szerelemmester
ördögcimbora – – –
tányéromba zuhan
az éhség

3. AJTÓMRA ÖRÖK CÉDULÁNAK

szá–nak

a zene halk
ha belépsz
ne ébredj rám
valamit hagytam
az asztalon
könyveim között

ha keresnél mégis
ha minden megkötött
és meg nem kötött
szerződésünk ellenére

is hiányzom neked

elindulhatsz

mindig–várakozó

önmagadhoz

ahol egy halkuló

zongoraakkordban

ünneplő kíséretünkkel

fehérben

feketében

ballagunk

4. AKVARELL

élet

kenyéren átvirrasztott

5. SZONÁTA

kenyér nélkül kihevert
halál

szonáta

kék a hang is
mint a víz

a húrok

világűrbe

szöknek

kék a hang is
mint a víz

ABLAK A VÉGTELENBE

Zománc–szemek nélkül
nincs újjászületés.
Valami mindig kimarad
a mai napból;
holnapra, holnaputánra,
„felejtjük” az iszonyatot,
a bűnt, a hova–tartozást.

Ennyi maradt a vers:
ha már elkezdtük,
csak vége lehet,
s a lépés, a lépések
elmaradnak.

Pusztul minden, de neszünk,
kézjegyünk megmaradhat,
és kár, fölösleges tömöríteni;
át kell lépni az ablakot.

ÁLARC

Itt vagy mellettem,

mondom, és itt vagyok én is.

Fogod a kezem,

mondom, és fogom a tied én is.

Ölelsz,

mondom, és én is ölellek.

Mosolyogsz,

mondom, s magam is azt teszem,

mikor hazudok.

MEGÉRED MÉG...

Megéred, hogy szeretni fognak,

barátod jajongva megpofoz,

s ha csendet akarsz, magadra hagy.

új anyád lesz féltőbb ragyogóbb

s apát találsz mert az sose volt

kilépsz az útra üdvözölnek

és bűneidről nem beszélnek

ha részegen bandukolsz haza

hogy legyen másnak is igaza

segítenek hogy el ne ess

Megéred, hogy szeretni fognak,

őriznek, mint mutogathatót,

nem leszel fattyú, se mostoha.

Megéred, aj, szeretni fognak,

s attól már nem szabadulsz soha.

AMI MEGMARADT

I

Még megvannak a napok

amelyeket születéstől halálig

tartogatunk

kivétel nélkül meghalt a többi

időnként leperegnek arcunkról
a százados verítékcseppek

s tisztára mossák
mocskos ingünk amit már
nem vethetünk le soha

II

Noé partokról álmodott

s mi örültünk hogy ismét van

mentségünk a halál ellen

pedig csak víz volt

s özönlött bárka nélkül

az ének

ahogy hajnalba szorultak

a csillagok özönlött áradt

de ide soha nem ért

csak az integetés

fellőttük rakétáink

a galamb riadtan elrepült

s nem maradt más – – –

a víz

BALLADA

Csontkarika
csontkovács
hol kopog
a kalapács
csontkarika
csontszerető
mit keres itt

a kesergő
meg se élet
meg se halál
sírjon az
ki reám talál

sírjon az
ki engem szeret
sírjon ki
mindenkit temet
csontkarika
csontszerető
minek ide
a kesergő
gyufa se
a sírás ára
úgyis minden
magunk kára

elfogynak az
ölelések
elbutulnak
minden kések
csontkarika
csontszerető
adassék meg
a kesergő
tavaszodik
fehér füvön
vére folyik
kemény kövön

NÉMA MADARAK SZERELME

Te, ki mindenkit vigasztalsz,
mondd, ki lep meg vigasszal?
Ki vár úgy, hogy szeressed is;
mondd, ha mennél, ki marasztal?

. . .

Szájtól szájig a csók,
kéztől kézig az ölelés...
hát... ez lett a szerelem.

Kilépsz magadból és elindulsz. Csak úgy, mintha
sétálni mennének a lányok. Korzózik az elméd, bal–
lagnak a gondolatok. Felnézel: az ablaküvegen egy
agyonnyomott légy undok maradványai. Visszahúz–
hatná tekinteted, de nem adatik meg ez neked. Kinn
és benn csak hömpölygő köd. Mintha álom lenne,
úgy váltják egymást a belső tájak, a külsők emlé–
kei. Kell valahol lennie egy helynek, a gondolatok
legmélyén, a szeretet zsinagógájában, ahol nem az
idealizált, csak a rációkívánta békesség lakozik.
Csend van. Olyan, mintha kiránduláson lennél sze–
retett barátaiddal. Szalonnát pirítotok a nosztalgia
parazsai fölött, és közben a szidnivalót szidjátok.
Csendben, ki–ki magában, állati egyszerűséggel.
Szidtok, de toleranciát éreztek: szeretnétek megbo–
csájtani mindenkinek.

Csendben és bizalomban, akár a föld,

mint az útrakész madarak ősszel,

mint akin emberek ostora csattan,
mint kiről kínt kaparnak késsel,
mint kivel az együttlét bonthatatlan,
mint aki zajban szólni merészel,
mint kitől (bármit is) örülj, ha kaptad.

Szájtól szájig a csók

kék szemed
nyári ég–kék szemed
patakvíz–tiszta–kék szemed
tisztaság–tiszta kék szemed
ne fordítsd el

maradj csendben

maradj nagy nyugtató csendben

barátságot kötő élet–csendben

téli meleg szoba–csendben

búcsúzkodó síró anya–csendben

maradj apokalipszis utáni csendben

és figyeld:

egymásnak otthona lettünk

és

repülünk

hatalmas őszi robaj–repüléssel

tavalyi megmaradt madárrajrepüléssel

átok–igaz véres repüléssel magunk felé

magunktól el bűnös repüléssel első igaz

ágy–repüléssel mint inget ölelést cserélő

repüléssel akár a gondok búsongó repüléssel

farsang–vigasz öröm–repüléssel remegő

jövőt nemző test–repüléssel soha–meg–nem–

termékenyíthető ágyék–repüléssel

ittmaradó repüléssel elvándorló repüléssel

szobába zárt egyedüllét–repüléssel
szerelmek után futkosó remény–repüléssel
rettegő repüléssel fájdalom–repüléssel
ledőlt ledöntött kerítés–repüléssel
falakat egymás közé is falakat építő
vagy így vagy úgy elváló vég–repüléssel

kéztől kézig az ölelés...

ruháink száradnak

porhanyós szétmálló napsugarak

totemek felőli szél

testünkben a vágy

váltóárama:

,,sweet juices of love”.

hát... ez lett a szerelem.

A HASADÁS RONDÓI

I

Öreg vagy, tested roskatag,
borzadva nézem ráncait,
de borzadok, ha nem vagy itt.
Ölednek meddő háza van,
jövőtelen, haszontalan...
élhetjük görcs–áldásait –
öreg vagy tested roskatag.
Szerelmünk csent és zajtalan,
felár a csókunk reggelig.
Ölelj, és – bármiként telik –,
ajtónk, ha van s míg nyitva van,
mi baj, ha ősz vagy s roskatag?

II

A csend már csak, mi nyugtot ad;

belső világom vétke ez,

és bennem kettős jövőt nemz:

félek, ha hallom hangodat,

s testedre vágyom untalan.

Veled legyek, vagy nélküled:

a csend már csak, mi nyugtot ad.

A pillanat kettészakad,

nem nő s nem csökken érdemed :

ez itt a test, ölelheted,

s bár légy szelíd, vagy durva, vad,

a csend már csak, mi nyugtot ad.

. . .

Még egy valaki tüzek vizek

még egy valaki csendek zajok

sár mállik rólad ágyakba bújtál

sose mondhattad „Nézd, ez én vagyok.”

még egyszer s végleg eljátszani
az egyetlent mi nem volt soha
s csupasz emlékedre feltűzetik
a Keresők Lovagja Csillaga.

. . .

rázza magát a
táncparkett
kezdet óta
táncban ég

megbokrosodott
szabadság
felajzott hajba–
dobott kéz–indulatok

örökkétartó
egymásba olvadt
tavaszok

ránkdől a világ
tengelyünk körül
csodálkoznak az istenek

néma totyogó táncba
kezdünk hangtalan
mosolyog a sötétből
kilépő hajnal

úgy tudta

a madarak csapongó
béklyózatlan vad
táncra születtek

A GYÖNGYHALÁSZ ÉNEKE

Mindig reggel van bennem,
mindig újba ébred az esti én.
Indulás hát, élesre töltött lélekkel
a felségvizeket vigyázó partok felé.

E fenséges fennsík a tenger alatt,
ahol vízihálót szőnek a vízipókok...
e fenséges fennsík a tenger s ég között,
ahol élek, hogy megtaláljam a gyöngyömet.
A víz alatt.
A víz fölött.

–   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –  

Reggel van ismét. Átlépni a partokat.
Magasságból mélybe hullni,
mélyből bújni magasságba,
keresni az egyetlent,
a kegyetlen hullámok,
a kecsegtető vágyak ritmusára,
keresni az egyetlent,
a (talán) nem is létezőt.

EPILÓGUSOK

I

az értelemé:

Hó hullhat, nem fontos. Vágyunk háza megéghet,
bármid veszne el, engedd! Nincs örök érdem.
Egyszer úgyis költözöl, és mindent, ami volt, hagysz

Az érzelemé:
...amit neked is
neked is mondhatok
tagadás Júdás–csók
rettegés nélkül:
élünk s ez most van
hát legfontosabb
amit elveszítünk

ÉS MÉG EGY RAZGLEDNICA

„nem tudok én meghalni se,
élni se nélküled immár.”

meghalni de élni még a versben

ahol más – ismeretlen számrendszerek

szerint kövülnek egybe a szavak –

ahol – egy formában egybeöntve –

megfér a fájdalom s a kéj

 és – valahol fenn a kulisszák fölött –

kicsit más égtáj fele önmagadtól

forognak az időtelen

várandós kockák

egy hang rezzenése

mikor megmozdul a gondolat

védd a tarkód a tarkódat

 jó lesz még a vers–világ

meleg takarónak

jó lesz még a vers–világ...

a fák röhögve elvonulnak

s két hexameter között

a sok optimista vers

egyszer eszedbe juttatja a halált

és látod–hallod a káromkodó–kövér

pirossapkás mozdonyvezetőjét

a megtagadhatatlan létnek

VAKVÁGÁNY emberek VAKVÁGÁNY
s leszállsz mint a többi
Hugo feje két méteren felül
Paganini egy húron hegedül
Juliák és Céliák
megtébolyodott a világ

vakvágány mormogod

s ha már nem fordulhatsz vissza

elindulsz az ösvénytelen

kétségtelenül egyirányú sötétben

de szemedben – valahol mélyen

ahol mindennél fontosabb a hit –

megcsillantja a Nagy Gömbtükör

rejtett sugarait

(ilyenkor kellene valaki

aki belopózva kiemelje

a szurony–árnyékos éjszakából

borostás gondolataid

–        kedvesem odakinn hó hull a szabadságra

–                        száradó ingedre eső permetez
mondd én uram mondd üzend meg
miféle élet ez

–                        kik harapták meg a szád
elsikerült szerelemben

–        kik verték szét koponyád)

a tarkód védd a tarkódat
jó lesz még a vers–világ
puha takarónak

kedvesem itt sötét van

csak tapogatózni tudok utánad

menedék a vers mint minden
nem öröm és nem utálat
angyalok melleit simogatjuk
boszorkány testét ringatjuk
cédától cafatig járunk
otthoni csendért csorog a nyálunk
estétől reggelig szeretünk
rettegve harapjuk kenyerünk
álmunk nincs csak – akár az arcok –
visszatérnek a vonatállomások

mindig valami más új vonatállomás
gondolatlenyomat robogva visító vonat

INDULÓ

Elindult cserkész seregünk.
Előttünk nem látni semmit,
térdig a sárban lépkedünk,
s nem tudjuk, ki mit nyer, veszít.

Halihó herceg, a nyájas,
lelógó szájjal undorog,
Csendesen Csábító úrral
ballag, és kezükben dorong.

Időnként gyilkost kiáltunk

s elverünk egy–egy tegnapot;

hogy nem kell egy se – ronda mind –,

a jövőnek tartogatott.

És esni kezd idegenül,
tenyerünkbe hull az idő...
az elme frissen felderül,
ereinkben gyűl az erő.
Halihó – s Csendes uraim!
Most minden áttekinthető.

A CSEND SZÉKÉBEN

1

Az egész zenekar: Tombol a zene, hasogat. A nagy–
dobok, a bőgök dermesztenek. A fuvola... aztán min–
den széthull darabokra. Ülsz; belezavarodtál önma–
gadba, s az utak, mint radioaktív atomok, osztódnak
előtted. Fordulsz jobbra, aztán balra, rádpillant a szü–
letés, néznek a kölyökkori pofonok, lányok intenek
utánad, feléd, anyád, fiad, szeretőd, de a tegnapokkal
nincs mit kezdeni. Megszámozhatok, történelemmé
vedlettek, nem támaszkodhatsz rájuk, akár visszeres,
öregedő lábaidra már.

Ülsz a zenében. Így, együtt, mintha modern festmény
lennétek, vagy egy véletlenül kibökött, magányos
verssor. Forogsz, forogsz és tisztulni vágysz. Tisztul–
ni vágytok. Meditáljon fölöttetek a következő pilla–
nat, kereskedjék veletek. Egyszerre vagytok kép, ze–
ne, ember, szó, bennragadt, bennragasztott vagy ki–
ordított. A világ vagytok, szoros a köteléketek. Elsza–

kíthatatlan. A nagyság képzete. A hatalmasságé, az
erőé, ami már végérvényesen megszilárdult benne–
tek. Paragrafusmentes, független minden előítélettől
és meghunyászkodástól. Nincs megtorpanás, nem lé–
tezik visszaút, csak a mindig–kettéoszló jövő, amiben
bízni vagytok kötelesek. Lépni együtt a világgal a
Kálvária– szimfónia, Kálvária–szimfóniátok megkom–
ponálatlan, lehetőségteljes ütemeire.

Hiányzik minden földi émelygés léptetek puha top–
panásából, s mégis minden olyan mindennapi, hogy
követni lehetne. Csak a zászlót kell előhúzni, a jövő
zászlaját, valami szív– vagy gondolatalatti zugból és
meglobogtatni a világ látószögében: MEGTEREMTE–
TETT A LEHETŐSÉG A VÁLASZTÁSRA.

Hiányzik minden földi émelygés, de mégis, minden
égi és földi jó összekeveredetten; egy–egy akkord ere–
jéig megtisztultan, örökkévalósággá göngyölődve az
élettel, egy pillanatra elkapva a halhatatlan jelenlétet
a dolgokban, kisimult homlokkal állhatsz magad elé:
fegyvered, vérted, a magasztosság; Megállítod Ve–
lencében a halált, Mária könnyei alatt ringatózol, vé–
redben csattognak a billentyűk, agyadban rezonálnak
a húrok, de tovább, tovább, az egész zenekar, együtt
emelkedni az ódákkal, az öröm, a harc, a csend, az
ölelkezés, a sebek, a munka, a halál, az eltört lábak,
az iszonyat, a végtelenség ódájával; együtt a zenében,
mintha modern festményen, mintha egy magányos
verssorban, mintha az életben...

2

Hűvös ez az alkony, de egünk visszanéző pírja holnapi
meleget ígér. A szavak alkonya, a szavak pírja. A
Csend Székében pihenve, mindig a következő felke–

lésre halasztom az utolsó egyenlet megoldását, az
utolsó egyenlet legutolsó mozzanatát: felállítani a
Falat, amin erről egyszerűen a mérték számrendszere
szerint épülünk fel, és túl a semmi valószínűsége
uralkodik.

Elősomfordálnak belőlem Prométheusz–csillagképeim.
A lopott gyöngyök. A még meglévő lehetőségek. Időt,
teret, anyagot, formát és formátlanságot, múltat és
eljövendőt tartanak magukban ezek a félve és féltve
ápolgatott, mindig gondolatközelben lévő csillagké–
pek. Mindent megőriznek: születést, pofonokat, világ–
fájdalmat, provinciális, kisebbségi, felsőbbrendű, koz–
mopolita vajúdásokat, ocsmány– és első–ízű szerelme–
ket, mindent, mindent, csak a pillanatot nem, ami–
kor a Kozmikus Szimfónia egyetlen hanggá lényegül–
ve becsapódik az agyba, és égetni kezd. Sejteket rom–
bol, üt, ver, szaggat. Megvörösödnek a szemgolyók,
a kéz csak markolászik, valami dübörög benn, ki–
törni vágyik. Talán a hovatartozás, talán a Mit lehet–
ne tenni? mennydörgései. És tovább tép, szaggat, de
glóriát köröz fejed fölé: Megtisztultál.

Ilyenkor kipukkannak a szenvedélyek, mint a vízből
feltörő buborékok. A létezel, és a már–nem–vagy ru–
lettjátékán a Nagy Fekete Tét áll előtted. Az utolsó
pördítés. Forog, forog a tányér. Valahonnan előbújik
az örökkévalóság. A tányér örökkön forog, és nem
áll meg soha. Glóriád alatt minden más, minden egyéb
valami örök–torkú pernye–ködbe vész, csak a vala–
honnani lélekmentő gondolat marad meg; ettől a sza–
vak pírja. Ha megszólalsz, többé nem nyílnak ki a
kapuk, felrobbannak a varázsszavak.

Benézni a világ főterére; egyetlen vágy, egyetlen
menedék. Ellopni onnan valami lényegeset, amíg al–
szik, és a tűz biztonságáról álmodik a félig kovács,

félig isten gyengeség. Ellopni onnan valamit, ami
örökre és végérvényesen a tietek lehet, de a világ fő–
tere változatlan: üres. Fel nem épült, meg sem ne–
veztetett, csak ott van, valahol egyenesen előre, a
nyílt tekintet irányában, ahova mindig fáradtan, el–
gyötörve, lehajtott fejjel, lecsüngő, kézzé változott
mellső lábakkal érkezem meg, nem találva sehol a fel–
építendő fal anyagát.

Csőd előtt a világfőtér, mindig utolsó pillanatában,
örökösen kézenfogva az összeomlással, s az emberek
életbe görnyedten, sóvárgó szemmel keresnek fel–
fele...

Valami seszín jelenik meg, és legördül egy füg–
göny: NE LÁSS!

3

A tavaszról, az ébredésről már annyi szemléltethetőt,
annyi új rügy–levél–virágot összehordtunk, hogy bele–
sötétedett minden. Úgy szerettünk, mint kis gyer–
mekek, úgy emlékeztünk, mint meszes vének, de
mégis ősz lett, és szél fúj, és eső permetez. Már ki–
nyújtotta nyelvét a legutolsó gomba is a világra. Ősz
lett és mi elfeledtük a tavaszt és a nyarat. A krizan–
tém és az őszirózsa már csak cammog, és hol vannak
a tulipánok, mi lett a sárga nárciszokkal?

Nomeg a kölyökkori ébredések. Verne? Móra? A sok–
sok kapitány? Aztán a mesék, a másodszoriak... a
már megértettek, a még–meg–nem–értettek, a soha–
meg–nem–érthetőek, amikor már nem csak három fia
van az agg királynak, hanem a szavak íze a fonto–
sabb... és a kötelező házi olvasmányok... Minden,
minden, ami ide vezetett a Csend Székébe, annak őr–


jítő kettősségébe, gondolatszaggató millióságába...
hogy az idő nem visszafordíthatatlan, hogy összecsa–
punk mindent és megírjuk az Élet halálát, a Halál
életét, és a Halál halálát, MINDENSÉG TRILÓGIÁ–
JA felcímmel.

Kéküljenek csak, pukkadozzanak csak az Olümpuszon
reggeli ambróziájuk és nektárjuk mellett. Csorogjon
csak a nyáluk az egyszerűségért, az eggyé sűrített
mindenség láttán. Tépjék csak hajukat dühükben, ha
magára hagyták a Társak, és ellustálkodták kordában
tartani...

Hűvös ez az alkony, de egünk visszanéző pírja hol–
napi meleget ígér. A szavak alkonya, a szavak pírja.
Felállok a Csend Székéből, és már–már holnapi ma–
gammal elindulok a Cédrusfa irányába. Társaim a
Napraforgók és a Notre–Dame. Mellettünk–velünk,
csevegve lezserül az Empire State Building és Sil–
vette Kaszandré–arcképe. Apró isten–szobrocskák ug–
rálnak Szent György lova körül és utánunk folynak
a freskók. Hátvédünk az absztrakt örökkévalóság ke–
resetlen színei. Bábel–tornyát rakunk a Cédrusfa kö–
ré: látsszék meg hitünk, gyönyörű valamire vágyá–
sunk, szemünk csillogása. Látsszék meg a határkő:
itt indult meg újra az idő; előre és hátra, minden
irányba. Bátrak, merészek vagyunk, csak legyenek
kéznél mindig a félénkek, a feltartott kezűek, a me–
nekülők.

Két ember halad el a Csend Széke mellett: két arc,
két világ, külön csillagképekkel, magánzárkás gon–
dolatokkal, a van és a nincs kegyetlenségével, a volt
és a nem volt biztonságával, a lesz és a nem lesz
lehetőségteljes reményével. Két arc, két maszk, két
hatalmasság, ami lényegében fehér, barna, mesztic,
fekete, északi, egyenlítői, déli is lehet, de tudjuk,

hogy csak hangok és formák vannak örökké változó
rendetlenségben egymásra dobálva...

...és te ébredésedből nesztelenül osonsz a Csend Szé–
ke mögé, Te, aki leveszed a kínos glóriát... Te vagy,
aki halálra sebzed melleddel a zajba ébredőt. Mene–
kíted a csendtől. Cigarettát, sört, magad ígéred in–
kább... A Határ, a Visszatérés, a Horgony vagy Te,
aki már nem menekülhetsz, de menekíteni akarsz...
Életet kellene kínálnom–adnom. Könnyű, lebegő éle–
tet. Lehajtott fejed magasságot érdemel. Diadalme–
netet kellene megszavaztatnom az élet szenátusában
neked.

Én legyek a Te örökre felszabadíthatatlan rabod,
a barbárból rómaivá vedlett rabszolgád legyek Te–
néked, aki velünk örökké élsz, és féltve szeretsz, és
ez így legyen...


AMI LEHETNÉL

(Reminiszcencia)

Légy gyermek ki sír vagy kacag
vagy fákon lovagló suhanc
az légy aki rettenetet
nem érez bár már rettegett
légy ki lassan s mélyen felnő
vagy légy hahotákban élő
mindenkitől dédelgetett
légy ki félt s joggal félhetett

légy ismerős mindenkivel

vagy csodált s nem kívánt különc

vak légy aki átlát a ködön

érezd a kort rossz bőrödön

légy fájdalmas másnak téged

kérjenek s társad te kérjed

légy ki röhög az őrökön

s mondhasd „más az én börtönöm”

ha mindez egyszerre nem lehetsz
– mert nem bírná el a test az agy –
(bár mindig derűs arcod látsszék)
bírd ki míg élsz hogy szomorú vagy

ARS VITAE

Lángra lobbannak könnyeid

hadd szálljon szerte a pernye

Földre terüljön heverve
visszafordulnak a vizek

hadd gyűljön tenger a hegyen

hajózzunk hegyi tengeren
nem lesz otthonod már sehol

csak botladozz önmagadban

hazád úgyis csak belül van

zaklatnak és rád támadnak

érkeznek álomban ébren

elibük állsz készenlétben

szemed elázik tönkremegy
szádban meghalnak a szavak
dobhártyád csattan elreped
kezed tűzbe teszed s elég
lábadnak eljárad felét

csonkja lehetsz régi magadnak
belső képeid megmaradnak
és tudod nem végzed tiszta aggyal

ez ami sürget éjszaka nappal
élj kaviáron vagy tengődj haraszton
csak e gondolat míg vagy el ne hagyjon

A KÖR

Nem haragszom és

nem bánkódom ha elhagysz

és te se haragudj

ne bánkódj ha elhagylak

mert nem haragudtunk

és nem bánkódtunk amikor

egymásért

elhagytunk másokat

...FOGYATKOZÁS

Nagy vörös bulldózerek
és szelíd nyárfák
között állunk
kiterített lélekkel

hegyeink kilátszanak belőlünk
befoghatatlan zergéink
körülcikázzák csapongó tüzünk
a sasok lecsapóban villogó
szemekkel ránk visszanéznek
fölényesek és kérkedők
akár a halhatatlanok

nagy vörös bulldózerek
és szelíd nyárfák között
meztelen lélekkel állunk
éppen elmenőben

fodrozik bennünk a tenger
csapkod az óceán
vermes szemű cápák
tombolnak a hullámok alatt

azt hisszük nem történt semmi
de a nagy vörös bulldózerek
és a szelíd nyárfák harca közben
szemünkben elpusztultak
a csikóhalak

AZ ÉLET EMLÉKÉRE

még csak a napot kellene
szürkére festeni
árnyékok a város oldalán
leomlott tűzfalak
fölöttünk a csillagok
elaludt házak
lágy simogatás
az éjszakában
ahogy csak a szél
tud lágyan simogatni
amikor közeledbe ér
ilyenkor meghajolnak
a fák és félénk
szülésznők világra
segítik az emlékezést

elkésett tegnapok

homlokodon

föléd tartó ölelések

köröttünk bennünk

vesztegzár és nézzük

mozdulatlanul hogy

árnyékunk

az élet emlékére

a tűzfalomladékra ég

TRIPTICHON IGAZSÁGRA ÉS SZERELEMRE

I

Cipők

blúzok cipők

blúzok cipők köpenyek

a szerelem szétdobált

jelképei

szemedben kicsapódott

zongorahangok

sarokba zugba kerget

a fény

és fáj az agyvelő

hogy kérgesül

meglebben a szellem
gyenge fátyla
ládd gondolatunk
tiszta és végtelen
csendbe takar
veled űz magányba
megosztott csendünk
így lesz fegyvertelen

arcunkon nyugodt a tenger

pihen a vér

de titkon bevetésre

készen állunk

tobzódó harcunk

semmit nem ér

ha elkallódhat

közös magányunk

II

Csak a gyermekkor
emlékrácsai mögött
vannak még
ilyen délutánok
játékmalom őröl
vágtatnak falovak
megvédenek rejtnek

jót akaró falak

a legmagasztosabb

jelenés

az elmenők után

bólintó integetés

a szirti fák csendjébe

alkonyuló gondolat

havasi macskatalp

félénk szirmait

irigylik a metropoliszok

megáll a Trans World

expresszvonat

kisül és öngyilkos

lesz a rája
bányák mélyéből
felénk villantja
fényét a fekete szén
ha elpukkan
levegőbe írt versünk
az ölelés

III

Cipők

blúzok cipők
blúzok cipők köpenyek
az igazság levetkőzött
sallangjai

ó az igazság

az igazságban

nehezen találunk

otthonra

és otthonunkban

– ha megtaláltuk –

nevetségesekké válunk

kiszolgáltatottakká

rejtekhelyünk a világ
csigabiga ének
játékmalom őröl
szavakat a kőből
szavakat a kőből...

két szobor
két gyöngyöző
önazonosság

szétdobált ruhák
tavaszi dombjai között
térdeplő istentagadásunkban
Felénk fordultak a napraforgók

BENNED MAGAMRA TALÁLOK

Megszeretem a szemedet;
harmatos bársony éjjelét,
pillái félénk ringását,
mélysége rám néző kegyét.

Megszeretem a két kezed,
ha tép, ha ringat, ha ölel;
ujjadban a lágy lüktetést,
finom rezzenéseivel.

A hangodat szeretem meg,

amikor kér vagy követel,

ha tőlem bántottan remeg,
vagy engem bántón csuklik el.

Megszeretem ifjúságod
zilált hajhullámzásait.
ha takarnak ős lepellel,
vagy szélbe intik vágyaid.

Akarásod szeretem meg,
csended hótakaró egét.
Nem lesz belőled már soha
énbennem semmiből elég.

Megszeretem gyengeséged:
szemedben a féltő harag
örömömmé válik s végül
benned megszeretem magam.

Nézd, mindened megszerettem;
s ha konokságom megtagad,
meg kell szeretnem az űrt is,
amelyik utánad marad.

KÉRDÉSEK

1

ha szerelem

kék

– tiszta

érthető –

de milyen

ha

nem szerelem

2

mondjuk

– mint a gyermekek –

én magam vagyok

és te itt velem önmagad

játszodjuk el

? ha eljátszható
hogy mi vagyunk

3

merre forduljak
hogy a
vagy
és a

nem vagy

között

megtaláljalak

VERS HAVA

I

A nagy tarvágások időszaka

a vajúdásoké

ismeretlen éghajlat
és nincs időjárás nem is volt soha
a csillagképek is csak képletesek
vannak de nincsenek

torok tüdő láb torok tüdő gyomor

ilyenkor a vers megismerhetetlen

havában kiirtják belőlünk

dédelgetett erdőinket

jönnek az ismeretlen de felismerhető

hullagyalázók és amputálják

a kétségbeesést feltrancsírozzák

az iszonyatot kasztrálják

a gondolatokat

és mindezt jajongás nélkül

nem csak kibírni

hanem megköszönni is

ilyenkor újhold vers telihold vers

jönnek a szavak

igazodnak

katonásak

tökéletesek

mert hisszük hogy azok lehetnek

aztán röhögnünk kell magunkon mert

megvilágosodik az elménk

hiszen ez csak a magzatvíz volt

hol van még ettől a lényeg

az első negyed

a második negyed versei

feszes vigyázzban a minket is

ostorozó szavak a lélek őrzésünkre

kiképezett kadétjai

hátra arc a recsegő vezényszavak

de nincs hátra arc

erre az örökösen trappoló pegazusra

nem adtak térti jegyet

erre csak oda–jegy kapható

vagy legfennebb odább

II

Két partról vigyáznak minket
a kísértések
akaratunk bölcs
bitorlói

itt–ott megvillannak
a narancsszagú örök évszakok
és mi képtelenek vagyunk
bármit is eldönteni
hát megsúgom előnyünk ez
előnyünk és hátrányunk
érezzünk csak hálát a szavakhoz

soha nem öregedő
de ragyogó ölelésű madonnáink iránt
mert jelen vannak bennünk

megvédenek valahányszor

lekaszabolnának az igék

ez a fülhallgató a fejről
letéphetetlen

mindig valami idegen mormolással

és az ismeretlen fókuszú
sziámi szemüveg amivel

visszafordíthatatlanul látunk
hát honnan ezek

és ki hagyta ránk örökségül

a vers havát

ki kért meg arra hogy

csillagképtelen egünk alatt álljunk
smink nélkül

több millió éves borostásan

fogyó és újrasarjadzó szavaink alatt
kétoldali kísértésben

türelmetlenek vagyunk nem?

és gyanakvók

aztán gyengék és védtelenek

mondanám rettegők

III

Elnevezzük hajnalnak a pillanatot

úgyis egy fárasztó oxidált

megfertőzött nappá válik

reggelből estébe nyugvó lesz

és végtelen mert a gondolat ezt kívánja

tehát hajnal van

vég nélkül változó hajnal fákkal

belső letarolt rengetegünk

megtartott fáival hogy bűnözhessünk

és bűnhődhessünk

gyümölcse miatt

és ez a moszkitóháló

hogy hiszünk valamiben ami nem engedi

közel lelkünk bőréhez a dögöket

csattognak piros fogakkal

mardosva a hálót

és nem lyuggathatják meg

frissen borotvált szellemünket

vágyakozók vagyunk igaz?
türelmetlenek és gyanakvók
újhold versek telihold szavak
vagy metaforák nélküli gondolatok
az utolsó negyedből
erőnk és gyengeségünk
ahogy várunk valakit és

és nem akarjuk várni ugyanakkor
otromba és csiszolt gyémánt
kitalációinkkal igen gyengék és
védtelenek vagyunk
rettegők és gyanakvók
de erre van magyarázat
fejünk fölött lesben lövésre készen áll
a Kaméleon

A KÖVETKEZŐ MONDAT

I

így kezdjük el egy tudatlan mert tudattalan írásjellel
és nem madarakkal még csak nem is virágokkal

jaj dehogy

öleléssel díszítjük ezt a szerencsés/szerencsétlen

sóvárgást

ami nem pillanat       .           ez a pont

ami nem madár

ami nem virág

ami nem ölelés és nem is kezdete a kikérdezhetetlennek

így kezdjük el gyanútlanul

leszállunk még egyszer a FÁRÓL

és egymás szívével pattintgatni kezdjük beígért

örömeinket

? és a meszelés

? bensőnk nagytakarítása megtörténik–e

? letörjük–e elszáradt ágainkat

a pontnak nem az a hivatása hogy befejezzen

egy mondatot hanem hogy elkezdjen egy másikat
a következőt

partir c‘est mourir un peu

ezt írta Mózes Attila az én, Dániel előszavában

és a szavak igen a szavak amikor elmennek tőlünk

? akkor meghalnak

pedig kutya kötelességük szeretni minket
a pontnak – mondom – nem az a hivatása
hogy befejezzen egy mondatot
akkor a szavak – bár ránk visszanézve szégyent

éreznek

lesütött fejjel andalognak el – akkor

a szavak itt maradjanak közelünkben

partir nyet

mourir nyet még csak ne is szégyenkezzenek

.    így ponttal kezdjük el a folytatást

a kiszámíthatatlanságot mindenféle kellékkel

még dísszel is ha kell

virág

madár

ölelés

későn megszólaló kakukkhangok nagyvárosok büszkén

épülő kariatidái a belső kietlenség könyvek

a tízezernyi elszívott cigaretta

csak így kapásból

semmi keresettség

egy ponttal a következő mondatért

II

igaz–e láttunk már életéért könyörgő ellenséget

görcsbe rándult
arc ruhán bőrön keresztül a szív felé kaparászó kéz té–
bolyban gyöngyöző szemgolyók bármitkérjenekmegteszem

lihegés


igaz–e láttunk MI már ilyet

és ha eléggé jóknak, vagy eléggé rosszaknak sikerült

lennünk

láthattunk még örömöt kétségbeesést díszelgő vigyázzban

állást

lezser heverést talmi szellemünk fövenyén vonagló

semmit nem ígérő

újrakezdéseket

láthattunk mindent teljesen kitakarva

közszemlére kitéve mindent a maga csupasz vagy

lecsupaszított

igazságában

igazságaiban

A–vírusú igazság

ezt az A kategória gyakorolja

B–vírusú igazság

ezt a B kategória gyakorolja

a gonoszság legerősebb gyökerű

fája ha a szavak templomában a szavak papjai

kategorizálnak

csak úgy mintha gargarizálnának menta illatát

cseresznyeszár

illatát böfögik a ventillátor irányába és a legbőkezűbb
adakozók felé fordulva fejük fölé emelik a kőtáblát

a legnagyobb gonoszságnak létjoga van

elő a tükröt

a lelkiismeretet a bármilyent csak össze nem törhetőt
és megvizsgálni miként a bárány belső szerveit

hadd lám

mételytelen–e

igaz–e láttunk már életéért könyörgő ellenséget igaz–e

láttunk

mindent

de láttunk–e

kegyelmeztünk–e meg

ETERNAL

megnyugodva már
örökre nyugtalanul

SIC ITUR...

a pillanat amit befogad

átfog mérlegelhet

mítoszok

rituálék legelső táncunk

legelső dob énekünk

a szív verése

menekülésünk nagy vadak elől

loholásunk kis vadak után

valaki megfontoltan szól

LAISSEZ LES EXPLICATIONS

kétélű arcunkról

hogyan verődik vissza a fény

milyen szögben

van–e arcunknak állandója

?a megtörténtek

?a történések

?a megtörténendők

valaki megfontoltan szól

LAISSEZ LES EXPLICATIONS

örömök

fájdalmak is

megolvadó szárnyak

remény viaszból

mítoszok rituálék

nincs volt

és nincs lesz

csak a most született a mindig

jövőbe fáradó igaz hogy kutatni

keresni: miért hogyan mikortól

kezdve meddig

de valaki megfontoltan szól

LAISSEZ LES EXPLICATIONS
a kérdések fontosabbak

A LÉLEK JÓSHELYE

hajnal van csak a fák

hajlongása hallik

ágaikkal mosakodnak

tisztára

makulátlanra dörzsölik

vérmessé sajdítják szemük

így a fák hajnali
hangjai közepett
megfájdul a tisztaság

szerelem ez is

áhított

örök

tiszta

sérthetetlen

akárcsak

a gondolat

otthon lenni csak egyetlen
a lélek legősibb örök
orákuluma

hajnal

szavai a csendnek

a belső kerítés

„ÍMÉ

az ember olyanná lett,
mint mi közűlünk egy,
jót és gonoszt tudván.”
(Móz. 3, 22.)

az élet kezedben van
szemed előtt
az utcán

ragyogóra takarított szobákban
végeláthatatlan virágos réteken
sötét mélyein vad erdőknek
szemében amikor ölel
hangjában amikor elhagy

az élet kezedben van
és te benne ténferegsz
mindig vissza–visszalesve

ki vagy

mi lehetsz

fáj a tudatlanság

a gyümölcs hamis volt

SZERELEM ÉS GNÓMA

I

– egyedül vagyok
ujjaim nem alhatnak el
nélküled

szemem téged keres
lenned itt kellene

– megyek
érkezem

és te hogy:

– ne
ne most

szó és tett között
az igazi végtelen

II

a pók kirohanása
amikor megrezzen a háló
a háló rezzenése
amikor beleragad az áldozat

érkezésed

amikor megcsillan a lélek

indulásod

esetlen mozdulata ágainknak

érkezés

és

indulás között

a glóriás megdicsőülés

III

végül legjobb lehet a rossz
ha elfáradsz amíg jóvá teszed

SZÜLETÉSNAP

ahogy írod a verset
semmivé válva
mindentől távol
hiányozva magadból is

ahogy a vers körötted kering
mégis belép az élet
benned a világ
létezel

ahogy teste lesz a versnek
a Semmi és Vagy között
nem te gyúrod egésszé
csak ajándékként elfogadod*

végül: íme megíratott
magaddá válsz újra

kívül–belül

feltérképezhetővé
arcod kisimul s hogy írhatsz
örökké tartó születésnapod

* – Pilinszky János

...AD UNICUM

kísértett az örök
kérted a lényeget

megláttad magad végre
aprón összetörhetőn

háborgásod haragod elmúlt

egyszerű lettél –

(önmagadnak is megismerhetetlen) –

hát az egyszerit akarod

a megváltoztathatatlant