HA ÉN KRITIKUS VOLNÉK:

–     rengeteget olvasnék, tájékozott volnék; a tájékozódást azzal is segíteném, hogy ügynököket tartanék, olyanokat, akikről ezt lehet tudni, és olyanokat, akikről nem;     

–     ismerném az írókat, tudnám róluk, mit érnek s érhetnek, mit akarnak s mit nem, hogy pl. egy művészi vállalkozásban bravúrosan kimondtak valamit, vagy csak rosszul fogalmaztak;

–     nem volnék lekenyerezhető; üres hassal őszinte az ember, mondanám kárpótlásul (vagy: lekenyerezhető volnék, és akkor a teli hasú változatot hirdetném);

–     kezemhez nem tapadna vér, ismerném a korszellemet, mely a minőséget tűzte zászlajára, vagyis utóbb megvetném tulajdon magam elébbi galádságaim miatt, ebből pedig hátrányaim származhatnának;

–     olykor semmin sem lepődnék meg, olykor meglepődést mímelnék;

–     ideológiákkal felvértezett szárnyaim alatt kedvükre sétafikálhatnának az író urak: egy öreg kotlóba ojtott őrangyal volnék;

– tudnám, hogy a mű nemcsak téren és időn kívül létezik, hanem a „valóság”-on is kívül, denikve: nem szankcionálnám az írót avval és azért, hogy ilyen nincs! („Ami gondolható, az lehetséges is.”)

–     bár mindig esztétikailag mondanék ítéletet, nem feledném, amit Kafka írt a Naplójába: az esztétikai élvezetig csak az erkölcsi tapasztalaton és gőg nélkül juthatunk el; a regényt regénynek, a novellát novellának, a műfajtalanságot műfajtalanságnak nevezném;

–     jó nőkkel vétetném körül magamat, akik nők szépek;

–     magamba fogadnám a negatívumokat, melyek leküzdésére jogot formálnék; ebben a jó írókra hasonlítanék;

–     saját gyengeségeim és a kor sajátos meghatározottságai néha elnézővé tennének, viszont tüstént jelezném, hogy azért nem ejtettek a fejem lágyára;

–     a Lap érdekeit helyezném legelőre, ám a közte és a magam véleménye között feszülő ellentmondásokról szigorú arccal, de miként egy lenge szoknyát, fellibbentettem a leplet;

– nem volnék butácska;

– nem sugdosnék sem az író, sem az olvasó fülébe; nem kötnék mindent az orrukra;

– a provincializmust olykor helyi sajátosságoknak, olykor provincializmusnak hívnám;

– nyelveket bírnék;

–     ha valamit nem tudnék, vagy rosszul volnék tájékoztatva, tehát tévednék, mindig volna biztos alibim; kicsit pimasz volnék;

–     az életben pompásan eligazodnék, ha én kritikus volnék.