Példázat a sziklára épített házakról

Amikor bontani kezdték a Felhővárt, és a fuvaros Paligyuri József gulyáslevesébe belehullott az alacsony mennyezetről a vakolat, a lakók már tudták, hogy ennek nem lesz jó vége, mert Sánta Mari, akit a román diákok egymás között Santa Mariának neveztek, fölmegy a tetőre, a kőkereszthez, s onnan szórja majd átkait a pártra és a rombolókra, mihelyt azok megjelennek a Sánc alatt. Meg kellene hát fontolnia a hatóságnak, hogy mit cselekszik, mondották, hiszen a Mari átka fog, mivel nemcsak a szeretkezés mesterségét tanulta ki s szerzett később munkakönyvet a Forduló utcában, de az ölelkezés sebesültjeinek a gyógyítása mellett a vajákoláshoz is ért, s néhány kuruzsló szavától már kimered, ónszürkévé válik a megátkozottak szeme, mint a főtt potykáé; vagy epegörcstől, nyavalyatöréstől kezd fetrengeni a szerencsétlen, esetleg orbánc, kék pokolvar borítja el a testét, sőt elveszítheti azt is, aki számára legkedvesebb: anyját, gyermekét, feleségét...

A bútorszállító fuvaros csuklóján még ott feszült a leszorító szíj, miközben ő hatalmasan az asztal fölé hajolt; az arca is egyre merevebb lett a lassuló rágás alatt. Odakünn egymással tülekedve leskelődtek be a sofőrök, gépkezelők, s hangosan röhögtek a könnyező óriáson, akinek a fogai között homok és mész csikorgott. Aztán Paligyuri lehunyta a szemét, az ásványvizes üveg szétrobbant ujjai között, s a pezsgő lé vérrel keveredve folyt alá az abroszról. Ekkor a trógeroló felállt, kirúgta maga alól a széket, a háza elé támasztott létrához sietett, amelyen hárman álltak, hogy egymásnak adogassák a leszedett cserepeket, fölemelte őket létrástul-mindenestül, akár a lépvesszőre ragadt madarakat, s imbolygott át velük az úton, hogy beleszórja a Szamosba mindannyiukat, de megbotlott, s a létra eldőlt a meredek oldalon...

Már szirénázott a mentőkocsi, amikor Sánta Mari pongyolát kapott csupasz testére, s a földszagú, árnyékos udvarról kilépve elindult föl a kereszt felé, melyet a görög katolikus egyház állíttatott volt a sziklacsúcsra még az első világháború után emlékeztetőül arra, hogy a nagy esőzések napjaiban egy hegycsuszamlás két sikátornyi szélességben befödte vagy lesodorta a viskókat, amelyek laza fürtökben tapadtak meg a Felhővár oldalán. Ment Sánta Mari föl a Jákob lajtorjája utcán, ment indulatos önérzettel, lázadón és mégis alázattal, mert templomjáró nő volt ő, s tudott sokféle régi imádságot. Szenvedő bicegéssel tört egyre feljebb és feljebb a hurubák muskátlis ablakai között, amelyeknek virágai néhol csak a bokájáig értek, s a fohászokat, amelyeket még kislány korában tanult, amikor új hittérítők közelébe csábította csekély testi fogyatékossága, egybekapcsolva, folyamatosan suttogta, mint aki rózsafüzért morzsol az ujjai között:

Könyörgünk, veszedelemben forgóknak Istene, Keseredett szívek vigasztaló lelke!

Nem látod, szolgádnak mire jutott ügye? Légy azért irgalmas, megtestesült ige! Könnyebbítsd bűneink tűrhetetlen súlyát, Fordítsd el pokolnak reánk szegzett torkát!

A jajgatásra, zajra odacsődült városlakók csak most nézték meg igazán közelről s a maga valójában ezt a teleépült sziklás oldalt, amelyhez hasonlót másutt nem látni, s amely most pusztulásra volt ítélve, mert a Sánc tövében kellett megépülnie az első toronyházak sorának. Az ég felé lebegő lépcsők, a tetők tarka sokasága, a sziklaodúk, melyekből füst szállt a magasba, a nyitott padlásokon lebegő, spárgára kiterített fehérnemű olyképpen hatott, mintha a közeli nyári színkör panoramikus díszlete lenne, a Nyomorultakhoz vagy az Éjjeli menedékhelyhez.

Hogy mikor szállotta meg a szegény nép ezeket a kősziklákat, oly kérdés, amelyre Sánta Mari sem tudott felelni, csak a történész adhatott volna fölvilágosítást, s ő is úgy, mintha lobogó lángok közül kapkodta volna ki a hiteles okiratokat, szétvarizsálva a tüzet, hogy utána évtizedekig megfeszített képzeletének betűivel egészítse ki az elhamvadt félmondatokat.

I. József halála után III. Károly vette át az uralkodást, és ekkor Szamosvár életében új korszak kezdődött várvédelmi rendszere átalakulásával, ami már a katonás, szigorú, háborúhoz szokott fejedelem műve. Ő elrendelte, hogy a város építtesse újjá a vár leromlott falait, a kör- és elővédfalakat, a külső fa- és földerődöket (paladis) erősíttesse meg, s itt, a Kőmál szikla csúcsán új sáncokat építtetett, katonai lakóházakkal és ágyútelep-helyekkel. Csáky János főispán és Lukács József szenátor a hivatalos összeírás során számba vette a várat is, amelynek akkori neve új katona kazárma volt, s építtetett kőből, zsindelyfedéllel: „egy fedél alatt van nyolc szoba, melynek hossza-széle egyenlő, s mindenik üvegablakkal s jó német kencével van ellátva; ide tartozik még négy konyha, két árnyékszék, az északi részben két bolthajtásos borospince s a tiszti épületben zsendellyel fedett hat szoba...”

A Felhővárat 1716-ban kezdték építeni a város ritka jó bort termő szőlőhegyén, a Kőmálon. Tartozó engedelmességgel fogadta a város polgársága egy esztendővel korábban a hírt, mivel azonban két előző rendeletből is úgy tűnt, hogy Steinville főhadvezér az építést egy ideig függőben akarja hagyni, a szőlőhegy birtokosai mind az őszi, mind a tavaszi munkát elvégezték, amit nem tettek volna, ha a tábornok Crozilihez intézett parancsát idejében megértik. Fölhozták, hogy a városnak ennél szebb s hasznosabb szőlője nincs, s annak borából őfelsége katonái is gyakran merítettek enyhülést, épp ezért kérték a főhadvezért, ha már az építés el nem maradhat, halasztódjon addig, hogy idei gazdaságukat egészen kárul ne vallják. S a berekesztés itt is a város szerencsétlenségét tolmácsoló ismeretes formula: „Romlott és elerőtlenedett Szamosvár városának tanácsa és közönsége”. A királyi kormányszékhez is folyamadott a város, s fájdalommal panaszolták, hogy Kőmál nevű szőlőhegyüket a főhadvezér parancsából ott építendő „Fortalitiumnak elfoglalták, s el is lineázták a német tisztek”. De az építés mégis elkezdődött, minden tekintetet félretevő katonai szigorral, amint az várható is volt.

Sánta Mária Magdolna azonban mindezekről mit sem tudott. Miért is tudta volna, hogy ott, ahol ő most fölfelé igyekezvén, eleltaszítja magát a földtől, kétszázötven esztendővel azelőtt még alkony után is izzottak az ösvények, mint a lassan kihűlő kenyérsütő kemencék alja, hogy bánatosan, egymást hívogatón cirpeltek a tücskök, hogy kakukkfű- és édes muskotályillat terjengett az estben, s itt-ott tétova fény imbolygott némelyik csőszkunyhóban, mert a várőrző katonák közül a szabadok le-lesompolyogtak ide a szájukat megédesíteni, vagy gyümölcsöt vinni kimenőre a kedvesüknek. Ő csak ment vak elszánással, de úgy, mint aki azt is számon kéri, ami régen történt, s aminek talán előjátéka volt a ma beteljesedő végpusztulás. Két imádság közé így hát egy-egy átkozódó sóhaj is belibbent:

„Szomorítsd meg őket, Mária, és ne adj nekik két egyforma napot!... Hogy a fene essék velük hasra!... Hogy a kutya kölyközzék a lelkükbe!”

Aztán ismét a fohász következett:

„A fényes nap tőlünk eltávozik, aranyos felhőkkel tőlünk elbúcsúzik, de nem tudjuk, látjuk-e a többit, vagy halálnak esünk a körmei közé?...”

A városnak a Felhővár építése a telkeket, pénzt, munkát összeszámítva 25 000 forintnál többe került. E sáncvár eredeti rendeltetése az volt, hogy a polgárságot megkímélje a katonatartástól, némileg ez mentette, hogy a birtokosoktól jogtalanul, önkényesen, kárpótlás nélkül elvették földjeiket, hogy a sáncok és lakóházak a város pénzén épültek, s később is annak hozzájárulásával tartották fenn. De a főcél nem ez volt, hiszen a vár fekvése, az állandó katonai őrség az épületeket az ágyúk, a lőporos raktárak és a fegyverek uralkodó helyévé változtatta, s ott a katonai hatalom a polgársággal szemben támadási pontot keresett és talált: a keletidéli sáncorom városnak szegzett ágyúi, amelyeket az uralkodók és a katonaság ünnepei alkalmával szoktak örömlövésre használni, állandó fenyegetés volt a polgárok szabadsága ellen. „Az a katona – mondja a történész –, aki éjen át mellhez tartott fegyverrel a sáncormokon végig őrt jár, s midőn az óra rátelt, felváltásra jelt kiáltott, soha nem akadályozta meg az ott tanyázó katonaságot ősszel a szomszéd szőlőbirtokosoknak okozott szőlő, vetemény- és gyümölcskártételben, télen a karók, gyepűk éghető anyagának elhordásában.” A vár tehát állandó békétlenség forrása volt a katonai és a polgári hatóság között.

Most nyár volt, forró nyár, s bár a lakókat már a tavaszon fölszólították, hogy hurcolkodjanak át az alsóbb sorokból a békási szükséglakásokba, amelyeket a kőművesek építettek hétvégi önkéntes munkával, senki sem mozdult, csak néztek egymásra ijedt reménykedéssel, hátha mégis történik valami: Gorgo D. Gorgo kimúlik, és az új pártvezér eláll majd a bontástól. Máskor az alacsony kerítések fölött ellenségesen figyelve azt találgatták, vajon ki lesz az első megalkuvó, hogy azt Sánta Mari kilenc keddi böjttel bénává tegye, mielőtt elkezdődhetne az ő kálváriájuk; mielőtt a buldózerek és a hatalmas pofájú kotrógépek nekiesnek a viskóknak, és az ostromlók kifüstölik sziklaodúikból a téglaégetőket és muzsikusokat, a szajhákat és a csavargókat, a taligásokat és a koldusokat, a fiatalokat és a véneket meg a napszámosokat, ezeket a piaci legyeket, akik reggeltől késő délutánig ott dongtak a Széchenyi tér bérházainak falai mentén alkalmi munkára lesve...

Tudomást szerezve a felhővári lakók makacsságáról és engedetlenségéről, a néptanács felsőbb sürgetésre 1962 júniusában kiadta a parancsot, hogy a bontást el kell kezdeni késedelem nélkül, kíméletlenül, akár a karhatalmi erők bevetésével is, s Kicsikovszky-Micu Károly vezető aktivistát bízták meg a hurubák gyors és erélyes legereblyézésével. Mikor jelentették neki, hogy az első kijelölt házban egy férfi ül, maga a tulajdonos, s a figyelmeztető hangra, zörgetésre meg sem rezzen, hanem tovább kanalazza a levest, erélyesen intett, hogy bontsák meg fölötte a tetőt, mintha a lakás üres volna: majd csak előmászik az a nyakas bolond, ha szakadni kezd a vakolat a tányérjába, mint fövő vízbe a rongyoslaska. Akkor látni fogja, kivel akart truccolni!

– Mi az anyád valagáért nem jöttél elő az első felszólításra?! – üvöltött a milicista kapitány a fuvarosra, mikor azt zárt kocsiban bevitték a parancsnokságra. – Mit képzelsz, ki vagy te, hogy ujjat mersz húzni a párttal meg az állammal, és bántalmazni mered a képviselőit?! Hitvány, szemét népség! Akolba kéne zárni benneteket! Felelj hát, miért nem bújtál elő idejében?!

Paligyuri sötéten nézett maga elé.

– Nekem az apám is meg a nagyapám is ott született abban a házban. Én meg tőlük örököltem...

Válaszként a kapitány lábujjhegyre emelkedve visszakézből hirtelen szájon vágta.

– Még kérkedsz is vele, hogy az anyád épp itt szotyogtatott el?! – üvöltötte elszürkülve. – Miért nem totyogott át veled a határon, hogy magyar földön vessen ki magából?!

A fuvaros végighúzta fölrepedt ajkán az ujjai begyét, s mikor
megl átta a vért, nekiugrott a tisztnek, de az őrmester és a szakaszvezető, aki bekísérte, rávetette magát, s lerántották a földre.

– Ti magatok foglaltátok el és nem is olyan régen a szabad földeket, és szaporodtatok el rajtuk, mint a kolorádóbogár! – vicsorított a fetrengő hatalmas emberre a kapitány, és a fejét ide-oda kapkodva nézte, hogyan találhatná pofán a csizmájával a fuvarost. – De most széttaposlak, hallod, és legalább eggyel kevesebben lesztek!

Ám bármennyire felbőszült is, abban nem volt igaza, hogy a honfoglalás a Sánc alatt mostanában történt volna. Nyomozó biztosok már a múlt század elején sem tudtak a végére járni, hogy az odatelepedés mikor is kezdődött, mert a köziratokban ennek semmi nyomát nem találták, de a történész már százötven évvel ezelőtt a Felhővár kunyhó világáról s élénk életéről írt:

„A vár (a nép csak Sáncnak nevezi) a Kőmál szőlőhegy szikladombján áll, lábánál foly el a Szamos anyaága, évről évre mélyítve a kőszikla alatti medrét. Oldalában keletre termő szőlők, délre tömérdek koldusvityilló a föld színén vagy a szirt alá beásva, fekete agyaggal sikárolt vagy mésszel kifehérített házikók, kisebb-nagyobb fehér és fekete pontok sas- és fecskefészek gyanánt sötétlenek vagy fejérlenek alá a szamosvári sétány kies terére. Aki távolról látja, nem hiszi, hogy abban emberi lények laknak, aki közelről tekinti meg, elbámul, hogy ott családostul élni nem félnek. Ahol a szirtpárkányok a hegy karéján végigvonulnak, s a szikla különböző vastagságú rétegén egymásra ereszkedve elterülnek, vagy egyes csücskék a sziklatömbből kidudorodnak: úgy vonulnak körben a sikátorok és ösvények, a lépcsők és pallók, s legfelül már csak két kunyhólakó gyér lábnyoma tapossa laposra a hervadt füvet és a zörgő avart...

A földbe bele, a párkányokon végig vagy az egyes szirtdúcok alá ásták-vésték, faragták be magukat e bátor emberek; némelyik csak egy előfalat, többen kettőt, legtöbben hármat is raktak kőből, téglából, agyagból, deszkából, régi házak ajtaiból, ablaktábláiból vagy fedélrészéből, sok vesszőből vagy nádból, háttal a kősziklának fektetve a hajlékot.

Mikor a Felhővár épült, akkor még szőlő lehetett itt, vagy igen gyér lakosság a hegyaljban. Csak a katonaság odatelepedése után szaporodtak meg. Az első megszállás alant, a szirt lábánál lehetett, s a nyomor növekedésével lassan húzódtak föllebb és föllebb a szegényebbek, akiknek testükön és lelkükön kívül egyebük sem volt, s egyéb és több nem is kellett, mint egy kis hajlék, ahol meghúzódhassanak, egy élő sír, ahova a társadalom elől nyomorukkal eltemetkezhessenek. Csak a nagy nyomor vihette rá őket, hogy otthont ily hajmeresztő magasságban keressenek, s örökös életveszélytől fenyegetve rettegésben éljenek. Mikor a tanács nyomoztata azokról, akik a lakóházaikat elvesztették, kitűnt, hogy lakhelyet egy sem vett, sem nem kapta a várostól, legföljebb a városnak fizettek valami csekély árat érte. De többnyire annak elnézéséből, önfejűkből foglalták el, s a sziklákba egy-egy lyukat vágván, ott vonultak meg, s lakhelyet maguk csináltak maguknak.

E kősziklát az 1831-iki nagy esőzésekkor lakóival együtt iszonyú veszély fenyegette. A város szemlére kirendelt királybírája megdöbbentően írja le ezt az augusztus 10-én a királyi Kormányszékhez intézett levelében. A Felhővár vagy Sánc oldala – úgymond – meg van lyuggatva apró, sűrű épületekkel, annyira, hogy nagyobb része közelget a lesüllyedéshez, lakosit minden percben végpusztulással fenyegetve. Ennek oka a házikók építése által meglyuggatott kősziklának és az alányomuló földnek a meggyöngítése, természeti rendes fekvésökből kimozdítása. Hozzájárul a nagy záporral lehullott huzamos esőzés s ezzel a földnek megtorhulása... Minthogy a múlt éjjel is roppant nagyságú föld süllyedvén le, magára hagyta a felette álló épületeket, huszonnyolc házacska összeomlott, részint összehasadozott, úgyhogy azokban életveszély nélkül lakni nem lehet...”

Sánta Mária Magdolnának már izzott a teste a pongyola alatt, de még oly messze volt a kereszt, oly magasan, mint a megfeszítetté a Koponyák Hegyén, s neki mégis el kellett jutnia oda, hogy eljátssza e tragikomédia nagyjelenetét. Mihelyt megpillantotta odalent a gépeket és a kiáltozó házbontókat, úgy érezte, meg kell tennie ezt, elhivatása van rá a sorstól, tehát nem a maga akaratát cselekszi, hanem e nyomorultakét, akiket védelmez, gyógyít, istápol, s akik között úgy osztotta szét magát eddig, hogy nem fogyatkozott meg sem testben, sem lélekben, hanem napról napra nőtt e síró tekintetűek előtt...

Ment Mari az ördögszekerek és szamártövisek között meredező ösvényen, s kapkodó gondolatai magukhoz rántották, és egymásra borítottak mindent, amit megélt, látott és sejtett, sorsának bútordarabjai, edényei, képei eléje borultak életének fölfordult szekeréből. Miért kell elűzni őket innen?! – tért vissza minduntalan e háborgó kérdéshez. – Hazugság, hogy örökös rettegésben élnek, az üreglakók csöppet sem boldogtalanabbak azoknál, akiknek a párt úgy adja át a lakásokat, mint az üres betondobozokat, masnival átkötve, s elvárja tőlük, hogy hálálkodva, könnyes szemmel nyújtsák érte a kezüket. Őket pedig azzal ámítja, hogy ezt az örömtanyát a boldogság igazi tanyájává óhajtja tenni, ahonnan egy paradicsomi otthonra nyílik majd kilátás... Mese, mese, ugyan ki veszi ezt be?! – lázadozott tovább Sánta Mária Magdolna. Ez a szegény népség itt a Sánc alatt még betonskatulyákat se kap, még annyit sem érdemel az államtól, és Púderes, a körzeti milicista, aki néha álmából fölzörgeti, és utána részegen kotorász a díványa alatt, hogy kiűzze onnan a latrot, meg is mondta nemegyszer, miközben ő egy szál ingben vacogott a szoba közepén, hogy pusztulniuk kell innen, mert a toronyházak nem az élősködőknek épülnek, hanem az öntudatos munkásoknak; ők pedig keressenek másutt hajlékot, szaladjanak, ki merre lát, s ne reméljenek se türelmet, se kíméletet az államtól. „Mert tudjátok, mik vagytok ti? Tolvajok és zsiványok, kurvák és csavargók, csupa szedett-vedett népség: zúzalékai a szikláknak itt né, s pusztán arra valók, hogy betapossunk benneteket a földbe!” így beszélt az a vastag derékszíjjal pántolt kukoricagombóc, hogy puffadna fel, mint a surgyé!...

Megállt, a keresztre pillantott, és az átkozódástól szelídre ijedten suttogta:

Megvallom, Uram, hogy ellened vétettem, A tiltott almából én Ádámmal ettem. Parancsolatidat számtalan megszegtem, Mellyel kárhozatot magamnak szerzettem!

Megkondult a főtéri Szent Mihály-templom harangja, lebegtetni kezdte a torony körül a kékesszürke galambokat, s miután a fuvarost hátrakötött kézzel belökdöstek a dubába s elvitték, egy pillanatig úgy tűnt, a Sánc alatt is elcsöndesül a zaj; de aztán ismét fölhallatszott a motorok zúgása, Kicsikovszky-Micu Károly parancsoló hangja s egy-egy rozsdásan nyikorgó ordítás, amelylyel együtt a keresztlécek szakadtak fel Paligyuri házának a tetején. A harangzúgásról Mari most visszaemlékezett arra a régi június elsejére, amikor kétségbeesésében Fehérmacskásról bejött a cselédpiacra, hogy elszegődjék szolgálni.

Béres János nagy, lomha, torha ember volt, akit félénkké és gyámoltalanná tett sokféle csapás. Hektikás feleségét a tavaszon temette el, de még most sem tudta s nem is akarta teljes súlyában fölfogni a rászakadt terhet, s ha szánták és az asszony utolsó napjai iránt érdeklődtek, mintha mindig kissé örvendezőn rezzent volna meg, s hadarva örökké ugyanazt felelte: „Olyan szép halványpiros volt az arca a halottaságyon, mint menyasszony korában, bizony!...” A három kisebb lánykát magukhoz vették a rokonok, s ő ott maradt ezzel a legnagyobbal zavarodottan és tanácstalanul, mert Mariska tizenhat éves volt, de még nem tudta, mit kezdjen az életével anya nélkül, csak azt tudta, hogy elmegy a faluból, el minél messzibbre, be a városba, ahol talán neki is akad előbb-utóbb egy jóravaló iparoslegény. Gondjait azonban még édesapjának sem mondhatta el, mert Béres örökké kótyagos volt, s utóbb már érdeklődés nélkül is odatolakodott mindenki elé a fájdalmával, s mondani kezdte, mily szép volt az ő Juliskája a ravatalon, a sok virág között...

Mikor a bábaasszony megfürösztötte az újszülöttet, s egyik kezéből a másikba dobálta a teknő fölött, mint egy rózsaszín labdát, megköpdöste, hogy mily igézően szép. Később, pólyálás előtt apró köröket rajzolt a levegőbe a csöppség fölött, hogy lássa, nem pókhálós-e a szeme, de a pici élénken követte a mozdulatait, így hát a bába elégedett volt. Annál inkább meglepődött, amikor egymáshoz illesztette a lábacskákat, mert úgy látta, az egyik egy ujjnyival rövidebb... E fölfedezés után szótlan sunyisággal pillantott az ágyban fekvő asszony felé, nem tudta, mondja-e, ne mondja-e meg, amit észrevett. Végül megszólalt, és szaporán arról beszélt, hogy a kislány egy igazi Csipkerózsika, bolondulni fognak érte a legények, s habár csekély testi hibával toppant a világra, ez ne aggassza Béresnét, hiszen e parányi fogyatékossága később még javát szolgálhatja; komoly, megfontolt és házias lesz, nem jár majd bujálkodáson az esze, s eleget tesz küldetésének, amelyre az Úristen kiszemelte őt... A szülők e bátorítástól kissé megnyugodtak, de napok múltán mégis sóhajtozva pillantgattak a bölcső felé: íme, ez az első gyermekük, s már ez is olyan, hogy sírni fog a föld a nyomában, amikor el-eltaszítja magát róla, s nem kap majd egy ép, egészséges embert, csak elváltat, csonkabonkát, részegest...

Anyja halála után Mariska a húgait pesztrálta, mosott, megfőzte a levest, magot szórt a tyúkoknak. Söpört a házban s az udvaron, de miután a kisebbek elkerültek otthonról, alighogy hazatért az iskolából, összehúzta a függönyt az ablakon, elreteszelte az ajtót, hogy ne zaklassa senki. Apja, ha alkalmi munkája akadt, csak késő estére vetődött haza, s Mari a könyvei közé rejtőzött még a szelet kenyeret is. olvasás közben majszolta el. Elbújt a szoba homályos szögletébe, hogy ne kelljen künn járnia; restellte magát bicegő járása miatt a macskásiak előtt, s szenvedett, ahogy pedig nődögélt, ez a kínzó szégyenérzet még csak erősödött benne.

Alig töltötte be tizenötödik évét, amikor hirtelen kivirult; mellén feszült a blúz, fara kigömbölyödött, hangja muzsikálón elmélyült, pillantása szelíd lett és mélázó. E gyors és titokzatos változással azonban még kínosabbá vált helyzete a faluban. Ha a tanács közelében kellett elhaladnia, amelynek szomszédságában volt a kocsma is, mihelyt feltűnt, mellén, csípőjén érezte az éhes és mohó férfitekintetek babrálását. Tudta, hogy összesúgnak a háta mögött, mint a gyergyói lovak, és volt rá eset, hogy a léptei ütemére füttyentgettek a legények, vagy a tenyerüket csattogtatták, „ejha, ejha!”, máskor egymás hangja fölé ágaskodva hajigálták utána megjegyzéseiket: „Nézd, hogy veri a cöveket!”, „Felét neked osztogatja, felét neked osztogatja!”, „Sántító lánynak, könnyező asszonynak nem kell hinni!”, „A jó kanca vagy megvakul, vagy megsántul!”

Könnyezve, kihevülve, izzadtan ért haza, lerúgta lábáról a cipőt, s megint csak félrehúzódott a szenvedésével. Sokszor gondolt rá, hogy férjhez sem megy, egyedül marad, s annak az elhivatásnak él majd, amelyről annyiszor beszélt az édesanyja, bár ő sem tudta, mit is jelent valójában a szó, s hogyan képzeli el fogyatékos lánya jövőjét. Akkoriban, a háború után újfajta hittérítők járták a falvakat, tőlük kapott Mari egy könyvet, s azt sokszor elolvasta, de legtöbbször a címén tűnődött el, mert ez állt aranyló betűkkel a kötet borítólapján:

VAN CÉLJA AZ ÉLETNEK

S utána következtek a számára érdekesnél érdekesebb és meglepő fejezetek: Isten - a bőkezű tulajdonos, Miért engedi meg Isten a szenvedést a földön?, Fontosnak tart-e Isten téged személy szerint? Amikor a betegség és a halál megszűnik, Biztos lehetsz a jutalomban, Mi a helyzet azokkal, akik már meghaltak?, Hol vannak a halottak?, Beszélhetsz-e a halottakkal?

Egyre közelibbnek érezte a napot, amikor elmegy a községből, beáll a városon valahova szolgálni, összegyűjt egy kis pénzt, a húgait is gyámolítani fogja, s ha jó gazdára talál, tovább tanul, hogy később diakonisszaként betegápolásnak, szegénygondozásnak áldozza az életét. Hamarosan kimaradt az iskolából, minél kevesebbet akart mutatkozni a világ előtt, amely gúnyolta és megalázta őt, talán épp amiatt, mert özvegyen maradt, kocsmázó apjának sem volt respektusa. Naphosszat varrt, kötött, vasalt, olcsó, színes rongyait berakosgatta egy ósdi fakofferbe, s ezen kívül nem is volt egyebe, semmi kelengyéje, amit magával vihetett volna. Már-már az Énekeskönyvet s az élet valódi célját megvilágító könyvecskét is odatette a becsomagolt ruhák tetejére, amikor történt valami. Hiszen úgy indult az élete, hogy ő maga is csodálkozott volna, ha épp ezekben a napokban, órákban nem történik olyan fordulat, amely egészen más irányba vezeti, hogy aztán a szeretetszolgálat helyett a szerelmet szolgálja élete végéig a leskelődő Sátán vigyorgása közben, aki, ugyancsak a bizonyságtevő könyvecske szerint, mindenütt jelen van, hogy letérítse a jóságra igyekvőket az igaz útról...

Odakünn a hosszas tavaszi szárazság után szitálni kezdett az eső, s Mari félarasznyira megnyitotta az ablakot, hogy a hűvös orgonaillat beáradjon a szobába, ahol az étolajtól fénylő, piacra festett tájkép körül donogni kezdett egy dermedtségéből föltámadt légy. A lány vizsgálódón a bőrönd fölé hajolt, nézte, hogy mi fontosat felejtett még ki, amikor kopogtak. Tétova és félénk volt ez a kopogás. Tudta, hogy csak idegen lehet;– apja fölment a szekérrel zsindelyért a hegyekbe –, mégis nagyon meglepődött, amikor az ajtóban Kakas Marci Csonkát, az erdész fiát pillantotta meg. Ajkát beharapva sápadtan meredt rá, nem tudta, minek jöhetett épp most ide, hiszen még soha át nem lépte a küszöbüket, s még köszönni is csak úgy köszönt, hogy bólintott, vagy motyogott valamit; de ha elhaladt mellette még sokáig a hátában, a lábán, a nyakán érezte a tekintetét. Mindig az út közepén járt, s vadászkalapos fejét magasra tartva elnézett a házak fölött. Neki is megvolt a maga bélyege még suttyó legény korából, amikor az aknagyutacs fölrobbant a markában, s levitte bal kezének három közbülső ujját; azóta a fájdalmán s a családi gyászon túl el kellett szenvednie azt is, hogv sorozáskor mint alkalmatlant fölmentsék, s hogy a büszkén viselt Kakas Marci mellé a falu még hozzátoldja a Csonka melléknevet...

Az erdész reá költötte minden pénzét. Marci most is mohazöld vadászöltönyben volt, derekán széles szíj, lábán új sportbakancs. Látogatás előtt fölhajtott két-három pohár pálinkát, mégis ijedt volt, arcán pirosan megfeszült a bőr, de az első szavak után, mintha az izgatottság kifújta volna belőle azt a kis kábultságot, a szeme már ismét józanul, melegen fénylett. Mari még mindig mozdulatlanul állt az ajtórésben.

– Egyedül vagyok – szólt magyarázatként, s most ő is elpirult.

– Épp azért jöttem, mert négyszemközt óhajtok beszélni veled! – mondta a legény, s a kezét előrenyújtva már taszította befelé gyöngéden és mégis határozottan. Miután belépett a szobába, letette a kalapját, s kínálás nélkül széket húzott maga alá.

– Igaz-e, hogy elmész, Marika? – kérdezte halkan, s a hangja aggódó és csalódott volt.

– Elmegyek, el, minél messzibbre – felelte a lány. – Nekem itt nincs jövőm, nincs mit remélnem...

Kakas Marci egy ideig csak nézte és mosolygott. Csak mosolygott és nézte meghatódva.

– Marika, édes Marika! – mondta később. – Ha tudnád, mióta készülök én erre a beszélgetésre, erre a vallomásra... Erre... erre a leánykérőre...

S amint az utolsó s legbátrabb szavakat kimondta, boldogan megkönnyebbült, de mindjárt utána a szája, az orra s a keze is remegni kezdett a várakozó izgalomtól, és úgy tett, mintha valamit keresne a zsebeiben, de ő maga sem tudná, mit. A lány hatalmasan megriadt, oly váratlanul érte a jómódú erdész fiának a vallomása, s mielőtt lehuppant a díványra, arcán az ijedség, a kétely és a megalázottság érzésének különös játéka kezdődött el. Végül hangosan sírva fakadt.

– Ne gúnyolódjék még maga is velem! – hüppögte. – Épp elég, hogy világ cégérévé tett engem ez a falu, bár senkinek sem vétettem...

Hogy utána mi és hogyan történt, amíg a fiú árnyéka még hajnal előtt elvált az ágyától és tovalibegett, arra Sánta Mari még évek múltán is csak föl-fölvillanó képekben emlékezett. Amikor sírva fakadt, Márton odatérdelt eléje, magához ölelte, lecsókolta a könnyeit az arcáról, ajkával többször is végigcirógatta azt a lábat, amelyet neki eddig restellnie kellett. A legény menyasszonyának szólította, és azt mondta, követni fogja, bárhova megy is, mert ő maga sem érzi teljes értékű embernek magát itt, és Isten akarata volt, hogy az utolsó percben egymásra találjanak... Mari már azt sem tudta visszaidézni, hogy a fiú első mohó rohamával sodorta-e az ágyba, vagy ő maga dőlt el félig már pihegő önkívületben, csupán az éles nyilallást érezte az ágyékában, mintha oltókéssel vágtak volna belé. Utána azonban jó volt, nagyon is jó elmerülni a vérét bizsergető édes melegben, s föl-fölbukkanni, szemét mosolygó meglepetéssel nagyra kerekíteni a megújuló örömtől, visszafojtott halk sikolyok közben. Olyan volt ez, akár egy mennyei hintajáték, amelyben mind magasabbra repül a beteljesülés ívén az ismeretlen örömök felé... Ó, igen, ha ezek az élmények is hozzátartoznak a hétköznapokhoz – gondolta később boldog elernyedés közben –, akkor AZ ÉLETNEK VAN CÉLJA, igenis van!... Emlékezett arra is, hogy mielőtt ölelni kezdte volna Kakas Márton, lapos üveget vett elő fodormentapálinkával, s annak a kupakjából ittak, hogy utána mindennek menta- és orgonaillata legyen, még a friss verítéküknek is...

Alighogy a legény elment, ő sietve fölkelt, és a véres lepedőt beáztatta a nagy lavórba; aztán csak ült és hallgatta az öreg vekkeróra nagyon is valóságos sántítását, s nem tudta, vajon jó-e, ami vele történt az éjszaka, hogy máris rátalált az ő méltó párjára, aki sosem vetheti a szemére a nyomorékságát, vagy romlásba viszi ez a váratlan, hihetetlen találkozás, ez a meseszerű kaland, amelyben föláldozta a lányságát minden ellenállás, minden vonakodás nélkül...

Állj meg, Mari, állj meg! – kiáltoztak most utána ijedten és megrendülve, mert azért mégsem ismerték pontosan a szándékát, s féltek, nehogy kárt tegyen magában, leugorva onnan fentről a szakadékba. Ő azonban meg sem fordult, mint aki Lót feleségének a példájából okulva retteg visszatekinteni a pusztulásra ítélt házakra. Ment az ördögszekerek és a katángkórók között, az árvacsalán, a kúszondárok és a ricinusbokrok között, az agyagba tapadt kőtörmeléken; homlokán és a pongyola kivágásában veríték csillogott; ment elszántan, míg a kimerültségtől el nem bukott. Akkor arcát a földhöz szorítva lehunyt szemmel fölfohászkodott, szinte emlékezve első régi bukására:

Összeteszem a kezem, én bűnös Magdolna, És hozzád menekszem, magasságok Ura!...