II

Éppen mikor legnagyobb volt a hó és a hideg feb ruárban, az egyik kora reggel az iskolába készülődő Teriékhez szívet-lelket megremegtető dörrenés hallat szott fel a mérnökék földszinti lakásából.

Az egész ház megrázkódott belé.

A fésülködő Terike nekiesett a tükörnek, Feri pedig elvágódott. A lépcsőházban valami nagy robajjal om lott össze. Mikor a két gyerek nyitni akarta az előszoba ajtót, hogy iskolába menjen, az nem engedett. Az ud varról felhallatszó kiáltozásokból az derült ki, hogy az építészmérnökék konyhájában felrobbant a gáz, az egyik fal kidőlt, a lépcsőház meg leszakadt egy darabon. Teri és Feri fentrekedt a harmadik emeleten.

Aput a vasgyár autóján hozták haza. A leszakadt lépcsőház roncsain felmászott valahogy, s a vállával be törte az ajtót. Terit és Ferit az ablakon tuszkolta ki a kúszólétrán feljövő tűzoltók karjai közé. Aztán elmen tek apunak az egyik barátjához. Annál húzták meg magukat, amíg az államosított házak karbantartó vál lalata, úgy ahogy, járhatóvá nem tette a súlyosan meg rongálódott lépcsőházat és a földgáz- meg a vízvezeték hálózatot.

Apu haragosan szidta az építészmérnökék gondat lanságát. Kiderült ugyanis a vizsgálatnál, hogy a szép ségével páváskodó, dologtalan Tárnokinét két héttel azelőtt faképnél hagyta a háztartási alkalmazottja, he lyébe a mérnökné egy — faluról alig pár napja bejött — parasztlányt fogadott fel, akit a vizsgálatot levezető milicista tiszt előtt többször is "buta cseléd"-ként em legetett. Ez a lány sohasem látott még gázfűtéses kony
hát, a mérnökné mégis könnyelműen rábízta a begyúj tást. Aznap reggel, mikor a robbanás történt, a lány Jucikát az iskolába kísérte. A táskát vitte utána, mert Jucika kijelentette, hogy kesztyűben is fázik a keze, ha ő viszi. A tapasztalatlan lány a Jucika kényeskedése miatt siettében rosszul zárta el a gázcsapot. A konyha megtelt gázzal, amely valami még ki nem derített okból tüzet fogott, felrobbant, és szétverte a konyhájukat. A mérnöknének azért nem történt semmi baja, mert még a legbelső szobában lustálkodott az ágyban.

Apu felháborodása napokig csillapíthatatlan volt.

— Én az ilyen embereket — ismételgette indulato san — kitelepíteném az erdőbe, a vadak közé. Nem érdemlik meg, hogy egy fedél alatt éljenek velünk. Az ilyen dologtalan, puccos dámák az életünket veszé lyeztetik.

Feri attól kezdve nem szívesen köszönt Juciéknak.

Tárnokiné azonban mindezt nem így fogta fel. Fér jét, a nálánál tizenöt évvel idősebb férfit hazahívatta vidékről, ahol egy építkezésnél dolgozott, és hajszolta a néptanács elnökéhez: követeljen más lakást a meg rongálódott helyett. Az elnök azonban, apu végtelen nagy megelégedésére, kurtán-furcsán kitette a szűrét, sőt tudtára adta, hogy ha a régiben lakni akarnak, hozas sák rendbe a saját költségükön. Az első emeleti lakó nak ellenben más lakást utaltatott ki, hogy Feriék a helyébe költözhessenek.

Tárnokiékról ezután Teri és Feri keveset hallott a szüleitől. Meg is feledkeztek volna róluk egészen, ha tavasszal Ferit pionírrá nem avatják, s Teri nem okoz egy kis kavarodást a Feri piros nyakkendőjével. De tartsunk rendet. A pioníravatás, ugyebár, mégiscsak fontosabb Tárnoki Juciéknál. Mert a pioníravatás az nagyon emlékezetes maradt nemcsak Ferinek, hanem Terinek is. Az a nyolcadik osztályos lány, aki az em lékezetes mozikaland után Ferit hazakísérte, szintén felszólalt a gyűlésen, s forró meggyőződéssel ajánlotta, hogy Ács Ferit is felvegyék. Elmondotta, milyen őszin tén és bátran vallotta be szüleinek a moziban elkövetett
hibáját, s hogy az ilyen bátor és becsületes fiúkból lesznek a legjobb pionírok.

Terikének tágra nyílt a szeme, amikor az új pionírok nyakába felkötötték a piros nyakkendőt, az a nyolcadi kos leány pedig felemelte a kezét, és így kiáltott:

—    A Román Munkáspárt ügyéért vívott harcra: légy készen !

Feri meg, a többivel egyszerre, így felelt:

—     Mindig készen! ...

Terike, alighogy hazaértek, rögtön megrohanta a bátyját, aki büszkén állt a szülei elé a nyakába kötött vadonatúj pionírnyakkendővel.

—    Add ide, hogy felpróbáljam. Én is szeretnék min dig készen lenni.

—    Hogyisne! — kiáltotta Feri végtelen lekicsiny léssel. Harcold ki magadnak, akkor neked is lesz. Te még egy próbát sem álltál ki, hogy készen lehess ...

Terike elbőgte magát. Feri kibírhatatlanná kezdett válni. Mindenben aput utánozta. Apu is elkeserítette, mert ő is próbákat emlegetett. Május elsején meghív ták a dísztribünre, hogy onnan nézze végig a többi élmunkásokkal a gyönyörű felvonulást. Terike szé pen megkérte, vigye őt is magával. Szeretné, ha leg alább egyszer ő is onnan gyönyörködhetne a rengeteg ember és különösen a sportolók díszes felvonulásá ban. Apunak elnéző mosoly derítette fel az arcát, a hangja azonban semmivel sem volt lágyabb, mint máskor, amint elgondolkozva így felelt:

—    Nem tehetem. A meghívó csak az én nevemre szól. Mit mondanék a többi élmunkás elvtársnak: mi lyen próbával érdemelted ki, hogy odavigyelek? Mivel vagy te különb más gyermekeknél?

De már ezt anyu sem bírta ki szó nélkül, s miközben megigazította apu nyakkendőjét, ő is a Teri pártjára állt:

—   Nem szakad le az a dísztribün, ha magaddal vi szed.

Apu bosszúsan nézett rá:

—       Ne erőszakoskodjatok. Én az effélében nem en
gedek. Érdemtelenül vigyem oda, csak azért, mert az én gyermekem?!

—   Te nem, de más igen — vált az anyu hangja érdesebbé. Mintha nem láttam volna a tavalyi fel vonuláson másoknak is ott a gyerekét! Azoktól talán megkérdezte valaki, hogy mivel érdemelték ki?

—       Én is láttam ott két kisfiút — szólt közbe Terike elpityeredve.

—       Én is láttam fortyan fel apu —, és ha más nem is, de én helytelenítettem magamban.

—       No lám: csak magadban! — jegyezte meg anyu, s kivitte Terikét magával a konyhába. — Ne pityeregj! — szólt rá —, ha jól meggondoljuk, igaza van apunak. Ha legalább azt mondhatná a többieknek, hogy csupa tízes meg kilences van az értesítődben, de még ezt sem mondhatja... Gyere csak szépen az idén is velem a felvonulásra. Jövőre aztán felvonulhatsz az iskolások kal, ha felvesznek pionírnak...

Terike el is ment anyuval, de szomorú volt. De akkor lett csak igazán szomorú, amikor az évzáró vizsga után kihirdették, hogy Ferit az iskola pioníregysége sátor táborozásra viszi. Zokogva nyaggatta az anyukáját.

—   Engem miért nem visznek? Miért jut minden jó csak Ferinek! ?

—    Azért, mert már pionír vagyok — hencegett Feri.

—   Én is az akarok lenni — mondta Terike, és szik rázott hozzá a szeme.

—    Kicsi vagy te még arra — legyintett Feri.

—      Nem is vagyok kicsi... Ugye anyu, hogy már pionír lehetnék?

—      Lehetni lehetnél, ha egyszerre születtél volna Ferivel, de nem így történt — felelte anyu oly engesz telő hangon, mintha hibás lenne abban, hogy Terike később született.

Terike zokogva borult az édesanyja nyakába, s fel nem foghatta, miért nem született ő korábban vagy legalábbis egyszerre a bátyjával. Ám mindhiába ke sergett ezen. Feri nála nélkül ment el táborozni. Három hét múlva aztán feketére sülve került haza, s mér hetetlenül dicsekedett. Megtanult sátort verni, fát fűré
szelni, bográcsgulyást főzni és éjszaka, az erdő közepén, őrködni. Úgy bizony. Az egyik éjszaka hajnal felé került rá a sor. Nem félt, de azért nagyon megijedt. Az erdőben valami hangosan csörtetni kezdett.

—        Igen, pont így volt — erősítgette Feri. Már riadót akartam csengetni a sínvason, mikor az erdőből csak kitört, és a sátortábor közepére pottyant, pont a zászlópóznánk alá. Négykézlábon ugrált az a valami. Kukra állt a hajam, pedig nem is volt olyan ijesztő.

—        Hát milyen volt, beszélj már — könyörgött Te rike.

—        Jó, de ne szólj közbe, mert csak egy fiatal őzike volt. Jaj, de hogy megijedt az is. Valami, igen, valami ordas farkas kergethette odáig. Mikor engem meglátott, akkorát rúgott magán, hogy az egyik kicsi sátort keresztülugrotta, aztán eltűnt az erdő másik felében.

Terike boldogtalannak érezte magát. Egyszer láthatott volna ő is farkastól hajszolt menekülő őzikét, és akkor sem ő, hanem Feri volt ott.

—       Pionír akarok lenni — kiáltotta könnyeit töröl getve. — Én is sátort akarok verni, és bográcsgulyást főzni. Én is erdőben akarok őrködni, hogy őzikét lát hassak.

—       Ho-hó! — kiáltotta Ferkó sértő lekicsinyléssel. — Az nem elég. Ez mind semmi. Az a kérdés, ki tudod-e a cipődet egyedül takarítani? Hát az inget kimosni és kivasalni, vagy egy gombot felvarrni?!

Aztán mély lélegzetet vett, s kivágta leghatásosabb érvét.

—    Igen. Nem vagy te erre még felkészülve. Anyu nem jöhet veled táborozni, hogy mosson neked, és az ebédet is megfőzze. Te, olyan jó füstízű teát főztünk magunknak, hogy majd felakadt a szemünk.

— Mindenre felkészülök! — kiáltotta Terike elszán tan.

Csakhogy Feri még nem fogyott ki a szigorú felté telekből. Saját fölényétől megmámorosodva sorolta tovább.

—       Az ember nem azért lesz pionír, hogy táborozni menjen. Az csak ráadás. A pionírfogadalom a fő-fő dolog. Kívülről kell ám azt tudni, és nem szabad ellene véteni.

—       De még ez is semmi — emelte fel a hangját, hogy Terike ne szakíthassa félbe. — Minden lecke a fejedbe kell hogy menjen. Mindenből tízesre kell felelned.

—       Úgy felelek, meglásd — vágott közbe Terike nekikeseredve.

—       Igen, de a hazát és a pártot is szeretni kell! S te még azt sem tudod, hogy mi az,

—    Te talán tudod? ...

Ferinek rebbent egyet a szeme:

—    Megtanultam. De te még a rendet sem tanul tad meg. Az első héten elveszítenéd a nyakkendődet.

Terike már repedt szét a dühtől, s toppintott egy nagyot:

—       Nem igaz! Bebizonyítsam, hogy nem veszíteném el? Engedd, hogy egy hónapig én viseljem a nyakken dődet.

—       Azt már nem. Az én nyakkendőmet más nem viselheti.

Terike kirohant a konyhába anyuhoz, és sírt egy verset a fülébe, aztán megkérte: tanítsa meg bogrács gulyást és füstízű teát főzni. Aput meg arra kérte, hogy fát és fűrészt kerítsen neki. Aztán tanítsa meg arra is, hogyan kell a hazát és a pártot Ferinél is jobban szeretni.

Attól a naptól kezdve minden este rendesen kita karította a cipőjét, és ha anyu mosott, ő is odaállt segíteni. Belékukkintott az apu könyveibe is. Végül pedig, amikor Feri leoldozta az összegyűrt pionír nyakkendőt, hogy kimossa és kivasalja, buzgón ajánl kozott erre a feladatra. Feri ugyan gyanakodott kissé erre a nagylelkűségre, de nem volt ideje vallatóra fogni igazi szándékait illetőleg. Sietett Orosz Béla oktató elvtársnak a lakására, hogy megcsodálja azt a farkaskutya-kölyköt, amit a táborozás után szerzett magának. A fényképeket is meg akarta nézni, amelye
ket az oktató a táborozásról készített. Felkötötte hát a pót-nyakkendőjét, s azzal ment el.

Terike egyedül maradt otthon. Végezvén a pionír nyakkendő kimosásával és vasalásával, merész dologra szánta el magát. Azért is bebizonyítja, tud ő a pionír nyakkendőre vigyázni. A tükör elé állt, felkötötte a nyakkendőt, és gyönyörködött magában. Közben eszébe jutott, hogy kihozták a villanyszámlát, és a mérnökék számláját is náluk hagyták, mert ott senki sem volt otthon. Leszaladt hát a földszintre a számlával. Be csengetett Tárnoki Juciékhoz. Éppen Juci nyitott ajtót, mert a bejárónőjük, akit a falusi leány helyett fogadtak fel a robbanás után, már hazament. Ez a minden te kintetben mamájához hasonlító, rátarti kislány pár nappal azelőtt került haza Temesvárról, ahol a nyarat töltötte. Többrendbeli új ruhával hozta vissza a ma mája. Behívta Terikét, s a nagyvilági hölgyek modorát utánozva mutogatta meg a ruháit. Egymás után fel is próbálta őket Terike előtt.

Nagyosan villant a szeme, s rászólt a hüledező Teri kére, hogy ő is próbálja fel legalább a blúzokat, látni szeretné, hogyan mutat máson. Terike irigykedő pil lantásokkal engedelmeskedett. Levetette a maga blúzát, s azzal együtt a pionírnyakkendőt is. Sóhajtozva tet szelgett a tükör előtt a Jucika blúzaiban.

—     Most látom — mondotta Jucika a mamáját utá nozva — hogy ennek a rózsaszínűnek a slusszából még be kellett volna, hogy vétessek ...

Terike a Jucika blúzaitól és utánozhatatlan modorá tól tisztára megkótyagosodva ment haza. Ferit már otthon találta. Ő aztán rögtön kijózanította.

—     Hol a nyakkendőm?

Terike belesápadva kapott a nyakához Akkor vette észre, hogy a pionírnyakkendő nincs rajta. Elveszítette volna, de hol, mikor?

—     Hol a nyakkendőm? — szorította a sarokba Feri.

—     Ki. ki. terítettem száradni — felelte Terike dadogva, s oldalgott volna kifelé, mert eszébe jutott, hogy csakis Tárnoki Juciéknál feledhette, amikor a blúzokat próbálgatta. Ekkor toppant haza apu a be
vásároltakkal felpakolódzott anyuval. Apu persze mind járt észrevette a Terike feldúlt arcát.

—     Mi lelt téged, és hova indultál?

—    Se-semmi, csak megyek a Feri nyakkendője után. A-az udvaron terítettem ki száradni. Kimostam neki.

Anyu elcsodálkozva vette szemügyre a leánykát:

—    Hova terítetted, Teri? Nem láttunk mi az udva ron semmiféle pionírnyakkendőt.

Feri egyszerre csupa fül lett, és megint rátámadt Teri kére: mutassa meg, hova terítette ki, tovább egy per cig sem vár, mert még lefújja a szél vagy ellopja valaki. Terike azonban nem mozdult, hang sem jött ki a tor kán, nemhogy valami újabb hazugság. Mindennek be tetőződéséül éppen akkor valaki sietve jött fel a lép csőkön. Tárnoki Jucika nyitott rájuk, kezében a három szögű vörös nyakkendővel. Átnyújtotta Terikének:

—    Nálunk felejtetted, amikor a blúzaimat felpróbál tad. Mióta vagy te pionír? ...

Apu, anyu, Feri kővé dermedve bámult Terikére. Elő ször is azért, hogy miért hazudott, azután meg, hogy mi keresni valója volt a mérnökéknél, harmadszor, hogy miért próbálta fel annak a rettentően félrenevelt Jucinak a blúzait? Egyáltalán mikor barátkozott eny nyire össze vele, hiszen nem is járnak egy iskolába.

Feri tért először magához, amikor Jucika, úgy ahogy jött, köszönés nélkül el is ment. Kikapta Teri kezéből a nyakkendőt:

—    Na, most aztán levizsgáztál örökre. Képes voltál a Juci rongy blúzaiért elveszíteni a nyakkendőmet.

Anyu ment lepakolózni a konyhába, Terike meg már a díványra borulva zokogott, és kérte Feritől a bocsá natot.

—    Erre nincs bocsánat. Tudod te, hogy milyen szé gyenbe hoztál volna, ha ez a rühes Juci a tűzbe dobta volna?

Terike a könnyeit törölgetve egyenesedett fel:

—    Reggel másikat vásároltam volna a meggyűjtött pénzemből.

Feri azonban kérlelhetetlen volt:

— Mit gondolsz, hogy az mindegy? kiáltotta szenvedélyesen. — Nem azt bízták rám, amit te vásá rolnál. Sohasem fogsz te sátort verni a mi táborunkban, ha ez mindegy neked.

— De hát ez is vörös, meg az is vörös lenne. Ugye, apuka — fordult Terike a most igen hallgatag édes apjához reménykedve —, ugye, hogy mindegy?

—    Nem mindegy — felelte apu komoran, és sok keserűség érzett a hangjában, amint hozzátette. — Rá adásul hazudtál is. És kiért, miért? Tárnoki Juci vacak blúzaiért? Így valóban sohasem lesz belőled pionír, ha megtudják.

Terikét rázta a zokogás, úgy fogadkozott:

—    De nem fogják megtudni, apu. Mert én nem mondom meg, csak Ferinek ne járjon el a szája.

—    Csakhogy nekem járni fog — vágott közbe Feri. — Aki így levizsgázott a nyakkendővel, mint te, azt a mi egységünk nem tűrheti.

A Terike könnyáztatta szeme nagyra nyílt.

—   Árulkodni tudnál rám, ilyen testvér vagy te?

—   Irigyelnéd, hogy én is táborozni mehessek.

Feri meghökkent, apjára sandított. Látván, hogy apu nem úgy néz rá, mint Teri, magabiztosan jelentette ki:

—       Nem az irigységért, a pionírbecsületért tenném.

Terike mind kétségbeesettebben tekintett a bátyjára.

—        Az neked előbbre való a testvérednél? Hallja ezt, apu — kérdezte zokogva —, hallja, milyen ez a Feri?

—        Hallom — sétált az apja fel s alá a szobában, magában tűnődve. — Hogyne hallanám, de minél job ban elgondolkozom rajta, annál inkább rájövök, hogy az igazi testvér csakis ilyen lehet. Nem tűrheti, hogy a húgából hanyag és hazug ember váljék.

Terike kiszaladt a konyhába az édesanyjához, aki bár vacsorafőzéshez látott, minden szóra figyelt. Terike sírva faggatta: tényleg olyan a jó testvér, mint ami lyennek apuka mondja? Igazán olyan nagy bűn az a kicsi hazugság?

Fogas kérdés volt ez anyunak is. E pillanatig nem vetődött fel előtte sem ilyen kiélezetten, hogy milyen
is az igazi jó testvér. Eddig arra oktatta gyerekeit hogy tartsanak össze. "Jó testvérek az idegenekkel szem ben megvédik egymást." De hogy kik is azok az ide genek, azt nem tisztázta. Amíg a szobában lezajló össze csapást figyelte, úgy tűnt, hogy a férje és a mindenben hozzáigazodó Feri elefánttá fújják fel a szúnyogot: mit nyúzzák ezt a pici leánykát, azért a kicsi hazug ságért? Ám a férje véleménye az igazi jó testvérekről megingatta ezt a nézetét. Kezdte megérteni: kicsiség ről van ugyan szó, de nem szúnyog az, s nem kell azt felfújni, megnőhet az magától is. Amióta Teri és Feri között egyre gyakrabban kellett igazságosztó bíróként fellépnie, rájött: nem helyes az, ha fehérre mossa előt tük, amit az apjuk feketének ítél, még ha nincs is egé szen meggyőződve az ítélet helyességéről... Most, ön magát is meggyőzendő, ezt a gondolatmenetet követve próbálta Terikét az apu igazáról meggyőzni.

— Nézd csak — mondta, míg hagymát aprított. A kicsi mérges kígyó harapásába az ember éppúgy belehalhat, mint a nagyéba, ha a sebet rögtön ki nem égetik. Ilyen a hazugság és a hanyagság is. Jobb, ha már most, pici korukban a fejükre lépsz és eltaposod. Apu és Feri ebben akar segítségedre lenni... Jucikával pedig csak úgy barátkozz, ha te tudsz rá hatni, ne te igazodj hozzá...

Terike megdöbbenve hallgatta anyukáját, de élénk képzelőereje hamar más irányba ragadta. Az anyu hasonlatának értelméről megfeledkezve, aziránt kezdte őt tüzetesebben kikérdezni: látott-e már kicsi és nagy kígyókat, hol élnek, milyen hosszúak és színűek, s mivel táplálkoznak? Anyu nem éppen pontos és nem mindenben kielégítő válaszaira elcsodálkozva eszmélt rá: mi minden is lehet még a világon, amiről eddig ő nem tudott. Lelke mélyén azonban megfogant va lami mai megrázkódtatásának tanulságaiból is. Nagyobb érdeklődéssel látott a tanuláshoz és önmaga ellenőri zéséhez, amikor újra beköszöntött az iskolába járás ideje. Szilárdan megrögződött benne a szándék: azért is megmutatja Ferinek, hogy belőle is pionír lesz. Juci val pedig nem barátkozik többé.