nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
VI

VI

Május vége felé Ács Ferencnek kifizették az első év negyed termelési tervének túlteljesítéséért azt a pénz jutalmat, amit május elsejére szavaztak meg. A felesége újra megtárgyalta vele a Teri és Feri kabát-ügyét. Meg erőltetés nélkül átmeneti kabátot szerezhettek volna Terinek. Az édesapja azonban hallani sem akart erről. Komoly ellenvetései voltak. Nem tartotta a kislányát elég állhatatosnak. Ha utánaengednek, nagy baj érheti később az életben. Hadd szilárduljon meg előbb a kö vetkezetes felelősségtudat benne, kap aztán tavaszi kabátot is. Ráér, ha Feri is csak majd késő ősz felé tudja meg, hogy mégis lesz új nagykabátja. Addig hadd gondolkozzanak a hibájukból elveszett szőnyeg tanul ságain.

Rágta is a két gyereket a hibájukból elveszett szőnyeg sorsa folyton.

A hűvös idők június első napjáig kitartottak. Akkor aztán olyasmi történt, ami Terikét állhatatosságra, sőt önfeláldozásra késztette.

Az egyik késő délután meglepetésükre Orosz Béla állított be hozzájuk. Kerékpáron jött, nyomában a száj kosaras farkaskutyával. Az udvaron a kutya nyakába akasztotta azt a kartonlapocskát, amire ez volt írva: "Vigyázat, szolgálatban vagyok." Tíz perc sem telt belé, és a Teriék kapujába csődült az utca valamennyi járni tudó gyereke. Tiszteletteljes borzalommal bámulták a nyelvét lógató daliás Lajkát.

Terike szörnyen megijedt. Azt hitte, hogy pionírok tató tanáruk azért toppant be hozzájuk, mert a bátyja mégis jelentette neki, miről beszélgettek a múltkoriban.
Jaj, ha most apunak is elmondja, hogy milyen a kis lánya.

Orosz Bélát apu igen szíves melegséggel fogadta. Mindjárt bevitte a szobájába, de elfeledte behúzni az ajtót.

Terike a leckéjénél ült, ám minden kiszaladt a fejé ből, amit eddig tanult. Akaratlanul is fültanúja lett az apuék beszélgetésének. Aprádonként egészen megköny nyebbült. Neve elő sem fordult, másvalakiről folyt a tanácskozás odabent.

Orosz Béla arra kérte aput: jönne el a legközelebbi szülői értekezletre, hogy támogassa. Rá szeretné be szélni a szülőket és a szülői bizottságot: egészítse ki a táborozáshoz szükséges hozzájárulási összeget, mert a Dan Irimie szülei a részletfizetésre vásárolt bútorral úgy megterhelték magukat, hogy képtelenek saját kere setükből pótolni a fiukért járó különbözetet. Irimie ugyanis elmehetett volna a mangáliai nagy táborba, de a fiú mindenáron az iskola sátortáborába szeretne jönni, és szükség is van rá, mert példaadó a gyerek.

Ennél többet aztán Terike nem is hallott. Apu behúzta az ajtót. Ennyi azonban elég is volt ahhoz, hogy szíve mélyéből sajnálja Dan Irimiét. Azt kívánta, bár csak lenne apunak annyi pénze, hogy érte is fizethes sen. Inkább jövőre se vegyen neki télikabátot, csak Irimie is velük mehessen táborozni. Tudta, mennyire készült rá az a jószívű fiú. A sátorveréshez egyik sem ért úgy, mint ő. Arról sem feledkezett meg Ács Feri, hogy milyen szívesen adta neki a tejüket, és még a haját is szinte kitépette az anyukájával miatta...

Nem tudni, hogy apu mit ígért, mit nem a tanár elv társnak, de az igen jókedvűnek látszott, amikor elment. Másnap pedig a nagyszünetben gyülekezőt fúvatott Csapó Lacival az iskola udvarán.

Néhány pillanat múlva négyszöget alkotva állt az egész egység.

Orosz Béla szólt hozzájuk:

-Pionírok, a resicai és a vajdahunyadi martin kemencés munkások ócskavasat kérnek az acéltermelés hez. Vasárnap délelőtt valamennyien kimegyünk a kör
zetünkbe. És házról házra járunk. Azt a három pionírt, aki a mi iskolánkból a legtöbb ócskavasat gyűjti, a szülői bizottság és a pionírtanács közös segítségével in gyen visszük táborozni.

A Terike szíve nagyot dobbant, ő lesz az egyik abból a háromból. Annyi ócskavasat gyűjt, amennyit senki. Apunak nem kell fizetnie a táborozásért. Az ősszel meg veheti az új télikabátot. Éppen olyan szépet, mint a Tárnoki Jucié. És ha még Feri is a győztes három közé kerülne... Nem, ez már túl sok lenne a jóból...

Ekkor a négyszög túlsó szárnyán megpillantotta Dan Irimiét. A szirmait hullató májusfa teleszórta a fiú ha ját hervadt virágpillékkel. Az anyjára ütő barna fiú kedvetlennek látszott. Eszébe sem jutott Terike felé pillantani. Biztosan arra gondol, mi lesz a táborozásá val, ha nem sikerül az elsők közé jutnia az ócskavas gyűjtésnél.

Terikének újra nagyot dobbant a szíve. Eszébe jutott valami, s mikor a tanár elvtárs rövid "végeztem"-jére az egység szétoszlott, odaszaladt a kedvetlen fiúhoz.

-   Ne félj, Irimie. - pihegte kifulladtan.

-     Miért ne féljek? - kérdezte az kissé sértődötten.

- Azért, mert te fogsz a legtöbb ócskavasat gyűj teni.

- Honnan tudod te az előre?

-      Onnan, hogy én is neked gyűjtök.

-      De az csalás ...

- Az nem volt csalás, amikor nekünk adtad a teje teket, vagy amikor anyukád szinte kitépte a hajadat?

Dan Irimie jobban megnézte a kislányt.

- Hát még észben tartod ezt? Azt hittem, régen elfelejtetted. Nekem már eszembe se jut. Semmiség volt az egész, nem is tépte, csak egy kicsit meghúzta édes anyám a hajamat.

Terike beszaladt az osztályába, de oly izgatottan vi selkedett, hogy az orosz-tanárnő kétszer is haragosan pillantott rá. Harmadszorra már az ellenőrző könyvecs kéjét kérte, és beírta: "Teri ma zavarta a tanítást. Mos tanában nem fér a bőrében."


- Mi lelt téged? - kérdezte otthon az anyukája bosszúsan, mikor az orosz-tanárnő üzenetét elolvasta. - Talán csak nem nőtted ki a bőrödet is?

Terike ezt nem tudhatta, de ígérte, többé nem fész kelődik izgatottan, mint az orosz óra kezdetén.

Vasárnap Ferit megelőzve kelt fel, pedig nagyobb álomszuszéknak tartották a bátyjánál. Máskor alig bír ták kikergetni ilyenkor az ágyból. A mosakodásnál és az öltözködésnél azonban Feri utolérte. A tükör mosta nában Terikét jobban vonzotta a mágnesnél.

 -    Ki győz ma, Feri? Jó volna, ha te is győznél.

-     Igyekszem - felelte a bátyja kurtán-furcsán.

Vajas kenyerüket felkapták a tányérról, útközben fogyasztották el. A legelsők között érkeztek az iskola udvarára. Negyedikül Dan Irimie jött könyökig felgyür kőzve és hosszú nadrágban. Orosz Béla is bekarikázott a kerékpárjával és a napról napra délcegebb farkas kutyával.

Elővette a város térképét. Két-két utcát jelölt ki min den három pionírnak. Terike addig izgett-mozgott, al kudozott, míg Székely Juliskát rávette, hogy cseréljen vele. Ily módon sikerült Kiss Géza mellett harmadik nak átkerülnie a Dan Irimie csoportjába. A lassú moz gású Kiss Géza a számukra kijelölt utcákba érve pihe néssel kezdte a vasgyűjtést. Nem állhatta a meleget. A sétatérre nyíló utcában egy vendégszerető pad mindjárt elcsábította.

A nekik jutott két utca elég hosszú volt. A rövideb bet Gézukára osztották ki, a hosszabbat Terike magá nak és Dan Irimiének ügyeskedte ki. Ők ketten aztán megegyeztek: ki megy az egyik, ki a másik oldalon. Ebben az utcában folyt a malomcsatorna. Éppen le volt eresztve a vize. A régi fahíd helyett betonból építettek egyet rá. Ki ne tudná abban a városban, hogy a malom csatorna medre mi mindennel van tele. Kerül abban ócskavas is elég, ha a kavicsokat kissé szétbolygatják. Kést, villát is találtak már benne.

Terike az utcának éppen ezt az oldalát kapta. Besza ladt minden udvarra, s felmászott a harmadik emeletre is fürgén. Ide is, oda is bezörgetett vagy becsengetett
aszerint, hogy hol milyen jelre nyíltak az ajtók. Addig sehonnan sem jött ki, míg legalább egy falból kihúzott meszes szeget, rossz lakatot, lyukas lábost vagy konzerv dobozt nem nyomtak a markába. Hiába bizonygatták, hogy nincs semmiféle ócskavasuk, Terikét nem egy könnyen rázták le a nyakukról. Ha kellett, leszaladt a pincébe, felmászott a padlásokra, beütötte az orrát a kamrákba, beugrott a csatorna medrébe is, ha meg pillantott valami rozsdás pléhdarabot. Vitt, amit csak lehe tett, ráfogta, hogy ócskavas, és vitte.

Megnézte, hogy az utca jobb oldalán házaló Irimie melyik csomóba gyűjti a maga szerzeményét. Könnyű volt azt megállapítani, az alig cammogó Kiss Géza gyűj teménye nemigen gyarapodott. Mikor aztán a két fiú nem látta, Terike a saját gyűjtésének nagy részét is az Irimie csomójához tette.

Az fel nem foghatta, mitől gyarapodik a saját csomója oly szembeszökően. Az imént még csak egyetlen hor padt fenekű kék lábosa volt, s mire észrevette, háromra szaporodott.

Terike úgy felbolygatta azokat a lakókat, akikhez ő ment be, hogy előbb kedvetlenül, hidegen fogadták, kedves, szemfüles élelmessége azonban hamar ki is en gesztelte őket. Egy-egy házból, miután elment, az abla kokon hajoltak ki, s kiáltozva hívták vissza:

-   Nézd csak ezt a holmit, vidd el, ha akarod. Most fedeztük fel, minek hányódjék itt, van elég lomunk enélkül is.

És kidobtak neki kiégett kemencerostélyt, cipőkré mes dobozokat, törött kilincset. Az egyik ablakból két felé repedt régi vasalót adtak ki.

-   Kézcsók a martinászok nevében - kiáltotta Te rike boldogan.

Időnként feltűnt Orosz Béla alakja is az utcában, a mellette loholó kutyával. Fehér inge duzzadt a mellén a gyors kerékpározástól. Ha leugrott róla, hogy meg kérdezze a gyűjtés eredményét, Lajka azonnal nekiesett a fémlő konzervdobozoknak, s pofozni kezdte őket, s megugatta, ha elgurultak.

A virágzásukban megkésett vadgesztenyefák, szem
Text Box:


látomást bontották ki virágaikat, méhek százezrei lep ték el az orgonabokrokat.

Orosz Béla megelégedéssel látta, hogy Dan Irimie az élre ugrott az ócskavasgyűjtésben. És hajtott tovább, hogy hírül vigye ezt a távolabbi utcákban gyűjtő cso portoknak.

*

Néhány utcával odébb, a Fellegvár aljában, Feri vette sorra a múltból ittmaradt szegényes, romladozó-bomla dozó földszintes házakat. Ő sem hagyta magát egyköny nyen odébb tanácsolni. Ő is szerette volna azt mondani apunak: "Ne legyen gondja a táborozás költségeire, én nyertem az ócskavasgyűjtésben, s a vajdahunyadi mar tinászoknak is segítettem." Csakhogy ebben a régi, a néptanácstól lebontásra ítélt rozoga fertályban nemigen volt már ócskavas. Az itt lakó bizonytalan foglalko zású emberek maguk is összeszedték, ami akadt, és eladták a DAC-nak. De azért a jobb munkáscsaládok ban csak elékerült egy és más.

Az egyik, háznak nemigen mondható, a sziklák aljá hoz közel eső hurubaféleségben olyan meglepetés érte Ferit, ami visszavetette a csoportját a leghátul kullogó ócskavasgyűjtők közé.

A keskeny sikátorok egyikében kerítés nélküli, düle dező ház tárult eléje. Két ajtaja volt ennek a háznak, s mindkettő egyenesen az udvarra nyílt. Az egyik tárva nyitva volt. A nap besütött a szoba mélyére. Bár már délre járt az idő, aludni látszott abban a házban min denki, legalábbis a csend és elhagyatottság a burjánok kal benőtt portán arra engedett következtetni.

És nem éppen hiába.

Feri, közelebb menve a nyitott ajtóhoz, a szobában valami priccsszerű tákolmányon derékig meztelen, alvó férfit pillantott meg. A priccs azonban egy akkora sző nyeggel volt letakarva, hogy nagyobbik fele a padlón terült el belőle. Takaróul is szolgálhatott a hason alvó férfinak, mert álmában maga körül matarászva magára próbálta húzni.


Ferinek azonnal megakadt a szeme azon a szőnyegen. Különösmód ismerősnek találta. Mintha nem most látná először...

Közelebb merészkedett, s olyasmit vett észre a sző nyeg csücskén, amitől a fejbőre borzongani kezdett, mint nagy ijedtségkor szokott. A szőnyeg csücskéről néhány rojt hiányzott, akárcsak az ő elveszett szőnye gükről. Egy ízben, nagytakarításkor, anyu fel akarta göngyölíteni, s az egyik sarkát erősebben találta meg rántani, mert beakadt valamibe. Akkor szakadt le né hány rojtja.

Ferit annyira elképesztette ez a hasonlatosság, hogy csak állt és bámult. Fogalma sem volt, mit kellene most tennie, mint bizonyosodhatna meg gyanúja helyességé ről. Ott állt volna talán estig is, ha a hasonfekvő ember meg nem mozdul. Fázhatott, mert az egyik sovány kar jával ismét matarászni kezdett maga körül. A lecsú szott takarót kereste, meg is találta a lecsüngő szőnyeg szélét, s húzni kezdte magára. Ebbeli igyekezetében meg is fordult, s láthatóvá vált álmos, betegesen pöffedt arcába süppedő szeme, mely a napfénytől káprázva hirtelen tágra meredt.

- Ki vagy te - ült fel riadtan -, és mit ácsorogsz itt?

Ferinek egyetlen szó sem jött ki a torkán, csak nézte dermedten a dagadt arcú férfit.

- Nem hallod - mordult az rá -, takarodj innen, ne bámulj a gyomromba. Az ember már ki sem alhatja magát tőletek.

Ferinek végre engedelmeskedett a hangja.

 -    É-én csak véletlenül ... csak ócskavasat gyűjteni jöttem, és ... és észrevettem azt a szőnyeget ...

Az alkoholtól vagy más kórságtól pöffedt arcú férfi csak most látszott egészen felébredni. Az egyik, koszos harisnyát viselő lábát letette a priccsről, s riadtan talpra ugrott.

- Mi? Mi bajod az én szőnyegemmel?

És ezzel gyorsan lehajolt, a szőnyeg lecsüngő felét felhajtotta, aztán visszaült rá. Ettől kissé megnyugodni látszott.


-     Halljam, miért vetted észre a szőnyegemet?

-     Ha-hasonlít a mienkhez, ami elveszett.

-     Na és? - csattant fel a férfi, a szeme meg ijesz tően kidülledt. - Két egyforma szőnyeg nem lehet ezen a szemétdombos világon?

Feri hátrálni kezdett.

-   De i-igen, persze, csakhogy ennek a rojtja...

-     Miféle rojtja, mi közöd neked a rojtokhoz, te vöröskravátlis? Ócskavasat gyűjtesz te vagy rojtokat? - kérdezte, s közben a szőnyeget még egyszer összehaj totta, mintha rendszeretetből tenné. Nincs nekem se rojtom, se ócskavasam lármázott, de látva, hogy Feri megfordul, hogy elmenjen, utánakapott, s a karjá nál fogva visszatartotta. - Hova mész? Ne siess úgy. Várj, talán mégis kerül itt valami. - És húzta volna be Ferit a házba a nyitott ajtón, de abban a pillanat ban el is engedte.

Feri mögött egy másik fiút látott a sikátorból fel bukkanni. Csapó Laci, az egység kürtöse jött Feri után.

-     Miért ragadtál ide, Feri? Keres a tanár elvtárs, most jött a kerékpárjával.

-A szőnyegünk, Laci - dadogta Ács Feri - itt van a szőnyegünk.

Csapó Laci semmit sem tudott a Feriék elveszett sző nyegéről. Amúgy is bámész képe még jobban megnyúlt. Tisztára érthetetlen volt számára, ami eléje tárult. Lá tott egy félmeztelen, rosszarcú, inaskarú sovány embert, aki elengedte a Feri karját, s gyorsan behúzta az ajtót, majd a piszkos ablakban jelent meg egy pillanatra a képe.

-       Várj meg itt - kiáltotta Feri, és lerohant a siká toron. A széles utcába torkolló sikátor bejáratában Orosz Béla tekingetett felfelé. Körülötte néhány vas gyűjtő fiú és lány. Feri lélekszakadva rontott közéjük:

-       A szőnyegünk, tanár elvtárs! Megtaláltam az ello pott szőnyegünket az egyik házban. Mit csináljak most?

Orosz Béla izzadt homlokát törölgetve töviről hegyire kikérdezte Ferit. A falnak támasztott kerékpár mellé telepedett Lajka ezalatt bedugta a fejét a gyerekek kö zött a körbe, s hol a gazdájára, hol meg a pionírok
arcába tekintve figyelte: miféle izgatottság vett erőt rajtuk.

-  Nem tévedsz? nézett szigorúan Ferire Orosz Béla. - Tényleg sok egyforma szőnyeg lehet a világon.

-      De egyiknek sincs úgy leszakadva a rojtja, mint a miénknek.

-      Az nem sokat jelent. Mástól is vehette az az em ber azt a szőnyeget.

-      Azt én nem hiszem, tanár elvtárs. Nincs az ágyá ban párna sem, mégis szőnyegvásárlással kezdené? Az én anyukám csak akkor vett szőnyeget, mikor már min denünk volt.

-      Menjünk rá, tanár elvtárs - kiáltotta a komor, sovány képű Rădăceanu Petre, aki a szomszéd utcából jött ide. - Biztosan ő a tolvaj. Vigyük a milíciára.

Orosz Béla türelmetlenül szakította félbe.

-  Ahhoz nincs jogunk. Mi lenne - tette hozzá el gondolkozva -, ha egyik ember csak úgy lefoghatná a másikat. Egyebet teszünk...

Hosszú szíjpórázt vett elő a kerékpár szerszámtáská jából, a végét a kutya nyakörvébe csatolta, majd a Feri kezébe adta; a szájkosarat meg levette Lajkáról. Ő maga felpattant a kerékpárra.

-  Menjetek, tartsátok szemmel azt az embert, amíg a milíciára száguldok. Van ott egy hadnagy barátom... Vigyázzatok Lajkára. Csak akkor eresszétek el, ha tá madni vagy szökni próbál a puffadt képű. Csak annyit mondjatok, hogy "dáváj, Lajka !"

A kutya hegyezni kezdte a fülét, s nyüszítve nézett körül, hogy mire kellene rárontania. Aztán a kerék páron sebesen távolodó gazdája után meredt. Úgy kife szítette a pórázt, hogy Feri alig bírta visszatartani.

-  Vezess, Feri - indult a sikátorban előre Rădă ceanu sápadtan.

Feri elébe került a kutyával. Hamar felértek az el hanyagolt bűzös sikátoron. Csapó Laci már lefelé ké szült, amikor a burjánoktól benőtt udvarra felértek, összebújtak vele, suttogva kérdezték, hogy még a ház ban van-e az az ember a szőnyeggel. Ott volt, de időköz ben felöltözött. Borzas haját is megfésülte. Épp akkor
lépett ki az ajtón, mikor Feriék felértek a kutyával, s felőle érdeklődtek.

Barátságosnak, nyugodtabbnak látszott, mint amikor Feri beszélt vele. Csak a szeme tűnt most nagyobbnak, és mintha nyugtalanul röpdösne a tekintete. Úgy tett, mintha semmi meglepőt sem találna abban, hogy az udvarán öt pionírnyakkendős fiú és leányka ácsorog. Feléjük indult.

Lajka hátracsapta a fülét, morogni kezdett.

Az ember csak most látszott észrevenni a kutyát. Tétovázva megállt, felpillantott a Fellegvár sziklás ol dalába, majd a sikátorig mutatkozó távolságot mére gette a szemével. Borotválatlan állát dörzsölgetve újra közeledni próbált a feszülten feléje forduló pionírok hoz, de Lajka ismét morogni kezdett.

-   Mi az? - kérdezte kényszeredetten elmosolyodva. - Csak nem reám haragszik? Gyönyörű dög, mondha tom, csak a vörös kravátli hiányzik a nyakából. Nem fognátok meg, hogy elmehessek mellette? Sürgős dol gom van.

-   Tudjuk - felelte Rădăceanu sötéten.

-   Semmit sem tudtok - nevetett rájuk. - Le mer ném fogadni, sejtelmetek sincs, hova készülök.

A pionírok hallgattak, egymásra néztek, a barátságos hang zavarba hozta őket. És amit ezután mondott, az még meglepőbb volt.

-      Ne is találgassátok. Egyszerűen segíteni szeretnék nektek. Tudok itt a sziklák alatt egy elhagyatott ház helyet. Van ott a törmelék között egy összedűlt főző kemence, azon egy megrepedt plattent is láttam. Ha akarjátok, megmutatom.

-      Halljátok? - súgta Csapó Laci a Rădăceanu fü lébe.

-      Ne kotyogj - súgta vissza Petre, s mérgesen ol dalba lökte Lacit.

-      Igazán megnézhetnénk a plattent - susmogta most már a csoportjukba beosztott pisze orrú Varga Katica is.

-      Fogd be a szád - intette le Feri.

-      Ne beszélj így - mondta a kislány inkább a
szemével, mint az ajkával. - Nem látod, hogy ez nem olyan ember? ... Ez segíteni akar nekünk.

A püffedt arcú mindezt látta, bár hogy mit susmog nak maguk között, nem értette, csak sejthette, mert így próbálta tovább puhítani őket:

-      Ilyen sótlan gyerekek vagytok ti? Felkínálok egy egész sütőkemencét, és ti rá sem bagóztok. A ti dolgo tok, nem az én nyakamban lóg a vörös kravátli.

-      Halljátok - susmogta az előbbi kislány idege sebben -, mi lehetnénk a győztes csoport...

A fiúk a könyökükkel adták értésére, hogy ne ko tyogjon. A püffedt arcú most teljes határozottsággal a sikátor felé indult.

Feri elébe ugrott a kutyával,

-   Hova megy? Ne menjen, mert ...

-      Hát maradhatok is - hőkölt vissza a nyájas em ber. - Igen, ráérek később is a milíciára menni, ha végre megjött az eszetek.

-      A milíciára? - tort ki Csapó Laciból a megrö könyödés hangosan.

-      Mi van ezen csodálni való? - legyintett a tolvaj nak nézett ember. - Valami bejelenteni valóm van. Vasárnap én is ráérek az effélére.

A gyerekek tanácstalanul néztek össze, Feri meg ön kéntelenül félreállt. Csak nem uszíthatja rá Lajkát. Ha igazán tolvaj lenne, esze ágába se jutna, hogy a milí ciára menjen. Hátha tényleg összetévesztette azt a sző nyeget...

A pöffedt arcú férfi ezalatt magabiztosan, kényelme sen elhaladt a teljesen összezavarodott pionírok mel lett, s búcsút intve, megindult a sikátoron lefelé. Már már az aljba ért, mikor közeledő motorkerékpár zúgása hallatszott. A sikátor bejáratában, hirtelen lelassítva, nyomban be is fordult Orosz Béla s nyomában egy ke rékpáros milicista. A milicista tiszt a sikátor aljában álló ház tűzfalához támasztotta a kerékpárját, és két három lépcsőt is átlépve sietett felfelé. Éppen szembe a lefelé tartó emberrel.

Az, amilyen gyorsan csak bírt, megfordult, s hanyatt homlok rohant visszafelé. Lajka ebben a pillanatban
kitépte magát a Feri kezéből, s fogát vicsorítva pattant elébe. A menekülő zöldre fakulva torpant meg, a siká tor falához lapult, úgy tett, mintha utat engedne a mili cista hadnagynak. Mire az odaért, már vigyorogni is megpróbált. A pionírok újabb elképedésére így fogadta a tisztet :

-   Jó, hogy jön, hadnagy elvtárs, éppen magukhoz készülődtem.

A hadnagy az előbb odaérő Orosz Bélára, majd a pionírokra vetett egy csodálkozó pillantást, aztán a tűz falhoz lapuló férfit mérte végig.

-      Ha ennyire jó magának, miért kezdett szaladni előlem ?

Az sűrű pislogás közben felelte:

-       Hát... mert. gondoltam hirtelenében, egy kis rendet teremtek. Legalább az ágyamat bevetem... Az ember fogadja illőn a vendégét.

-       Érdekes - mosolyodott el a hadnagy gúnyo san -, roppant érdekes vendégszeretet. Ne féljen, nem rovom fel a vetetlen ágyat. Vezessen, ha ilyen szívesen lát.

-       Tessék parancsolni - hajolt meg készségesen a pöffeteg arcú, és előre akarta engedni a hadnagyot.

- Csak előttem, jó ember - felelte amaz -, mindig csak előttem, maga ismeri itt a járást. És az meg is indult a hadnagy előtt.

A pioníroknak majd kiugrott a szemük csodálkozá sukban. Szentül hitték: így csak egy valóban tisztessé ges ember viselkedhetik. Hiszékenységük még inkább tápot nyert, amint ez a "tisztességes ember" bevezette szobájába a hadnagyot, az meg egyetlen rántással az udvarra vetette ki az összehajtogatott szőnyeget.

-      Miféle jószág ez? .

-      Látja, hadnagy elvtárs - felelte amaz rendületlen magabiztossággal -, éppen azért készültem maguk hoz, hogy közösen kiderítsük.

-      Hagyjuk az elvtársat máskorra - intette le a hadnagy a készségeskedést. - Hogyan és mikor került ez a szőnyeg magához? Közben a buletinjét is előve heti.


-      Nagyon egyszerű ez, kérem - emelte égre szemét ártatlanul a másik. - Itt, ebben a fényes lakosztályban találtam.

-      Mikor?

- Amikor ide költöztem.

-   És ki lakott itt maga előtt?

-      Fogalmam sincs, kérem tisztelettel. Én már üre sen találtam.

-   Érdekes, hallja, ez egyre érdekesebb - mondta a fiatal hadnagy nagy megértéssel. - Az istenfáját, hány ember keres, és sehol sem bír ráhibázni elhagyott üres lakásokra. Maga meg rögtön belebotlik, s azonnal egy ilyen új szőnyeget is talál benne.

A puffadt arcú ember szerényen mentegetőzni kez dett.

- Én is sokszor csodálkozom magamon. Nekem ké rem szerencsém van a pronosporttal is.

-   Na, ha szerencséje van, lássam a buletinjét.

-   Ezzel pechem van, hadnagy elvtárs, éppen a na pokban veszítettem el. Ezt is be akartam maguknak jelenteni. Ugye, fiúk - fordult a pionírokhoz -, ti is bizonyíthatjátok, hogy a milíciára készülődtem?

A pionírok és köztük Feri is kénytelen volt bizonyí tani, hogy a szemük láttára készült oda.

A hadnagy a buletinjével peches embert nézegetve, jó indulatú mosollyal veregette meg a vállát.

-      Most aztán minden világos. De ha amúgy is hoz zánk igyekezett, én nem foszthatom meg ettől az öröm től. Szíveskedjék a szőnyeget összegöngyölíteni, a há tára venni, és a milíciára fáradni vele.

-      Nem fölösleges ez, hadnagy elvtárs? - kérdezte "a tisztára mosott ember" érthető elkedvetlenedéssel. - Minek cipelném magukhoz? Egyszerűbb, ha ez a vörös kravátlis fiú egyenesen hazaviszi - és Ferire muta tott -, ha az övék. Én már éppen eleget bajlódtam vele. Ha jól meggondoljuk, jutalmat érdemlek ennek a fiúnak a szüleitől. Legalább száz lejt igazán adhatna az apád - beszélt a lelkére a meghúzódott Ferinek. - Ha én nem találom meg és tisztességesen meg nem őrzöm a szőnyegeteket, törölhetnétek a szemeteket. Ugye had
nagy elvtárs, ennyit testvérek között is megérdemlek?

A hadnagy galambtürelemmel bólintott:

- Majd a milícián ezt is tisztázzuk. Éppen a maga érdemeire való tekintettel fáradjon oda velünk. Ami lyen érdemdús férfinak gyanítom magát, öt-tízesztendős börtönbüntetést kitehetnek a maga érdemei.

-  De hadnagy elvtárs! Csak nem akar becsukatni!

-     Ha egyébért nem, ezért a pofátlan dumáért is hű vösre tétetném, ha rajtam múlna. Gyerünk azonnal a szőnyeggel.

-     Jó, menjünk - vette fel a szőnyeget a vállára az érdemdús férfi, s közben mélyet sóhajtott. - így legyen az ember tisztességes megtaláló.

A pionírok még mindig értetlenül bámulták az egé szet. A közöttük ácsorgó kislánynak a könnyei is kicsor dultak.

Rimánkodva állt a hadnagy elé:

- Ne vigye a dutyiba, hadnagy elvtárs. Ne legyen ilyen kőszívű. Nem látja, hogy milyen ártatlan. Ugye Feri - fogta meg annak az ingét -, te sem akarod, hogy bevigye?

A szőnyeget cipelő puffadt arcú, szemét égre emelve intette le a szólni készülő Ferit.

- Engem ti ne védjetek. Nem szorul az én becsüle tem arra. Csak vigyen be a hadnagy úr. De aztán ne hibáztasson, ha keservesen megbánja.

Orosz Béla mindeddig szótlanul figyelte a lezajlott jelenetet. Arca eleinte szánalmat, majd megvetést és undort, utóbb mindennek a keveredéséből összetevődő felháborodást fejezett ki. Szembogara kitágult, s furcsa zöldes színbe ment át. Soha még ilyen agyafúrt ember rel nem találkozott. Pionírjainak hiszékenységét látva, bármi áron kész volt leleplezni. De hogyan, mikor min denből kisiklik? Tudta, látta, hogy a hadnagy régen nem hisz neki, a veséjébe lát, de mint tegye látóvá a gyerekeket is?

Végül a legegyszerűbb módhoz folyamodott. Kutyája nyakörvét szorosan tartva, váratlanul a lompos alak elé lépett.

- Hallja, amit mondok? - kérdezte keményen.


-      Szerencsére még jó a fülem - felelte amaz.

- Na, ha még jó, meddig akarja ezt az aljas komé diát játszani? - Egészen közel hajolt a hátrálni kezdő emberhez. - Azt hiszi, bennünket is az orrunknál fogva vezethet, mint ezeket a gyerekeket? Mit gondol, miért vagyok itt ezzel a jószimatú farkaskutyával? Ta lán véletlenül, mi?

Orosz Béla kemény határozottsága meg a farkasku tyára való sokat sejtető hivatkozás annyira készületlenül érte a züllött külsejű embert, hogy egy árva szó sem hagyta el kicserepezett ajkát. Egyre Orosz Bélát és a kutyáját nézte, aztán elindult a sikátoron lefelé, s mit gondolt magában, mit nem, a nyílt utcára érve hirtelen ledobta válláról a szőnyeget.

-Cipeld te, ha szőnyeg kell, te vöröskravátlis po cok - förmedt rá Ferire. - Ekkora hűhót csinálni... Ottfelejtik az udvaron, és még ők állnak az erdő felől. Szerencsétek, hogy én vettem pártfogásba és nem más. Más régen túladott volna rajta, de az én szerencsémet megette a fene. Senkire se tudtam rásózni ... Apád tényleg küldhetne legalább száz lejt...

Feri és az a kislány, aki eddig a leghiszékenyebben védelmezte az ártatlannak nézett embert, moccanni sem bírt a megdöbbenéstől. Csak miután a hadnagy ráparan csolt a tolvajra, hogy vegye a szőnyeget, és szedje a lá bát a milíciára, mert kiderül ott több is - jött meg a szavuk.

Ferit a hadnagy megnyugtatta: másnap vagy harmad nap visszakapják a szőnyegüket. Visszavitetik ezzel a hazudozó mákvirággal oda, ahonnan elemelte.

Orosz Béla és a milicista tiszt a két kerékpár közé vette a tolvajt. Az már egykedvűen hagyta, hogy bekí sérjék.

Feri sokáig bámult utána. Életében először látott tol vajt és elvetemült embert.

-     Hát igazán van ilyen ember? - kérdezte Rădă ceanutól, midőn felocsúdott.

-     Úgy látszik, van - felelte Petre, és nem valami jókedvűen. - Ki hitte volna, hogy ilyen rettenetesen tudjon hazudni!


- De azért szörnyen buta lehet - válaszolta Feri.

-     Ez buta?! - háborodott fel Rădăceanu. - Majd nem túljárt az eszünkön, és milyen aljasul.

-     Mégis buta. A hadnagy elvtárs és a tanárunk ha mar hazugságon fogta.

-     De még milyen hamar - vegyült most a beszél getésbe Csapó Laci is, aki valósággal átszellemült a lel kesedéstől, amint tovább áradozott. - Csak két szót szólt. És kész... Orosz Béla olyan, de olyan jó tanár, hogy mindenhez ért.

-     Hát azért mindenhez mégsem... - legyintett Rădăceanu.

-  Ne tagadd - tiltakozott Csapó Laci méltatlan kodva. - Te is láthattad, milyen gyönyörűre kifes tette a pionír-szobát. És úgy gyalul meg reszel, de úgy. A szeget is úgy beüti, hogy egyenesebb, mint azelőtt. Nekem mindig elgörbül... Mit gondolsz, Feri, mi is olyanok leszünk, mint ő?

-    Én biztosan olyan leszek...

Közben összeszedték azt a kevés ócskavasat, amit ezen a környéken gyűjtöttek. Kézben is beszállíthatták az iskola udvarára. Rendre beérkeztek más csoportok is. Kézben hozták a szerzeményüket azok is. Egy-egy pio nír gyűjtése húsz-harminc dekával vagy fél kilóval ha több volt, mint a másiké. Írták az eredményt, de ami kor Dan Irimie és Terike meg Kiss Géza is betolattak a nagykapun, mégpedig az iskola taligájával, egyszerre abbahagyták. Dan Irimie, kevés híján, egymaga másfél mázsát gyűjtött. Terike hatvan kilót sem, Gézuka vi szont vezetett - a kullogásban, tíz kilóval.

Terike úgy szökdécselt a mérleg körül örömében, akárcsak egy valódi szöcske. Véleményére mindenki készséggel elismerte, hogy a fura módon maga elé tű nődő, kedvetlen Dan Irimie került ki győztesen az ócskavasgyűjtő versenyből. A pionírok helyette is örven deztek. Biztosítva látták már az ő táborozásának a költ ségeit is. Irimie azonban az eredmény kihirdetésénél még lejjebb horgasztatta a fejét.

- Miért vagy ilyen búval bélelt? - ment neki Ră dăceanu bosszúsan. - Engem neveznek Savanyú Jós
kának, nem téged. Én kiugranék a bőrömből, ha első nek jöttem volna ki. Jöhetsz táborozni, hát nem érted?

- Értem - dünnyögte Irimie -, csak azt nem ér tem, miért én győztem? Hány házból jöttem ki üres kézzel, az én csomóm mégis jobban púposodott, mint az Ács Terié.

- Azért, mert ügyesebb voltál - dugta be Terike orrocskáját a fiúk csoportjába. És a szeme úgy csillo gott a huncutságtól, hogy nem egy nagyobb fiúnak is megakadt rajta a tekintete.

Dan Irimie is őt fürkészte, de nem elismerően. Hirte len eszébe jutott, mit ígért neki ez a leányka a vas gyűjtés előtti napon. Hátha tényleg be is váltotta ígé retét? Mert ha a saját gyűjtését is az övéhez rakta, ak kor ez csalás. Nem mehet táborozni a megjutalmazot takkal, éppen egy ötödik osztályos kislány segítségével. De hogyan lehetne ezt megtudni?

Terike kitért előle, nem volt hajlandó egyébről be szélni, csak az ő ügyességéről.

Más meg ki deríthetné ki az igazat? Talán Kiss Géza? Az a mamlasz egyszer vagy kétszer ha mutatkozott közöttük. Ha egy emeletet megmászott, utána háromra valót pihent. És lám, máris hazament. Törődik is az, hogy ki mennyit gyűjtött.

"És ha így van - emésztődött tovább Irimie magá ban -, én miért gyanakodjam? Más senki nem gya nakszik csalásra. Miért ne mennék tiszta szívvel tábo rozni? Édesapámék is örvendeni fognak. Levettem egy nagy gondot a nyakukról. Milyen szép lesz ezen a nyáron táborozni! Mi mindent vett tervbe a tanár elv társ. Vasérc után kutatnak, turbinát készítenek, majd nem valódi várost fognak alapítani. És a kirándulá sok, meg a tanár elvtárs céllövő puskája. Megtanítja a pionírokat célba lőni... Hát a tábortüzek, az érde kes, tréfás játékok?"...

Addig-addig tépelődött Irimie e kilátásba helye zett örömök fölött, amíg Orosz Béla is befutott kerék párjával. Hazaküldte a pionírokat, s maga is ebédelni sietett. Így aztán Irimie egyedül maradt kiújuló gya nújával. Sohasem ment haza az iskolából ilyen nehéz szívvel, mint aznap, a vasgyűjtés után.