VIII

Otthon és az iskolában az utolsó előkészületek foly tak a sátortáborozásra. Az indulástól már csak egy hét választotta el a pionírokat. Reggel, ha felkeltek, az ablakhoz rohantak, az eget fürkészték, nem felhősö dik-e, a rádió adásai közül csakis az időjárásjelentés érdekelte őket. Ha csak egy kis bárányfelhőt láttak az égen: elkeseredtek, ha elfújta a szél, alig bírtak örömükkel.

Otthon a hátizsákokat javítgatták, akinek meg nem volt, vásároltatott a szüleivel. Kipakolták, bepakolták, nehogy Székely Juliska hibát találjon benne az utolsó ellenőrzésnél. Egy órával korábban a megszabott idő nél már az iskolába szaladtak. Rengeteg előkészíteni való akadt még. A szétszedhetővé fabrikált asztalokat és padokat Régeni bácsi útmutatásai alapján megszá mozták, és szétszedték, az egyforma alkatrészeket kü lön kötésbe drótozták össze. Elszállításra vártak az új nyelű lapátok, ásók és megékelt csákányok, a maguk készítette sátorcövekek és a kitámasztó lécek.

Orosz Béla sokat futkosott az Ifjúmunkás Szövetség tartományi bizottságához, amíg az egyik titkárnak, Bo loga elvtársnak a segítségével egy olyan orvostanhallgató nővel ismerkedett össze, aki hajlandó volt nyári szün idejéből három hetet a pionírok egészség-ápolására szentelni a táborban. Még egy éve volt hátra ahhoz, hogy orvossá avassák. A pionírok ezt akkor tudták meg, amikor ellenőrző vizsgálatra álltak az iskola orvosá nál, egy idősebb bácsikánál. Megjelent ott fehér köpe nyében az orvostanhallgatónő is karcsún, szépen fénylő dióbarna hajjal, és még sötétebb, de annál rokonszen
vesebben csillogó szemével. Rădăceanu Petre mindjárt doktoricának szólította, s attól kezdve az iskola ma gyar tagozatának pionírjai is csak doktoricának ne vezték maguk között. Végtelenül tetszett nekik ez a megszólítás, úgy érezték, rá is illik. Megtudták, hogy Lukács Évának hívják és utémista.

Vele és Bota Alexa természetrajz szakos tanárral, meg a tornatanárukkal, Kardos Istvánnal készült neki vágni Orosz Béla a háromhetes táborozásnak. Bennük érzett olyan pedagógiai hivatástudatot, amely felülemelte őket más tanárok szűk szakmai érdeklődési körén. Az egyetemről alig három éve kikerült fiatal Bota Alexa a táborozás elé nemcsak a természetbúvár szemével nézett, hanem a pedagógus kíváncsiságával is, hogy vajon milyenekké válnak ezek a tipikusan városi gye rekek, amikor majd kikerülnek a kő- és betonfalak közül a természetbe. Kardos tanár, a szenvedélyes turista, a katonás rend híveként csatlakozott Orosz Béla munkájához.

Kitűnő érzéke volt a szervezéshez s az adminisztra tív ügyek intézéséhez. Orosz Béla rábízta a tábor élel mezésének előkészítését. Bota ezzel szemben inkább szemlélődésre, a kész tények megörökítésére volt haj lamos, ezért aztán mint jó fényképész, értett hozzá, hogy a természet s a társadalmi élet olyan pillanatait vegye lencséje elé, amelyek mellett más talán érzéket lenül halad el. Orosz megbízta, hogy már az előkészü letekről minél több felvételt készítsen. Szüksége volt a képekre a naplójához, amit rendszeresen vezetett. Fel akarta dolgozni tapasztalatait, könyvet készült írni a pionírnevelésről.

Orosz Béla az indulás előtti napokban mindenütt jelen volt, ellenőrizte társai munkáját, és ahol mulasz tást észlelt, maga intézkedett. Különösen arra töreke dett, hogy a pionírokban tudatosítsa: az előkészületek kel a táborozás voltaképpen már az iskola falai között megkezdődött, s azoktól függ a továbbiak sikere.

Az egyik délelőtt észrevette, hogy az iskola bentlakó növendékeinek otthonából megígért szalmazsákokat a tornatanárnak még nem sikerült átvennie. Maga mellé
vett hát húsz pionírt, s közöttük Terikét is. Átment a bentlakók otthonába. Az udvarra voltak kirakva azok a szalmazsákok, amelyeket az otthon igazgatója a tábo rozóknak ígért. A régi törmelékszalma volt bennük. Kiürítésüket már napok óta ígérte az igazgató, de nem teljesítette ígéretét.

— Álljunk neki, pionírok — hívta a gyerekeket. — Cipeljük hátra a kertbe a szalmazsákokat, és ürítsük ki. A szalmát majd elégetjük. Csak a zsákokat visszük magunkkal. Ott majd friss szalmával vagy szénával töm jük meg őket.

Észrevéve, hogy Kiss Géza gyanúsan kezd a kapu felé oldalogni, utánakiáltott:

— Gyere közelebb, Géza. Jut itt neked is. Válassz ki egy szalmazsákot tetszésed szerint. Úgy nézem, elég erős fiú vagy. Egyedül is elbírsz a hátadon egyet...

A lomha, nagy növésű fiú közelebb jött, gyanakodva nézegette a tömött szalmazsákokat.

—     Az nem olyan biztos — felelte panaszos hangon. — Én gyakran szoktam gyengélkedni a hátammal.

—     Próbáld csak meg, hátha most éppen nem gyen gélkedsz.

—     Igen, de nekem készít a nagymamám hálózsákot, és dunyhát is hozok. Nem lesz szükségem szalmazsákra.

—      Szüksége lesz a többieknek.

A körülötte álló pionírok nem sokat alkudoztak Gé zával. Kettő közülük megragadta az egyik szalmazsákot, s mielőtt a kövér fiú tiltakozhatott volna, a hátára is emelték.

— Gyí ne — kiáltotta Terike nevetve. — Lám, mi lyen erős vagy. Hova eszel annyit, mint három, ha ennyit sem bírsz el?

Kiss Géza lihegve ugyan, de vitte, s csodálkozott, hogy milyen könnyen bírja, de amikor Terike segít ségével kiürítette, fújt, köpködött a törmelékszalmából felszálló portól.

— Nem halsz belé — nyugtatta meg Orosz Béla, amint ő is odacipelt egyet s kiürítette. — A régi város alapítóknak nem volt ilyen könnyű dolguk, mint ne künk. Azok a földön háltak kezdetben.

Kiss Géza a porból kihátrálva felelte:

—    De mi új városalapítók vagyunk, tanár elvtárs. És aztán miért muszáj nekünk várost alapítani? Van elég város a világon.

—    De amilyent mi alapítunk, nem lesz párja — kiál totta Terike.

A többiek ezalatt mind hátrahordták a szalmazsáko kat, kiürítették, és kirázták belőlük a port. Géza kö högve, tüszkölve oldalgott félre, s egy tuskóra ülve annak az egynek a cipelésétől szerzett fáradalmait kezdte kipihenni, amit ő vitt hátra. Közben nem egy szalmazsákról kiderült, hogy itt-ott kifeslett, be kell varrni, vagy éppen folt kívánkozik rá. Orosz Béla a javításra szorulókat félretétette:

—      Ezeket hazaviszitek — mondotta a pioníroknak. — Varrogassátok meg: ahova folt kell, foltot tesztek rá. Holnapra kész legyen. Ács Teri, írd fel, kinek adunk. Legelsőnek Kiss Géza jelentkezik, ugye Gézuka, te akarsz jó példával elöl járni?

Kiss Géza nyögve tápászkodott fel:

—    Én nem bánom, ha a tanár elvtárs úgy gondolja. Csak azt nem értem, miért nem jó ez így? Három hétig lyukason is kibírná...

—    A zsák kibírná, de a lyukakon kibújó szalma szálakat te nem bírnád ki, mert összeszurkálnák azt a szegény gyengélkedő hátadat. Le sem hunynád a szeme det. Hogyan jönnél velünk másnap kialvatlanul a he gyekbe geológiai kutatásokra? Mondtam, hogy vasércet akarunk felfedezni. Barlangokba fogunk behatolni, vagy a patakmedrek hordalékát vizsgáljuk meg. Csak nem akarsz kimaradni a legérdekesebb dolgokból?

Terike ezalatt a kiválasztott szalmazsákok egyikét Gézuka elé tette.

— Nesze, ezen estig gyakorold a varrást.

Kiss Géza sóhajtva hajtogatta össze, ahogy a többiek től látta, és a hóna alá vette.

—      Ne nyögdicsélj, Gézuka — szegődött melléje Orosz Béla, mikor a kiürített és tisztára kirázott szal mazsákokkal átvonultak az iskola udvarára. — Ki nevetnek a többiek. Azt hihetnék, hogy valami finnyás
nagy úr unokája vagy, pedig úgy hallottam, hogy apá dat még parasztbölcsőben ringatták.

—     Igen, de hamar bejött a városba.

—     De minek, talán bankigazgatónak vagy grófnak?

—    Csak malomgépésznek, tanár elvtárs... — felelte ezt Gézuka úgy, mintha a fogát húznák.

—     Vagyis munkásnak.

—     De már malomigazgató vagy hat éve.

—    Ej, ej! Csak hat éve, és a fiával ilyen hamar elfeledtette, hogy milyen sorból származtok?

Gézuka erre semmit sem felelt. Otthon, a nagyma mája társaságában, csak a mamája nagyszüleit emleget ték szívesen. Gézuka az iskolaudvar forgatagában le is maradt Orosz Béla mellől. Amikor a hóna alá vett szalmazsákkal hazatért, azzal vigasztalta magát, hogy majd Kati megvarrja.

Terike is hazavitt egyet a foltozásra szoruló szalma zsákok közül. Feri jóval később került haza. Ő egész délelőtt Kardos tanárral lótott-futott. Az élelmezési trösztnél kilincseltek a tábor kenyérellátása dolgában, egy másik irodában arra nézve egyezkedtek, hogy a friss húst mint juttatják ki a táborba kétnaponként. A CFR-nél meg egy tehervagont és egy második osz tályú személyszállító kocsit foglaltak le.

—      Mondtam a tanár elvtársnak — újságolta Feri —, miért is nem csinálunk a táborban pékséget is? Ne hozzanak utánunk vonaton mindent.

—      Hát egy vágóhíd nem kellene, Feri? Látod — foly tatta Terike elgondolkozva —, erre is kellett volna, hogy gondoljunk. Egy igazi városban vágóhíd is van.

—      Arra már nincs idő — legyintett Feri. — Kardos tanár elvtárs azt mondta, hogy egy sütőkemencét hamar összecsaphatnánk, de másegyebet is be kellene sze rezni hozzá. Felkopna az állunk, amíg a kenyérsütést megtanulnánk.

Terikének már másfelé járt az esze, s hirtelen kitö réssel így kiáltott fel.

— Te már hallottad, Feri, hogy a barlangokba is bebújunk? Jaj, és mi volna, ha nem vasércet, hanem aranyat találnánk?

Feri az ebédre főzött leves alá gyújtott be a kony hában, a húga meg tányérokat szedett elő a kredenc ből.

—  Nagyobb szükség van a vasércre — felelte Feri, s az apjára hivatkozva így folytatta. — Hámort építe nénk és magaskohókat. Nem kellene a szürkevasat olyan messziről hozni az apuék gyárába. De még jobb volna, ha rézkövet találnánk. Apu azt mondja, hogy ebből van a legkevesebb nekünk...

Ebéd után Terike észrevette, hogy a hazahozott szal mazsákon bolha szökdösik. Ijedten kivitte a hűvös lépcsőház aljába, és ott kezdte vizsgálgatni: hol erő sítse meg a varrást? Az anyu varródobozát, a foltoknak való kis vászontarisznyával, Feri hozta utána.

Így bukkant rájuk a lakásukból váratlanul kitoppanó Tárnoki Juci. Megjelenése, mint máskor is, ha nagy ritkán összetalálkoztak, Terikének újabb szívfájdalmat okozott. A mamájára hasonlító leányka most strando lásra kiöltözötten állt eléje. A karján széles karimájú napfogó szalmakalap függött, áttetsző halványkék se lyemblúzt viselt, testhezálló halásznadrág feszült a lábán, s a haját úgy kötötte fel, hogy rövidre nyírt lófarokként csünghessen a hátára.

—     Jé — csapta össze a kezét finnyás szörnyülködés sel, mikor megpillantotta, hogy Terike mit művel a csíkos szalmazsákkal —, mire jó az neked, Teri? Ilyen mocskos zsákhoz én hozzá sem érnék, nemhogy még varrjam is.

—     Kell ez nekünk a táborba... Mert mi táborozni megyünk.

Terike azt hitte, most valami olyan hallatlan rend kívüliséget hozott a pipiskedő, dölyfös leányka tudo mására, amivel bízvást irigykedést válthat ki belőle. Tárnoki Juci azonban még az előbbinél is nagyobb el szörnyedést kifejező grimaszt vágott:

—     Miféle rémes tábor lesz az, ha még a matracot is ti varrjátok? ! ...

—     A világ legszebb tábora — válaszolta Terike büszkén.

—         Ne mondd! — pillogott gúnyosan Jucika. — Ak
kor te nem is tudod, hogy milyen egy igazi sátortábor. Jönnél csak a tengerpartra, ahova engem visznek. Én is sátorban fogok lakni, de ott készen várnak minden nel.

—   Az lehet — vont vállat Terike —, de mit fogtok ott felfedezni? Mert mi vasércet vagy rézkövet aka runk...

—      Mi sétahajókázni megyünk — kezdte illegetni magát Jucika —, és etetni fogjuk a sirályokat. Tudod te, hogy milyen édes szórakozás a sirályetetés? A ma mával már kipróbáltuk tavaly. Konstancától Mangá liáig hajókáztunk egy édes kis motoroshajón. A víz csak jött valahonnan, és ment valahova. Az ég tiszta kék volt. Cuki kék. Nézhetted, semmi se volt rajta. Sehol sem látszott egy sirály sem. De aztán szórni kezdtük a széttépett veknit a tengerbe. És már ott is voltak a sirályok, mintha a víz alól repültek volna fel. Előbb csak egy jött, aztán öt, tíz és száz! A legkisebb morzsára is lecsaptak.

Terikének nagyra nyílt a szeme, a száját is eltá totta, annyira hatása alá került a tenger hullámai közül felszálló sirályok képének.

—   Igazán gyönyörű lehetett — mondta elismerően. — Egyszer mi is elmegyünk anyuval sirályt etetni. De azért a mi táborunk mégis szebb lesz. A föld alatti mély barlangokba is bebújunk. Meglessük a pisztrán gokat, és éjjel őrködni fogunk.

Tárnoki Juci elbiggyesztette a száját:

—    Csak szórakozni és pihenni nem fogtok...

Terike felháborodva mérte végig Jucit.

—   Jobban fogunk, mint ti. Mert mi, ha jólesik, mó kust is foghatunk, és tábortüzet gyújtunk az erdő mel lett. Megnézhetjük a madarakat a fészkükben. Velünk jön a tanár elvtárs és a farkaskutyája, a puskáját is hozza, megtanulunk célba lőni, ne félj.

Mindez azonban nem hatott Jucira, újra elölről kezdte:

—   Jönnél csak velem a tengerre. Majd meglátnád, mi az igazi szórakozás és pihenés. Engem Vasile Roaitán
tavaly már táncolni is felkért egy nagyfiú. Másnap anyuval délig aludtunk. Ezt nevezem én pihenésnek!

Feri három lépcsővel feljebb ült, egész idő alatt egy szót sem szólt, de egyre haragosabban nézegette Jucit. Végül is a nagyzoló kijelentés kihozta a sodrából, s felugrott ültéből:

— Neked kell is a pihenés — szólalt meg rekedten. — Rettenetesen ki lehetsz te fáradva. Nem is csoda. Agyondolgozod magad. Naponta háromszor is más ruhát veszel fel. Elárulhatnád, hogy hányszor pucoltad már ki a cipődet?...

Jucika fitymálóan mérte végig Ferit.

—      Téged senki sem kérdezett ... Még csak az kéne, hogy a bejárónő mellett cipőt pucoljak.

—     Ó te kis fáradt — csóválta a fejét Feri gúnyo san —, hát szoktál te egyáltalán valamit pucolni? Talán még az orrodat is más törli meg.

—     Nem igaz — vörösödött el Juci. — Semmi közöd hozzá.

—     Ne haragudj — szólt közbe Terike —, de az mégiscsak furcsa, hogy te semmit sem dolgozol...

—     Miért dolgozzak? — fortyant fel Juci. — Nem azért élünk, hogy dolgozzunk.

—  Nagyokos vagy, mondhatom — horkant fel Feri.

— Kérdezd meg a mamámtól, ha nem hiszed. Ő job ban tudja, mint te, hogy miért élünk. A papámat is megkérdezheted. Ha sok pénzt nyer a pronosporton, többet ő sem megy dolgozni...

—     És ha nem nyer?...

—     Akkor mi meggondoljuk a mamámmal...

Nem fejezhette be, éppen a mamája lépett ki a laká sukból. Ő is strandoláshoz volt öltözve. De ő már fel is tette volt a széles karimájú napfogó kalapot. Mélyre ható igéző fekete szemével futó pillantást vetett a szal mazsákot foltozó Terire és a lépcsőn ácsorgó báty jára.

—     Miről van szó? — kérdezte unottan.

—     Csak a nyaralásról, mama...

Terikének kissé elszorult a szíve, szebbnek látta a Juci mamáját most, mint bármikor, de amint feltette
lilakeretes napszemüvegét, rögtön olyan lett, akár vala melyik nagy béka a tóban.

—     Na és — nézett újra végig a két Ács-gyereken — ti nem jöttök strandolni?

—     Mi a nagygátnál szoktunk — felelte Feri mogor ván.

—     Gondolhattam volna — indult a lépcsőházból ki felé a mérnökné, s az ajtóban szánakozva tette hozzá: — Ti mindennek a kényelmetlenebb felét választjá tok... Na, mulassatok jól.

—      Jó napot — így Feri.

A mérnökné a bejárati ajtó keretében hirtelen vissza fordult, mintha megcsípték volna.

— Mi történne, ha legalább egyetlenegyszer kezit csókolommal köszöntenétek? Illedelmesebbek is lehet nétek már.

Terike fülig vörösödött. Ferinek megvető grimasz ült ki a szája szögletére. A mérnökné közben kilibegett a lépcsőházból, s Juci utána.

— Hallottad? — kérdezte Teri kissé szégyenkezve.

—     Te csak ne dőlj be neki. Juci se köszön úgy anyunak.

—  Igen, de anyu nem mérnökné.

—     Nem, mert sokkal különb. Anyu mennyit dolgo zik értünk, de ez?... Még az ebédjüket sem főzi meg.

Ezen aztán Terike mélyen elgondolkozott.

Estig rendbehozta a szalmazsákot. Feri azalatt elő szedte a naftalinos kosárból a síruhákat és a pulóvere ket. Kitette szellőzni. Azokba öltöznek majd át, ha hűvösebb lesz a táborban. Előkereste féltve őrzött va dászkését is. Egy rossz cipőszárból bőrtokot szabott ki az ollóval, ahogy a vadászkés formája kívánta. A kést még tavalyelőtt kapta a malomcsatornában, szabad idejében mindig fente, dörzsölte. Mikor Terike segítségével a tokot összevarrta, elégedetten felsóhaj tott:

—  Most aztán akár jegesmedvével is találkozhatunk.

—     Na, azért csak ne találkozzunk — vette szemügyre Terike a bátyját, aki a nadrágszíjára fűzte fel a tokot.

—        Azt hiszed, megijednék? — nézegette magát Feri a tükörben.

—        Jobb, ha nem próbáljuk ki. Messziről én sem bánom, ha látunk egyet. Közelről csak nyuszit és mó kust meg őzikét szeretnék. Ugyebár azokat is meg lehet úgy etetni, mint a sirályokat?

—        Kősó kell az őzikének. Arra előjön, hogy meg nyalja.

—        Ne viccelj, csak nem adnál kősót! Vigyünk cukor kát inkább.

—        Kell a pénz elemre és zseblámpa-körtére.

Feri mindjárt elő is kereste a kettőjük zseblámpáját az apu szerszámos fiókjából. Azzal vált teljessé a tá bori felszerelésük. Bakancsaikat vastagon bemázolták cipőkrémmel, hogy puhuljon. Este aztán anyu a szük séges váltófehérneműiket adta számba nekik. Végül mindenüket előírásos rendben becsomagolták a két hátizsákba. Egy-egy pokrócot is kaptak, s azt kalács formájúra göngyölítve a hátizsákukra kötözték.

Most már csak az indulásra szólító jelre vártak.