nyomtat

megoszt

Ácsék tábort vernek
NAGY ISTVÁN
XXVIII

XXVIII

Így, ilyen előzmények után lépett Terike az új is kolai év küszöbére azzal a bizonytalankodó gondolat tal, hogy belőle is olyan tanár lesz, mint Orosz Bélából. Feri meg azzal a világosan eltökélt szándékkal ment a gyári inasiskolába, hogy inaskodással kezdi azt a pályát, amelynek a végén feltalálja a békés célú atom rakétabomba- és meteorit-térítő csodaradar készüléket.

Végre megtekinthette a vasgyárat belülről is.

Az első elméleti órák után végighaladtak a gyár min den osztályán, mielőtt a műhelygyakorlatokra beosztot ták volna az inasokat. Látniok kellett a részleteket, hogy azután megértsék az azokból összeálló egészet. Az öntödében a kék lángot és füstöt eregető formák között óvatosan lépkedve Feri megkereste az édesapját.

—      Megjöttünk, apám — újságolta tele izgalommal, de önmegtartóztató komolysággal, amit azzal is hang súlyozott, hogy még idejében "apámmá" tudta férfiasí tani a lelkesedéstől ajkára kívánkozó "apu" megszólí tást.

—      Üdvözöllek — felelte idősb Ács Ferenc hasonló komolysággal, és kezet nyújtott neki. — Remélem — tette hozzá már szinte zordonan —, sohasem kell meg bánnom ezt a kézfogást. Itt a gyárban feledd el, hogy apád vagyok, öntőmester vagyok neked is, mint bárki másnak.

E figyelmeztetés értelmének kihangsúlyozásául oda kiáltott egy fiatalabb munkásnak, aki vigyázatlanul meglökte az egymásra rakott kisebb formákat, s azok ledőltek.


—       Hol a szeme, Jánosi? Úgy bánik azokkal a for mákkal, mintha nem is a magáé lennének.

—       Hát az a sok mind az övé? — kérdezte Feri meg szeppenve.

—    Az államé, és az annyi, mintha az övé lenne.

Feri ezt jól megjegyezte magának. Elhatározta, hogy az első alkalommal ő is így kiált rá inastársaira, ha valamiben kárt tesznek.

—       Mit gondol, apám, milyen munkával kezdjük mi, új inasok?

—       Majd meglátjátok. Csak válogatással ne kezdjé tek. Én azzal kezdtem, hogy egy öreg lakatosnak tüzet vittem a cigarettájához. De most lódulj a többiek után. Nem szeretem a lógósokat...

Feri belepirulva sietett társai után. Oktató mester tanáruk sorra mutogatta az öntödében látható, külön böző formájú öntvénydarabokat. Feri és társai ámuló borzongással nézték a befúvott égő gázzal hevített kúpolókemencéket, amelyek egy-egy kisebb vulkán do hogásával olvasztották a szürke vaspogácsákat. A fejük fölött száguldozó darú oly könnyedén vitte a samott bélelésű acéltengelyeket, mintha apró kis kávéscsészék lettek volna. Közben ezüstös, riadószerű csengetés verte fel az öntöde népét. A bőrkötényes munkások csapolni rohantak, mások meg az öntésre váró formákhoz tódul tak.

Az öntödéből kiindulva az új inasok végigkísérték a durva öntvények átalakulási folyamatának útját a szerelőcsarnokig, ahol kész gépekké rakták össze az itt már szemet gyönyörködtető alkatrészeket a szerelőlaka tosok.

Ezek a munkások fenséges, zajtalan ünnepélyességgel dolgoztak. Idáig vezető útjuk Feriéknek fél napig sem tartott, de hány évezred kellett az emberiségnek, amíg e kései utódok fél nap alatt áttekinthették az egészet. Feri azonban, türelmetlenségtől égve, sokallni kezdte azt a három esztendőt, amit itt tanulással kell eltölteni ahhoz, hogy mindabból a sok ezer munkafogásból, amit a társaival végignézett, legalább egyet is rájuk bízhas sanak.


Text Box:


Azt hitte, hogy ő most rögtön oda tudna állani vala melyik géphez dolgozni, oly egyszerűnek vélte.

De amidőn végre kézbe foghatta a nagy ráspolyt, hogy a rábízott vinklivasat lenagyolja, megdöbbentő nehéznek bizonyult oly egyenesen taszítania, hogy ne domborúra reszelje azt, amit laposnak szántak. A kala pácsot is egészen másképpen kellett ott megfogni és kalapálni vele, mint ahogy az elemi iskola műhelyé ben vagy a táborban tették.

Most már csüggesztően hosszúnak látta az utat az egy szerű lakatos kiskalapácstól a rakétatérítő csodaradarig. Igyekezett azonban rövidíteni szemfülességgel és szen vedélyes odaadással. Esténként aztán, ha hazakerült otthonukba, Terike alig bírt vele. Megrökönyödve nézte, hogy szinte a kabátujjából rázza ki a rejtélye sebbnél rejtélyesebb vasipari szakkifejezéseket.

Ám Terike is tartogatott elképesztő híreket az isko lából és az alattuk lakó mérnöknéről. A Jucika múlt kori kotyogása betű szerint beigazolódott. A pénzszer zésnek nekikeseredett szépasszony rendre mindenüket, még a férje ruháit is pénzzé tette, és elhurcoltatta a la kásukból. Mégis anélkül ment el Temesvárra, hogy a vil lany-, gáz- és vízszámlát kifizette volna. A házbér hátralékot sem rendezte. Lakótársaitól pedig el sem búcsúzott. Még a szomszédok is felháborodtak, amikor valami úton-módon megtudták, hogy örök életére nyo morék férje ellen válópert indított.

Bestiának nevezte még anyu is.

Hogy a megnyomorodott építészmérnök ne érezze magát teljesen elhagyatottnak, a szomszédok egymást váltva jártak be hozzá a kórházba a látogatási napo kon. Azelőtt nem szívelhették. Gőgös volt, akárcsak a felesége. Nemigen állt szóba velük. Most mégis megszán ták, s gyümölcsöt vitt az egyik, süteményt a másik, vi rágcsokrot a harmadik. Mindegyik egy-egy vigasztaló jó szót is hagyott nála. Elhallgatták viszont, hogy volt fe lesége az ő nyakában hagyta a kifizetetlen közszolgál tatási díjakat és más adósságokat.

Anyu a mérnöktől tudta meg, hogy Tárnoki Jucit egy
hónapi késéssel melyik temesvári iskolába íratta be a mamája.

Teri és Feri- egyszerre fogott levélíráshoz. Az egyik az iskola pioníregységének, a másik az IMSz alapszer vezetnek címezte.

A maga módján mindketten a Jucika történetével kezdték. Szemben ültek egymással az asztalnál. Fejük fölött égett a lámpa, átpillantottak egymás levélpapír jára. Olykor gyanakvóan kérdezősködtek:

—     Te hogy írod?

—     És te, miért írsz olyan sokat?

—     Te írsz sokat — felelte Feri. — Ne legyen olyan hosszú, mint az enyém.

—     De én többet tudok róla, én beszéltem azzal a szegény kislánnyal, nem te.

—   Igen, de te csak a pioníroknak írsz.

Mikor aztán Terike mégis hamarabb elkészült, mint Feri, akkor azon kaptak össze, hogy melyiknek a le velét tegyék postára előbb. Feri követelte: Teri várjon addig a magáéval, amíg az övé is el nem készül.

— Ne félj — nyugtatta meg Terike —, én még fel viszem az iskolába, hogy a pionírok is aláírják. Úgy többet ér.

Feri megdöbbenve meredt a húgára. Hirtelenében nem tudta, hogy a saját levelét még kikkel írathatná alá. Szerencsére eszébe jutottak az inasiskolások a vas gyárból, így történt, hogy végül a vasgyári inasok is megismerték Tárnoki Juci sajnálatos történetét.

Postára került a két levél egy sereg aláírással, s vár ták rá a választ. Teri és Feri külön-külön megkérte a temesváriakat, írjanak meg Juciról mindent; gondjaikba vették-e, javul-e már? Néhány hétig azonban egy sor nem sok, annyi választ sem kaptak. Télbe hajlott már a megrokkant óesztendő, amikor végre levél jött Temesvárról. A levélírók köszönték a figyelmeztetést, Jucikát védnökségükbe fogadták, és már meg is látszik rajta. Sajnos, a mamája segítségére nem számíthatnak, mert Jucikát az egyik rokonuk nyakán hagyva, elment a városról, és még nem adott hírt, hogy hová. Talán Jucikának jobb is így.


Teltek a hetek és a hónapok. Feri már a felvételi kérését is megírta, de még egyre várt. Várta, hátha azt is elmondhatná, amikor az Ifjúmunkás Szövetségbe fel veszik, hogy a levele segített Jucikán, hogy tényleg sikerült megmenteni azt az elrontott életű kislányt. Nem gyanította, hogy mennyi idő, mily nagy odaadás s mennyi türelem meg hozzáértés szükséges az emberek átnevéléséhez. Rendre-rendre azonban, a mesterségével együtt, ezt is megtanulta.

A könyv felelős szerkesztője; Kacsó Sándor Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos

A nyomdái munkák megkezdése: 1961. 05. 10. A nyomás megkezdése: 1961. 08. 17. A megjelenés éve: 1961. Papír: 65 g-os famentes. Alak: 54X84/16. Kiadói ívek száma: 21,64. Nyomdai ívek száma: 27. Megrendelés száma: 5484. E: 0297. Tizedes osztá lyozás nagy könyvtárak számára: 8M—31. Kis könyvtárak számára: 8M.

Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság közös könyvkiadási megállapodása keretében, 2500 példányban, a Magyar Népköztár saság számára.

Készült a Kolozsvári Nyomdaipari Vállalatnál, Brassai utca 5—7. — RNK. — 4395/1961.