nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

AZ ASZFODÉLOSZ KÁVÉHÁZBAN

 

 

Az Aszfodélosz kávéházban csöndesség volt. Amint az már a túlvilágon általában szokás. Az Aszfodélosz kávéház nagy üvegablakaiból látszottak az elíziumi mezők, és odacsillogott a méltóságosan hömpölygő Léthé vizének ezüst színű fodrozása.

Az Aszfodélosz kávéház bronzajtajában két vándor udvariaskodott:

– Tessék, Galambos úr.

– Csak ön után, Klein úr.

– Azt hiszem, Galambos úr, ön volt az idősebb.

– Most már mindegy, Klein úr.

Végre benn ültek a vándorok a kávéházban. Beszélgettek.

– Őszintén megvallva, Galambos úr, azt hittem, hogy itt nem fogunk egy kávéházba járni.

– Én is gondoltam... de úgy látszik, itt hál’ istennek nem csinálnak kázust az ilyesmiből.

– Hasogatást már nem érez, Galambos úr?

– A világon semmit, Klein úr. Csak azért...

– Érdekes. Nekem is megszűnt a szemkönnyezésem. Most nem is fogom kenni pár napig. Érdekes... az adósokra gondolok... csak azért valami mintha... valami sajgás van bennem.

– Tényleg. Bennem is. Magánál miről van szó, Klein úr?

– Olyan egészen kicsi sajgás ez, Galambos úr. Bár ezelőtt még egy héttel ezelőtt is, rettenetesen fájt. Sokat szenvedtem emiatt az utóbbi időben. Sajnáltam valakit, Galambos úr, se éjjelem, se nappalom nem volt miatta. Egy falat nem ment le a torkomon, ha eszembe jutott. Égetett a tiszta ingem, ha rágondoltam.

– Ki volt az, aki miatt Klein úr szenvedett?

– Egy fiatalember volt az illető... Az illető egy fiatalember volt, Galambos úr, aki éveken át megvonta magától a falatot, csak azért, hogy nekem legyen bőven öregkoromra. Egy fiatalember nekem áldozta egész ifjúságát, miattam törte magát, nekem gyűjtött. Nem nősült, nem alapított családot, csak azért, hogy nekem ne legyenek gondjaim. Nem ment vasárnap a ligetbe, hogy nekem öregségemre több jusson. Áldozatul dobta ifjúságát, csak hogy nekem tisztes öregségem legyen.

– Volt is, Klein úr.

– Volt. Vagyonos, jómódú ember lettem öregkoromra. Jómódúvá tett az a fiatalember, akiről beszéltem. De minden falat a torkomon akadt, ha eszembe jutott, hogy az a szegény fiú ezt a szájától vonta el. Ha a cselédem fát tett a tűzre, azt mondtam magamban: te most az ő fájánál melegszel. Ő fázott, te melegszel. Egy darab fát nála hagyhattál volna. Nyáron a ligetben vagy a fürdők parkjában orromba hasított az illat: az ő fiatal tüdejének is juthatott volna valamicske. Legalább ennyi. A levegőt is elvetted tőle. Hej, te komisz öregember – így szóltam magamhoz –, te önző öregember, ezt te mind őtőle loptad, ez mind az övé volt. Miért engedted, hogy érted mindenről lemondjon a szegény fiú? Hiszen te nem is tudod úgy élvezni ezeket a javakat, mint ő tudta volna az ő fiatal, rugalmas idegeivel. Nagyon fájt nekem, Galambos úr, még most is fáj, de nem lehetett segíteni a dolgon. Most is nyom ez az emlék. Hangosan tanult éjszaka ez az önfeláldozó fiatalember, de csak azért, hogy én vegyem később hasznát. Készen kaptam tőle mindazt, amit tudok, illetve, amit tudtam. Bölcs embernek tartottak, pedig voltaképpen ez a fiatalember adta nekem szorgalma kincseit. Az a fiatalember csinálta nagyszerű számításaimat, okos beszédeimet. Ő hozta nekem készen véleményeimet a dolgokról. Én csak az ő munkája eredményeit habzsoltam. De mindig éreztem az utóbbi években... mindig éreztem, hogy nem volt jogos elfogadnom a fiatalembertől ifjúságát, aztán eldobni őt. Nem adhattam vissza neki soha semmit, Galambos úr. Az ő nyomorúságán épült a gazdagságom, az ő szűkölködéséből született a bőség körülöttem... de mindig éreztem, Galambos úr, hogy bűnös vagyok, nagyon kínos volt, megmérgezte ez a gondolat az életemet. Nem lehetett jóvátenni semmit, sajnos, egyszer elment, és azóta nem láttam többé. Neki köszönhetem a vagyonomat, és mégsem tehettem könynyűvé szűkös és önfeláldozó életének egyetlen percét sem. Nem adhattam semmit gazdagságom idején e páratlan ifjúnak.

– Mindez igen szomorú, Klein úr. Viszont ön tudja, milyen keservesek voltak öregségemnek utolsó évei. Csak kegyelemből járhattam a kávéházba, mint régi és egykor igen költekező törzsvendég, kegyelem-feketére. És mindezt egy könnyelmű és galád fiatalember okozta. Engem egy könnyelmű fiatalember tett tönkre, Klein úr. Engem ez a fiatalúr kifosztott, és nem hagyott meg öregségemre semmit. Ültem öregségemre a hideg odúban, ha volt fám, azt magam hasogattam kínosan. Szégyenkezve jártam ősz fővel, kegyelemre utalva, az emberek között. Ezt a fekete ruhát, ami rajtam volt, a temetésemre tartogattam, hál’istennek sikerült megmenteni, legalább anynyim van, hogy ebbe temettek el. De ha nem halok meg, még erre is sor került volna, olyan szegény voltam. Azt a lelketlenséget, Klein úr, hogy egy ilyen gazdag embernek, amilyen én voltam fiatalkoromban, ne hagyjon egy kegyetlen fiatalember öregségére egy pohár meleg bort, egy gondtalan percet! Duhaj éjszakákért feláldozta egy öregembernek karéj kenyerét, tivornyákért egy öregembernek nyugalmas fészkét, néhány múló és silány személyért odadobta egy szerencsétlenné tett öregembernek vigasztaló pipa dohányát, sallangos lószerszámért a karosszéket, melyben ülhetett volna, esztelen virtusokért öregségem meleg levesét... na... most már mindegy úgyis.

– És ez a fiatalember, Galambos úr... Ez a galád...

– Én magam voltam, Klein úr. És az önfeláldozó ifjú, Klein úr?

– Fiatal éveimről van szó, Galambos úr.

A vándorok kinéztek az Aszfodélosz kávéház nagy üvegablakán, tekintetük elsiklott a távolban hömpölygő Léthé vizének ezüstszínű fodrai felett, és megpihent az elíziumi mezők fekete levelű virágain.

Az Aszfodélosz kávéház pincére látta, hogy a vendégek már sokat beszéltek és fáradtak, egy-egy pohár vizet tett tehát elébük felfrissítőül.

A vándorok mohón nyúltak a víz után, és fenékig itták poharaikat.

Mikor megitták a vizet, értetlenül néztek egymásra és mosolyogtak.

Be akartak mutatkozni egymásnak, de a földi formákra még homályosan sem emlékeztek, csak nézték egymást és mosolyogtak.

A pincér elvitte az üres poharakat, és egy újonnan érkezett társasághoz vitt üdítő italt a Léthé folyó ezüstös vizéből.