nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

ÍTÉLET

 

 

Az öreg Ignát Szimjuon minden vasárnap délelőtt bejött hozzánk a Pálna alól. Mert ott lakott a Pálna hegy alatt, a végtelen bükkös szélén. Bottal járt, nem baltával, mint a többi emberek, és ami a legcsodálatosabb volt, fekete szemüveget viselt. (Fekete szemüvege csak apámnak volt a faluban, de ő csak nyáron hordta.) Én a fekete szemüveg miatt tiszteltem nagyon az öreget, de a faluban azt mesélték, hogy régen ő volt a bíró, és emiatt volt nagy becsülete. A többi ember többnyire állva vagy guggolva tartózkodott a tornácokon, de az öreg Ignát Szimjuonnak mindjárt széket hoztunk és leültettük.

Aztán később azt hallottam, hogy a bíráskodáshoz bölcsesség kell, és egyszer meg is kérdeztem az öreget:

– Igaz, hogy bíró voltál?

– Igaz fiam – mondta, és közelebb húzott magához.

– Most már nem vagy olyan bölcs, mint régen, mikor bíró voltál?

– Már régen nem próbáltam ki a bölcsességemet – mondta kicsit nevetve, de aztán elkomolyodott, és még ennyit mondott: – Nem elég bölcsnek lenni, szemébe kell nézni a tolvajnak, gonosznak, ki kell olvasni szeméből a bűnt. Az én szemem meg már gyönge ehhez.

– Még mi kell a bírósághoz?

Erre az öreg Ignát Szimjuon fejemre tette a kezét és hosszasan hallgatott. Sokan voltak a tornácon, és figyelték a beszélgetést, de most egyszerre még nagyobb csend lett, és mindenki várta, mit mond a régi bíró.

Láttam, hogy összenéznek apámmal, és aztán azt is láttam, hogy apám lehajtja a fejét és elgondolkozik. Az öreg Ignát Szimjuon az emberekhez fordult és azt mondta:

– Ha majd nagyobb lesz a gyerek, elmondom neki a négy kerék dolgát.

Akkor még beszélgettek egy kicsit, de jobbára máléról, szilváról. Az öreg nem engedett maga mellől, ott tartott, hanem a bíróságról nem mondott semmit.

Még eszembe jutott néha, hogy nem tudom, mi kell a bírósághoz, hogy az öreg Ignát Szimjuon nem válaszolt a kérdésemre, de aztán egészen megfeledkeztem a dologról.

Nagyobbacska diák voltam, nyári vakáción odahaza, egyszer lejön egy felvégi nagy sietve és újságolja:

– Nagyon elgyöngült az öreg Ignát Szimjuon, szeretne beszélni egy kicsit az úrfival, szeretné, ha feljönne hozzá.

Apámra néztem, ő csak intett, hogy menjek.

Felgyalogoltam a legénnyel a Pálna alá, egészen az Ignát Szimjuon házáig. Az udvaron ült az öreg egy csomó párnán, kis asztal volt előtte, az asztalon fekete szemüvege. Egy nagy szilvafa alatt ült, a szilvafához oda volt támasztva a botja. Megismert engem és szólott az egyik unokájának, hogy hozzanak ki nekem is valami széket. Egy kis padot hozott ki a házból az egyik unokája, az is mellém ült, és akkor az öreg elkezdett beszélni.

– Azt kérdezted tőlem, hogy a bölcsességen és a jó szemen kívül még mi kell a bírósághoz. Jó régen volt ez, akkor még nem értetted volna, hát adósod maradtam a felelettel addig, amíg hasznát veheted, ha megmondom. Senkinek nem maradtam soha adósa, hát neked is megadom a tartozásom.

...Úgy éltünk mi itt a faluban, mint a testvérek. De vannak rossz testvérek is, nemcsak jó testvérek, hát bizony itt is előadódott holmi csenés, holmi verekedés. Nemigen szaladgáltunk mi abban az időben a városba bíróságokhoz, mert drága a törvény, drága az idő, aztán csak magunkat rövidítettük volna a pereskedésekkel. A kendertolvajokat a Túrba mártogattuk, a birkatolvajoknak a nyakába tettük a lopott jószágot, vagy ha már megzabálták, akkor legalább a csontját, aztán a templom előtt kellett nekik szégyenkezni a gonoszságuk miatt, a bűnösségük jelével a nyakukban. A ti udvarotokról is lába kelt hébe-hóba miegymásnak, csirkének, lúdnak, régi hordódongának, egy-egy lepedő szénának, szalmának, de apád soha nem jelentette a dolgot.

Egyszer aztán nagy kár érte apádat, négy kereket loptak a csűréből, mégpedig igen galád módon. Az egyik szekérből vette ki a négy kereket a tolvaj, mégpedig a legnehezebb időben, szilvaszedéskor, mikor nagy szükség van még a talicskára is. Talán ezt sem jelentette volna apád, de a béresek azonnal elszaladtak hozzám a hírrel, mert az ő becsületük is kockán forgott.

Eljöttek hozzám, a falu bírájához, és én azonnal lementem igazságot tenni. Félreverettem a harangot, és doboltattam a községháza előtt a lopást, hamarosan összeszaladt az egész falu. Kiadtam a rendeletet, hogy hozzák elém a tolvajt, csak meg lehet ismerni négy olyan jeles kereket, amilyen az apád szekerében volt. Mire este lett, már hozták elém a tolvajt a községházára – akkor még szalmatetős volt a községháza, és a jegyző is csak egyszer hetenként járt ki hozzánk, csütörtökön, a harmadik faluból, de azért nagyobb volt a becsület, mint ma, ezt csak úgy mondom.

Az egyik Burkus volt a tolvaj, öt évvel ezelőtt halt meg, Burkusoknak az apja. Nem is tagadta a lopást, én meg hamar készen voltam az ítélettel, mondtam apádnak, hogy vissza kell adnia a kerekeket, de az egyik kereket vasárnap a nyakába akasztjuk, és így kell ülnie a templom előtt. Apád akkor azt mondta, hogy ez nagyon súlyos ítélet, sok gyereke van a bűnösnek, meg öreg is már ahhoz, hogy ilyen szégyen essen rajta.

Mérges lettem, azt mondtam, akkor hát ítélkezz te rajta, átadom neked a bírói hatalmat, ítélkezz. Azt mondta apád, hogy nagyon nehéz itt ítélkezni, mert szegény ember ez, és ha nincs jó kereke, akkor nem kereshet a szekerezéssel a szilvánál.

Na látod, mondtam apádnak, nem tudsz ítélkezni, viszszaveszem tőled a bíróságot. Nyomban vissza is vettem, és azt az ítéletet hoztam, hogy továbbra is használnia kell a kerekeket.

Így aztán Burkus bizony azon az őszön az apád kerekeivel szekerezte a szilvát, de igen nagy büntetés volt az neki. Már harmadnap eljött hozzám, hogy nagyon megszenvedett a kerekekért, engedjem, hogy adja vissza. De én nem engedtem, azt mondtam, meg kell szenvedned a lopásért, le kell töltened a büntetést. Majd én megmondom, mikor szabadulsz. Úgy szekerezett egész őszön az öreg Burkus az apád kerekeivel, nagy szégyenszemre. Csak amikor vége volt a szilvaszedésnek, meg a máléhordásnak is, akkor könyörültünk meg rajta. Én gondoltam ugyan arra, hogy még a zsindelyhordást is végigcsináltatjuk vele, de apád is nagyon közbevetette magát az érdekében, és így elengedtem neki a további büntetést, hogy a lopott kerekekkel szégyenkezzen a falu előtt. Összegyűlt az egész alvég és felvég, mikor az öreg Burkus és családja nagy boldogsággal visszahozhatta a kerekeket a csűrbe, ráhúzták a kerekeket a nyomorék szekér tengelyére, mindenkinek könnyebb lett a szíve, hogy elmúlt Burkusék feje fölül a szégyen és a csapás. Én magam is, apád is kezet fogtunk az öreg Burkussal, aztán szent lett a béke, és hosszú időn keresztül megint nem tűnt el semmi az udvarotokról, mert az emberek jól megjegyezték maguknak ezt a leckét.