nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
KARÁCSONYI CSECSEMŐ

KARÁCSONYI CSECSEMŐ

Mayer Gusztáv katolikus plébános és nővére, miután annak férje, dr. Haragosi ügyvéd beszámolt a nemrég megalakult üvegkartell ajánlatáról, úgy döntöttek, hogy elfogadják az egyezmény pontjait, és a kartell rendelkezése értelmében az üzemet leállítják. A plébános sógora tüzetesen magyarázta meg az üzleti ügyekben járatlan papnak, hogy a jelenlegi gazdasági nehézségek között előbb-utóbb be kellett volna szüntetni az üvegfuvodát, mert a kartellel szemben nem bírták volna a versenyt, míg így minden különösebb gond nélkül biztosítva lesz a jövedelmük. A versengés ki van küszöbölve, és az üveg piaci ára teljesen a kartelltől függ.

A pap megértően bólintott, majd felemelkedett tölgyfa-karosszékéből. Magas alakja hosszú árnyékot vetett a dolgozószoba világos falára. Nővérét karon fogva, halk diskurálással átsétáltak a szalonba. Az asszony a közelgő karácsonyi ünnepekkel kapcsolatban előadta tervét, hogy gyermekeinek milyen meglepetést szándékozik szerezni. A pap mosolyogva hallgatta, majd, mintha akkor jutott volna eszébe, kijelentette, hogy karácsony első napján ő misézik, és igen érdekes szentbeszédre készül, melynek magva az lesz, hogy meg kell szüntetni a keresztényi szeretet krízisét.

Az üvegfuvoda karácsony előtt két héttel teljesen beszüntette a termelést. Kocsis János még sok más munkással munkanélkülivé vált. Kocsiséknál három gyerek volt, a legkisebb kéthetüs leányka, akit köménymaglevessel etettek, mert az anyjának nem volt teje. Egész nap vinnyogott, mint valami kicsiny malac, apró kezei ráncosak, az arca napról napra sárgább, szennyes fejkötőjében fogatlan szájával valami csoda folytán megtörpült, csonttá aszott száraz öregasszonynak tűnt. A másik kettő döblecmagot pirított a plattenen. Az apjuk szótlanul ült az ablaknak támasztott asztalnál, nagy kidolgozott kezében egy tegnapi újságot szorongatva, melynek egyik oldalán szembetűnő hirdetés kérkedett: „Ha gyermekeinek hamisítatlan karácsonyi örömöket óhajt szerezni, vásároljon Síposnál.”

Kedvetlenül félredobta a papírt, és ingerülten kinézett az ablakon, mert a hó egyre kavargott, és tudta, hogy hideget hoz. Az egyik fiú néhány döblecmagot tett eléje:

–   Egyék maga is, édesapám – mondta a gyermek, majd az ágyhoz támaszkodva duruzsolva kérdezgette: – Nekünk vajon mit fog hozni az angyal? – A kisebbik a kemence mellett elnémult, és ő is várta a választ, csak a kicsi nyöszörgött az ágy tetején.

–   Már mondtam, hogy nincs angyal! – mordult fel Kocsis.

A gyerek kotródott vissza a kemencéhez, apja válasza sírásra torzította száját. Mikulás-napkor is hiába vártak, de akkor megnyugodtak, mert úgy egyeztek meg az öcscsével, hogy a Mikulás azért nem hozott semmit, mert nem volt cipőjük, amibe belerejthette volna az ajándékait. De most mégis reménykedtek, esténként unszolták fáradtan hazatérő anyjukat, kiforgatták rongyos szatyrát, hátha találnak valami jelt, amiről megsejthetnék, hogy mégiscsak lesz angyal. A szüntelenül síró csecsemőt figyelmeztették: ne legyen rossz és hallgasson, ha azt akarja, hogy az angyal náluk is bekopogjon.

Már csak három nap volt hátra a szent ünnepig, amikor úgy délfelé a lázas kicsi lányka nagyon elcsendesedett, – úgy látszott, megfogadta testvérei tanácsát, és elhallgatott. Beesett szemeit lehunyta. Talán egy órát mozdulatlanul feküdt. Az asszony később odanézett: miért olyan csendes az a gyermek?! Megfogta kis csontváz kezét, jéghideg volt. Rosszat sejtve tapogatni kezdte mellét, majd megriadva, remegő ajkkal szólt a két fiúhoz:

–   Ez egészen jó lett – és felemelte a csecsemőt.

Kocsis hirtelen felszökött az asztal mellől, ahol órák hosszat azon töprengett, honnan szerezhetne másnapra ennivalót. A gyerekek végére jártak a döblecmagnak is.

–   Csak nem halt meg? – kérdezte olyan hangon, hogy a két fiú ijedten lapult neki a falnak.

–   De azt hiszem, igen – sóhajtotta az asszony.

–   Még csak ez kellett nekünk – csikorogtak a férfi szavai, amint két óriási lépéssel keresztüllépte a szobát úgy, hogy a szék is felborult, és egyik lába kitört. Az asszony átszaladt a szomszédokhoz. A gyerekek ezalatt le nem vették tekintetüket az asztalról, ahová a kis hervadt emberkét tette az édesanyjuk.

A szomszédok egyenként szállingóztak át, csóválták a fejüket a kis hulla felett.

Kocsis később elrohant, hogy a temetkezés felől intézkedjen. A városi körorvos százötven lejt kért a halotti bizonyítványért, vagy szegénységi bizonyítványt. Kocsis végignézett züllött, foltozott ruháján; kimúlásnak indult cipője nagy tócsákat eresztett az orvos íróasztala mellé. A doktor türelmetlen mozdulattal igazította meg szemüvegét, és érdesen szólt:

–   Nézze, barátom, tőlem akár frakkban is lehet vagy anyaszült meztelen, akkor is százötven lej vagy szegénységi bizonyítvány kell. Na, mit vár?

Kocsis kibotorkált a rideg orvostól. Az utcán hópihék kergetőztek, emberek rohantak, autók tülköltek, az üzletek minden csábításukat a kirakatokba zsúfolták, cukorkaüzletekben parádés karácsonyfák késztettek megállásra. A Kocsis lelkében haragos düh nyilallt, szinte futó léptekkel menekült, úgy érezte, nem bírja a bőségnek ezt a gyülekezetét, ami kihívóan tolakodott eléje minden oldalról. A belváros ünnepelni készül – ő temetni szeretett volna.

Végre az utcájukba ért. Itt a remegő hólepkék csatakba fulladtak, csak a kerítések lécein és a tetőkön tudtak egymáshoz tapadni. Egy egy magányos akácfa is menedéket nyújtott, és ezért cserébe a csupasz ágak fehér lombokat hajtottak.

A sarki boltos az ajtóban állva pödörte bajuszát, egyik vevője után kiáltott: – Szép karácsonyunk lesz!

Kocsis berontott a házba, a lábáról lerúgta a lucskos cipőket.

–   Menj, szerezz szegénységi bizonyítványt! – szólt nyersen a feleségéhez. – Enélkül nincs temetés!

A gyerekek ijedten hallgattak és nézték apjuk viharos arcát, azon remegtek az izmok. Az asszony nem kérdezett semmit, magára szedte kopott rongyait, és elment. A szobában ijesztő csend maradt. A nedves szobába óvatosan szivárgott le a ház verejtéke. Sokáig ültek csendben, egyszer aztán a nagyobbik fiú odasúgta a kisebbiknek:

–   Te, ugye, mi is meg vagyunk halva?

–   Nem tudom – felelte a kicsi, és csendesen enni kezdte a sült krumplit.

Karácsony szombatja délután a belvárosban még nagyobbá vált a tülekedés, bundás hölgyek ostromolták az üzleteket, és halálra szekírozták a simára fésült segéd urakat, akik efeletti mérgükben hátul a raktárakban megpofozták a kifutó-fiúkat, mert rosszul szelelő cigarettákat hoztak.

Kocsiséknál is nagy volt a forgalom, az egész utca felháborodva vándorolt hozzájuk. A gyereket nem tudták eltemetni. Kocsisék nem kaptak szegénységi bizonyítványt, mert – mint utóbb kisült – lakásuk nem volt bejelentve. A hulla türelmesen feküdt nappal az ágyon, éjjel az asztalon. Egyre aszottabbá vált, szemüregei egyre mélyebbre süllyedtek. A szomszédasszony a két fiúcskát magához vitte aludni. Kocsis kinyitotta az ablakot. Később jött néhány munkanélküli, és igen hevesen tárgyaltak. Távolról kántálók danája hallatszott és kutyaugatás. Az égen sziporkáztak a villanyok. Néhány ház kéményéből tétován bizonytalankodott ég felé a füst: merre is vegye az útját ebben a téli éjszakában? Hideg volt a szobában, de Kocsisékat fűtötte a tűz, amit a nyomor táplált.

Másnapra nagy tervet forraltak. A környék munkanélkülieit szándékoztak felvonultatni, hogy követeljék Kocsis férgének elhantolását. Kérvény és repülőbélyeg nélkül, szóval díjmentesen léphesse át a kis halott a temetőország határát.

A lámpa birkózott a szoba homályával.

Az emberek álmosak voltak, némelyiküknek hangosan korgott a gyomra, dohányuknak is végére értek. Kocsis a rozsdás tárcát a sarokba vágta. A sapkát, kalapot fejükön tartották, a beszélgetés elakadt, kitálaltak már mindent. Néhányan térdükre könyökölve évődtek, egyikük a kihűlt kemence tetején ült. Kocsis karba font kezekkel az ajtófélfának támaszkodott.

Egyszerre csak megrezzentek. A nyitott ablakon a beömlő hideg levegővel együtt egy mély kongás érkezett, utána szomorúan jött a többi. Tompa zúgással telt meg az éjszaka. Az egyik idősebb munkás önkéntelenül leemelte sapkáját, és csendesen megjegyezte:

Éjfélre harangoznak. Krisztus megszületett. – A többiek szeme az összezsugorodott csecsemő hullájára tévedt.

És már meg is feszítették – szólt és mutatott az egyik az ágy felé.

Másnap délelőtt nagy csoport didergő munkanélküli lába alatt csikorgott a hó. Kocsis az élen haladt. Szájukból vastagon dőlt a pára, sokan fülüket dörzsölték. A népesebb utcákon utánuk fordultak a járókelők. A kiöltözött férfiak és nők igyekeztek a nagytemplomba. Egyszerre éles kiáltás röppent fel a munkanélküliek csoportjából:

–   Munkát! Kenyeret!

Kavarodás támadt. Rendőrök kerültek elő, gumibotokkal nekirohantak a tüntetőknek. Kocsis minden elkeseredése karjába gyűlt. Olyanokat sújtott vele, hogy ütése alatt felfordultak a gumibotosok. De azután legyűrték. Ordító száját erős rendőrmarok tapasztotta be, és zuhantak rá az ütések. Két karját hátracsavarták, csuklóira fényes bilincs került.

A járda szélén összebújva emberek bámultak.

Bent a templom nagy orgonája éppen akkor hallgatott el, és a faragott szószékben Mayer Gusztáv plébános szikár alakja úszott a gyertyák fényében. Két hosszú karját áldólag terjesztette szét, hangja ércesen indult útjára:

„Békesség a földön a jóakaratú embereknek”?!....

(1932)