„A VIZSGÁLAT MEGINDULT”

Az utcákon felvert por terjengett. A forró napsütés amúgy is elbágyasztotta Hajdút, de a por még inkább fullasztotta. Sehol egyetlen ablak sem nyílhatott ki, hogy a friss levegőt és napfényt beeressze az anélkül is rossz levegőjű lakásokba. Esőzések alatt viszont ezek az utcának csúfolt utak sártengerré váltak, úgyhogy az elhaladó autók ablakmagasságig felverték a csatakot. Most a terüs szekerek ugyanezt az anyagot finom portengerré trappolták fel. A gyerekeik egyéb szórakozás híján avval mulattak, hogy meztelen lábakkal fel-le nyargaltak az úton, utána pedig a sekély, üvegdarabokkal, drótokkal telt medrű és olajos, kátrányos váladékú patak vizében lubickoltak, amitől testük még mocskosabb lett, mint fürdés előtt. Bármit is csináltak, mindig csak szenny rakódott rájuk.

Szombat lévén, a közeli falvakba hazatérő kaszás, bőgatyás parasztok üres zsebbel és kenyér nélküli tarisznyával vonszolták magukat haza, hogy hétfőn hajnalban megint bevándoroljanak sovány reményeikkel.

Akik nem jutottak munkához, négyes-ötös csoportokban haladtak. Nem volt szavuk. Amit mondhattak volna, azt úgyis tudták egymásról. Csak amikor kocsma előtt mentek el, akkor nézelődtek kevés élénkséggel. Számukra a kocsma szórakozást, búfelejtést, keserűségük bő hordójának megcsapolását jelentette. És ilyen vigasz-butikok elég sűrűn ásítottak nyitott ajtóikkal a szűk hetibéreikkel tévelygő munkásemberekre. Legtöbbjük be is botlott egy pohárra, amiből rendszerint több lett.

Hajdú találomra lépett be az egyikbe.

Valami ennivalót hozatott, s leült az egyik súrolt asztalhoz, és csak akkor vette észre, hogy a gyárból még hárman ültek egy másik asztalnál. A sarokban két falusi bicskázta a málékenyeret, melléje csúsztatónak gabonapálinkát szopogattak. A többiek megismerték. Szemeikben három pohár csillogott, már, s a negyediknek a felénél tartottak. Egy asztalnál Botos, Csulak, a lakatos és egy Joş nevű, aki a kohónál dolgozott, ült. Csulak átszólt Hajdúhoz:

–   Üljön hozzánk, Hajdú!

–   Jól vagyok én itt is. Különben minek szorulnánk? Aztán úgyis megyek, ahogy elintéztem a kérődzést.

Botos felajánlotta:

–   De egy pohárral csak iszik?

Hajdú kitért:

–   Most nincs gusztusom, és a pénz nagyon vékonyan ereszt.

–   De azért a sajtóra mégis jutott – kötődött Csulak. – Már inkább megiszom, mint azoknak a zsebét tömjem. Úgy látszik, maga még nem ismeri őket. De én eddig vagyok, né – és a nyakára mutatott.

Hajdú közönyösen felelt:

–   Szervezkedni csak kell, és az újság azért van. Csulak elutasítólag kaszált a kezével a levegőbe. Az ital már dolgozott benne.

–   Tíz évig tagjuk voltam, fizettem, és most egy éve, mivel munka nélkül voltam, elmaradtam a tagdíjjal, aztán kitöröltek. Most meg mehetek a fenébe, – látja, ennyit ér a szervezkedés, hizlaltam a titkárokat, ezért inkább megiszom azt a pénzt. Tudok én munkanélküli lenni szervezet nélkül is. De maga, Hajdú, úgy látszik, nagyon fiatal. Szervusztok – és poharát az asztalhoz verte.

Hajdú nem akart vitába kezdeni, pedig a falusiakért kedve lett volna. Viszont kocsmában, szesz mellett nem tartotta célravezetőnek megismertetni az elveit, és nem akarta, hogy az üzemben másképp ösmerjék, mint egyszerű, meggyőződés nélküli munkást. Ezért inkább Csulakot figyelmeztette:

–   Minek iszik, ha munkanélküli lesz?

Csulak arcán sértődöttség látszott, de utána mindjárt gúnyosra húzódott a szája, és úgy mondta:

–   Azért iszom, mert gazember vagyok. Igen, gané ember. Négy gyermekem van, és én iszok. Két kiló kenyérre valót már megittam, azért mégis iszok, mert mérges vagyok, mert nyakig vagyok az élettel. Iszok, mert ha otthon volnék, veszekedne az asszony, s ha hazamegyek, még jobban fog ugatni. Hallod, Botos, gazember vagyok, és te is az vagy, neked is van gyermeked. Joş szintén szemét ember, mert ő is szeszel. Te pedig – fordult Hajdú felé – azért vagy gazember, mert nem iszol. Tudjátok meg, gazember az egész világ.

A kocsmáros szokva volt az ilyen bölcselkedésekhez, életében annyi szeszgőzös kinyilatkoztatást hallott, hogy könyvet írhatott volna, de nem írt, hanem bányászott a részeg, filozofáló előadások jövedelméből. De mikor a szesz áldozatai már elitták józanságukat, és nem fenyegette az a veszély, hogy megfogadják erkölcsös intelmeit – rendszerint emígy dorgált:

–   Nézze, barátom, ne igya el a pénzét! Minek gazdagítani a szeszgyárosokat, hisz nincs magán egy jóravaló nadrág, és biztos a házbérrel is el van maradva. Aztán az esze is ér valamit az embernek. Nahát, még kér egy pohárral? Lelke rajta, én adok, de holnap ne átkozzon, hogy a keresetét nálam hagyta. Én figyelmeztettem magát. Ez az ötödik pohár, ugye? – kérdezte az áldozatot, pedig tudta, hogy csak a negyedik. Ha észrevette, hogy az illető végére ért fizető képességének, és nem rendelkezett hitelalappal, akkor egyenesen dörgő apostolnak csapott fel. Kövérkés arca tűzbeborult, kissé kancsali szeme villámokat szórt, közben ritka bajuszán nagyokat sodorintott, bal kezével csapkodta a bádogabroszú pultot:

–   Nem adok többet, gazember volnék, ha elnézném, hogy issza el emberi méltóságát. Menjen haza, jó ember, ne szomorítsa el a családját! Gondoljon arra, hogy gyermekei vannak, inkább azoknak vegyen jó sok tejet, mert a legértékesebb ital a tej és a víz. Fizessen! Többet nem adok, aztán isten áldja.

Ezek után érthető, hogy jó kocsmáros hírében állott, a firmája is azt hirdette: ,,A jó kocsmároshoz.”

Ha Hajdú és a két még józan paraszt nincs ott, Csulak részeg őszinteségét pártfogásba vette volna. De így hallgatott, csak a könyvecskéjében számítgatta a Csulak heti kontóját, s amint megtudta, hogy felmondottak neki, elhatározta a hitel beszüntetését.

A falusiak összeszedelőzködtek, a nyakukba akasztott zacskóból – miután vagy tízszer megolvasták a pénzt – kifizették a fogyasztásukat. Egy-egy cukorfütyülőt is vásároltak, aztán elindultak hazafelé.

A sötétedő este homályában olyanok voltak kaszáikkal, mint két agyondolgozott halál.

Hajdú is éppen menni akart, mikor az ajtón borzas gyermekfej kukkintott be. Utána mindjárt sötét ruhájú szőke asszony jelent meg. A kocsma közepén megállva némán, öldöklő szemekkel nézte a férjét.

Botos oldalba lökte a háttal ülő Csulakot:

–   Itt a felesége!

–   Mi az, jómadár – támadt rá az asszony –, te itt rohadsz?

–   Na, fogd be a szád – intette le a feleségét. – Gyere, idd meg ezt, aztán eredj, én is megyek azonnal.

Az asszony az asztalhoz lépett, és egyetlen loccsintással földre öntötte a pálinkát.

–   Törje ki a nyavalya a beledet, fizess, és gyerünk!

Botos és a másik sunyin néztek össze. Szombatonként őket is az asszonyuk szokta kiverni a kocsmából, de most nem a szokott helyükön voltak, és így azt remélték, hogy nem talál rájuk az asszony.

Csulak, hogy megmutassa barátainak, ő viseli a kalapot, az asszonyt semmibe véve, újra rendelt:

–   Horvát úr, kérek egy új kenetet.

Erre aztán kitört az asszonyból a visszafojtott harag. A poharat kiragadta a férje kezéből, miközben ömlött belőle a szó:

–   Tekergő disznó, gyalázatos szemét, tudd meg, hogy nem iszol többet, inkább összetöröm a fejeden ezt a poharat. Te szégyentelen, te, a gyermekeknek nem tudok egy kávét adni, és te iszol! Gazember!

Csulak, aki saját magáról csak az imént állapította meg, hogy gazember, úgy látszik, ezt most sértőnek találta. Vagy még ő maga sem tudta, miért, de hirtelen felállt, és pofon verte az asszonyt.

–   Nesze! Dirigálj az apádnak, bestia!

–   Állat, állat – sírt fel az asszony, miközben tenyerét megütött arcára szorította. – Gyere, Jancsi, menjünk, apád most iszik, mi meg koplalunk.

A fiú szepegve támaszkodott eddig az ajtónak, de most elmozdult onnan, és anyjával együtt megvert kutya módjára elsompolyogtak.

Botos vigyorogva szólalt meg:

–   Csulak fiam, te ugyancsak tudsz bánni az asszonynyal, az enyémet is meg kéne kúrálni egyszer.

Joş megjegyezte:

–   Igen, mert nálad az asszony osztogatja a pofokat. Tuggyátok, azért igazuk van, de mit csináljon az ember, ez az élet olyan keserű, hát még annyi örömünk se legyen, hogy berúgjunk?

Hajdú elgondolkozva nézte ezeket az embereket, akik menekülnek gondjaik elől, s elfojtott haragjukat és keserűségüket egymáson bosszulják meg. Tudta, az ilyenek száma millió. És ő meg néhány százezer a világon arra vállalkoztak, hogy megszabadítják ezeket, és kivezetik őket ebből a tömegtragédiából, ami évezredeken keresztül pusztítja őket, akiknek a tragédiájuk annál nagyobb, mert nem ők okozzák, sőt munkálkodásuk az örömet szerző dolgok ezreit izzadja. Együgyű módjára építik maguk köré a fényt, nekik a sötétség marad, fejük fölé tornyosodnak ragyogó paloták, miknek tégláit verejtékükkel keveredett malter tartja össze, de ők mégis sárvityillóból bámulnak művükre. Ezer méterekre ássák magukat a föld testébe az érc után, ami ezer méterekre emelkedik majd a levegő tiszta magasságába, ők azonban oda vannak tapadva a földhöz. Vasúti sínekkel körül abroncsolják a földet, amin robogó vonatok száguldanak, de ők nem tudnak elmozdulni a város határán túl. Ekéjük nyomán milliárdnyi búzaszem szárba szökve ígér kenyeret. Sarlójukkal nyírják a földek hajzatát, de kenyeret maguknak konkolyból sütnek. Elvégeznek mindent. És ekkor kisiklik kezükből, mint a frissen fogott hal, ami után hosszú órák türelmével horgászott a halász. Tudják, sejtik, hogy mindez miért van így. Látják, hogy azok, akik nem segítnek nekik, mindent magukhoz ragadnak, s csak a szemetet lökik nekik oda. De ezt is csak azért, hogy újabb gyönyöröket verejtékezzenek. Bosszankodnak, dühödtek. Néha nekirontanak az orvhalászoknak, hogy viszszavegyék a zsákmányt. De aztán megegyeznek a tolvajjal, ostoba módjára megelégszenek a hulladékával annak, amit tőlük loptak el. Dühösek, haragszanak magukra, s az ütleget, amit a zsiványnak szántak, robotos társukon döngetik ki magukból. Piszkálni kell őket. Felemelt öklüket irányítani, az agyukba be kell lopni a gondolatot, a fülükbe kell ordítani, hogy ne felejtsék el, hogy emberek. Persze, még meg is haragszanak ezért. Sőt kiröhögik, ha valaki síkra száll értük. Besúgják a tolvajnak, ha ellene lázadást, tüzel. És mégis, velük kell megvívni a harcot, ami emberré teszi őket, – Hajdú így fejezte be elgondolkodását. Felállt, öklével az asztalra ütött:

–   Jó éjszakát, emberek – s ezzel elment.

Csulak hirtelen felállt az asztaltól. Összeszámolta a heti kontóját. A többiek is készülődni kezdtek.

–   Te Csulak, úgy látszik, a szívedre vetted azt a pofont – mondta Botos –, pedig hidd el, minden aszszony megérdemli néha.

–   Nincs igazad – felelt Csulak –, de hát az ember állat. Hidd el, restellek hazamenni. Nem is az asszony, hanem a gyerekek előtt szégyellem magam. Figyeld meg egyszer, amikor verekedsz, a gyerekek úgy néznek, hogy én azt nem bírom ki.

–   Igen, a gyerekek nagyon fájdalmasan tudnak nézni – szólalt meg a kocsmáros. – Bizony, vétek elinni előlük a pénzt. Én már sokszor feltettem magamban, hogy családos embernek nem adok inni. De hát nem tudok ellenállni, úgy követelőznek, és utóvégre nem is az én pénzemet isszák.

Csulak leszámolta a pénzt, aztán azt mondta:

–   A jövő szombaton kifizetem, ami most elmarad.

–   Csulak úr, ne haragudjon, de nem tudok addig várni. Hétfőn be kell hogy fizessem az adómat. Higgye el, szívesen várnék, de maga munkanélküli lesz, és félek, hogy adósom marad. Pedig már én is alig bírom – fejezte be sóhajtva a kocsmáros.

–   Legyen csak nyugodt, Horvát úr, még hat hétre be vagyok biztosítva – mondta különös mosollyal Csulak.

–   Mi az isten, csak nincs spórolt pénzed? – kérdezte Botos.

–   De igen – felelte elgondolkozva Csulak.

A többiek különösnek találták Csulak válaszát: nem tudva, mire gondol, mert azzal tisztában voltak, hogy Csulak heti háromszáz lejből nem spórolhatott.

Csulak István már reggel óta készült, hogy tervét megvalósítsa. Irtózott szándékától. De irtózott attól is, hogy a jövő héten már munkanélküli lesz. Egy iszonyú telet már átélt a családjával. Annak ellenére, hogy iszogató volt, nem lehetett züllöttnek nevezni. Gyermekeit nagyon szerette. Igaz, ez a szeretet nagyon durván nyilatkozott meg nála. Rájuk ordított, és káromkodott hozzá. Súlyos kezével pedig csattanós pofokat osztogatott, de rá mindjárt megbánta. Ilyenkor magához vonta és megcirógatta a síró gyereket, és érdes hangjával duruzsolt: „Jancsikám, minek helytelenkedsz? Látod, a nadrágot elhasítottad a mászkálással. Pedig mást nem tudok venni. Hisz mindent a beletekre költünk.”

Csulak most éppen azért rettegett, hogy szombaton vége a keresetnek, és nem lesz miből a gyerekek belére költeni. Kezdődik megint a gyerekek sírása és a felesége sopánkodása. Így is zúg eleget, de ő legalább nincs otthon, és nem hallja. Sokszor úgy jött neki, hogy szedje nyakába a világot. Hagyjon itt asszonyt, gyereket, legyen velük, ami lehet. De azután legazemberezte saját magát. – Hát itt tudnád hagyni őket? És aztán mehetnél a világ végére is, a gyerekek sírása a füledig csengene, az arcuk és a szemük – a szemük! – előtted lebegne szüntelen. Az asszonyt sem tudnád elfeledni, mert akármennyire is járatja a száját, mégiscsak valakid neked, akit még most is szeretsz. Ha néha a sok baj közepette egy tenyérnyi öröm mosolygóssá teszi az asszonyt, különösen akkor, mikor ideje kerül a tisztálkodásra, és rendbe szedi magát, a régi Erzsiből látsz előkerülni valamit, akit úgy tudtál ölelni, akit most is a régi szerelem valami otromba maradékával szeretsz. De az ilyen pillanatok ritkaságába belezuhog a keserűség tengere. Az asszony tiltakozik az ölelések ellen. Fél, mert az ölelések újabb gyermeket jelentenek, újabb koloncot, ami súlyos bilincsként köti le. Robot a gyárban, este éjfélig küzd az öt gyermek okozta mocsok ellen meg a rongy ruhák rongyosságával. Ha pedig nem dolgozik, akkor szüntelenül küzdeni kell, hogy a kevéssel betömje a sokak száját. Ez az, hát lehet ettől menekülni? Lehet itt békességnek lenni? Hát ne járassa az asszony a száját? Hát ne igyék az ember? Igen, amíg iszik – feled. Hát aztán még munkanélkülinek is lenni? Ő is, meg az asszony is. Ez még csak a pokol, – és egy ilyen poklot már végigcsinált a télen. Hogy kellene ettől óvakodni, az időt kitaszítani? Hogy lehetne továbbmaradni a gyárban, heti háromszázért, ami dühítően kevés valami?!

Ez az élet? Nem, ez nem lehet! Ez a halál. – Ehhez hasonló elmélkedés közepette gondolta Csulak meghoszszabbítani az élet felé vivő utat...

Az elmúlt heteken az egyik lakatosnak két ujját leszakította a fogaskerék, és még dicsekedett azután, hogy a betegsegélyzőből szinte több táppénzt kap, mint amenynyi a fizetése volt.

Csulak megborzadt először a gondolattól, de aztán lassan kezdett megbarátkozni vele. Tudta, – szombaton elmegy, tehát, úgy tervezte, péntekig keresztülviszi a tervét, legalább hat hétig táppénzt kap, és hátha az igazgató még vissza is tartja.

A bal kezén a kisujját és a gyűrűset számította feláldozni. A fúrógépen dolgozott, kitervezett előre mindent. Estefelé egy téves mozdulattal a fogaskerékhez nyúl. Az ujja begyét úgyis nélkülözheti.

Egész délután izgatott volt. Ingadozni kezdett. Minden negyedórában haladékot adott magának. Ki tudja, hátha kap munkát máshol. De aztán eszébe jutott, hogy hányszor próbálkozott hiába. Viszont most azzal vigasztalta magát, hogy nyár van. Igen, nyár van, és a szomszédjai, az ácsok és a kőművesek mégsem dolgoznak. Így jöttek-mentek az érvek ellene és mellette. Habozott, és egyik negyedóra telt a másik után. – Gyáva vagy – kritizálta önmagát –, félsz egy kis fájdalomtól. – Ilyenkor már nyújtotta a kezét, de aztán visszakapta. Nézte a fogaskereket, amely egykedvűen forgott, és vitte a kisebb kerekeket. Végül is hirtelen eszébe jutott egy hideg este, amikor se fa, sem petróleum, sem egy falás étel nem volt a háznál. A gyermekek zsémbeltek a vacsora után, a felesége pedig a tízhónapos leánykával vesződött, aki az anyja tej nélküli emlőjén nyöszörgött. Milyen sárga is volt az a gyerek! És szinte kisebb volt, mint amikor született. Az agyában ez a kép keringett. A fülében a síró hangok zakatolták:

–   Én olyan éhes vagyok, én nagyon fázok. – Ezek a hangok most átváltoztak: – Tedd meg! Mit félsz? Na most. A közelben úgy sincs senki...

A keze félénken, reszketve emelkedett mind közelebb és közelebb a fogaskerékhez, de látván annak éles vasfogait, megint megborzadt, és vissza akarta kapni. Ám hirtelen irtózatos szorítást érzett és fájdalmat, mintha a karja tőből szakadna ki. A szemei mintha ki akarnának ugrani üregeikből. A torkát ordítás hagyta el – jajaaj. – A hang túlüvöltött a gépek lármáján, a lakatosok rémülten szaladtak feléje.

A szemei üvegesen meredtek a bal kezére. A négy ujja faricskára zúzva fityegett, és csorgott belőle a vér, a fogaskerék pedig csak forgott tovább a piros olajjal keveredett vérben, miközben lágyan zümmögött, duruzsolt.

Csulak, amint meglátta a vért, eszébe ötlött, hogy a feleségének ebben a hónapban nem jött meg a vére. Aztán a műhely egy nagyot fordult a plafonnal lefelé és ő vele együtt. És zuhant az eszméletlenség sötétjébe. Az összeszaladt lakatosokat a mester zavarta vissza a satuhoz.

Hajdú a többiekkel együtt berontott a lakatosműhelybe, ahol a ráspolyok már megint marták a vasat, s a kalapácsok tovább énekeltek az acélütő jajgató hátán.

A művezető értetlenül csóválta a fejét. Vörös orrát dörzsölgetve mondta:

–   Hát ezt nem értem, hogy hogyan történt!?

Csulaknak vékony kötést csavartak a bal kezére, de a vér átütött rajta.

Hajdú dühösen mormogta:

–   Miért nem tartanak elégséges kötszert, hisz ettől elvérezhet az ember.

A művezető rászólt:

–   Tartsa meg a véleményét magának, és kotródjék innen.

Másnap szivarozó, komótos urak kedélyesen diskurálva a mérnökkel meg a teli arcú, szemüveges igazgatóval, a fúrógéphez sétáltak, Néhány percig nézelődtek, majd kipróbálták a gépet, a szükséges mozdulatokat, is megtették, amik munka közben előfordulnak.

A munkások összesúgtak.

A vizsgálat megindult.

A bizottság tagjai vitáztak, és nem értették, hogy Csulaknak hogyan tévedt a keze a fogaskerékhez. A gépet hibátlannak találták.

Csulakot a baleseti bizottság faggatta. De ő csak azt hajtogatta:

–   A gép az oka, igen, a gép.

De egészen más gépezetre gondolt. Arra, amelyik ki akarja lökni magából mint feleslegest – a munkanélküliségbe.

A komisszió a balesettel kapcsolatban a sajtónak röviden nyilatkozott:

„A vizsgálat megindult.”

(1932)