nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
A SZTRÁJKOT SEGÍTENI KELL

A SZTRÁJKOT SEGÍTENI KELL!

Már egy hete tartott a sztrájk, a bőrgyári munkások kitartása azonban nem csüggedt, bár naponta csak egyszer ettek. De annál több gondot okozott az éhségtől bömbölő gyereksereg. A munkássegélyben ugyan mindent elkövettek, hogy élelmezzék őket, de az élelmiszer fogytán volt. Egy reggel aztán néhányan a munkások közül elhatározták, hogy kimennek a falvakba élelmiszert gyűjteni. Négyen vágtak neki az országútnak.

Vezetőjük egy bőrgyári munkás volt, aki F. községből járt be dolgozni. Hétfőn reggel egy taligakerék nagyságú máléval meg túróval, szalonnával feltarisznyázva állított be a városba, és ezzel élt egész szombatig, akkor hazament vasárnapozni. Ruházata városias szabású kék posztó volt, lábán durva bakancs, a talpa jó sűrűn kiverve szegekkel. Kopaszra nyírott fejét ezernyi formát változtató, keskeny karimájú fekete kalap fedte. Szapora lépteivel kétszer is kidöglesztette a két asszonyt meg a fiút, akik vele mentek.

Az országút menti dombos oldalakon őszi szántással foglalkozott néhány földműves. Fekete táblákon, mint valami tetűk, cammogtak a fehér tehenek, és rá se hederítettek kiáltozó gazdáikra.

–   Csá, Bimbó, ne! – Az elnyújtott kiáltás elsurrant a fülük mellett, és a hangok messze kóboroltak a csendes mezőn. Távolabb lombjukat vesztett erdők szomorkodtak a hegyek kontyán, egészen messze nyugaton pedig az alig sejthető havasok húzódtak, egybemosódva a fellegek párájával.

Míg Bíróné és a másik munkásasszony, megélénkülve a levegőtől, összevissza fecsegtek, addig az ifjú az alaposan kilépő férfival igyekezett diskurálni. Így aztán hamar elérték a csinosnak látszó községet. A legtöbb ház kékre vagy sárgára volt meszelve. Az országút, mint egy szőke folyó, kétfelé szelte a falut. A jobb oldali részen, vakolattal, a katolikus templom őrködött búsan a házak felett

–   Itthun vagyunk! – jelentette ki Kardos, amint belépett egy nyitott portájú udvarra, ahol igen lassú tempóban sasfát faragott egy öreg, ezerráncú falusi. A belépőket kérdőleg végigmustrálta, és faragott tovább, minden csapáshoz nyögve egyet.

–   Jó napot, apám – szólt rá Kardos az öregre.

Az öreg mintha tudná, hogy úgyis hiábavaló az ilyen köszöntés, nem viszonozta, hanem a bárdot belevágta a fába, megtörölte ingujjába a homlokát, végül pedig mutatóujjával végigdörzsölte vereses bajuszát, s csak aztán szólt:

–   Hát osztán mi újság? – s közben kezet adott az asszonyoknak; azok úgy érezték, göröngyöket szorongatnak, olyan kérges volt a tenyere.

–   Menjünk bé a házba, na, mert gyalog jöttetek, ugyi?

–   Nem éppen, mert ez velünk volt – dobta le a tornác földjére a somfabotot Kardos.

–   Na, az már régi vonat, és csak akkor viszi gyorsabban az embert, ha a hátára húznak vele... Üljenek le! – biztatta az asszonyokat. – Hát még tart a sztrájk, ugyi?

–   Még csak most kezdődik igazán, és mi tulajdonképpen segítségért jöttünk.

–   És hogy akarjátok azt, bévinni az embereket? Biza, még én is bémennék egy kólintásra, ha nem volna visszeres a lábam.

–   Még nem tartunk a kólintásnál, hanem valami eleséget szerelnénk gyűjteni, apám.

–   Igen – szólt most Bíróné is –, ököllel bírják az emberek, de már a hasukkal baj van.

–   Bizony, több mint kilencszáz ember sztrájkol – elegyedett a beszédbe a másik asszony is, miközben a falakra aggatott virágos tányérokat nézegette, nem porosak-e.

Ekkor érkezett meg Kardos asszonya, ki csupa szívélyesség volt, és egy-kettő előadta, hogy Julcsánál, a menyénél volt, megnézni a fiút, aki az éjjel született, és még hozzátette:

–   Tudják, lelkem, minden szegénység mellett is szerettem volna magamnak is egy legénykét, de bizony hiába vártam.

–   Most nem erről van szó, asszony – szólt Kardos –, hanem arról, hogy estig egy szekérre való holmit kell összeszedni a sztrájkkonyha részére. Hídd ide nekem Sós Palit, Gábor Lajit, aztán a sógorodat, a kománét, ők úgyis voltak benn a segélyben az orvosnál, hát most ők is segítsenek valamit.

–   Hm, nagy fába vágod a fejszédet, fiam – dörmögte az öreg –. mert kapni az még járja, de adni az más. Tudhatnád, hogy a paraszt fösvény, mint a föld, aztán most meg szegény is. Az idén vékonyan eresztett minden, de hát azért meg kell próbálni, nektek hátha adnak valamit. A múlt héten a papék kunyerálták végig a falut, de bizony fapiacra való karalábénál egyebet nemigen arattak. Kesergett is az istenadta tisztelendő, hogy hát az emberek nagyon elreteszelték a szívüket. – Odafordult az asszonyhoz: – Eredj már, Juliska fiam, és szedd össze őket, csak éppen a csendőrök nehogy a dologba szagoljanak. – Az asszony fehér hárászkendőt dobott a vállára, és elsietett.

Nemsokára meg is érkeztek. A férfiak mind szálas, barna emberek voltak, sovány, napégett arccal és színtelen bajuszkával, csizmáikra az út sara és az istállók mocska tapadt.

Kardos kezdte a szót. Az öreg pedig a küszöbre telepedve megabrakolta a pipáját, s elgondolkozva eregette a füstöt. Az újonnan jövőket hagyta, hogy átlépjenek a lábán.

–   Úgy látom, asszony, hogy te ugyancsak buzgólkodtál – mondta Kardos –, mert még többnek szóltál, mint amennyire én gondoltam, de annál jobb, legalább biztos, hogy estig egybegyűl a holmi, mert tudjátok, szomszédok; arról van szó, hogy mi alakítunk egy segélyező bizottságot, és enni viszünk a sztrájkolóknak, ki paszulyt, ki pityókát, ki amit tud, azt juttatja a bajban levőknek. Eddig már öt nagy városból küldtek pénzt a munkástársak; hát csak a falu népei ne segítsenek megnyerni ezt a csatát? Mert arról van szó, hogy nagyobb fizetést akarunk! Ezek az elvtársnők azért jöttek velem, hogy segítsenek a gyűjtésben, meg hogy ne mondhassák, hogy magamnak gyűjtök.

Kis csend támadt.

A férfiak elgondolkozva támaszkodtak a térdükre. Végül Gábor Laji az állát dörzsölve felemelte a fejét, és nekimerészkedett a véleménymondásnak:

–   Nekünk csak kárunk lesz, ha ti nyertek, mert a bőr és talp megint drágulni fog, egy csizmára valóért így is egész vagyont fizetünk.

Kardos meghökkent erre az ellenvetésre. Bírónéék is tanácstalanul kezdtek fészkelődni, csak a velük jött ifjúmunkás tátogott néhány szót, amíg szólni mert. Zavarban volt ezekkel a nagydarab emberekkel szemben, félt, hogy letorkolják, ha szólni mer. De tovább nem tudta magába fojtani a szót:

–   A bőr akkor is meg fog drágulni, ha mi nem győzünk, sőt ha továbbra is mi maradunk alol, még roszszabb lesz az élet, mert ha nincs pénzünk, maguktól sem tudunk vásárolni még annyit sem, mint eddig.

–   Nem sok eladnivalónk van nekünk, sajnos – vetette ellen Sós Pali – , legfeljebb ha lábas jószág.

–   Na, és mondjuk, hogy segítünk; a munkások mivel fogják azt megszolgálni? Vagy ők is csak addig törődnek velünk, amíg feljutnak az ugorkafára, s akkor köpnek ránk, mint az úri pártok?

Az ifjúmunkás türelmesen tiltakozott:

–   Dehogy, el fogjuk törölni az adósságokat, földet és állatot adunk a nagybirtokból.

–   Jó, jó, de mikor lesz az? És ha az is olyan lesz, mint a konverzió?

–   Hova gondolnak – pirult a fiú. – Mi nem szemfényvesztésből csináljuk a dolgainkat. Különben meg fogják látni, hogy mi lesz, csak előbb egységfrontba kell hogy lépjünk: a falusi szegények a városi dolgozókkal, mert csak közösen lehet legyőzni a bankárok, gyárosok és földbirtokosok egységfrontját.

–   Hí, a kutyafáját magának – dörrent közbe az öreg –, maga, úgy látszik, már az anyja csecsén politikát furulyázott, hogy így érti.

–   Tejszaga is van annak – jegyezte meg valamelyik asszony.

Kardos ezalatt rendbe szedte a mondanivalóit, és elibe vágott a sok kifogásnak:

–   Nézzétek, itt nincs mit sokat magyarázni, a sztrájkolóknak segítség kell, mert sok a gyerek, és éheznek!

–   Hát ne sztrájkoljanak, akkor nem éheznek!

–   Ejnye, hát nem érted, muszáj, hogy úgy tegyenek, mert már nem lehet kibírni, olyan kicsi a fizetés.

–   Hát mi nem kínlódunk? Hát lépjünk mi is sztrájkba, hogy még így se legyünk? Dologtalanul nem lehet megélni! Ki az isten látott olyant, úgy segíteni magunkon, hogy félbehagyjuk a munkát? Hiszen úgy volna jó, ha kétszer annyit dolgozhatnánk!

–   Ne beszélj zöldeket. A sztrájk kárára van a gyárosnak, és ezért nem dolgozunk, nem lustaságból. Hát lustának ismertek ti engem? – mérgelődött fel Kardos.

–   Nem, nem, ezt nem mondhatjuk.

–   Nahát akkor ne nyegjetek annyit, egy marék paszulyba vagy lisztbe egyik sem döglik belé. Aztán az ingyen orvos jól fogott, ugye? Látjátok, a városi munkások segítettek rajtatok!

Sós Pali felugrott:

–   Ez nekem céloz, ugyi? Pedig nem azért beszéltem, mintha nem akarnék adni, hanem az ember kételkedik már mindenben. Látjátok, a tavaly rászavaztunk a városi és falusi dolgozók blokkjára, és kisült, hogy nem eresztik bé őket a képviselőházba. Hát mit ér az egész, ha sehol semmi látszatja? Miért nem lesz már forradalom? Az ember megdöglik ebben a cafat helyzetben!

Most megint az ifjúmunkás kiáltott közbe:

–   A sztrájk – az forradalom, csak kicsiben. Ezek a hadgyakorlatok, és csak így jutunk el a végső ütközethez.

–   Én adok egy fél véka paszulyt – jelentette ki Gábor Laji, és amint felállva nagyot nyújtózott, kezét beleütötte az alacsony gerendába –, de én, ahogy tehetem, átmegyek a magyarokhoz, mert csak nyomorgunk itten. A fiam már másodszor járja az első osztályt a román iskolában, az egyházi adóért is már végrehajtással fenyegetnek.

Az ifjú fürgén, a többieket megelőzve igyekezett szóhoz jutni:

–   Maguk még mindig azt hiszik, hogy Gömböséknél jó lesz?

–   Csak jobban lesz, mint így – vélte most már Sós is.

–   Miért? – kiáltotta a fiú. – Azért, mert az adóvégrehajtó magyarul fogja kérni az adót? Azért, mert a csendőr kakastollat visel? Mi, munkások nem tagadjuk magyar voltunkat, de azért nem kérünk Horthyból, de Vajdából sem!

Valamennyien növekvő csodálkozással néztek a fiúra. Az rövidre fésült hajával és villogó fekete szemével olyan volt közöttük, mint egy okos kis sündisznó.

Az öreg feltápászkodott a küszöbről, és a fiú vállára tette a kezét:

–   Te fiú, hát miféle országot csinálnál nekünk, ha rád bíznánk, mert látom, benned egy népvezér fészkelődik!

–   Egyedül semmilyent. De a városi proletárokkal és magukkal köztársaságot, de urak nélkül.

–   Mint Oroszország, ugyi? – hunyorított az öreg.

–   Igen, olyant, mert csak akkor lehet szó jobb világról. Látják, ez volna a jó. Lám, az urak hogy acsarkodnak Szovjet-Oroszországra. Háború is készül ellenük. A román bojárok és miniszterek arról prédikálnak, hogy Ukrajnát fel kell ,,szabadítani” az oroszok alól. Azt az Ukrajnát, ahol a földművesek gépet, műtrágyát és igásállatokat kaptak a szovjet államtól, ingyen iskolát és orvost... ahol a gazdaságban mind több a gép, hogy az már szinte úgy dolgozik, mint valami gyár...

Az indulni készülő emberek arcán derűs érdeklődés kezdett ragyogni, és előbb az egyik, később a másik telepedett vissza a kanapéra. Az öreg is újra a küszöbre ereszkedett, fehéredő hajára napsugár hullott, az arca pedig mesehallgató gyermekéhez hasonlóvá lágyult. A pipából kiverte a hamut, s miután bütykös mutatóujjával újra megtömte, így szólt:

–   Állj meg egy szikrát, fiú! Tudod, különös dolog, hogy mi idősek hallgatunk téged, mert eddig úgy volt a rend, hogy az ilyen taknyosoknak mi meséltünk pántlikás hazugságokat. De most, úgy látszik, más a tánc, mert te, a növendék ember mesélsz nagyon igaznak csengő dolgokat. Hinni akarnánk neked, de a föld, az nem gyár. Ha egyik nap esik, másnap kétszer annyit kell izzadni, mert, barátom, decemberben nem lehet aratni, csak jeget.

Minden szem a fiúra tapadt. Annak kipirult az arca, és bolondos öröm futkározott benne. Hogyne, mikor meggyőzheti ezeket a drága, darabos embereket, akiknek gondolkodása oda van láncolva a földhöz, amelyről őseik is csak annyit tudtak, mint ezek a rádió és traktor korában.

Micsoda távolságokat kell itt legyűrni. A ma élő embereket százesztendős homályukból a jelen ragyogásaiba kell taszítani. Hát ne piruljon egy ilyen fiú, és lehet-e azt hiúságnak nevezni? Nem, az ilyen pillanatot csak azoknak lehet megérteni, akiknek egyéni érdeke össze van láncolva a többi milliókéval.

A fiú szinte berekedt az izgatottságtól. Jaj, csak szégyenbe ne maradjon, gondolta, amint beszélni kezdett.

–   Elvtársak! – jött ki önkéntelenül nyelvére a megszólítás.

Az öreg helybenhagyólag pillantott a többiekre.

–   A természet, azaz a föld, a nap és minden, amit csak nem emberkéz alkotott, az még csak az igazi gyár! Vagyis egy csuda nagy gépezet, mégpedig tökéletes masina. Bizony úgy van, és mi emberek mindent, amit eddig összeeszkábáltunk, a természetről mintáztunk. Ha megnézzük a gyár gépezetét, hát mit látunk? A kazán semmi egyéb, mint egy gyomor, ahová belapátolják a szenet, és az felforralja a vizet, amiből gőz lesz. Ez hajtja az egészet. Na, mondják, nem a természettől lestük el? És tudjuk dirigálni, szabályozni. Ma már így vagyunk a földdel is. Ellessük a titkait. Géppel nekimegyünk, felszántjuk, bevetjük, learatjuk, van traktorunk hozzá, aratógépünk, és ha géppel dolgozunk, akkor meggyorsul a munka. Ha eddig hajnaltól késő estig kínlódtunk, ezt elvégzi helyettünk a gép.

A fiú nagyot szusszant.

–   Igaz, ez csak úgy lehetséges, ha a földek határmezsgyéjét is felszántjuk, és belátjuk, hogy sokkal kiadósabb közösben nagy földdarabokat művelni, mint keskeny pántlikákat, mert azon meg sem tud fordulni a traktor. Tudják, ez amolyan gép-ökör, és közösen s egészüknek felszántja a földet. Látják, így van ez abban az Ukrajnában, és a mi drága bojárjaink ettől a szabadságtól akarják megfosztani az ottaniakat. Ezért készülnek az urak háborúra, ezért srófolják az adókat, ezért szorítják le a fizetéseket. És nekünk sztrájkba kell mennünk ez ellen, össze kell fognunk, hogy nekünk is úgy legyen, mint az ukrajnaiaknak. Ne sírjunk mi Magyarország urai után, nekünk itt a hazánk, csak le kell vakarni a testéről a bojár- és bankár-férgeket.

A beállott csendben a mese tovább pergett az emberek agyában. Az öregnek még a pipája is kialudt a nagy elgondolkozásban.

–   Hát, úgy látom, kicsit korán születtem – jegyezte meg elmerengve –, az én hatvan évemmel lekésem a mese végit. Fiú – állt fel –, segítsen titeket az Isten, de azért biztosabb lesz, ha mink is segítünk. Ugyi, emberek? – fordult a többiekhez. Majd megindult, és kiment a sasfához, faragni kezdte megint, közbe-közbe hümmögött a fiú szavain, amik úgy mászkáltak a fejében, mint valami bogarak.

Gábor Lajos kijövet a fél véka paszulyt kiegészítette egy vékára.

–   De te, Kardos! Aztán nehogy elszarjátok a kalapács nyelit avval a sztrájkkal. Mi vállaljuk ezt a bizottságosdit, és összejárjuk az egész környéket, és gyűjtünk, ti pedig győzzetek!

Bírónéék alig győzték összegyűjteni a sok holmit. Volt ott paszuly, máléliszt, krumpli, paradicsom, tojás, zsír, szalonna. Egy házban összetalálkoztak egy másik városi asszonnyal is, aki mikor meghallotta, hogy a sztrájkolók most gyűjtenek, hát áradozva kezdett beszélni:

–   Az én lányom is sztrájkol; nem ismerik? Tegnap jöttem el hazulról, hogy egy szekér szilvát vigyek, de olyan locsosak, hogy üres kézzel megyek vissza. Maguk mikor indulnak?

–   Reggel korán.

–   Éppen jó, megyünk együtt. Elférek én is az egyik szekéren, még én is összeszedek néhány fej káposztát. Csudálom, hogy a lányom nem szólt, hogy gyűjtsek, pedig jó szívvel megtettem volna. Bizony, a mai világban a szegények össze kell simuljanak, mert másképp megette a fene.

A faluban hamar feltűnt a két ide-oda mászkáló munkásasszony, úgy, hogy a jobbmódúak a kapukba állva sugdosták:

–   A rühesek gyűjtenek a sztrájkolóknak. Ennek a Kardosnak is el kellene törni a derekát.

A tisztelendőnek is megsúghatta valaki, hogy mi történik, mert egyszer csak feltűnt az úton fekete, sovány alakja, és megszólította Bírónét. A hangjában felindultság érzett.

–   Mondja, kik részére koldulják maguk össze az egész falut?

–   Mi nem koldulunk, csak a sztrájkolók gyermekei részére szedünk össze némi élelmet. Vagy talán nem szabad hogy támogassuk a nélkülözőket?

–   Menjenek dolgozni és ne sztrájkoljanak! A békétlenkedőket nem szabad hogy tápláljuk, mert ezzel a bűnt támogatjuk. Maguk, ha áldásos munkát akarnak végezni, menjenek a katolikus nőegyletbe, mert ott is szoktak gyűjteni.

Míg beszélt, azalatt nagy csapat gyermek fogta őket körbe. Néhány asszony is odajött, és tarka szoknyájuk közül úgy ütközött ki a pap reverendája, mint egy fekete sírkő a virágok közül. Szikár, beretvált arca fénylett a többiek sápadt vonásai mellett.

–   Nézze, tisztelendő úr – szólt most az ifjúmunkás –, mindenki ott cselekszik jót, ahol neki tetszik. Az Isten nem írja elő, hogy pont a nőegyletben kell jótékonykodni. Különben is mi kölcsönös segítség címén gyűjtünk. Az emberek ingyen orvost kapnak, ha bejönnek a városba.

–   Magának igaza van, fiam, csak folytassák.

És otthagyta őket, meg volt botránkozva a fiú ellenállásán. Nézete szerint, ha a szó ereje nem győz meg valakit a bűn létezéséről, azt erősebb eszközökkel is az erény útjára kell billenteni. Szívében tövist érzett, mert alig egy hete ő is gyűjtött, és a hívei bizony csak gúnyból löktek oda néhány rothadt paradicsomot. Most pedig ezek a borzasztó eszméjű emberek dús eredménnyel térnek vissza szervezetükhöz. Ezt meg kell akadályozni, mert ezek a paradicsommal elviszik a hívei hitét is. Habozás nélkül jelentette az esetet a csendőrségen. Kardos azonban megneszelte a dolgot, és nem aludt odahaza. Sósnak és Gábor Lajinak dühösen mondta: „Látjátok, a magyar tisztelendő a magyar testvérre küldi a román csendőrt, és azonkívül nem is keresztényi cselekedet, amit művel. Hiába, csak két nemzet van, akik ellenségei egymásnak: a szegények és a gazdagok. Tehát így kívánjátok vissza Gömböséket!”

Sós nem felelt, de ő is megduplázta a lisztet a sztrájkolók részére. Az éjszaka sötétjében kerülőutakon lopták ki magukat a faluból. Az öreg Kardos rájuk zörgette az ablakot:

–   Te, induljatok azonnal, mert a csendőrök felforgatták nálunk az egész házat. Magukkal vittek egy régi újságlapot, amit a kufferomban találtak. Azt mondják, hogy az illető, akinek a képe rajta van, már rég körözés alatt áll. Én mondtam nekik, hogy tévednek, mert az a férfi már húsz éve meghalt gyomorsiklásban. Menjetek, egy-kettő, mert még elveszik a holmit. A fene azt a lélekkupecet!

A két megrakott szekér zörögve haladt a süket éjszakában. A viharlámpákat nem merték meggyújtani, s így csak a lovak ösztönében bízva kocogtak hazafelé. A csillagok hol eltűntek, hol felbukkantak az égen kóborgó fellegek fölött.

Az asszonyok dideregve kuporogtak a szekéren. Amint kívül voltak a falu határán, Kardos megszólalt:

–   Mondtam, ugye, hogy a falu a mi pártunkra áll.  Nem féltem én őket, máma ideadta a kalarábéját, de holnap az életét is feláldozza, ha majd sor kerül a nagy  táncra.

Reggel, amikor megérkeztek, a sztrájkolók falakat repesztő éljenzésbe törtek ki:

–   Éljenek a falusi szegény testvéreink, éljen a városi és falusi dolgozók harci egységfrontja!

(1933)