JULCSA ES JÁNOS EGYBEKELÉSE

Amíg a Kolozsvárra sodródott cselédnépség meg nem tanulta, hogy az ő vasárnapozó helye a piacon van kijelölve, addig elég gyakran a város főterén verődött össze kimenőzni. Négyes-ötös sorba fogózkodva jártak körbekereken az emeletes házakkal négyszögű keretbe rámázott Mátyás király lovasszobra körül. Nevetgélve incselkedtek a sokszínű Erdélyország délceg legényeivel. Néha-néha felpillantottak Szent Mihály templomának galamboktól igazított toronyórájára, valahogy el ne felejtsék, hogy csak délután négytől este nyolcig jut számukra is valami a hetedik nap megszentelt pihenőjéből. Így volt ez akkor vasárnap is, amikor Julcsa és János először tévelyedett a Mátyás-szobor tájékára. Társtalanul, egymásról még mit sem tudva nézegették zajongó társaikat, s mind a kettő igen-igen vágyakozott barát után, kivel megoszthatná a szűkre szabott vasárnapi örömet.

Különösen Jánosban fért nehezen a katonaságtól történt szabadulás boldogsága. Alig egy hete még szigorú parancsra vigyázott. Most zsebében dédelgette a leszerelőlevelet. Az elmúlt héten egy nagy borpincébe szegődött, s öt napon át nehéz hordók görgetésébe ölte frissen szerzett civil erejét. S ha nem görgetett hordókat, akkor gumicsöveken bort szívott fel a szivattyú torkába, esténként meg kocsikázni vitte a nevelőnőt az úrfival egy didergő kis öleb társaságában. Egyszóval ez volt az első civil kimenője, s gyakran nézegette magát a kirakatok üvegeiben, vajon elég tetszetős legény-e ebben a sokleányos cselédsokadalomban. Széki ujjasának kék posztóján úgy ragyogtak a rézgombok, mint a korai csillag az esti égen. Elégedett volt hajával is, amit alig-alig mentett volt meg az újonc borbély kaszabolásától, akit az őrmester úr szabadított reá a leszerelés előtt való napon. Karjában biztatóan feszülő erőt érzett dologra, ölelésre egyaránt. Dologban már ki is próbálta, s most már ölelni való után nézelődött, hogy a sok cselédlány közül egynek odaajándékozza férfikincseit. Amint nézte egyiket is, másikat is, meg újra magát is a kirakatban, egyszer csak látja ám a fényes virágüzlet tükrében, hogy a nyolcas-tízes sorba fogózott lányok hirtelen visongva szétfutnak, mintha bomba esett volna közéjük. A sok mátkajelölt menekült a kocsiútra, utána a legények is ész nélkül. János elfordult a kirakat tükrétől: mi lelte ezeket, mitől riadoznak tyúkok módjára szerteszét? Csodájára még a kocsiúton se maradhattak, futottak tovább, s nyomukban valami gumibotos vitézek, s akit utolértek, a bottal suhintottak egyet rajta.

–   Le a piacra, mars a piacra! – kiáltoztak, s míg János zsebre dugott kézzel elképedve nézte őket, egy ilyen gumibotos toppant melléje is, s közvetlenül a fülébe harsogta: – Le a piacra, te süket.

János hátrafordult, s haragtól gerjedezve bizonygatta: nem süket ő, dehogy süket, a piacra meg miért menne, mikor jó neki itt a szobor tövében is. Alig mondta ki ezt, mikor hirtelen meglódult előtte a nagytemplom tornya, villogó aranykeresztjével fordult egyet, s szépen kidőlt a szobor háta mögül, János ugyanekkor leröpült a járdáról. A torony helyett maga vágódott hanyatt a kocsiúton kalapja messze gurult, tarkóját pedig nagyot koppanva ejtette a járdaszéli kemény gránitra. Zúgott a feje kegyetlenül, s hiába próbált feltámolyogni, mert a toronytető s a paloták emeletei rája látszottak omolni... Mikor egyensúlyba meredtek előtte a házfedelek, egy barna arcú ijedt cselédke hajolt föléje, kezét nyújtotta segítségül, erős fogású ujjai talpra rántották, s a markában szorongatott zsebkendőjét szétrázva, verni kezdte János ünneplő ujjasáról az utca porát, feladta a kalapját, s törölgette azt is. Közben fel-fel nézett riadt szemével Jánosra.

–   Nagyon megütötte magát? – kérdezte szepegve.

Jánosban forrt a szégyen és a méreg. Odatekintett az Óvárba futó cselédek után, akik mögött a gumibotosok még mindig emlegették a piacot. Szeme összehúzódott, ökle is görcsbe rándult, azután fanyar mosoly vonta el a száját.

–   Biza, a kontyom odavertem egy szikrát.

–   Menjünk innét – riadozott a lány.

János lépett vagy kettőt, de hirtelen meg is torpant, s úgy nézett a lányra, mintha most venné észre.

–   Te alighanem a toronyból pottyantál előmbe ebben a nagy lódulásban. Hogy nevezzelek, jó leány?

–   Engem Boldog Julcsának.

–   Szép neved van, Isten sokáig tartson. De mit gondolsz, Julcsa, igaziból is boldog vagy te?

–   Talán leszek még az is egyszer. Én eléggé iparkodom...

János megnézte kétszer is, s arcáról apránként eloszlott a fanyarság. Szívből, mélyről mosolyodott Julcsára, az ő visszfénye gyúlt ki a szemében, megkaparintotta Julcsa zsebkendőjének csücskét, s addig húzta, hogy a keze is eltűnt a markában.

–   Mi volna, ha együtt iparkodnánk, Julcsa? Ketten hamarább belébotolhatunk az igazi boldogságba.

–   Járkáljunk egyet, nem bánom, de ne lépjen a járdára – húzta vissza Jánost ijedten a kocsiútra. – Nem nekünk rakták ezt a főtért. Menjünk csak itt a szélén, így is a piacra érhetünk.

János kemény marka egy pillanatra egyebet érezhetett ujjai között a leány keze helyett, mert úgy megszorította azt, hogy Julcsa halkan feljajdult.

–   Nem akartam, Julcsa – kapott észbe hirtelen János. – Igazán nem akartam. Csak nemigen megy a fejembe, hogy mért nem járkálhatok én ott, ahol tetszik. De nem bánom, kedvedért eljárok a kocsiúton is ezután, mert... Te nem futottál el, mint a birka. Nézd, az a többi már nyihog. Hamar elfeledték a kergetést – nézett sötéten a piac felé tolongó, nevetgélő cselédek sokasága közé.

–   Igen, azok olyanok – sóhajtott Julcsa elszontyolodva. – De én sosem felejtem el, hogy fájt nekem, mikor megláttam magát a földhöz teremtve.

–   Megállj, Julcsa – torpant meg János. – Ne magázz engem. A magákat nem lökik le a járdáról. Öreg sem vagyok, amért most szereltem le kalonáéktól. Vagyok olyan mutatós, mint te...

–   Hagyja csak, én elég rusnya lehetek – vált kötekedővé a Julcsa hangja, s lemondta magát békának, csak azért, hadd cáfolja a legény. Ilyen eleven tükör ritkán került eléje, a gyári tükörrel meg már régen megértették egymást, János mondogatta is szaporán:

–   Ne csalj, Julcsám. Tisztább vagy te a forrásvíznél. Régóta szomjazom ilyenre.

–   Nem bánom, ismerkedjünk, János...

János az ismerkedést a lány derekán kezdte. Este nyolcig magához szorítva sétálgatott az egykori Széchenyi-kút romjai körül. Azután elváltak egy hétre. Julcsa hazament az ügyvédékhez, ahol eddig könnyeivel hígította a mosogatólevet árvaságában. A következő vasárnap tovább ismerkedtek, a Főtér díszeit azonban messziről elkerülték, nehogy ismét meglóduljanak azok a paloták templomostól, mert még eltemetnék az ő ismeretségüket. János ugyanis haraggal fogadkozott, hogy ő azt a földhözteremtést többé el nem viselné visszateremtés nélkül. Julcsa már „Jánosom”-nak szólítva csitítgatta. János meg sűrűbben emlegette nagy szomjúságát. Julcsa érezte ezt keze forróságán, s borzongva hagyta, hadd hűsítse ujjait a derekán. Közben bátortalanul bevallotta, hogy neki semmije, de igazán semmije sincs odahaza a falujában.

–   Nekem se, Julcsám, hála istennek – kiáltotta a legény. – Csak ez a lapátkezem s a jó szívem maradt rám. Ezt el nem perelhetik, végre nem hajthatják... Csak az a baj, Julcsám, hogy nyakunkon a tél. Nincs hova behúzódjam veled. Hej, pedig szeretnék már négyszemközt is megismerkedni. Jó volna, ha olyan helyet keresnél, ahová én is bejárhatnék eccer-máccor.

Julcsa titokban keresgélt, érdeklődött olyan hely után, amilyent János kívánt. Csakhogy nem talált. Az úri népek nagyon féltették az ő becsületét, úgy féltették, mintha éjjel-nappal csakis a cselédjük becsületéért fájt volna a fejük.

Telt-múlt az ősz, s a távoli bortermő hegyek szüretei bezuhogtak János gazdájának a borpincéjébe. A hasas hordók még vasárnap délután is ottfogták Jánost a pincében. Egy-két órára is alig szabadulhatott. Julcsa hűségesen várta Jánost a borpince közelében minden vasárnap a kimenő végéig. Sokszor úgy kongatta ki a háromnegyed nyolcat a közeli református toronyóra, hogy Jánost nem is láthatta. Futnia kellett ilyenkor gyorsan haza, vacsorához tálalni az úréknak. Egy ízben két hétig egyáltalán nem láthatta Jánost. Vidékre utazott gazdájával. Mikor hazakerült, még több volt a dolga, mint azelőtt. Egész áldott vasárnap pumpálta a bort. Julcsa az utcasarkon ácsorogva már hűtlenségre gondolt. De úgy nyolc óra felé János kifutott hozzá ingujjban, borszagú volt nagyon, s tántorgott a fáradtságtól.

–   Csak egy percre szöktem ki, Julcsám. Nyitva hagytam a csapot meg az ajtót. Amíg megtelik a kis hordó, vigasztalgatlak. Jere ebbe a szegeletbe – húzta Juliskát egy kiszögellő ház beugró kerítése mellé. – Bújj hozzám, ölelj a kabátom helyett is. Nem vettem magamra. Ne lássa az úr, ha később visszamegyek, hogy az utcán voltam. Úgy őrizetné velem azokat a hordókat, hogy még hálni is rajtuk hálatna. Ölelj, ha mondom, me' fázom, juj, hogy fázom. Ne félj tőlem, karácsonyra már nem esszük a kenyeret az asztal sarkáról. Nagy merészen egybekelünk, ne kelljen az utcák szegletén kóstolgatni, ami jó.

Bizony, november vége felé hűvösek az esték, s Julcsa mit tehetett volna egyebet, pironkodva igyekezett kabátként melengetni János mellét és hátát. A sarkon őrt állt a villanylámpa, s nekik falazott a csend. János terveket duruzsolt a fülébe egy nagy vasgyárról, ahová újesztendőre dolgosnak szegődik el. Ott a nap hosszát órákkal mérik, s nem kutyáskodik az ember látástól vakulásig. Jut idő a beszélgetésre. Akkor talán még a Főtéren is sétálhatnak, talán még a magázás is kijár nekik. Julcsának is jobb lesz egy ilyen gyárban... Úgy beléfeledkeztek a jövő szépítgetésébe s egymás karjába, hogy a negyedórák gyorsan teltek, s csak arra riadtak ki a széltől védett szegeletből, hogy sűrű lépések közelednek. Valamiféle puskás emberek és zseblámpás urak lepték el az utcát, rájuk világítottak.

–   Mi lesz ott, hé? – szóltak nyersen. – Igazolványokat elé. Razzia...

János ijedten nyúlkált az ingéhez, mintha rajta volna az ujjasa hogy elővegye a papírokat, Julcsa meg csak állt egy helyben, kétszeresen megszeppenve, ekkor eszmélt rá, hogy nyolc óra már régen elmúlhatott, hogy az úrék hiába várták, pedig ma estére vendégeket is hívtak a vacsorához. János ezalatt el akart futni, hogy hozza a borpincében hagyott ujjasát az igazolványokkal, puskát fogtak rá, s belódították a razzián összefogdosott nagy csoport ember közé.

–   Hát te, konyhatündér fogták körül zseblámpás urak Julcsát – milyen papírokat tudsz mutatni? – Bizony ő semmilyent sem mutathatott. Máig sem hallotta, hogy neki igazolványokkal kell járnia az utcán. Igaz, ilyen későig sosem kóricált egyszer sem.

–   Mozgás, te jóféle – kiáltottak rá türelmetlenül a puskások.

János kiugrott a razzián összefogott emberek közül.

–   Ne higgyenek rosszat róla – kiáltotta felgerjedve. – Ő az én tisztességes mátkám...

Egy ököl mellbevágással lökte vissza a sorba. Az állomás környékén összeszedett kocsmatöltelékek gúnyosan röhögtek. Julcsát, külön állították vagy tíz nagysága-formájú, cigarettázó dáma közé. Sírt, szepegett, s nézelődött János után, aki kiabált, követelőzött a férfiak között. Eresszék, mert kifoly a bor, két házzal odébb van a borpince, jótáll érte a gazdája, Julcsáért meg ő kezeskedik. De erre már még a cigarettázó dámák is nevetni kezdtek. Az egyik rekedt, komisz hangon kiáltotta:

–   Ne pattogj, Gyurica. Kezességed majd elválik a vizitasztalon...

Bekísérték valamennyiüket valahová a belvárosba. Másnap délelőtt aztán János előtt hatóságilag is bebizonyosodott, hogy Julcsa tisztább még a forrásvíznél is. Délfelé mindkettőjüket szabadon engedték. Julcsa sírt, egyre csak sírt. Hiába Faggatta János, hogy mit műveltek vele, mert annál jobban omlottak a könnyei. János komoran kísérte fel az ügyvédékhez. De ott Julcsának rögtön kiadták a könyvét. Felnyittatták kosarát, megmotozták. A konyhában már más leány készült a tálaláshoz, Julcsánál tisztességesebb leány. Így mondta a nagyságos asszony. Hiába tiltakozott János, ő már csak arra volt jó, hogy cipelje a Julcsa kosarát. Mentek a cselédszerzőhöz, de ott nem tudtak helyet a Julcsa számára. Vitte hát János magával a borpincébe. Ott is szitkok várták őket. Elfolyt egy hordó bor, amíg Jánost az este ide-oda kísérgették. Csak azért nem küldték el a legényt rögtön, hogy leszolgálja a kárt.

Rájuk sötétedett az este. Julcsa hely nélkül, szállás nélkül pityergett a borpince udvarán a kosarán ülve. János izgatottan tologatta kalapját a fején ide-oda.

–   Mit tegyek veled, hova dugjalak, Julcsa? Bevinnélek a lovak közé, ott az én szállásom. Reggelig elférnél mellettem. Reggel aztán keresel valahol egy szobát, és összemegyünk, ha már így esett.

Julcsa hagyta magát bevitetni az istállóba. Ott egymás mellé ültek a János szénával bélelt ágyán. Ültek, és hallgattak, kezük ernyedten hullott az ölükbe. Most nem kívánkozott a kezük egymás derekára. Hogy azután mi hogy történt, arról ők sem beszélnek. De ma, annyi év után, ott élnek valahol a gyárak mögött, s négy gyermekük együtt kergetőzik az utca porában a többivel. Boldog Julcsa miben sem különbözik más munkásasszonyoktól. Ha sokáig kesereg a szegénység miatt, János azzal biztatja: kitartás, Julcsa, lesz még a Főtéren cselédkorzó is egyszer...

(1933)