nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
MELYHEZ HASONLÓ JÓKAT KÍVÁNOK NEKTEK IS

MELYHEZ HASONLÓ JÓKAT KÍVÁNOK NEKTEK IS...

Kedves bátyám! Minthogy húsvéti levelem olyan hamar megválaszoltad, hát én erőst buzdítva érzem a plajbászomat, hogy rögvest válaszoljak szavaidra. A feleségem, Sári nagyon veszekedett, hogy ez a stánecli, amire írok, kell neki tűzgyújtó papírnak. De én túltettem magam ezen a zsugoriságon, mert elsőbb az, hogy ti értesüljetek egyről-másról, mint a mi vacak tűzgyújtósunk. Itt az utcában mi sem vagyunk különbül, mint ti, akik panaszkodtok, hogy hónapok múlnak el anélkül, hogy újságot olvasnátok. Nincs pénzetek rá – írod. Ne félj, nálunk se kell krétázni, hogy ne egye meg a rozsda. Újságot is csak úgy olvasunk, hogy összeállunk tízen szomszédok, és közösen veszünk egyet. Rám minden tíz napban kerül a sor. De már te ismered az aszszonynépséget, és így az én Sárim is pattog nekem, hogy minek pazarolom a pénzt politikára. Én mondom, hogy az asszonyokat ti is szedjétek ráncba, és értessétek meg velük, ne csak az orrukig lássanak. Az volt eddig is a bajunk, hogy a politikát rábíztuk az urakra. Hát ennek rövidesen vége kell szakadjon. Küldjük az urakat pihenni a fenébe és vegyük mi kézbe a politikát. Első módja ennek az, hogy ti is vegyetek tízen egy újságot, és hámozzátok ki belőle a hazugságot, mert azt is urak írják. Azután ami nem világos, kérdezzétek meg tőlem. Éppen úgy, mint most, amikor arra vagytok erőst kíváncsiak, hogy mi is hát a konverzió. Segít-e ez rajtatok? Hát erre én csak azt mondhatom, olyan ez, mint amikor agyonverek egy embert, azután megijedve a tömlöctől, kérlelni kezdem, ébredjen fel, ezután nem fogom olyan nagyon supákolni.

Most pedig figyelj ide, és ebből meglátod, nemcsak ti szeretitek az adóhivatalt.

Tőlem a tizedik házban lakik Ferenc Pista szobafestő és mázoló kontár. De ne értsétek félre, mert ez bizony érti a meszeriát. Három évig volt inas. Sokan azt mondják, ha ez az ember egy kicsit iskolázott volna, művész válhatna belőle.

Így, – csak ebben a bitang világban nevezik az ilyen embert kontárnak, mert hogy éhen ne haljon három gyermekével, ő maga vállal itt-ott, ahol kap valami pingálni valót. Persze ipara nincs. A télen szinte mindenüket feltüzelték és eladták. Úgy éheztek, hogy mi grófoknak számítunk mellettük. Hanem ezt az embert azért sose lehet rosszkedvűnek látni, úgy ki tud tréfálni a szomorúsággal, hogy muszáj kacagni.

Különben sugár, szép termetű ember, és olyan orra van, mint amilyen Mátyás királynak volt.

És ha tényleg igaz, hogy Mátyás igazságos volt, úgy ez a Ferenc Pista még igazságosabb.

Nohát ezzel a szomszéddal esett meg az alábbi:

A télen kidobták a lakásból, mert nem tudott fizetni, a tartozásba ottfogták a kicsi maradék holmijuknak a felét. Az új lakásban a földre rakták le a rongyaikat. Nappalra, ha nem volt fájuk, gyerekeiket becsapták a szomszédokhoz, és futottak az élet után.

Hát éppen egy ilyen napon, amikor távol voltak, látjuk, hogy az utcán jön két fekete ruhás férfi, az egyiknél aktatáska, és megállnak a Ferenc Pistáék kapujánál.

–   Itt lakik Ferenc István szobafestő mester? – kérdi az egyik.

–   Ferenc István itt lakik, de a mester nem – felelt csavarosan az egyik szomszéd férfi, aki arról volt híres, hogy egyszer húsz pár virslit evett meg egy ültiben.

Az aktatáskás mérgesen nézett rá, aztán rázni kezdte a Ferencék ajtaját. Pedig mondták neki, hogy nincs itthon, de ők nem hitték, majd amikor senki sem jelentkezett, bekukucskáltak az elfüggönyözött ablakon. Aztán hogy így se boldogultak, tanakodni kezdtek egymással, az aktatáskából holmi papirost vettek elő, és írtak. Mikor ezzel elkészültek, azt kérdezték az összegyűlt szomszédoktól, hogy ki venné át a papírt.

Senki sem jelentkezett. Erre egy rajzszeggel odaszegezték az ajtóra, és elmentek.

Mi meg néztük, hogy mi az. Foglalás az adóból. Tíz perc múlva megérkezett Ferenc Pista. Nézi a cédulát, forgatja, hümmög, azután elkezd kacagni, de úgy, ahogy csak ő tud, szívvel-lélekkel, mintha csak az anyai jussához jutott volna. Mi odamentünk, lássuk, mi esik neki olyan jól. Majd kinyitotta előttünk az ajtót, és behívott.

Bizony négyüknek csak egy rozoga ágyuk volt. A sarokban kemence, arrébb ócska asztal és két olyan szék, ami nyöszörög, ha ráülnek. A falakon képek helyett olajos papírból fali minták, az ajtó mögött festékesbádogok, zacskók és két meszelő, Ferenc szerszámai. Ő még mindig nevetve körülmutatott.

–   Látják, mi van itt – s a bólintásunkra így folytatja: – Nahát, ezekből lefoglaltak két ágyat, két szekrényt, egy varrógépet és egy tükröt. Ha tíz nap alatt nem fizetek ki négyezernyolcszáz lejt, hát árvereznek.

Erre aztán mi is nevetni kezdtünk. A virslievés bajnoka fejcsóválva jegyezte meg, bizony ez nem tréfa, mert ha jönnek, és nem találják meg a lefoglalt dolgokat, abból baj lesz. Még be is csukhatják Ferencet.

–   Tanúm az egész utca, hogy nincs itt más, csak rongy – mondta Ferenc.

–   Úgy van. Persze. Majd mi is ott leszünk – kiáltottuk valamennyien.

Ferenc a nagy fogadkozásban egyszer csak felkiált, és pusztíthatatlan jókedvvel egy bolondos tervvel hozakodott elő. Mi meg voltunk ütközve, de aztán ráhagytuk, csináljon, ami neki tetszik.

Letelt a tíz nap. Az egész utca leste az adó embereit, de azok csak a tizenötödik napon jelentek meg.

Egy stráfszekér és egy rendőr jött velük, nyomukban a röhögő utcagyerekekkel. Utánuk anyjuk, apjuk is betolakodott Ferencékhez az udvarra.

–   Visszük a bútorokat – mondta az aktatáskás. Ferenc kinyitotta az ajtót előttük, és irgalmatlan komoly arccal tessékelte be őket.

Hát uram isten! Még nekünk is leesett az állunk, mikor körülnéztünk a szobában, mert be volt az bútorozva körös-körül. Függönyös ágyak, két kőrisfa-szekrény, varrógép, faragásos tükör. Az egyik sarokban vízcsap, amint csepeg belőle a víz. Persze csak festékből az egész, de olyan élethűen volt az felpingálva a falra, hogy szinte rosszul esett látni a valódi ágyat és a többi vackokat.

Ferenc hidegvérrel elővette a kaparót, amivel a lepattogzó falat szokta levakarni, és a falról kezdte lekaparni a varrógépet.

Erre aztán megszólalt az aktatáskás kékülő-zöldülő úr is.

–   Mi az istennyila, miért kaparja a falat?

–   Hát hogy vihessék ki a szekérre! Röhögés az egész vonalon.

–   Hol a bútor, hol a bútor? – kiáltotta az aktatáskás társa is.

–   Ott kérem – mutatott halálos komolysággal Ferenc a falra.

–   Maga meg van bolondulva! Az isten szerelmére, ne űzzön csúfot az államból – lihegte az aktatáskás most már megrökönyödve. Körülbelül sejteni kezdte, hogy itt bakot lőtt a foglalással.

–   Nekem nincs más bútorom. A szomszédok a tanúim, hogy a foglaláskor még ennyi sem volt – jelentette ki Ferenc mély sajnálkozás közben.

–   Igaz! Úgy van! Máskor ne foglaljon látatlanba, de a legjobban teszi, ha soha be sem teszi a lábát ebbe az utcába – kiabálták összevissza.

A fuvaros türelmetlenkedett, a rendőr pedig csak állt az ajtóban, és igen nagyon gondolkozni látszott. Végül az aktatáskás azzal ment el, hogy Ferenc jöjjön fel az adóhivatalba haladékot kérni. Ferenc a mai napig is mind megy.

Hát, kedves bátyám, azóta nem foglalnak a mi utcánkban látatlanba se, mert amikor aktatáskás jelenik meg a láthatáron, hát a kapuk mind bezáródnak az orra előtt, melyekhez hasonló jókat kívánunk nektek is.

(1934)