nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
KILINCSELŐK

KILINCSELŐK

Sípos Bukarestben dolgozott egy rozoga épület- és bútorasztalos üzemben a szalagfűrésznél. Szombaton este a fizetésnél mindig ő volt az utolsó. Ezt szándékosan intézte így, hogy elbeszélgethessen a szigorú mester úrral. Persze csakis a szalagfűrészről lehetett szó közöttük. Hogy van-e családja, vagy hogy jön ki a fizetéséből, jár-e már a fia iskolába? – mindez nagyon közömbös volt a mester úrnak. Őt csak az érdekelte, búg-e motor, s mennyi a megforrasztott szalagfűrészek száma.

Sípos egy hosszú és keserves éven át zengte is róluk a szebbnél-szebb költeményeknek is beillő dicséreteket, hogy aztán a legutóbbi szombaton végre elmondhassa a maga pársoros bátortalan prózáját is a drágaságról. Végül kibökte, hogy egy kis fizetésjavításra tart igényt.

Sápadtan figyelte a hatást, s a markában szorongatott aprópénzfizetés zörgött a zsebében, mert a mester úr kedvetlenül, szinte fájdalmasan nézett ki a poros üvegen a még porosabb gépházba, ott is a sokat dicsért szalagfűrészre. Nagysokára kijelentette, hogy még gondolkozni akar a dolgon... A következő szombatig gondolkozott is, és az jutott az eszébe, hogy egy hónap múlva esedékes Síposnak a fizetéses szabadság. A fizetésnél most elsőnek szólította az irodába. A fülledtségre hivatkozva nyitva hagyta az ajtót. Így a többi munkások is hallhatták, mi történik odabent. Semmi különösebb nem történt. Keresztülesett azon már valamennyi, a legtöbbször az idősebb marógépes, akinek a csonka bal keze egy iromba cellergyökérhez hasonlított, a nagy ádámcsutkás a féltucat gyerekével is edzve volt már és az egész asztalosbanda. De Síposnak mégis úgy percegett a füle, mint a telefonkagyló, amikor nem jelentkezik a felhívott szám. Pedig a mester úr csak ennyit mondott neki:

–   Maga aztán nyolc nap múlva elmehet.

–   Mi... miért, ha szabad kérdeznem, domnu Grejdan?

–   Csak úgy... tudja...

A marógépes odakünt ijedten zsebre vágta celler alakú kezét és idegesen izgett-mozgott, a mester éppen őt szólította:

–   Domnu Lenghel...

Azonban egyelőre Síposon kívül más nem kapott kaparajzot. De hétfőn reggel új arc, fiatal arc, egy széles vállú, hibátlan tízujjú férfi jelent meg az üzemben. Azt mondta magáról igen fölényesen, hogy praktikáns. Egész héten Sípos körül lődörgött. Leste a szalagfűrész-forrasztás titkát és nagyokat tüsszentett a csípős tölgyfa fűrészportól, ami felhőként gomolygott a harsogó gépek fölött. Sípos amennyire lehetett, titkolta a mesterségbeli fortélyokat és némán dühöngött az állandóan lesben álló praktikánsra. Keseregni csak este hét óra után tudott, amikor ideje jutott gondolkodni a ,,kapurajz” fölött, amin a hajdani sötét céh-időkben vándorbottal mérték le azt a távolságot, ami a régi és a jövendőbeli mester kapuja között volt. Ma kilincselésnek hívják ezt.

Cioban, a praktikáns büszkén, zárkózottan viselkedett, nem kérdezett és nehezen felelt, de csupa lelkesedés volt. Csak a hét vége felé tudott kicsikarni tőle Sípos annyit, hogy húsz lejjel kevesebb fizetésért akarják dolgoztatni a szalagfűrésznél, mint amennyi neki volt. Biztatta, hogy kevesebbért ő se dolgozzék. De az nem hitte el, hogy Sípos mennyit kap. Szombaton már annyira tolakodó lett, hogy kivette a kezéből a darabolni valót és ő kezdte szétvágni, de rögtön el is szakította a fűrészt. Hetykén elmozdította a védőkészüléket és új fűrészt rakott fel, de fogakkal felfelé s a motorról leugrott szíjat is fordítva csavarta vissza a kerekekre, a baleset elkerülhetetlennek látszott.

Sípos izgalommal leste, amint bekapcsolta a motort. A fordítva járó transzmisszió dühösen ragadta magával a kereket, mintha érezte volna az avatatlan kéz ügyetlenségét. Az áteresztő gép meggyötörten bömbölt, bőgött a dühös marógép és jajgattak a tölgvfadeszkák a hátukban kalapáló, irgalmatlan kerék alatt, porfelhőben őszültek a csámpás gépkezelők. S csak tőle függ, hogy ebbe a fülszaggató harsogásba mindjárt egy borzalmas ordítás vegyüljön... Tőle függ immár, hogy visszatartsák, mint új munkást, akinek már nem jár a fizetéses szabadság, de megmenekült a másik félelmetes szabadságtól... De mi lesz ezzel a szerencsétlen praktikánssal? A fél karja is rámehet a balesetre... Törődjön vele? Minek? Felelős talán érte? A falakon lépten-nyomon táblák hirdetik: „Mindenki a saját felelősségére nyúljon a gépekhez.”

A szalagfűrész zúgva, ropogva őrülten keringett már. A küllők átlátszóvá semmisültek a gyorsaságtól. A praktikáns most felemelt egy rövid fát és a felfelé rohanó fogak felé taszította. Most azonban olyasmi következett be, amin Sípos csodálkozott a legjobban, mert egy belső erős rugó lendítette és hátrarántotta a fiatalembert. De a fát így is elragadta a fűrész, recsegés-ropogás és acélvillámokra szakadozva messzire kivágódott a zizegő szalagfűrész fényes szalaga...

Sípost persze nem tartották vissza, és egy hét múlva, amint letörten kilincselt az asztalosüzemekben, egyszer, kilépve az utcára, egy másik kilincselővel találkozott szembe. Nézte, nézte, miért olyan ismerős neki ez az arc, de mire eljutott a felismerésig, nagy, erős kéz ragadta meg az övét és rázta kegyetlenül. A praktikáns keze volt. De még ennél is nagyobb meglepetés érte, amikor az nyelvficamító magyarsággal megszólalt:

–   Szervusz, enyém barát, te az enyém barát vagysz. De a domnu Grejdan? – Sóhajtott és legyintett, s románra fordítva a szót, elpanaszolta Síposnak, hogy tíz lejjel olcsóbban egy bolgár asztalost vett fel Grejdan úr a szalagfűrész mellé, őt meg elbocsátotta.

Mikor kölcsönösen kimagyarázkodtak, együtt folytatták a kilincselést.

(1938)