nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
AKI LEMARADT A HAJÓRÓL

AKI LEMARADT A HAJÓRÓL

Munkát kerestem Galac városában. Keresztül-kasul jártam ezt a bábeli, hegyre föl-le zavargó kikötővárost. Kilincselés közben rám esteledett, szállásom még sehol, pénzem meg csak annyi volt, hogy valamelyik kocsmába menekülhessek a hirtelen támadó havas eső elől.

Éppen a dokk mögötti pocsétás külvárosban tévedeztem. Minden utcasarkon verklitől és dorbézolástól zajos kocsmák állottak. Egy csendesebb, vaksibb ablakúba én is benyitottam, gondoltam, itt egy ideig majd csak meghúzom magam, s a kocsmárostól valami menedék után érdeklődöm az éjszakára. A kocsma belül még csendesebb és még sötétebb volt, mint amilyennek kívülről látszott. Egyetlen vendég árváskodott idebent, az is az asztalra borulva dünnyögött magában. Két karját ölelő kanyarral nyújtóztatta ki, mintha az előtte levő félliteres üveg és a pohár lábra kelhetne, ha útját nem állja.

A vele szomszédos asztalhoz ültem, s az újságja mögül előjövő kocsmárostól egy deci cujkát rendeltem. Mikor az itókát asztalomra helyezte, s ment volna vissza lepedőnyi újságja mögé nyugdíjas híreket böngészni, rászólt az üvegét ölelő emberre:

–   Hallja uram, jó lesz már hazamenni, amíg a lábán mehet.

A másik előbb motyogni kezdett, azután felkapta nehéz fejét, s miközben homlokára borzolódott ősz haját kalapja alá taszigálta, akadozva méltatlankodott:

–   Miért küld? Tán tartozom valamivel? Hát nem előre fizettem?...

–   Jó, jó, persze hogy fizetett, de csónakot nem hozott magával. Márpedig úgy ömlik odakint, hogy...

–   Ö -ömlik vagy nem ömlik, az az én bajom... Hozzon még egy félliterrel...

A kocsmáros erre semmit sem szólt, elvette előle az üveget, el a poharat is, s nyugodtan visszasétált a bádogpult mögé. Leült, szétterítette újságját, s eszébe sem jutott még egy félliterrel szolgálni az asztalra borult embernek. Az is megfeledkezni látszott a rendelésről, felkönyökölt, s merőn nézni kezdett engem. De mintha nem is látna, mintha nem is ülne vele szemben senki, úgy keresztülnézett rajtam.

Negyedórák múltak így el. Ő nézett engem, én néztem őt, a kocsmáros meg szakadatlanul olvasta az újság egyetlen oldalát, soha nem fordított, nem mozdult; utánam senki be nem nyitott ide. Odakint csapkodott az eső s én mindjobban fáztam. Jó lett volna ágyba bújni, jól betakarózni, de hol? Ezen aztán úgy elmerengtem, hogy szinte ijedten rázkódtam össze, mikor a másik asztalnál meredten bámuló ember váratlanul felállt s meghökkenésemre magyarul szólt:

–   Na, most gyerünk!

És az ajtó felé tántorgott. Lőcsöslábú öregember volt, nagy feje alatt roskadozott vékony termete. Ferde volt a válla is. Az ajtóig botladozva minden lépésnél biztatta magát: „Na, most gyerünk.” A feltápászkodó kocsmárostól megkérdeztem: magyar ember volna-e ez a vendége? Az ásítozó kocsmáros vállat vont. Nem tud ő róla semmit. Kétszer-háromszor hetenkint benyit ide, s megissza félliter cujkáját, amitől rendszerint be is rúg, azután ezzel a „gyerünk”-kel búcsúzik. Egyébként sohasem beszél másként, csak románul.

A fura vénember ezalatt valahogy kívül került az ajtón, én pedig gyorsan fizettem, s a szállás reményében utána siettem. Érdekelt az is, vajon tényleg magyar munkás volna-e, s azért jár rá a szája a „most gyerünk”-re.

Épp idejében értem utol ahhoz, hogy elkapjam a karját, mielőtt hosszában belevágódna egy útjába eső tócsába. Kezét kirántotta a markomból, s újra nekieredt nagy lendülettel, de csak azt érte el, hogy oldalt egy másik pocsolyába borult. Felsegítettem s magyarul szóltam hozzá: mondja meg, hol lakik, hazakísérem. Mintha józanodni kezdene, úgy nézett rám, s közben tapogatta vizes nadrágját, aztán porozni kezdte a tenyerével, mintha porban vágódott volna el, de a nedvesség érzetére csudálkozva motyogott, ezúttal románul:

–   Na tessék, most jól megjártam. Senki úgy meg nem járta... Hát persze, azért van ez, mert lemaradtam a hajóról. Most már tudja – fordult hirtelen szembe velem –, én olyan ember vagyok, aki lemaradt a hajóról.

–   Hol lakik, hogy hazasegítsem? – vágtam közbe türelmetlenül, mert a havaseső vert mindkettőnket cudarul...

De ő vihogni kezdett, s azt kérdezte: tán hajóskapitány vagyok, hogy azt hiszem, haza tudom őt segíteni, haza az apjához, anyjához és testvéreihez? Tudom én, hogy hol lakik ő? Éppen csak Amerikában. Se közelebb, se messzebb, csak pont Amerikában. Na, vigyem, ha tudom. Ha nem tudom, menjek a fenébe. Majd a vackára talál ő nélkülem is. Ne féltsem őt a pocsolyáktól. Ezzel aztán lábolni is kezdte az útjába esőket. Nem tágítottam mellőle. De azt már nem tudtam megakadályozni, hogy meg ne fürössze a másik oldalát is. Mikor pedig az eleje is, meg a hátulja is csepegett már a sárlétől, hirtelen ismét magyarul tört ki. Csatakos ülepét tapogatva siránkozott:

–   Ennek a forrásvíz az oka, csakis a forrásvíz...

Hagytam, hogy motyogjon, amit akar. Jobbról-balról támogatva vele mentem. Megsejtettem, hogy csak vigyáznom kell rá, egyébként hazatalál. Rángatódzott, kergetett hol románul a pokolba, hol magyarul a fenébe. Közben egyik sáros utcából a másikba bukdácsoltunk, míg végül egy deszkakerítés kapujánál megálltunk, társam berúgta a kaput, ami, úgy látszik, szokva volt már ehhez, mert engedelmesen kinyílt. Az udvarra nyíló ablakok világosak voltak. A lármára kiszaladt négy-öt asszony vagy leány, mert megkülönböztetni őket egymástól a sötétben nem tudtam. Óbégattak, szidták a vénembert. Mit csinált már újra? Hát nem szégyelli magát?... Végre egy konyhába tuszkoltuk az öreget, aki az ajtóban megkutyálta magát, és semmi pénzért nem akart belépni.

Ne tegyék őt lóvá, azt gondolják, ő elhiszi, hogy ez Amerika? Olyan nincs!... A világosságnál aztán láthattam, hogy négy rendkívül csúnya lány és egy rendkívül jóképű vénasszony, a lányok anyja vetkeztette az öreget. Az egyik a cipőjét, a másik a nadrágját, a harmadik a kabátját cibálta, s minden lehúzott ruhadarabnak külön óbégattak. Én meg felvilágosítottam őket, hogy hol kaptam az öreget, s hogy segítettem hazáig. Erre csaptak aztán a nők igazi lármát. Ezért nem kapták hát az öreget egyik közeli kocsmában sem, mert abba a távoli butikba bújik előlük, de majd lesz rá gondjuk, hogy oda se mehessen többé.

Közben előadtam szálláskérésemet is, megmondtam, hogy magyar munkás vagyok. Most jöttem Galacra, s munkát keresek. Gyanakodva méregettek. Igazolványaim láttára azonban engedékenyebb hangon kezdtek faggatni Erdélyről, ahova az öreg is való, mert apáról ők is magyarok lennének. Ígérték, hogy másnap a szomszédban beajánlanak ágyrajárónak, addig is meghálhatok náluk. Dolgozni pedig mehetek a hajójavító gyárba, ahol az öregjük is dolgozik.

Szerencsémre fel is vettek hajóasztalosnak, s másnap már nem is gondoltam a kocsmában felszedett vénember zavaros beszédeire. Szállásadóim azonban ráterelték a szót Szabó Gyuri bácsira – így hívták az öreget –, de ők csak Guri bácsinak nevezték, mivel a ,,gy” betűt nem tudták kiejteni. Így tudtam meg, hogy Guri bácsi nem éppen alaptalanul kotyogott összeviszsza Amerikáról.

Amint apránként kiderült, Guri bácsi szülei 1880-ban kivándoroltak Amerikába. Annyi gyermekkel és annyi földönfutó-magyar földmívessel vágtak neki a nagy útnak, hogy az akkor még tizenkét éves Guri bácsit elveszítették a hamburgi kikötő nyüzsgő zűrzavarában. Elbámult szegény egy embernyi nagyságú halon, s mire észrevette magát, az óriási óceánjáró nélküle eredt az Újvilág felé. Sírva bódorgott ide-oda, s míg a rendőrség kezére került, s míg az tolmácsot kerített, hogy kifaggassák a magyarul gajdoló Guri bácsit, addigra napok teltek el... Ide-oda hurcolták a különböző hivatalokban, s végül toloncúton visszaküldték Erdélybe. Egy falusi kerekes magához vette, s mesterségre tanította. Szabó Gyurinak bizony nemigen állt oda az esze. Örökké híreket várt szüleitől. De mindhiába, szülei eltűntek. Múltak az évek, közben Gyuri fel is szabadult, de akkora nagy volt benne az epekedés, hogy vándorbotot kerített magának, és vándorútra kelt azzal a szándékkal, hogy tűzön-vízen, de megkeresi elveszett szüleit.

Ami a tüzet illeti, még csak boldogult volna, de a víz útját állta. Európa kikötővárosaiban bolyongott, mégsem sikerült Amerikába induló hajóra jutnia. De a vízzel más bajai is támadtak. Időnként kénytelen volt hazajönni Erdélybe – ahogy ő mesélte galaci szomszédainak – azért, hogy pár évre teleigya magát hűs forrásvízzel.

Újra nyakába vette a világot. Varsóban megismerkedett egy szépséges kis mosogatóleánnyal. Kisenevi kenderhajú orosz lány volt az, együtt menekült zsidó gazdájával a pogromok elől a lengyel fővárosba.

Szabó Gyurinak megtetszett az apátlan-anyátlan cselédke. Magával csalta, s attól kezdve együtt bódorogtak Európában. Törvénytelen házasságukból elsőnek Szonja született Párizsban. Rá egy évre György nevű fiúk született, Szegeden. Linát már a prágai klinikán szülte a termékeny orosz asszony. Itt elfogta a honvágy, emiatt azután a Prágában fogamzott Ivánt Kisenevben írták be az anyakönyvbe. Szabó Gyurit épp akkor fogta el újból a hazai forrásvizek utáni nagy szomjúság, de meg epesztette a szülei utáni vágyakozás is. Sehogyan sem tudott letenni arról a reményéről, hogy egyszer mégiscsak sikerül kijutnia Amerikába.

Biztosra vette, hogy ott megtalálja szüleit. Azok bizonyára meggazdagodtak már, s várják Gyurijukat, hogy megosztozzanak vele a dollárokon. Hazavergődtek tehát ismét Erdélybe. Szabó Gyuri hűsítette szomját forrásvízzel. Majd Pozsonyba utaztak, ott sok hányódás után egy dunai slepre szegődtek. A helytelen gyerekek miatt azonban Galacon lerakta őket a harapóskedvű slepgazda.

Most már Galacon várták a jószerencsét, hogy elcsíphessenek valami amerikai teherhajót. Ilyen hajót azonban hiába vártak, de meglepte őket Margaretta, a harmadik leány, azután a negyedik, a Tinka nevű s végül a harmadik fiú: Albert. Hét gyermek, hét szívós embergyökér úgy ottfogta őket, hogy mozdulni sem bírtak. Kénytelen-kelletlen megtelepedtek a badaláni sáros negyedben. A mocsaras Brátis-tó közelében kaptak lakást. Szabó Gyuri felcsapott hajóácsnak, s egyre-másra küldözgette a tudakozó leveleket amerikai magyar konzulátusokra, ám azok következetesen semmit sem tudtak az ő családjáról.

Guri bácsi gyerekei apránként kenyérkeresővé cseperedtek. Már-már jól ment volna dolguk, de mivel nem honosították magukat Romániában, a katonasorba legényesedő fiúkkal mindenféle kellemetlen bonyodalmak támadtak. Györgyöt a szegedi katonai ügyosztály kereste, Ivánt Kisenevből hívták sor alá. Szabó Gyuri káromkodott, a fiúk bevonulása felemésztette kicsi vagyonkáját. Áldotta a Jóistent, hogy a Párizsban született Szonja nem fiú, pedig annak idején a Szajnába akarta vetni, amiért leánynak született.

A két nagyobb fiú javában katonáskodott, mikor kitört a világháború. Mindketten a galíciai frontra kerültek. Az egyik a magyar honvédséggel, a másik az orosz tüzérekkel. Szabó bácsiék szinte beleőrültek abba a tudatba, hogy a fiúk egymásra lövöldöznek. Tanácstalanságukban azt sem tudták, hogy melyik ország győzelmét óhajtsák. Csak egyet tudtak holtbiztosan, hogy odakint a fronton testvérek gyilkolják egymást. Szabó Gyuri marta a feleségét. Miért került az útjába? Az asszony meg őt átkozta, hogy sose szülte volna az anyja, hogy ette volna meg a fene az ilyen csavargó emberét. Mi az ördögöt mászkált magyar létére Varsóban.

Gyötrelmüket csak az enyhítette némileg, hogy György muszka fogságba esett, Ivánt pedig a németek fogták el. Mikor pedig Románia is háborúba keveredett Magyarországgal, Guri bácsit is fogságba vetették a románok családostul. Internálták őket, s így a világháború végéig fogságban ültek valamennyien.

Mikor mindnyájan szerencsésen előkerültek a különböző fogolytáborokból, egyesült erővel kezdtek életük újjáépítéséhez. A háborút követő romániai gazdasági fellendülésben sikerült egy kis házat építeniük a maláriát lehelő Brátis-tó környékén. A sok megpróbáltatás és az inaszakadtáig hajszolt munka Szabó bácsit teljesen megrongálta. Térdből mindkét lába balra görbült, mint általában az elnyűtt asztalosoké vagy a kerekeseké. Még csak szemével is balra kancsalított. Bajusza bal hegye is mindig lekonyult. Jobb válla is alacsonyabbra esett. Ahogy magyar szaktársai mondták, „az öreget ugyancsak kinyomták a vinkliből”.

Gyuri bácsi nem törődött ezzel. Okulva a fiúkért kiállott izgalmakon, sürgősen honosította családját Romániában. Amerikai reményeit azonban most sem adta fel. Egyébként nyugalmasnak ígérkező jövőjüket csak ez a remény s a fiatalok kiházasítása zavarta. A lányok nem akartak akárkihez férjhez menni. Majd az amerikai dollárokkal olyan férjet kapnak, amilyent akarnak.

Kiadták az utat a munkáskérőknek, pedig amilyen mértékben asszonykorúvá értek, olyan arányban csúfultak is. Apjuk csámpás lábát, bandzsalító szemét és nagy orrát örökölték. A fiúk ellenben szép szál férfiakká edződtek, csinosságukat és kézügyességüket anyjuktól jussolták. Ipart tanultak valamennyien.

Ügyes kezük és jó eszük révén a legjobb szakmunkások közé számították őket. Értéküket növelte az a körülmény is, hogy Galacon akkoriban még igen kevés volt a hazai tanult iparosok száma. De volt egy nagy hibájuk is. Első helyet vívtak ki maguknak a legjobb ivók között. Hogy milyen bámulatra méltó, jóhuzatú torkuk volt, azt már személyesen láthattam.

Miután az öreg nagy családja miatt többé nem mehetett haza Erdélybe, hogy időnként tikkadásig fokozódó szomjúságát szülőhelye forrásaiból enyhítse, rákapott a jégbe hűtött szódás borra meg cujkára. A hordókban árult poshadt Duna-vizet sosem bírta megszokni. Eleinte csak ezzel az ürüggyel, később azután minden ürügy nélkül részegeskedett.

Józanságra intő feleségét ittas állapotban azzal vigasztalta: majd leszokik az italról, ha egyszer még viszszatérnek Erdélybe a forrásvizek mellé. Fiai tanúi voltak a fogadkozásoknak, s talán ezért vagy tényleg a klíma miatt, de ők is esküdt ellenségeivé váltak a Dunavíznek. Az a körülmény is hozzájárulhatott eliszákosodásukhoz, hogy a távoli hajósantierből nem jöhettek haza ebédelni. Az üzemmel szemben levő „kocsmában” ebédeltek, ahol én is kosztoltam. Márpedig a galaci kocsmákban akkoriban sértésszámba ment ivóvizet kérni az ebédhez.

Doamna Szabóné, ahogy a szomszédai nevezték Guri bácsi feleségét, minden egyes fiával külön-külön megvívta a biztos vereséget eredményező párviadalt az alkohol ellen, ugyanezt tették övéikért szomszédasszonyai is. Badalánban csak a kocsmárosok számítottak a józan emberek közé. Mikor én Gyuri bácsi szomszédjába kerültem, felesége éppen legkisebb fiáért küzdött. Ebbe a küzdelembe minden makacsságát beleöntötte. Legalább ezt az egy fiát szerette volna az ivóvíz számára megmenteni.

Míg Albert inaskodott, bírt vele valahogy, de ahogy a fiú önálló keresethez jutott, nem fogott rajta sem a verés, sem a szép szó, a bűbájos kotyvalékok sem segítettek rajta.

Albert torka túltett az apjáén, túl a bátyjáén s talán, ha a Dunában bor folyt volna víz helyett, az is kevés lett volna neki.

Ha szombaton kézhez kapta fizetését, addig nem tudták kivájni a kocsmákból, míg egy bani zörgött a zsebében. Talán nem is annyira az ital, mint inkább az automata verkli bolondja volt. Éjszakánként végiglátogatta Badalán valamennyi verklis kocsmáját s ledaráltatta magának az összes zeneszámokat a bedobott pénzdarabra induló verkliken.

Ilyen életmód mellett, persze, gyakran kimaradt a munkából s hamar kivágták a hajógyárból. Lakatosmesterségét szegre akasztva, hajórakodó ,,sef”-nek csapott fel. Összetoborzott magának húsz-harminc rakodómunkást a besszarábiai oroszokból, s ezeket kegyetlenül hajszolva, éjjel-nappal le-fel szaladgált a deszkát rakodó hajók himbálódzó gerendahídjain. Négy-ötnapi ilyen állati hajszával néha még hétezer lejt is megkeresett. A következő héten azután a dokk felé sem nézett. Csak ült és ült az automata verklik előtt, és ivott. Elérzékenyülve sírt a tingli-tangli nótákon, vagy pedig szirba és hóra tánckoszorúkat toborzott a duhaj hajósnépekből. Itatta, etette őket, s nagyokat kurjantott.

–   Igyatok! A pénz nem számít, ahogy jött, el is mehet...

Ment is az, még gyorsabban. Albert az italon és a verklin kívül magára is alig költött. Lerongyolódott testéről a ruha, a rekedt kocsmalányok lelopták lábáról a cipőt, fejéről a kalapot. Dáridói után sokszor csak egy szál ingben, harisnyában és nadrágban került haza. Édesanyja ilyenkor oroszul átkozódott, jajveszékelt és könynyeit csorgatva dugdosta, rejtegette Albertet pincében, padláson, nehogy megtalálja dühöngő apja, aki fejszével kereste. Mert Gyuri bácsi semmiképpen se nézhette legkisebb fia részegeskedését. Bár ő is számtalanszor megfogadta józanul, hogy ezután még a szokott félliterjéről is lemond, de mikor megtudta, hogy Albert megint iszik valamelyik kocsmában, ment utána dühös fogadkozásokkal, hogy majd ő a hajánál fogva hozza haza azt a kutyafajzatot. Ezeknek a fogadkozásoknak aztán rendszerint az lett a vége, hogy őt kellett hazahozni, mint egy zsákot. Szégyenkező lányai kezénél, lábánál fogva cipelték a magatehetetlen kerekest, az anyjuk meg haját tépve futkosta körül a szomorú menetet, és mindegyre azt kiáltozta holtrészeg ura arcába:

–   Hallod, te pimasz, egyszer égő gyufát tartok a szádhoz, hogy gyúljon meg benned az a büdös cujka.

Gyuri bácsi rángatózva, csuklásokkal küszködve magyarul motyogta:

–   Ne féjj, ruszajka, ne féjj, mindent lemos a forrásvíz.... Hej, ha te tudnád, ruszajka, milyen fájin az... Csak üljünk bele az amerikai örökségbe, hegyet veszünk magunknak, külön forrással.

–   Veszel te sírdombot a hátadra – rázta az öklét a felesége.

*

Így éltek ők, míg egy napon annyi év után tényleg örvendetes hírt nem hozott a posta. A hír bejárta az egész Badalánt, ennek ellenére mégsem jöttek gazdag kérők Szabóékhoz, sőt már egyáltalán semmilyen kérők sem jöttek. Az öregedő lányok részeges apjuk és fivéreik bűnéül rótták fel a házasulandók távolmaradását. Igaz, hogy az amerikai hír egyelőre csak annyiból állt, hogy sikerült Gyuri bácsi családjának a nyomára bukkanni... Felesége nem nagyon bízott ebben az amerikai dologban, sejtette, hogy a házasulandók sem bízhatnak valami túlságosan. De ráhagyta csúnya lányaira: azért kerülik el őket a legények, mert félnek ilyen részegesek közé keveredni. Holott nyilvánvaló volt előtte az igazi ok: a lányok esetlensége. A lányok ettől ugyan még férjhez mehettek volna, hiszen vasszorgalmú, dolgos nők hírében állottak. Értettek a szőnyegszövéshez, fehérneművarráshoz s úgy főztek, ahogy a környéken senki. Épp ezért Szabó néni minden újabb csüggedés után erőnek erejével hinni próbálta, hogy ha ő annak idején csinos lány létére bele tudott szeretni világcsavargó urába, akkor kerülnie kell férfinek az ő lányai számára is, aki majd elég szépnek találja őket. De azért minden eshetőségre gondolva, óvatosan figyelmeztette lányait:

–   Nézzetek drága bátyátokra és hányjatok fittyet a férfiakra. Egyik sem éri meg, hogy asszonyt kapjon. Csak egy igaz férfi volt, akihez érdemes lett volna férjhez menni, de azt is megfeszítették a latrok legény korában... Ti azért egyet se búsuljatok – sóhajtott mélyről –, ahol tó van, kerül ott béka is.

A lányok vérvörösre pirulva tiltakoztak a „békák” ellen. Mélyebbre görnyedtek örökös varrnivalóik fölött. Szorgalmasan készítették a kelengyét. Szép orosz mintákat öltögettek a törülközőkbe, függönyökbe és hosszú hálóingeikbe. Ezeket a mintákat szőtték a falvédőkbe és jövendőbeli férjeik ábrándképei köré is.

Szüntelenül ezek a képek foglalkoztatták elméjüket. Anyjukat is úgyszólván csakis az Albert jó útra térítése s a lányok férjhezadása gyötörte. Hogyan menthetné meg e két csapástól: a vénleányoktól és a részegeskedéstől a családot? Egy ízben sikerült is valami ravasz tervet kisütnie.

–   Mit szólnátok hozzá – kérdezte a lányoktól ragyogó arccal –, ha a hátulsó szobát kiadnánk két fiatalembernek? – és sietve hozzátette: – Reánk férne egy kis pénz.

A kenderszőke lányok azonban rögtön kitalálták anyjuk hátsó gondolatát, s megint elpirultak. Sőt a legkisebb, Tinka, talán a legcsúnyább is egyben, azonnal felfogta, hogy az anyja javaslata ránézve hátrányos, hiszen csak a két legidősebb nénje számára volna elegendő két lakó. Ezért azután ravaszul így helyeselt:

–   Az bizony jó lesz, mámika, de én úgy gondolom, jut ott hely négynek is. Főznénk mosnánk rájuk, úgy gondját viselnénk a zsiványoknak, hogy sosem kívánkoznának el tőlünk.

Ahogy ezt a dolgot nekem később elmesélte e beszélgetés fültanúja, Albert, aki éppen józanodóban volt legutóbbi nagy murijából, megfigyelte, hogy a komoly Szonja csípősen támadt a húgára:

–   Te csak ne hencegj a gondviseléssel. Te mindig odaégeted a rántást.

Ebből a közbevetett megjegyzésből majdnem hajtépő vita kerekedett orosz nyelven, amikor pedig idáig fajult közöttük a kölcsönös lebecsmérlés, akkor egyszerre románul kezdtek kiabálni. Ezt a nyelvet csak ilyenkor és a családi összejöveteleken használták. A román beszéd dallamossága rendszerint lecsillapította őket, ha azonban nagyon feldühödtek, akkor csakis magyarul tudtak szitkozódni igazán. Egyébként magyarul csak az apjuk szólt gyakrabban, részeg állapotban... Most a románra fordult torzsalkodás megegyezéssel végződött. Belenyugodtak: jöjjön hát négy fiatalember szállónak.

Apjukat bízták meg, híresztelje el a kiadó bútorozott szobát. Elsőnek én költöztem hozzájuk. Épp akkoriban hozatott a hajógyár vagy száz szakmunkást Resicáról, s így hamarosan került Szabóékhoz még három legény. A lányok óriási izgalommal várták beköltözésüket. Naphosszat olyan ápolónői fehér bóbitába kötözve hordták fejüket, amilyenek akkoriban igen divatosak voltak a galaci házilányok között.

Szorongva kérlelték Albertet meg az apjukat: az istenért, ne részegeskedjenek többé, nehogy elvaduljanak tőlük a lakók...

A fiatalemberek beköltözése az utca szenzációja volt. Kétlovas kocsin érkeztek. Jóképű, vidám fickóknak látszottak. Az egyik hegedűtokot cipelt kosara mellett, a másik egy irtó nagy harmonikát, míg a harmadik jó nyaláb könyvet és egy fényképezőgépet emelt le a kocsiról. Csupa olyan holmijuk volt, amelyekhez hasonlóval a badaláni bennszülött fiatalemberek nem rendelkeztek.

A resicai legények újságot is járattak, persze hazait. Hetenként jött levelük, ami piros izgalomba hozta a lányokat. A feladók nevét silabizálva kétségbeestek, ha valamelyik nehezen olvasható címben női nevet gyanítottak. Apjukkal magyar leányneveket soroltattak fel, s megkönnyebbültek, ha egyik sem hasonlított a feladók nevéhez.

Ezenkívül még az érdekelte őket módfelett, vajon a fiúk szoktak-e iszákoskodni. Örömük már a megdöbbenés határán járt, mikor rájöttek, hogy a magyar vasasok túl vannak a katonaságon is, s ráadásul forralt vízen kívül alig élnek más itallal. Az meg éppen meglepte őket, hogy a resicaiak esténként többnyire otthon maradtak és muzsikáltak, a harmadik fiú pedig összevissza fényképezte a családot, asztalnál, kapuban állva, tornácon ülve vagy fekve, ahogy éppen gép elé kaphatta őket.

Csak a szombat esték ejtették mély bánatba a lányokat. Ilyenkor a fiatalemberek kimosakodtak, ünneplőbe gallérosodtak, s rejtélyes éjjeli kirándulásokra vetemedtek. A goromba Albert elszólásaiból a lányok megsejtették, hogy ezek a jóravaló fiúk se szentek, el-ellátogatnak abba a förtelmes Str. Nopţiiba...

A lányok felháborodva tárgyalták a dolgot.

–   Ez ellen nincs mit tenni – csitította őket az anyjuk szárazon. – A férfi olyan állat, hogy nem bír várni a lakodalomig.

A lányok sóhajtozva megbocsátottak a jóképű legényeknek, hiszen egyébként igazán nem panaszkodhattak rájuk. Vasárnaponkint többnyire velük szórakoztak. Csak a könyves fiút nem állhatták, mert az állandóan olvasmányokkal zaklatta őket. A fonnyadó lányok számára a vaskos orosz imádságos könyvön kívül a betű olyan volt, mint az eltévedt ember, akire szánakozva lehet nézni, de megértéssel nem... Ettől eltekintve – na meg attól, hogy az ételeket rendkívül savanyúan és bosszantó fűszeresen szerették – a vasasok kitűnő, sőt felbecsülhetetlen férjanyagnak ígérkeztek.

A bomba csak akkor robbant kegyetlenül a lányok ábrándja közé és rombolta össze a férfiideálokat, mikor kitudódott róluk, hogy mind a hárman istentelenek. Pénteken nem akartak olajba főtt bőjtös paszulyt enni, sosem jártak templomba, nem hagyták fejüket bepreckelni szentelt vízzel.

Ugyanis minden hó elsején megjelent Szabó bácsiéknál a kecskeszakállas pópácska a tömjénfüstölővel és a preckelővel. A hűséges „parintye” szokás szerint a lucskos vesszőpamaccsal jól homlokon csapkodta a fejüket mélyen lehajtó férfiakat, hogy csak úgy patakzott ábrázatukra a víz.

–   Mi protestánsok vagyunk – tértek ki a resicai fiúk a domnu parintye elől. A lányoknak fogalmuk sem volt a protestantizmusról, és sápadtan néztek az istentelen pogányokra.

Egyszeribe még a szilaj Albertet is különbnek látták a resicaiaknál. Hiszen a vad dorbézolások mit sem rontottak fivérük vallásos érzelmein. Ortodox hitű anyja bottal és babonákkal oltotta belé azokat. Szabóné is nagyon megbotránkozva meredt lakóira pogányságukért. De a lányok kissé később elgondolkoztak a legényeken. Hogy lehet ez? Ők úgy tanulták: hitetlen ember, gonosz ember, s íme, ezek a resicaiak se nem részegesek, se nem garázdák; olvasnak, zenélnek és rendesen öltözködnek. Sőt, amióta ideköltöztek, mintha édesapjuk se menne olyan gyakran cujkázni titkos búvóhelyeire.

És valóban, Gyuri bácsi a melegbe hajló nyárestéken kiült a fiúk közé a tornácra, amit zsinegre futó szőlőindák árnyékoltak. Nyaggatta őket, muzsikáljanak neki, s öreg-öreg népdalokat kotort elő emlékezete lomtárából. Döngicsélni kezdte őket, lakói meg ügyesen utána pengették. Szabó bácsi már-már feledésbe menő anyanyelvét sűrűbben forgatta, de mivel egyes szavakra nem jólemlékezett, nagy buzgóságában így hívta lakóit vacsorázni:

–   Gyüjjetek maguk csotorázni.

A hibásan összerakott szavakat azonban csakhamar kireperálta a legények segítségével. A könyves fiú révén rákapott a magyar újságokra is. Csak éppen a fiúk felforralt s azután jégbe hűtött Duna-vizét nem tudta megkedvelni.

–   Hiába, nem olyan ez, mint az otthuni víz – sóhajtotta elkomorultan. – De csak tudjak meg valami biztosat az amerikaiakról... – tette hozzá sokatígérően.

Egy ízben az egyik fiatalember valamilyen ügyben hirtelen Erdélybe utazott, s visszajövet nagy korsó forrásvízzel lepte meg az öreget. Az megízlelte s kedvetlenül legyintett:

–   Ez is csak a töviben jó, a hegy töviben – mondta elmerengve. – Ott a csucsai erdőkben, a fák alatt...

–   Sajnálom – nevetett a vasas –, a hegyeket nem lehet vonatra rakni.

A lányok megfigyelték, hogy még Albertre is jó hatással voltak a resicaiak. Különösen a harmonika csábította közéjük. Figyelmesen nézte a billentyűkön le-fel szaladgáló ujjakat. Órákig elüldögélt társaságukban, de azután rendszerint hirtelen nyugtalanság vett erőt rajta, és elsomfordált hazulról. A verklik meg a zajos táncok és a duhaj kocsmabarátok visszatántorították régi szenvedélyeihez... De azért mind sűrűbben nyaggatta a jövevények hangszereit, belélapozott könyveikbe, érdekelte már a fényképezés is Élénken érdeklődött a resicai viszonyok után.

Az anyja csodálkozva és gyanakodva figyelte. Ő, ahelyett, hogy örvendett volna az idegenek jó hatásán, amit férfiai felett gyakoroltak, egyre aggodalmasabban figyelte lakói befolyását, különösen szerelmes lányai miatt nyugtalankodott. Azok kezdtek már megbékélni a fiatalemberek pogányságával, s áradozva meséltek róluk, hogyan térítik jó útra apjukat. Lám, már minden szabad idejét velük diskurálva tölti.

–   Nana, csak vigyázzatok – intette le őket az anyjuk. – A dráku, mikor lélekre vadászik, angyal is tud lenni... Ismertem én egy szőcs embert Kisenevben, az is jámborképű istentelen volt, senkinek se vétett, de a felesége évente döglött malacot szült neki. Ezeknek a resicaiaknak is olyan hideg lehet a szívük, mint a jég, egyiken se látszik, hogy fogott rajta a szemetek...

Nem lehetett tudni, mennyire veszi komolyan babonáit. De az sem volt lehetetlen, hogy mindezt csak azért mondta, hogy a lányok lassan kiábránduljanak a fiúkból. Úgy lehet, meg akarta kímélni szívüket a későbbi fájdalmas csalódásoktól. Igen jól láthatta, hogy a lakók barátkozása sosem komolyul udvarlásig, pedig számtalanszor úgy intézte, hogy minél gyakrabban magukra maradhassanak a lányaival. Tudta, hogy az alkalom sokszor a legridegebb férfiak fejét is elcsavarja.

Lányai a maguk módján ugyancsak erre törekedtek. Ártatlan kuruzslásokkal igyekeztek behálózni a fiúkat. Hajukból égetett hamut kevertek a legények reggeli csájájába és böjtöket fogadtak. Az anyjuk hasonló célból már korábban kilenc heti böjtbe kezdett, s pománát hordott a papoknak. Ezt a böjtöt azonban ravaszul öszszekötötte más kegyek elnyeréséért is. Az egyik kegy az lett volna, hogy a Szűzanya Albertet óvja meg a lakók pogány befolyásától, másrészt utáltassa meg vele az italt. Lányai előtt úgy okoskodott, ha az ördög a fiatalemberek révén képes fiát csak azért leszoktatni a züllött életről, hogy azután annál inkább kárhozatba taszíthassa, akkor az ő böjtje sokkal inkább segíthet Alberten.

Így azután nemcsak ő, de lányai is kalácsokat meg pénzt hordtak a biszerikucába, hogy a domnu parintye megszentelve ossza szét a szegényeknek. A domnu parintye azonban magát képzelte a város legszegényebbjének, s megtartott magának mindent. A böjtről tudomást szerző Gyuri bácsit is elfogta a szent buzgalom. Csatlakozott az asszonyokhoz, hogy legközelebbi amerikai hírei a régen várt nagy örökségről tudassák.

E közös nagy böjthöz karácsony előtt kezdett a család. Az eredmény hamarosan mutatkozott. Mindenekelőtt a lányok csontra soványodtak és két árnyalattal rútabbá váltak. A másik eredmény ezzel szemben örvendetesebb volt, és teljesen felkavarta a család nyugalmát. Közel ötvenévi hiábavaló kutatás után végre biztosabb hírek érekeztek Gyuri bácsi Amerikába szakadt családjáról. Szabó János nevű bátyjától levelet kaptak. Tudatta, hogy a testvérek közül már csak ő él, s nagyon szeretné hátralevő napjait Gyuri öccse mellett leélni. Ha szívesen látják, hazahajózik, rettentő árvának érzi magát Dél-Amerikában. Akár nyomban el is indulhat, nem áll útjában semmi akadály.

Gyuri bácsi sírva fakadt, vele sírt az egész család. A fellelt testvér ama sokat sejtető sorai közé, hogy semmi akadály nem áll útjában, mesés vagyont képzeltek, s örömükben mindenféle merész terveket vitattak. Gyuri bácsi például elhatározta, hogy a bátyja segítségével rögtön hazaköltözik Erdélybe, s valamelyik forrás tövében kerekesműhelyt nyit. János bátyját tehát áradozó hangú levéllel hívták: jöjjön minél előbb. János bátyjuk meglepő gyorsan válaszolt. Egy hónap múlva érkezik. Március huszadikán várják a galaci állomáson. Fehér sétabotjáról reá ismerhetnek.

Ezt a boldogságot azután csordultig töltötte egy másik esemény. Aznap, mikor a nagybácsi érkezését jelentő levél jött, Albertnek valamelyik lebujban, abban a félévben harmadszor, lelopták a lábáról a cipőt. Akkor éjjel félméteres hó esett s a fiú másnap nem mozdulhatott ki a házból. Vagy két napig jámborul nyomorgatta a lakók harmonikáját, s ebben az anyja a határozott javulás jelét látta. A többiek nem törődtek Alberttel. A nagybácsi levele tartotta lázban a családot. A megható várakozásból és a túlpirosított reményekből meg a hirtelen fellángoló családi egyetértésből Albertre is átragadt valami nagy felbuzdulás. Titkon elcsente apja vasárnapi cipőjét, és három napig hűségesen dolgozott a dokkban anélkül, hogy a verklis kocsmák tájékára nézett volna. Keresetét az utolsó baniig hazahozta, s az anyja kezébe nyomta. Esténként leleményesen helyrecsempészte apja cipőjét, s papucsosan behúzódott a lakók szobájába.

A vénasszony szinte megbetegedett attól a nagy boldogságtól, ami fia megjavulásával a szívére szakadt. Mindamellett gyötörte a féltékenység is. Sehogyan sem tudta kiverni fejéből, hogy a resicaiak még azt találják hinni: az ő érdemük a tékozló fiú megtérése. A vacsoránál ez a féltékenység nem fért már benne, s mikor Albert kiment a konyhából, nem bírta megállani, hogy így ne szóljon a lakóihoz:

–   Mit szólnak a fiamhoz?

A lakatosok összenéztek. A könyves fiú, aki most is egy nyitott kötetet fogott a térdére borítva, hirtelen felnézett.

–   Nem nagy csoda, csak a jó környezet és egy kis kultúra hiányzott mellőle. Egy év alatt egészen színére fordítjuk mi őkelmét, már magyarul is tanulgat. Akkor nézze meg, ha itt is megalakítjuk a szakszervezetet...

Szabó néni haragosan kiáltotta:

–   Semmi köze Alberthez a maguk ördögének. Istennek elég lesz kilenc hét, s Albert átbújik a szivárvány alatt.

A könyves fiú jóízűen nevetett.

–   Persze, a maguk böjtje nem jutott eszembe.

–   Pedig nem csináltunk titkot belőle – mondta keményen a vénasszony s észrevéve a fiatalemberek gúnyos tekintetét, felingerlődve támadt rájuk. – Ne csúfolódjanak! Elhihetik, hogy a böjtnek volt foganatja.

Szétnézett a konyhában, s látva, hogy az ura nincs jelen, csak a heverőn egymás mellett szorgalmasan öltögető lányok, egy kosár alól előkapott egy pár vadonatúj bakancsot.

–   Látják, ezt Albertnek vettem, hogy dolgozni mehessen. Megy is, meglátják. Este meg rendesen hazajön, a kocsmák felé se néz többet.

–   Az majd elválik, Szabó néni – legyintett a könyves fiú. – Én a maguk helyén eldugnék Albert elől mindenféle lábbelit, hogy ne mozdulhasson ki tavaszig. Így biztosan leszokna a verkliről meg az italról. A mi harmonikánkba úgyis belebolondult. Egyszer-másszor a mi cipőnkben elvinnénk a moziba... Ha nagyon égne a bele, még itókát is hoznánk neki néha...

A jóképű, nyúlánk öregasszony felháborodását alig türtőztetve vágott közbe:

–   És leszoktatnák az imádkozásról is, ugye?

–   Tőlünk ugyan imádkozhatna. Elmennék vele még a biszerikucába is – szólt most a vitába a harmonikás resicai.

Szabóné kezét összecsapva nézett sóváran figyelő lányaira.

–   Hitetlenül be mernék tenni oda a lábukat?

A könyves legény gyorsan lenyelte a falatot és szorongatott barátja helyett ő válaszolt:

–   Hagyja a csodába, Szabó néni. Mondtam már, hogy nincs hitetlen ember. Mindenki hisz valamiben...

– Persze, ki ördögben, ki Jézusban...

A lányok keze ölükbe hullt, önfeledten bámulták a fiúkat, mindenki a magáét. Csak a hallgatag hegedűst, a mindig morcos modelost bámulták ketten, akiért Lina és Tinka vívott titokban életre-halálra szóló csatát, megétetve már a gyanútlan modelossal egy-egy tincsnyit a hajukból...

Anyjuk leszedte az asztalt, a fiúk meg felálltak. Hoszszú szempillájú rajongóik egyszerre sütötték le égő szemüket. Mikor becsukódott a legények mögött az ajtó, Szabóné dühösen támadt lányaira:

–   Mért tátjátok a szátok? Ezekből sosem lesz szentkép. De most már rántunk rájuk. Az amerikai János bácsi annyi fiatalembert csábít majd ide, amennyit akartok...

A resicaiak, szobájukba érve, az átszellemült Albertet lepték meg, amint tűrhetően szuszogtatott a harmonikán egy édeskés hangulatú románcot.

Később félretette a hangszert, s terveiről kezdett mesélni. Hosszadalmasan beszélt egy görög hajóról, aminek a megterhelését ő kötötte le magának. Nehéz ezreseket remélt a vállalkozásból s tanácsukat kérte, vajon milyen harmonikát vegyen? Éppen javában fontolgatta, hogy hány sorosat szeretne, mikor az anyja nyitott be s köténye alól hirtelen elővette a konyhában látott bakancsot. Albert kezébe adta e szavakkal:

–   Apád nehogy megtudja, hogy én vettem. Anélkül is morog, nem érti, hol a csodában ázhatott meg az ünneplő cipője. De jól gondold meg, Albert. Úgy vedd ezt a bakancsot, hogy én tépem le a lábadról, ha megint elővenne a régi kutyaság. Pucérra vetkeztetlek s világcsúfjára az utcára dobunk.

Albert hosszúkás, halvány arca kipirult s a bakancsot lóbálva, szinte könnyezve ölelte-csókolta az anyját. Teljesen elérzékenyülve fogadkozott:

–   Sosem leszek rossz többé, mámika. Megutáltam már az italt. Skandalumot se csinálok. Nem valltok szégyent velem János bácsi előtt. A keresetet a kezedbe adom, mámika. Én eddig se marháskodtam volna, ha itt lettek volna ezek a barátok... – mutatott a resicaiak felé.

A vénasszony megbántva vonta ki magát Albert karja közül s ellenséges pillantást vetett a kályha körül melegedő resicaiakra. Azok félrenéztek, így hát ő is épp csak annyit jegyzett meg, hogy azért ment eddig rosszul minden, mert nem imádkozott eddig elég buzgón Albertért. Másnap reggel Albert jó korán kelt. Beolajozta a bakancsot s távozóban meghagyta körülötte izguló anyjának, hogy ebédre hazajő, de ne legyen forró a leves, mert sietnie kell vissza a dokkba. A vénasszony diadalmasan nézett munkába menő lakói ábrázatába.

A resicaiak is hazajártak ebédelni. Szél kavarta a havat, mikor elsőül beléptek a kapun. Kosztadó asszonyuk éppen egy hóbucka tetején hűtötte az Albert levesét. Öntelt mosollyal nézett fel. A resicaiak izgatott kíváncsisággal ültek asztalhoz. A lányok gyakori utcára kukkintásából megsejtették, hogy azok is tudnak már Albert fogadalmáról.

Mindegyre az ablakot lesték, mert már Gyuri bácsi is asztalnál ült, de Albert még nem mutatkozott. Az öregasszony idegesen futkosott ki a kapuba s az utcát fürkészte.

Gyuri bácsi semmit sem vett észre a körülötte izgulók kapkodásából. Ő a naptárlapokat forgatta, számlálta, hány nap van még hátra régen látott bátyja érkezéséig.

A resicaiak közben hallgatagon felkanalazták a levest. Az Albertét újra kellett melegíteni. Túlforralták, s a vénasszony ismét kivitte a hóra. Ezalatt a többiek végeztek már a szószos sóbafőttel is.

Albertnek se híre, se hamva.

A lányok egyenként mind elpárologtak a konyhából. A vénasszony ajkát harapdálta idegességében. A resicaiak szorongva fészkelődtek helyükön.

Háromnegyedre sípoltak a dokkban. Albert nem jött. Vissza kellett térni a gyárba.

Este a vacsoránál még nagyobb volt a feszültség. A vénasszony szeme ki volt sírva. A lányok anyástul együtt egész éjjel virrasztottak. Albert nem jelentkezett.

Három nap telt el.

Negyednap reggel egy mindenféle férfiholmikba öltöztetett gyerek kereste Szabóékat. Nagy liszteszacskóba burkolt csomagot hozott részükre.

Egy bácsi küldi a Zöldhajóból.

És ezzel már el is futott. A vénasszony tudta, hogy a Zöldhajó a leghírhedtebb kocsma a környéken. Reszketve bontotta ki a csomagot. A papírok közül az Albertnek vett bakancspár került elő. Ahogy a nővérek meglátták, nyomban szétfutották. Bezárkóztak szobájukba s napokig nem mutatkoztak. Megviselt anyjukra hagyták a resicaiak kiszolgálását. Az csapkodta a tányérokat. Arca kemény volt és zord, mint egy keleti bálványé.

Négy éjjel szakadatlanul várta Albertet.

A resicai fiúk sajnálták s kerülték tekintetét, mert a vénasszony folyton őket nézte szúrós szemével. Ingerelni látszott őket: szóljanak már, tegyenek kárörvendő célzást szerencsétlen fiára, a böjtök kudarcára. Végül is nem bírta tovább lakói hallgatását s kitört belőle az elfojtott keserűség.

–   Várjanak – mondta a vacsorától szótlanul távozni készülő fiatalembereknek s szavakat keresgélve így kiáltott fel: – Maguk miatt nem sikerült a fiamat rendes úton tartani. Elsején költözzenek el. Hitetlenekkel nem lakhatunk tovább egy fedél alatt. Nem akarom, hogy villám üssön belénk. Lakó kerül elég, de házam csak egy van. Különben is kell a szoba, János bátyánknak...

A fiúk dermedten bámultak. Nagy későre rábólintottak, rendben van, tudomásul veszik a felmondást. De ekkor a könyves fiú, kinek nagyon ízlett a Gyuri bácsiék főztje, felmérgelődött.

–   Én nem veszem tudomásul – kiáltotta –, egy ilyen borzalmas butaságért menjek én kocsmavacakot enni? Hallgasson rám, Szabó néni, okuljon tőlünk, mert ha ránk hallgatott volna...

–   Az Úr Anyja őrizzen tőle – vetette a kereszteket hevesen a vénasszony. – Inkább maradjon Albert részeges, csirkefogó. Úgyse tart ez az élet sokáig, de a kárhozat örökre szóló... Azután meg úgyis elmegyünk Galacról, ha jön János bátyánk... – hangja sírásba fúlt. – Ne haragudjanak, de más okunk is van, hogy elküldjük...

–   Micsoda más okuk? – heveskedett a könyves fiú.

–   Hagyd – förmedt rá a harmonikás resicai. – Több ház, mint templom...

*

Együtt költöztem el a resicaiakkal. De azért szemmel tartottam Szabó bácsiékat. Március huszadikán, amerikai bácsijuk érkezése napján kimaradtam a munkából s kíváncsian ott ólálkodtam a kikötő hídja körül. Tanúja akartam lenni Gyuri bácsiék boldogságának. A Dunán nagy jégtáblák tutajoztak lefelé. Derűs-borús időjárás volt s a fehér személyhajó pontosan érkezett a Feketetengerről. Volt házigazdáim előbújtak a váróteremből. Egytől egyig megjelentek, a kiházasodott nagyobb fiúk is, családostul. Összeverődtek vagy húszan. Ünneplőbe csinosodva nyújtogatták sovány nyakukat a hajó elé. A lányok egészen megszépültek az izgalomtól. Még csak Albertet is csinos fiatalemberré öltöztették ki egy részletre áruló ruhakereskedőnél.

Az öreg Gyuri bácsi nem bírt magával. Valamilyen láthatatlan teher alatt görnyedezve, messze elébe sántikált a mind nagyobbodó hajónak a Dunaparton. Kezével ernyőt csinált a szeme elé s a hajó orrára meredt. Szegény elfelejtett most minden egyebet, csak bátyjára gondolt, aki tizenhárom éves volt, mikor elszakadt tőle. Nyurga parasztfiú volt az, s vajon kit lát most viszont? És mi lett a többivel, apjával, anyjával és öt testvérével?

Végre e kínos kétségeknek véget vetett a parthoz simuló szép, fehér olasz hajó. Árbocán zöld-fehér-piros színeket lobogtatott a szél. Az utasok szállingózni kezdtek lefelé. Húsz-harminc lehetett mindössze s hamar partra léptek, de a várt öregúr nem volt köztük.

A család idegesen topogott ide-oda, végre egy kopott, gyűrött ruhájú, száraz öregembert vezetett le a hajó hídján egy deli matróz. Sötét szemüveget viselt s egy különös, fehérre zománcozott sétabottal kotorászott maga előtt. Arca előremeredt a vakok sajátságos fejtartásával. Mosoly reszketett vértelen ajka körül. A reá várakozók elhűlve ismertek rá. Szakasztott mása volt Gyuri bácsinak. Mögötte egy másik tengerész ütött-kopott, nagy bőröndöt cipelt. Könnyedén hozta s a család szeme, húsz pár sóvár szem meredt erre a rosszat sejtető ócska holmira.

Nem bírtam végignézni, ami ezután következett. Hiszen még az én torkom is összeszorult. Észrevétlenül elpárologtam mellőlük. Kedvetlenül mentem haza, mintha én is vártam volna valamit attól az amerikai bácsitól. Napok múlva értesültem azután a hajógyárban, hogy bizony a Gyuri bácsi bátyja egyetlen dollárt sem hozott magával. Valami bányaszerencsétlenségnél már tíz évvel azelőtt megvakult. Kis baleseti járulékáért tartották valami aggmenházban. Amerikai munkás magyarok gyűjtéséből váltották meg neki a hajójegyet Galacig.

Amíg be nem vonultam katonának, Galacon maradtam. Az alatt az idő alatt Gyuri bácsit majdnem minden este a kocsmákból cipelték haza a lányai. Az öregasszony meg átkozódva futkosott körülötte. Gyuri bácsi egyre biztatta...

–   Mit akarsz, ruszajka, hát nem tudod, hogy minden azért van, mert lemaradtam a hajóról? Te csak ne féjj, ne féjj, ha mondom! Egyszer mindent lemos a forrásvíz...

(1939)