MÁRINÉ SZÍVET CSERÉL

Özvegy Máriné egyedül üldögélt kicsiny szobájában, s az emlékeit idézgette. Vasárnap délután többnyire ezzel szórakozott. Ha megunta ülve, akkor leheveredett rozoga díványára, ami úgy nyikorgott alatta, akárcsak ő, ha sokat zaklatták.

Most is csakhamar leroskadt rája. Eszébe jutott az az idő, amikor még sültgesztenyét árult a Főtér sarkán. Akkoriban naponta megsajnálta a didergő koldusokat s a körülötte topogó munkanélkülieket. Bizony nemcsak a hasznot, hanem még a tőkét is szétjószívűsködte közöttük. Emiatt azután már karácsonyra belebukott az üzletbe.

–   Kész bolond vagyok – kesergett szomszédainak. – Tudom, hogy vénségemre éhen fogok halni, ha így folytatom, mégsem bír a szívem nekik ellentállni.

Bosszankodva nézett rég elhunyt apja falon függő arcképére, aki egyebet sem hagyott rája hamar lágyuló szívénél. Tavaly télen, amikor a döblecárulásba, majd a kukoricapattogtatásba is belebukott, valaki azt tanácsolta neki tréfásan, hogy vizsgáltassa meg magát a klinikán. Kérjen valami ellenszert, amitől megkeményedik a szíve... E bolond tanács hallatára felmérgelődött. Nagyon haragudott az orvosokra, amióta méhdaganatát úgy kioperálták, hogy magtalan maradt mindörökre. Ámde most mégis eltűnődött, vajon hogy is érezné magát egy más szívvel? És mi haszna lenne belőle? Tudna-e annyira zsugoriskodni, csalni, lopni, hogy öröme teljék benne? Bizonyára igen, ha akkora vagyont bírna így összeharácsolni, hogy a világ összes szegényeit felsegíthesse. Igen, ezért érdemes volna szívet cserélni – motyogta maga elé félálomban. Azután még ennél is tetszetősebb gondolatot szövögetett tovább. – Miért ne beszélhetne össze valamelyik orvossal, hogy az suttyomban kicserélje az ő jó szívét egy milliomoséval, akinek van mit szétosztogatnia.

Annyira megtetszett neki ez az ötlet, hogy másnap kora reggel tetőtől talpig megmosakodott. Szépen megfésülködött, s közben azon csodálkozott, hogy az éjjel újra akkorára megnőtt a haja, mint amekkora menyasszony korában volt. Azon is meglepődött, hogy fésű helyett a házigazdáék gereblyéjét tartja kezében, aminek már akkor kitörött a nyele, amikor az ura meghalt. Nem sokat gondolkozott ezen, hanem tiszta inget s egykori, frissen vasalt menyasszonyi ruháját öltötte magára. Azután elbúcsúzott a szívétől. Erősen a lelkére kötötte, hogyha majd milliomos keblében fog dobogni, hát tegyen ki magáért. Új gazdáját ne engedje könyörtelenül elhaladni egyetlen nyomorult munkanélküli mellett se. A férjhezmenendő cselédlányokat lássa el kelengyével. A mosónéknak és más munkásnépeknek pedig fizettessen kétannyi munkabért, mint azelőtt. Általában osztogattassa szét a vagyonát. Buzdítsa a többi gazdagokat is ilyen bolondságra.

Teljesen fellelkesedve állított be egy szívgyógyászhoz, akinek sehogyan se bírt a szeme közé nézni. Csak fehér köpenyét látta. Elmondta neki, ki szeretné cseréltetni a szívét... Az orvos eleinte el akarta kergetni, majd látva, hogy nem tágít, a bolondokházába készült telefonálni, azzal a hallgatócsővel, amit a betegek mellére helyez. Végül így szólt:

–   Jól van, Máriné. Látom, maga nagyon buta vénasszony. Ezért, de csakis ezért, kicseréljük a szívét... Éppen kéznél van egy milliomos férfié. Olyan zsugori, de olyan – s a többit érthetetlenül mormogta.

Máriné elpirult.

–   Férfiszívet tegyek a keblembe, doktor úr? Én egy tisztességes, gyermektelen özvegyasszony vagyok.

–   Senki sem látja meg, ne féljen... Most pedig feküdjék a műtőasztalra.

Máriné pironkodva vetkőzött le. Az orvos kloroformmal elaltatta. Érezte, hogy felvágja a mellét, s hideg kezébe szorítja forró szívét, majd tenyerével arcát paskolva, felébresztette:

–   Na, Máriné lelkem... Viselje egészséggel új szívét. De vigyázzon, ha mához kilenc hónapra meggazdagszik, akkor ez a szív az akasztófára juttatja, olyan gonosz...

Máriné ijedten, szinte sírva kérdezte:

–   Doktor úr, hogy hívják azt az illetőt, és hol lakik, aki... az én jó szívemet viseli ezután?

–   Miért fontos ez magának?

–   Tetszik tudni, csak azért, hogy... hogy hozzá küldjem a... a szegényeket a... tartásdíjért...

Az orvos kiabálni kezdett láthatatlan szájával.

–   Máriné, maga ezután nem tehet jót az emberekkel... Magának rossz, gonosz, irigy, önző szíve van...

–   Persze – szégyellte meg magát Máriné –, de azért mégis kíváncsi volnék az illetőre.

–   Nem árulhatok el orvosi titkokat – kiáltotta a belgyógyász.

Máriné leverten távozott. Az utcán mindegyre megállt, és kebléhez nyúlt. Tényleg, nem a régi asszony már. Szomorúsága nőttön-nőtt. Amint elhaladt a piac sarkán ácsorgó favágók és napszámosok mellett, akiknek többször is ajándékozott volt sült döblecet és kakast, azok már észre sem vették. Nem köszöntek neki, mint máskor.

–   Biztosan látszik rajtam a változás – gondolta rémülten. – Mindenki csúfolni fog, hogy vénasszony létemre összeadtam magam egy férfiszívvel. – Hazáig egyre évődött magában... Mihez kezdjen gonosz szívével? Letagadja tartozásait a boltosnál? Vagy titokban költözzék el a hátralékos házbérrel? Igen ám, de a boltosék súrolni szokták hívni... Másokhoz is ajánlják... A házigazdáék meg vasárnaponként mindig húslevest küldenek neki. Ettől is elesne ezután? Épp most, amikor... vajon fia lesz? Nem, inkább kislányt szeretne...

Igen, most már a kicsi kedvéért is rossz-szívű kell hogy legyen... Hazaérve reszketve ellopta a szomszédok tyúkját. Eladta, és az árából vett két kosár almát, s kétszerannyiért árulta ki. A mérleg fenekébe, a papír alá még egy lapos követ is tett. De a vevők észrevették, és azt mondták: az ilyen apró gonoszkodásokat es csalásokat már régen megszokták, és beletörődtek az emberek. Fel sem tűnik nekik. Hiába erőlködik Máriné. Maga sem rosszabb a többinél, mert az ember vagy olyan förtelmesen gonosz legyen, vagy olyan páratlanul jó, hogy a csodájára járjon a világ...

Máriné roppantul felmérgelődött. Az jutott az eszébe, hogy az orvos biztosan becsapta. Közönséges emberszívet akasztott a keblébe. Se jót, se rosszat. Sápasztó irigység borzongatta. Miféle dolog ez? Az ő jó szívével ezután más hencegjen? Azt a tudja Isten kicsodát dicsérgessék jótetteiért? Igen ám, de az több jót tud tenni millióival a szegényeknek... Hát aztán, abból is csak neki lesz öröme. Hízik a mája a dicsérettől. Míg ő senki, semmi lesz az emberek szemében ezzel a rongy, közönséges szívével? Jaj és még a leánykát sem tudja majd szeretni, ha meglesz...

Hirtelen megfordult és elrohant a piacról. Kétségbeesetten útjába állt az olyan járókelőknek, akikről azt hitte, hogy milliomosok.

–   Mutassa a szívét! – támadt rájuk.

Azok ijedten gombolták ki kabátjukat. Valamennyinek sütőtök és mézeskakas labda lógott mellüregében.

Máriné haját tépve rohant tovább az utcákon, és egyre azt ordította:

–   Adjátok vissza a szívemet! Dögöljetek meg mind, ha nem lesz mivel szeressem a gyermekemet...

Szeméből csorgott a könny, és úgy zokogott, hogy felébredt a recsegős, rozoga díványon... Esős, borús novemberi vasárnap délután gubbasztott a szemben levő házak ablakában.

(1939)