BERBÉCSTOKÁNY

Baki István a terített asztalhoz ülve, minden vasárnap felsóhajtott az érclábosban gőzölgő ebéd szagára:

–   Mi az, már megint berbécstokány?

A felesége sohasem válaszolt erre a szemrehányásra. Legfeljebb ő is sóhajtott egyet. Tudta már, hogy az ura hétről hétre megismétlődő kérdése tulajdonképpen egy másik, sokkal kínosabb kérdést leplez. Azt, amit lakodalmuk óta csak két ízben mert kiejteni a száján. Mind a két esetben háromnapos veszekedés robbant ki közöttük emiatt, s az ura többé ki nem mondta volna azt a világért sem. De ha nyíltan nem is merészkedett előhozakodni kibeszéletlenül maradt vágyaival, annál gyakrabban kerülgette azokat álszakállas mondásokkal. Valamelyik vasárnap például egyetlen szó nélkül villázta fel az eléje tálalt faggyús birkahúst. Az asszony már azt hitte, hogy ez a nap sóhajok nélkül múlik el. De alighogy végiggondolta ezt a reményt, István máris letette a villát s felnézett.

–   Mit szólsz hozzá, Julis? Kitaláltam, hogy a szegények miért mondják az esküvőt lakodalomnak.

–   Csuda, hogy nem sült el a fejed.

–   A tied biztosan elsült volna – jött tűzbe István. – Azért mondják lakodalomnak, mert csak az esküvőn laknak jól mindenféle jóval. Friss asszonnyal, muzsikával, tánccal, dicsérettel... Emlékszel, milyen fajin tyúkhúslevest főztél akkor?

Julis homlokát ráncolva nagyon is emlékezett. Tudniillik az a híres tyúkhúsleves kegyetlenül leforrázta a nyelvét. A lakodalom után még egy hét múlva is ízetlennek talált mindent. Még az ura csókját is. Persze ezt a titkát máig sem fedte fel István előtt. Most sem árulta volna el semennyiért. Hiszen nagyot hízott a mája, hogy még annyi idő múltán is úgy dicséri az ő menyasszonyi főzöttjét. De amekkorával megnőtt a mája, akkorával kisebbre zsugorodott a szíve a friss asszony emlegetése miatt. Megértette, miért mondta ezt István. Sértődöttségét azonban szomorúság alá rejtette. Miért kezdjen civódást? Titokban maga is belátta: bizony már nem valami hamvas körte ő. Még csak nem is keményhúsú, mint a szedett alma. Az elmúlt kilenc év alatt négy gyümölcsöt termett. Kemény, vaskos kölyköket. Azok virulásán hervadozott. A cipőgyári munka sem fiatalította. Nem is gazdagodtak tőle. Vasárnaponként se futotta a keresetből pástétomra. Hiába tervezgette egész héten, hogy vasárnapra tyúkot süt. Szombatra virradólag már csak borjúfelsált engedélyeztek számításai. Mikor pedig kézhez kapta az ura szövőgyári fizetését is, akkor eszébe jutott néhány apró kölcsön. S a borjúfelsál rögtön marhaszeggyé vénült. A mészároshoz készülődve azután egyéb is kiderült. Például a Pistuka cipőjére spiccet kell veretni haladéktalanul. A másik szombaton meg a kis pisze Juli kunyorált rajzfüzetre valót. Egy szó, mint száz, az ura vasárnap ismét sóhajtozhatott.

–   Mi az, már megint berbécstokány?

–   Nem is olyan vén – próbálta vigasztalni Julis, hogy csak éppen mondjon valamit. Egy kutya az, ha vén, ha fiatal, tudta azt ő is, de mit csináljon. Így múltak az évek felettük. De amikor a házasságuk tizedik évfordulója közelgett, keményen elhatározta: arra a nevezetes napra, ha leszakad a mennyboltozat is, de mindenképpen kövér tyúkot vág. És egy üveg bort szerez melléje. Persze kedves meglepetésnek szánta. Mélységes titkolódzással először is egy húszfilléres cserépkakast vásárolt a korondi székelyektől. Minden héten húsz-harminc fillért hullajtott a kakasnak formált perselybe. Remélte, hogy az évfordulóig hátralévő négy hónap alatt elég begyes lesz az ő terveihez. Gyűlt is, gyűlögetett szépen a sok húszfilléres. Julis napról napra izgatottabban rázogatta a cserépkakast. Maga elé mosolyogva előre elképzelte, milyen boldog lesz az ura. Talán még boldogabb, mint a lakzijukon. No de ő is vigyáz majd, nehogy ismét leforrázza a nyelvét...

Mikor a jóétvágyú cserépkakas már nem kukorékolt olyan éhesen, mint eleinte, Julis már nem bírt magával. Ellenállhatatlan vágy ösztökélte. Osztozzék valakivel kicsorduló, titkos boldogságán. Legnagyobbik fiát, a szemfüles Pistukát avatta be a titokba. A mindig kutató harmadik elemista ugyanis felfedezte a persely rejtekét. Hogy ki ne kotyogja az apjának, lelkére kötötte az ámuló fiúcskának: hallgasson, mint az asztallába, különben ízét veszti a meglepetés. Pistuka ígérte is állhatatosan. Csakhogy a boldogság módfelett hiú fráter. Ha egyszer betéved valahova, megköveteli, hogy mindenki őt csodálja. Pistukát is addig-addig zaklatta, amíg csak oda nem állt az apja elé szeplős orrával:

–   Látott már édesapám tojós kakast?

–   Én igen. Olyan görbét tojót.

–   De én olyant mutatok, amék élő tyúkra valót tojik, pedig cserépből való.

Hitetlenkedő apját odahívta a rozoga ruhásszekrényhez. Megmutatta neki a vasalt holmik között kotló cserépkakast. Ámult-bámult az apa, mikor Pistuka apránként mindent kivallott az évfordulóról. Igen, a bajuszát zavartan pödörgető apa előbb csak ámult-bámult, azután pedig elszégyellte magát a földig. Lám, milyen szépszívű asszony ez a Julis. Megérdemelné, hogy ezt a kedveskedést ő is hasonlóval viszonozza. Ki is találta hamarosan, hogy mivel. Két csomag dohány helyett ezután csak egyet füstöl el hetenként. Az egyik csomag árát, harminc fillért, minden szombaton ő is a perselybe hullajtja. Hadd leljen benne a felesége kétszer annyi pénzt, mint amenynyit ő tart számon. Ujjongani tudott volna a jó ötletnek. Világra szóló gyönyörűség lesz, ha majd minden kiderül. Úgy megtetszett neki ez az előrelátható meglepetés, hogy már keveselte is. Miért ne mondhatná a feleségének azon a pirosbetűs napon: – Úgy nézz reám asszony, két hónapja már nem bagózom. Nem is fogok soha többet!

Szombaton nagy sóhajjal perselybe dobta a dohánypénzt az utolsó fillérig. Majd elepedt, úgy kívánta a dohányt. Végül ő is beavatta Pistukát titkos terveibe, hátha inkább ellenáll annak a kísértésnek, hogy megint dohányt vegyen, ha a gyerek is tud a fogadalmáról.

–   De anyádnak egy pisszt se róla, Pistuka. Kitekerem a nyakadat – fenyegette meg az okos arcú kölyköt. Pistuka bölcsen mosolygott:

–   Cseppet se féljen, édesapám. Dobigálja csak be szépen a félpengősöket.

És az apja dobigálta is egyre nehezebb szívvel. Ugyanakkor Pistukának is baja támadt a szívével. Kicsinek bizonyult a nagy titkok számára. Ráadásul az édesanyja mostanában mind gyakrabban vágta a fejéhez: „Óriási semmiházi vagy te, Pistuka. Megint lerúgtad a spiccet a cipőről. Nem lesz miből újat veressünk rája.” Egy ilyen megalázó dorgálás alkalmával kiloccsant a mérges fiúból:

–   Azért is lesz, édesanyám...

–   Az égből hullik eső helyett, ugyi?

–   Nem az égből. Édesapám zsebéből a perselybe. Minden héten ötven fillér.

Az anya belémarkolt hirtelenében a Pistuka barnuló hajába:

–   Te, bitang, ha megmondtad apádnak, hogy én...

Pistuka lábujjhegyre ágaskodott bajba került feje után:

–   Jaj, édesanyám szívem, ne húzza úgy a hajam. Nagyon fáj. Nem mondtam én édesapámnak semmit. Magától kapta meg a perselyt, amikor a szipkát kereste.

Az édesanyja eleresztette Pistuka haját. Izgatottan vette elő a cserépkakast. A kenyérvágó kés lapján mind kicsúsztatta belőle a pénzt. Hamarosan összeszámlálta. Utána Pistukát újból nyakon csípte, s összevissza csókolta. A boldog fiú, a friss csókokkal az arcán kirohant az utcára dicsekedni a testvéreinek. Édesanyja magára maradva elgondolkozva zörgette vissza a kakas gyomrába a pénzdarabokat. Habozva s belépirultan forgatta ujjai között a legutoljára maradt félpengőst. Már a munkában is egész nap törte a fejét. Mit főzhetne vacsorára, hogy ne kelljen kontózni a boltosnál? Van egy puliszkára való málélisztje. Puliszkát főzhetne. Ebből a félpengősből egy fertály túrót vehetne hozzá. István úgysem tudja meg, ha elkölti. Szombaton úgyis visszateszi. Vidáman sietett a sarki boltoshoz.

Míg a boltban járt, hazajött a gyárból István is. Füles kosztoscsészéjét indulatosan lökte a kemencére. Szinte besötétedett körülötte a szoba, akkora rosszkedv rítt le az arcáról. Valósággal lesoványodott a cigaretta után sóvárogva. Hétfőn nem is bírta fegyelmezni magát, s egyik munkatársától a szövődében kölcsönkért egy cigarettát. Éppen csak megcsalja vele a szájaízét – gondolta. Úgy megcsalta, hogy a tegnap már két másik takácstól kölcsönzött egy-egy cigarettát. Ma aztán már úgy kívánta, hogy az esze mind másfelé járt, a csavarkulcsot meg beejtette a fonalak közé. Majdnem géptörés lett belőle. Ezenkívül cigarettahitelezői is visszakérték a kölcsönt. Nem volt miből visszaadnia. Társai egész nap görbén néztek rája. Az egyik még meg is jegyezte gúnyosan:

–   Mi a fittyfene, Baki. Már te is házat építesz a potyából?

Ezt ő nem tűrheti – nyargalt fel s alá most a szobában. Nem iszik, nem kártyázik, a mozit se bújja. Dohogta magában ezeket a régi férfi-érveket. S addig mind emésztődött, hogy egyszer csak habozó szégyenkezéssel kivett a perselyből húsz fillért. Csak most az egyszer – fogadta. Szombaton viszont mégis csak huszonöt fillért csörrentett a perselybe. A másik huszonöttel leventét vásárolt. De otthon nem mert rágyújtani, nehogy meglássa Pistuka. Behúzódott esténként az árnyékszékbe, s ott szívott el egy fél leventét. Kettőbe törte őket, hogy tovább tartsanak. Nem is gyanította, hogy a bűntársul szegődött bódé minden hasadékán úgy omlott ki a cigarettafüst, mintha felgyújtották volna. Ellenben ha eléjött, kiöblögette a száját, nehogy megérezzék rajta a dohányszagot.

Így titkolózott bűntudatában heteken keresztül, egyre többet cigarettázva. Utóbb már csak öt fillért ejtett a perselybe. Felesége titokban szemmel tartotta és boldog volt, vidámabb, frissebb. Azt hitte, hogy István félpengősökkel traktálja a kakast. Szorgalmasan etette a maga húszfilléreseit a cserépcsőrűvel. Igen ám, de minduntalan megszorult kosztpénz dolgában. S abban a tudatban, hogy az ura félpengősöket tesz a perselybe, háromízben is kivett abból hol ötven fillért, hol százat. Mindig azzal nyugtatta meg magát: szombaton úgyis visszateszi. Persze szombatra nagyot fordult a világ. Drágult az élet. De azért bizakodott. A kövér tyúk és az üveg bor ára nemcsak hogy együtt lesz, de még fölös pénze is marad.

István is ebben reménykedett. Bár afeletti dühében és szégyenében, hogy nem bír parancsolni magának, szenvedélyesebben dohányzott, mint valaha. Két pakk dohány kevésnek bizonyult egy hétre. Fizetéséből azonban nem mert többet megtartani magának, mint eddig. Mit tehetett? Kiküldte a szobából a gyerekeket, s az ajtót magára zárva több ízben is kicsent a türelmes kakasból egy-egy húszfillérest. Hogy az apadás nehogy feltűnjék, a nagyobb pénzdarabok helyett kétfilléreseket dobott vissza.

Végre rájuk köszöntött házasságuk évforduló napja. Éppen vasárnapra esett. Borostyánok virítottak a szomszédban, kövér Sopronyiné udvarán. Julis kora reggel felkelt. Magában dudorászva szép üdére kimosakodott. A gyerekek is kipattantak az ágyból. Pistuka a kisebbeket is beavatta a titokba. Mindenik tudálékoskodó fintorral fürkészte az anyját, de kivált az apjukat. A tyúkhús-ebéd reményében már reggelizni sem kívántak. Hogy majd annál többet ehessenek a nagy lakomán. És buzgón súrolták hamuval a villákat.

Anyjuk boldog izgalmában rájuk hagyott mindent. Ragyogott, tündökölt a belső napfényben. Annál morcosabban öltözködött az ura, kerülte az asszony tekintetét. Julis nem bánta. Annál színesebb lesz az ő halvány szivárványuk délben. S nehogy az ura meghiúsítsa jelenlétével a készülő meglepetést, valamilyen ürüggyel elküldte hazulról a sógorhoz. István magára rántva kopottas, sötétkék ünneplőjét, ment szívesen, szinte futott. Szokása ellenére még csak nem is borotválkozott. Minek, tudta már, hogy ő semmivel sem viszonozhatja a számára készülő meglepetést. Amit berakott a perselybe, ki is szedte mind.

Ahogy a férfi eltávozott hazulról, Julis rögtön a szekrénynél termett. Belebújt vasárnapi barna ruhájába. amely igen formásnak mutatta. Még egy leheletnyi kölni is szagosodott az üveg fenekén. Némi púder, aztán ünnepélyes arccal fordult az elővett cserépkakashoz, hogy megtojassa, s rohanjon a tyúkpiacra. Pistukával előkerestetett egy literes üveget bornak. A mindig énekes kedvű Juliskára ráparancsolt, hogy forraljon kopasztóvizet, mire hazajön. A kis Jóska karikalábaival az anyja elé tolakodott.

–   Aztán a cubákját én eszem meg.

–   Eszed te a görbe tojását – feleselt vele harciasan az üres kölnis üveget hajához nyomkodva a szurokfekete kis Bözsi. Jóska nekirontott a húgának, s kiütötte kezéből az üveget. Bözsi visszaütött, aztán egymásba gabalyodva, bömbölve vitáztak a cubákon. Az anyjuk rájuk se hederített. Kiürítette a perselyt és hüledezett. Megszámlálta a pénzt háromszor is. Benézett a szekrénybe, felturkált a polcon minden ruhadarabot. Hiába. Az asztalon csak két pengő és ötven fillér hevert csupa apróban. Ő legalábbis tíz pengőre számított, s csak a negyede volt együtt. Pedig egy valamire való kövér tyúk három pengő. Egy liter bor meg két pengő. Hová lett a pénz – rémüldözött az asszony előbb csak szelíden. Majd hirtelen haraggal Pistukát vallatta.

–   Ugye, te nyúltál a pénzhez?! Csak te tudtad, hogy hova rejtettem. Ne is tagadd. Pistuka. Nyalakodni láttalak a napokban is. Beszélj, te, szólj már, mert...

De Pistuka csak zavartan bámult és hátrált, amíg csak útját nem állta az ágy. Hebegett valamit, hogy a tanítónénitől kapott húsz fillért, amikor fát hasogatott neki.

–   Hazudsz, nyomorult tolvaj – rontott rá eszeveszetten az anyja. S az ágyba döntötte a gyermeket. Tépte, fojtogatta, pofozta, aztán pedig a bömbölő kisebbeket ütötte, ahol érte. Vallják be, mit csináltak a pénzzel, mert megnyúzza őket! Hogy álljon most az apjuk elé? Hát nem látták, hogy kínozta magát az apjuk. S ezt mondva most már a saját fejét verte oda a szekrény sarkához. A gyermekek saját fájdalmukról elfeledkezve belékapaszkodtak, s húzták:

–   Jaj, édesanyám, jaj, ne verje magát!

A szomszédasszonyok készülő ebédjük mellől kifutottak az utcára tésztás kézzel, lisztesen, egy férfi pedig borotválkozáshoz félig beszappanozva, s találgatták a sikoltozások okát. Végül is elékerült a vénülő özvegy Sopronyiné, széles nagy farával, valami lenge ócska pongyolában. Az ő biztatására aztán behatoltak Bakiékhoz, s ott találták Bakinét az asztalra omolva, sírástól rázkódva, nagy dudorokkal a halántékán. A gyermekek lábánál fetrengve jajgattak, szipogtak. Pistuka meg furcsa tikogásokkal köhögött, s torkát tapogatta.

–   Jaj, édes lelkeim, mi történt magukkal? – vette elő Sopronyiné a konyhakést, s asztmásan lihegve nyomkodkodni kezdte Bakiné dudorait a kés fokával. Bakiné elzokogta nekik, hogy mi történt velük, hogy mire készültek szívrepesve, és most minden olyan szégyenletesen dugába  dőlt.

–   Jaj lelkeim, nem kell azért úgy elfacsarodni– vizesített meg egy zsebkendőt Sopronyiné, s Bakiné homlokára tette. Aztán kiment az udvaron sugdosódó szomszédasszonyokhoz,, s lélegzet után kapkodva mondott nekik valamit. A görbehátú Kocsisné kis tészta-kolbászokat sodorgatott le a kezefejéről, s hangosan sajnálkozott a többivel együtt.

Már déli egy óra lehetett, mikor a mit sem sejtő Baki István hazakullogott. Lehorgasztott fővel megállt a kapuban, s kikiáltotta a feleségét. Várakozva szaglászott a nyitott konyhaajtó felé. Végre elékerült a felesége, bal halántékán zsebkendőt szorongatva.

–   Miért kiabálsz, István, ne állj ott, mint egy bálvány!

–   Nem megyek be, Julis. Mert én piszkos, aljas, gyáva kutya vagyok. Nagyot vétkeztem ellenetek...

Az asszony meginogni látszott.

–   Hogy mondhatsz ilyeneket, István?

–   Úgy, hogy én megloptalak téged és a gyerekeket.

És kiöntött magából mindent. Hogyan kezdte a gyűjtést, hogyan csente ki a pénzt a perselyből, talán többet, mint amennyit odatett. Az asszony szeme kigyúlt. Ajka keményen, haragosan szorult össze. A férfi leejtette a  fejét.

–   Igen, ilyet tettem, Julis, amíg te olyan hűségesen kuporgattál. Nem érdemlem meg, amivel te odabent vársz. Ha kívánod, úgy elmegyek, híremet se hallod többé...

–   Gyere be, István, gyere be. Nekem is van mit vallani. – Remegett az asszony egész testében, s szeméből kiugrott a könny. István utána kullogott összeszoruló gégével. Ahogy belépett a tornácra, meglátta a nyitott ablakon kilátszó terített asztalt, közepén a gőzölgő nagy érclábossal. Azt hitte, mindjárt megpillantja az imádott tyúkhúsleves aranylevét is. Szájában összefutott a nyál. Belépett a szobába. A gyerekek asztalnál ültek. Nagy szemükben valamilyen érthetetlen, mély szomorúság csillogott. Ilyennek se látta őket sohasem. Aztán a gőzölgő lábosba pillantott, s megállt benne a vér. Az egyik székbe roskadva meredt az ételre. Felesége ott állt mellette, s aztán csak ráomlott a férfi vállára.

–   Igen, István – zokogta – igen, már megint csak berbécstokány.

(1941)