nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
MIKI ÉS A BŰNTÁRSAK

MIKI ÉS A BŰNTÁRSAK

A mesterné Mikire bízta a tejfőzést. Úgy vélte, hogy ennyit csak rábízhat egy próbainasra, míg ő a szobában takarít. Mikinek azonban más nézetei voltak a megbízhatóságról. S nézetei olyan mértékben kerültek ellentétbe asszonya nézeteivel, amilyen mértékben egyre jobban fulladozott az esztergaforgács alatt kínlódó parázs. A folyosószerű keskeny konyha megtelt füsttel. Miki könnyezett a méregtől s fújta a tüzet kegyetlenül. És persze szökési terveket forgatott a fejében. Semmi hajlama sem volt a faesztergályos-mesterséghez. Általában eddig minden szakma csalódást okozott neki. pedig sokfélével próbálkozott már. Volt ő kereskedőinas, lakatos és egyéb, de kiderült, hogy ezek a szakmák közelről sem olyanok, amilyeneknek a firmájuk hirdeti.

A kereskedésről régebben például úgy tudta, hogy az ember ott áll a pult mögött, kiszolgálja a vevőket, és számolja a pénzt. Ezzel szemben vele az történt, hogy még az üzletbe sem tehette be a lábát. Ellenben annyit cipelte asszonya után a nehéz kosarat egyik vásárcsarnokból a másikba, hogy szinte ina szakadt belé. Azután hordta a tűzifát a pincéből az ötödik emeletre. Amíg pedig a kereskedőné őnagysága főzött, neki vigyáznia kellett egy másféléves kölyökre, hogy ki ne essék szájából a cucli, mert akkor úgy bőgött, hogy a negyedik emeletről felüzentek a vicével: Ne öljék azt a gyereket, mert hústalan nap van.

Így a kereskedőszakmában.

Nagy tévedés azonban azt hinni, hogy a lakatosnál különbül történt: hogy azonnal zárak, kulcsok készültek. Mikivel egyheti próbainaskodás alatt mindig csak szegeket húzattak ki valami ócska deszkából. Rákospalota egyik kültelkén művelte ezt, holott a lakatosműhely valahol Budán hirdette magát.

Miki gyanította, hogy a kőfaragóknál biztosan tojáshabot veretnének vele, a kazánkovácsoknál pedig valószínűleg tollat tépetnének. Ennél a faesztergályosnál reggel öttől fél tízig a tejsorba küldik, fél tíztől délután négyig meg a krumplisorban ácsorog, négytől ötig talyigát húzatnak vele. És hogy valami köze a mesterséghez is legyen, esténként kisöpörtetik vele a műhelyt. Olykor pedig a konyhakéssel murkot esztergályoz a zöldséglevesbe.

Nem, ezt egy pesti fiúnak kibírni nem lehet.

Elégedetlenségét tetézte az is, hogy az utcájukból hirtelen meghalt az ő kis pajtása, Jolán s a mester nem engedte el a temetésre. Márpedig ő azon mindenképpen jelen szeretett volna lenni. Sehogyan sem fért a fejébe, hogy ugyanaz a Jolán, akivel ő még a múlt héten is a díványon birkózott, s együtt álltak sorba zsírért, az most csak úgy máról holnapra meghalt. Csuda erős kislány volt az a Jolán, s ezenfelül megígérték egymásnak, hogy ha egyszer sok pénzük lesz, keresztül-kasul bevillamosozzák Budapest-országot. Hogy halhat meg egy ilyen remek kislány oly váratlanul?

Ez olyan rejtély volt, ami semmiképpen sem hagyta nyugodni. Mivel már sok detektívtörténetet olvasott, szüntelenül furkálta a gyanú. Jolánt biztosan titokzatos kezek tették el láb alól. Addig pedig nem lesz nyugta, míg a végére nem jár a dolognak.

Ezeken évődve, egyre fújta a tüzet. Mind mérgesebben, mind elkeseredettebben fújta. Addig fújta, hogy a fulladásig tömött torkú kemence egyszer aztán hamuval, parázzsal és lánggal elegy fűrészporral köhögte szemközt.

Miki ijedten hanyatt esett. Bal szemöldöke és szempillája leperzselődött, még szerencse, hogy tüzet nem fogott a ruhája. Ez a kis baleset véget vetett habozásának. Tüstént meglóg innét. A mesterné asszony főzze csak fel maga azt a löttyöt. Úgyis olyan bizalmatlan, hogy most is a kockacukrot számlálja, vajon nem falt-e fel belőle, mikor a boltból hozta.

Már lépett volna kifelé, de Miki régtől fogva gyanította, hogy kell lennie benne egy másik fiúnak is, akit Csitárinak neveznek, különben minek adták volna keresztnevén kívül ezt a vezetéknevet is. Nos, ez a Csitári, mint mindig, úgy most is aggodalmaskodni kezdett benne. Emlékeztette közös apjukra, Csitári Miklós bácsira, aki a múltkori mesterségváltoztatásnál akkora pofont csattintott az arcára, mintha egy nyeles bikkfalapítóval cserdített volna oda. Apjának olyan derék tenyere volt, hogy faluhelyen ruhasulykolónak használhatnak a patakparti nagymosásoknál.

Miki haragosan ellenkezett a benne vacogó másik fiúval. Mit citerázik úgy!? Nem látja, hogy ez a szakma se való nekik? Azután gondoljon arra, hogy a ligetben süt már a tavaszi nap, a padok is megszáradtak. Azután gondoljon a Jolán rejtélyes halálára. Ilyen hirtelen halálok mögött mindig valami gazemberség rejtőzik.

Ki kell azt nyomozni, mert azt csak az OTI*-ban hiszik el, hogy egy tizenhárom éves, erősbékájú kislány hűléstől meghaljon. Látszik, hogy sohasem olvasnak Max Brand-könyvet.

Ezek a súlyos érvek meggyőzték Miki félősebb felét is, hiszen épp ez a félősebb része szomorkodott Jolánka miatt leggyakrabban. Miki tehát egységbe lépve önmagával, kinyitotta a nyikorgó konyhaajtót, hogy meglépjen, ám az ajtónyikorgásra a mesterné asszony kikiáltott a szobából.

–   Hová mégy, Miki?

–   Csak a füstöt eresztem ki – kiáltott vissza merészen, de ajkának az a fele, amelyiket a gyávább Miki szokott használni, ijedten rándult meg. Szerencsére a merészebb Miki viselte mind a két lábát, így egykettőre a gangon termett, lerohant a lépcsőkön, ki a keskeny Dob utcára és szaladt az egyszemélyes járdán. A kereskedő, aki annak az üzletnek az ajtójában sütkérezett, amelyiknek a cégtáblája azt hirdette, hogy: „NAGYBAN TOJÁS, KICSINYBEN KERESKEDÉS” – ijedten hőkölt hátra a „kicsinyben kereskedés” belsejébe.

Miki csak a Károly király úton lassított. Ott megnézte magát az egyik kirakat tükrében. Elszörnyedve látta a reá bámészkodó próbainas kormos arcát. Zsebkendőjébe pökdösve mosta magát tisztára, de a törléstől még az a kis szőrzet is leporzott megpörkölődött szemöldökéről és szempillájáról, ami az égés után megmaradt volt. Ezútal bizony még a merészebb Mikinek is szinte sírásra állt a szája.

Fekete kölyök létére elképesztően megrútult a leperzselt szemöldökszőrzet híján. Azokhoz a nagyságákhoz látta magát hasonlónak, akik leberetváltatják szemöldöküket.

Ám eszébe jutott lapítókezű édesapja, s gyorsan megvigasztalódott.

Van már mivel védekeznie szülei előtt. Hogy maradhatna ő ilyen helyen, ahol már próbainas korában tűzvész fenyegeti drága szemevilágát! Bizakodva gyalogolt a Ceglédi út végére. Ott laktak az egyik emeletes bérházban. Épp nyolc napja múlt, hogy nem járt otthon. Pajtásai a házak tövében sorakozva sütkéreztek a napfényben. Ujjongva fogadták. Dobogva szaladtak le a falépcsőkön. Körülsereglették, lekiáltottak hozzá a balkonokról is.

–   Mi az, Csitári, már megint felszabadultál?

–   Van-e cigid, Miki?

Miki arca felragyogott, hogyisne, mikor az elmúlt hét alatt kirügyeztek a házak elé ültetett kis orgonafák. Az egész Ceglédi út kimosakodottnak látszott a napfényben. Ráadásul a fiúk szörnyülködve fedezték fel a bal szemét ért balesetet. Büszkén húzta ki vékony dongáit, s nagyon komoran igyekezett felelni:

–   Majdnem otthagytam a fogam, fiúk.

–   Mi történt, hogy volt? – rohanták meg mindenfelölről.

–   Hát az a marha esztergályos odaállított kazánfűtőnek.

–   Kazánfűtőnek?

–   Na igen – legyintett Miki –, és egyszer csak felrobbantunk...

–   De hát ez borzasztó – sápítozott egy kisleány.

–   Elég borzasztó – hagyta helyben Miki, s így fejezte be: – Megrokkant a szempillám. Otthagytam őket a fenébe. Más szakmát keresek, ami nem robban...

Tíz perc sem telt belé, s már valamennyi „pavilonból” Miki rokkant szempilláinak a csodájára jártak a hasonszőrű, tizenkét-tizenhárom éves pajtások. Éppen csak Jolán nem jött, s Miki gyengébbik szíve a Csitári részen összefacsarodott. Mit ért neki az utca csodálata, ha az az egy, aki a legodaadóbban csodálhatná, most nem áll elébe. Szemrehányóan nézett a fiúkra.

–   Nem vigyáztatok Jolira, haverek.

A fiúk egy pillanatra elkomorultak, s vonogatták a vállukat.

–   Bizony, Joli felliftezett az angyalok közé – morogta az egyik fiú, aki már mezítláb legénykedett.

–   Ne beszélj így – veresedett el Miki. – Nem ment ő magától, valami nagy gazemberség seperte el. Biztosan nem eresztettétek a sor elejére, hagytátok, hogy a végén fázóskodjék, amikor a krumplit adták. Mondta édesanyám, hogy akkor verte meg a havaseső. Bűntársak vagytok ti is...

–   Miféle bűntársak? – képedtek el amazok.

–   Majd kiderül a vallatásnál. Lesz szorulás, én mondom, csak derüljön ki minden.

A fiúk észbe kaptak, és nem firtatták tovább a dolgot. Ismerték már a Miki bogarát. Mindig valami nagy bűnre gondol, ha valami neki nem tetsző dolog történik. Azután elfelejti az egészet.

Miki azonban ezúttal nem akart felejteni. Elkomorulva érdeklődött, vajon a Jolán anyja mostanában is otthon foglalkozik-e a harisnyaszemfelszedéssel? Mikor megtudta, hogy az már egy hete ki sem bújt a szobájából, egyenesen a huszonötös pavilonnak vette az útját. Pajtásai csak a lépcsőfeljáróig követték, nem vártak semmi rendkívülit Miki látogatásától...

Hideg néni bizony most is szedte volna az ölében levő harisnyák szétfutott szemeit, de mindegyre könnybe borult a kedve. Mikor Miki a deszkapadlózatú gangon kopogva az ajtó elé ért, éppen valami zsírtalan rántást pirított egy érclábasban. Sírás közben oda is behullatott egy-egy könnycseppet. Egyébként még fiatal asszony lett volna, de a gyász teljesen elfonnyasztotta. Jolán egyetlen gyereke volt. A fiú kopogására úgy ugrott az ajtóhoz, és tárta ki, mintha tudja Isten, kit várna.

Látva a belépő Mikit, csalódottan tántorodott hátra, s a közeli konyhaszékre roskadt. Miki ijedten torpant meg, s még köszönni is elfelejtett. A síró asszony bánatát nem hitte igazinak Hiszen mindenki tudta felőle a közeli szomszédokban, hogy Jolánt gyakran és igen kegyetlenül  elverte.

Igaz, hogy a másik percben már majdnem megfojtotta csókjaival... Még egy dolgot róttak fel hibájául. Nem volt hajlandó semmiféle körülmények között dolgozni járni. Örökké szekírozta az urát, miért nem keres valami jó házmesteri állást.

Mikinek mindez most sorra eszébe jutott, amint gyanakvón fürkészte a szipogó asszonyt.

Hidegné sírása enyhült közben, s valahova messze merengve kérdezte:

–   Hát el lehet ezt hinni, Miki, hogy az én jó kis leánykám?... – s újra erőt vett rajta a zokogás.

–   Pont ezért jöttem, Hideg néni – dadogta Miki, amint közelebb merészkedett.

–   Ülj le! – taszított elébe egy széket Hidegné. – –             Úgy ért minket ez a csapás, mint a villám. – Levette a kemencén hevülő vasalóról az egyik zsebkendőt, amit könnyeitől szárítgatott, kidörzsölte belőle az érdességet, azután megtörölgette arcát.

–   Hétfő este hazajött Jolán a krumplival és panaszolta, hogy szúrja valami a lapockája alatt.

–   Szúrta? – állt el a lélegzete Mikinek.

–   A havaseső bőrig áztatta szegényt.

Miki érdeklődése nyomban lelohadt. Előre tudta, most arról a buta hűlésről fog hallani. Ő is átázott a hétfői havasesőben, mégsem halt belé, pedig épp Budán kapta el, s egyhuzamban verte a talyigarúd között a Dob utcáig. De azért hagyta, hadd beszéljen Hideg néni, amit akar. Eszébe jutottak az amerikai mesterdetektívek, akik a legjelentéktelenebb esetből is kihámoznak egy villamosszékre való bűnjelt.

–   Azt a rongy kabátot – kesergett tovább a maga módján Hidegné – már három éve hurcolta Jolán.

–   Három éve? – ütötte fel a fejét Miki –, s azt mondja, hogy rongy volt. Gondolja, Hideg néni, hogy a ruhakereskedő...

–   Igen – szipogott közbe Hidegné –, az a kabát már új korában is olyan volt, mint a szita. Mostanában még a szél is átfújt rajta. Csoda-e, hogy csontig fázott? Három nap alatt végzett vele a tüdőgyulladás. Érted, Miki, három nap alatt.

Miki azonban csak fél füllel figyelt oda, eszében a ruhakereskedő motozott, aki olyan kabátokat ad el újként, ami a szitához hasonlít, hm, jó volna egy kicsit szimatolni az ilyen ruhakereskedőnél, hátha rábukkanna ott az első nyomra. Ha megszorítaná egy kicsit, talán még a Jolán gyilkosát is fülön csíphetné benne. Miért ad el olyan kabátokat, amiben a kislányok halálra fáznak? Igaz, hogy ő biztosan ráfogná a dolgot a ruhagyárosra, és miért ne lehetne cinkostársa a ruhagyáros?... Hirtelen azonban az jutott eszébe, hogy ez az asszony sosem kímélte Jolánt a sorbanállástól. Ellenségesen kérdezte:

–   Szóval Hideg néni már három évvel ezelőtt tudta, hogy a Jolán kabátjában tüdővészt lehet kapni? – Ezt a körülményt igen fontosnak ítélte, mert ha Hidegné előre tudta, hogy milyen kabátot ad Jolánra, akkor sem a kereskedő, sem a ruhagyáros nem hibáztatható.

Hidegné, mintha megsejtette volna, hogy mi forog itt kockán, megütődve pillantott zsebkendője mögül a fiúra.

–   Ne légy szívtelen, Miki. Anélkül is majd megőrülök. Belátom: nem követtem el mindent, hogy jó télikabátot szerezzünk neki. De mikor ezt a régit vettük, a kereskedő égre-földre dicsérte, hogy ilyen meleg kabátunk még sosem volt... Azután ismered ezt az én uramat, arra mindent rá lehet sózni, mikor részeg. Mindig erőszakos és sose józan... Az a banda a Szumi vendéglőben egészen elvadította.

Miki egyszerre csupa fül lett.

–   Miféle banda, Hideg néni?

Hidegné gyanútlanul dadogta el, hogy a Szumi vendéglőben szoktak összegyűlni azok a parkettások, akik most jöttek fel Budapestre, és ami kicsit keresnek, azt mind elisszák. Így itták el a Jolán télikabátjára valót is.

–   Tudod, fiam – sírta el magát ismét –, amióta Jolánt eltemettük, azóta Hideg bácsival egyáltalán nem lehet bírni. Tegnap is azt ígérte, hogy engem is a föld alá visz, ha sírok előtte. Azt mondja, torkig van ő már mindennel.

De már erre Miki szinte lenyelte saját nyelvét. Tótágast állt benne a felháborodás. Lám, mégis jól gyanította. Gyilkosság történt, de hogy a ruhagyárosok mellett a fő tettes éppen Jolán apja lenne, azt már ő sem gondolta. Kissé meg is szeppent ettől a gyanútól, hiszen Hideg bácsit igen szelíd embernek ismerték az utcából.

Karácsonykor is egy girhes macskát hozott a keblében, hogy meg ne fagyjon, még snapsszal is megkínálta. Nem, nem, az mégsem lehet, hogy Hideg bácsi a saját leányát... Nem, mégiscsak a ruhakereskedésben kell körülnézni. Máris odaképzelte magát egy ilyen kereskedésbe, s meghökkent. Hiszen azokban a segédek beszélik rá a vevőt, hogy így meleg, meg úgy meleg a kabát, a főnök csak az árát mondja meg nekik... Hm, lám a segédek is ilyenek?... Sosem is tetszett neki a tízes pavilonból a Jánosi Józsi: az is egy ilyen ruhássegéd. Az is összejátszanék a főnökkel, a főnök meg a ruhagyárossal... Ez, ez lenne az igazi nyom?... Már annyira lehetetlennek gondolta, hogy az apja saját lányát elpusztítsa, hogy önkéntelenül felkiáltott:

–   Hideg néni! A törvény előtt is bevallja, hogy az ura ölte meg Jolánt?

Hideg néni kiejtette kezéből a rántáskeverőt.

–   Miki, az Istenért, miket beszélsz! Nekem anélkül is mind az jár az eszemben, hogy gyilkosok vagyunk. Különösen az uram, pedig szerette Jolánt. Nem olyan rossz ember, de azok a komisz barátjai az eszét veszik. Azok viszik belé mindenbe.

–   Hát a ruhakereskedősegédek, hát a főnök és a ruhagyárosok? Azokra nem gyanakszik Hideg néni?

Hideg néni teljesen összezavarodva tátogott, zokogott, s csak önmagát vádolta. Miki viszont ebből nem érezte ki az önmarcangoló fájdalmat. Még csak a meggondolt Csitári is elhallgatott benne. Most minden porcikájában egy-egy mesterdetektív mocorgott, persze, azok előrelátó óvatossága nélkül, s egyszerre kikottyintotta gondolatait:

–   Ne tessék csűrni-csavarni, néni. Nevezze meg a bűntársakat. Még ma lefogatjuk őket. Hogy hívják azt a ruhakereskedőt? Hát a parkettásokat? Most már ne tessék tagadni. Ha kedves az ura élete, mondja meg, hol laknak?...

–   Megbolondultál, Miki – zokogott Hidegné ezúttal már teljes erejéből. Az ijedtség és a fájdalom kiáltott belőle. – Csak nem akarsz minket meghurcoltatni? Azok a szegény parkettások családos emberek. Nem tehetnek róla, ha olyanok, amilyenek. Biztosan nem részegeskednének, ha a vendéglős nem hitelezne nekik olyankor is, amikor nem dolgoznak. Muszáj, hogy igyanak nála, ott szokták keresni őket a vállalkozók, ha akad egy kis munka...

Ez a fordulat Mikit váratlanul érte. A ruhaboltosok mellett most már ez a vendéglős is belékeveredik a parkettások bandájába! Mit kezdjen evvel a vendéglőssel? Lám, az egyik eladja a rossz kabátot jó pénzért, a másik pedig italra költeti velük a jó kabátra valót. Az amerikai gengsztertörténetekben rendszerint orgazdaság derül ki az ilyenekről. Sőt, sokszor ők az értelmi szerzők, azok a kereskedősegédek és parkettások csak falaznak nekik. Miért ne lehetne ez a vendéglős is ilyen értelmi szerző?

Ebben a gondolatban azután görcsösen megkapaszkodott.

–   Jól van, Hideg néni, a parkettásokat most az egyszer futni hagyjuk, de a vendéglősnek és a ruhásoknak a veséjébe nézünk. A Jolán nagykabátja az ő pénzesfiókjukba került. De le kell fogassuk azt a címfestőt is, aki a reklámot festette a kocsmaajtóra.

Hidegné már nem sírt. Elképedve bámult a fiúra, jól hallja-e, amit az beszél. Miki azonban nyomatékosan ismételte meg:

–   Hiába néz, Hideg néni, mert a címfestő igenis főbűntárs. Olyan jóízű, sörivó pasast pingált az üvegre, hogy egypárszor már én is bekívánkoztam oda inni. Csorog a nyálam, mikor látom a söröspohárból kifutó habot.

Hidegné búbánatáról már teljesen megfeledkezve meredt Mikire, végül ijedtségéből ocsúdozva megfogta a fiú karját, s kétségbeesetten húzta a szék felé:

–   Ülj le, te esztelen, ülj le, az Isten áldjon meg, mert még tényleg a kapitányságra futsz.

–   Futok is – rángatta magát Miki.

–   Ne vadulj, Miki... Nem úgy kell érteni, amiket én mondtam, ahogy te gondolod...

–   De éppen, hogy úgy kell...

–   Legyen eszed, Miki. Az embernek ilyenkor mindenféle bolondság kerül a szájára, pedig csak Isten akarata vette el Jolánt.

–   Hogy tetszett mondani? – rökönyödött meg Miki. – A jó Istent ne bántsa, ne terelje rá a gyanút...

–   Jaj, te Miki!... – állt közel ismét a síráshoz Hidegné, s most már két kézzel húzta a fiút.

Miki azonban végképp megmakacsolta magát, s nem ült volna le egy világért sem. Míg Hidegné a szék felé húzta, ő addig megkapaszkodott az ajtókilincsbe:

–   Eresszen el, Hideg néni. Nem akarok bűntárs lenni. Ugyebár, a múltkori plakáton is kiírták, hogy jelentsünk fel minden gyanús dolgot, ami árthat a hazának.

–   De mondom, hogy a jó Isten akarata volt, te szerencsétlen...

–   Engem nem vezet félre. A jó Isten nem részegesíti el az embereket, hogy a Jolánka kabátját eligyák a vendéglősnél, sem azért, hogy mindenféle rongyokat rájuk sózhassanak a boltosok. Látja, az én apám sose iszik... Megtapogatta felhólyagosodott szemöldökét s elszánt meggyőződéssel kiáltotta:

–   A vendéglős a fő-fő bűnös. Ki tudja, már hány száz gyerek életét, itták el nála az emberek? Azt hiszi, hogy ő ezt nem tudja? Dehogynem! Kezére játszik az egész társaságnak. Nem kegyelmezek neki. Majd kiadja ő a többit is, akivel összepaktál...

Hidegné tehetetlenül csodálkozott Mikire. Jolánt ennek a fiúnak szánta volt, de amilyen hóbortos, biztosan nem lett volna jó vége a pároséletüknek.

–   Tiszta igaz, amit mondasz, Miki, de azért nekem mégis úgy tűnik, hogy bolond vagy.

–   Kikérem magamnak – méltatlankodott Miki –, az én fejemen nem fog a zöldség...

–   De értsd meg, hogy a vendéglős senkit sem kényszerít, hogy inni járjon hozzá. Azután hova is gyűlnének a parkettások?... Nehogy valami bolondot tégy! Mert ha becsukják a Szumi vendéglőt, a vállalkozók más vendéglőből fogják hívni a parkettásokat, akkor azután az uramék elesnek attól a kis keresettől is, ami ilyenkor tavasz elején akad.

Miki felmérgelődve kiáltott közbe:

–   Ne csak róla beszéljen. Beszéljen a boltosokról is.

–   Mondom, hogy szamár vagy. Tudhatnád, hogy a rendőrség tűri őket, a vendéglősnek is adtak engedélyt. Azt hiszed, mernének azok italt árulni engedély nélkül?

Erre azután Miki majd leejtette az állát. Most aztán ugyancsak melege lett: ki hát a bűnös Jolán dolgában? A nyom igen szerteágazó. Melyiken induljon el? Mert hogy ő elindul, arra most már még jobban el volt tökélve, mint azelőtt. Igen ám, de Hideg néni még jobban összekuszálta a szálakat, amint rántását kevergetve élénken nézett fel a tüzes lábosból:

–   Hogy is jutnak eszedbe ilyesmik, te Miklós. Nekem is szeget ütsz a fejembe. Az jut eszembe, hogy – s itt a hangja újra elfátyolosodott –, hogy a háború a hibás, mert ha nem volna háború, Jolánkát nem kellett volna a sorba küldjem, akkor nem is kapott volna tüdőgyulladást...

Mikit ez a közbevetés majdnem leültette.

–   No nézd csak – gondolta –, hogy védi ez azt a társaságot. Jó lesz erre vigyázni. Biztosan csak azért talál ki mindenféle mentséget, mert lehet, hogy ő a legfőbb bűntárs. Az elején befeketítette a ruhakereskedőt, azután megvádolta saját magát, harmadsorban az urára kent mindent, mikor pedig az ura szorult, belekeverte a parkettásokat, majd mindent ráfogott a vendéglősre, de azt is félti valamiért, s képes gyanúba hozni a tisztességes rendőrséget, közben azt is megbánta, s most előáll a jóistennel meg a háborúval...

Végignézett az asszonyon. Lám, milyen agyafúrt. Igen, ezt így szokták írni azokban a mesterdetektíves füzetekben: agyafúrt. Mert hát hogy állítsa ő a háborút törvény elé?

Ismét jól megnézte Hidegnét. Igen, ettől minden kitelik. Ez olyasmiket rángat elé, hogy abba még az amerikai mesterdetektívek is beleőszülnének. Milyen furcsa is, hogy azok sosem nyomoznak a szegény Ceglédi úti leánykák tüdőgyulladása körül. Ezeket gondolva, Miki kihúzta magát. Szívét meglegyintette az édes büszkeség.

Lám, majd még kisül, hogy ő az első nyomozó a világon, aki ilyen bűnök nyomára bukkan. Csak tudná estig összefogni az összes szálakat, csak tudná összegyűjteni a bizonyítékokat, hogy hűvösre küldje a tetteseket.

Kinézett az ablakon, s arra gondolt, hogy most rá kellene gyújtani vagy egy vastag szivarra, vagy valami kurta angol pipára, hogy füstfelhőt eregessen maga körül, mint Serlok Holmesz, aki a nagy bűnügyi csomók kibogozása érdekében így hozta magát gőzbe.

Igen, és kellene, hogy közben valaki felhívja telefonon, hogy egy újabb rejtélyt tudassanak, mondjuk, hogy a szomszéd utcában is valami titokzatos tüdőgyulladás környékez egy kislányt. És ő egy csapásra azt is kibogozná. Akkor azután a lapítókezű édesapja többé nem küldené próbainasnak. Biztosan sírna az örömtől, és azt mondaná: Azt a kutyafáját, de megtaláltad magadnak az igazi szakmát, Miki.

Ó, igen, ez rettentő szép volna. Kapna szabadjegyet a vonatokra, repülőkre és villamosra. Jöhetne-mehetne. Szép rendre kinyomozná, miért, ki hibájából nyomja az ágyat Varga bácsi az utca elején már három éve. Valami nagy bűn lehet amögött is, hogy Csideiné örökké sántikál, amikor jön a Beszkárttól. Villamoskalauznő, s a fia azt mondja, hogy még álmaiban is a szakaszhatárokat kiabálja.

Hidegné ezalatt feleresztette a rántást, s lopva-lopva rásandított Mikire, mi felett töri ez úgy a fejét. Milyen jóban volt Jolánkával, s az emlék úgy meghatotta, hogy nem tudta megállani, hogy meg ne kérdezze:

–   Nem innál egy kávét, Miki? Nekem úgysem esik jól semmi. Hideg bácsi meg sosem is szerette a tejes dolgot. Nem szeretném, ha kárba menne... Ne emészd magad haszontalanságokon...

Miki a kávé szóra kizökkent nyomozó gondjaiból, s szaglászni kezdett. Csoda jó kávékat ivott a Jolán idejében. És ha jól meggondolja, még ma nem is reggelizett, hisz a tej felfőzése előtt ugrott meg. De evvel egyidőben az is eszébe jutott: miért akarja ez a Hideg néni pont most kávéval megitatni? És miért mondja haszontalanságnak az ő nyomozását?... – Hohó, ennek nyomja valami a lelkét, ez lekenyerezés helyett le akar kávézni, hogy ne lebbentsem fel a sötét fátyolt... Úgy látszik, hogy ő is olvasott valamit ezekről a sötét fátyolokról...

–   Köszönöm, Hideg néni – mondta egy kis sajnálkozással –, de engem nem lehet lekávézni...

–   Ne kezdd elölről, Miki...

–   De én éppen hogy ott kezdem, legelöl. Tessék megmondani, kinél vették a Jolán kabátját...

–   Azt hiszed, hogy én emlékszem még arra... És mondom, nehogy valami bolondot tégy... Azok a ruhakereskedők mind egyformák a Teleki téren...

–   Szóval a Teleki téren. Köszönöm, Hideg néni. Nekem ennyi is elég. Ha egyébre nem akar emlékezni, akkor kezit csókolom...

Hideg néni elképedésével mit sem törődve, elrohant. Végére jár ő ma mindennek. Beszél ő Hideg bácsival, a parkettásokkal, a Szumi vendéglőssel. Azután lakik az utcában egy biztos úr is, csak tizedes, az igaz, de azért mindenki biztos úrnak szólítja, azt kikérdezi a vendéglősök engedélye dolgában. De nem, mégsem beszél vele, mert az a londoni rendőrfőnök is, ahelyett, hogy segített volna Serlok Holmesznek, csak összezavarta a dolgokat, a végén mégis ő happolta el a dicsőséget... De Veress Sándor bácsival, akit behívtak katonának, avval már lehet diskurálni. Esténként hazajár aludni, őt kifaggatja a háborúról...

A lépcsőházban lefelé szökdeltében ijedten torpant meg: mi lesz, ha tényleg kiderül hogy mindenki bűntárs, akit Hideg néni gyanúba kevert? Hol van akkora rendőrség, aki letartóztassa őket, s hol egy akkora börtön, amibe be lehet csukni valamennyit?...

Eh, majd kerül az is – eredt neki a falépcsőknek újra. – Fő az, hogy estére kihámozza az igazságot. Hű, mekkorát fognak nézni a fiúk! Csak az a kár, hogy Jolán ezt nem érhette meg. Pedig de megutaztatná őt is a szabadjeggyel. Legelőbb a svábhegyi fogaskerekűre ülnének fel, mert azon még egyszer sem utaztak.

A napfényes udvarra pattant. A fiúk jórészt szétszéledtek már, alig nehányan ácsorogtak a közelben. Azok sem Miki mesternyomozása miatt maradtak itt, hanem Jánosi Józsi kedvéért, aki éppen a kórházból jött haza. Gipszbe tették a lábát. A vasárnapi Vasas-mérkőzésen úgy drukkolt a csapatnak, hogy a ferencvárosiak eltörték a nagy lábaujját. Most szép fehér gipsztopánkában sántikált hazafelé. Két „jólfogdmeg”-sétabottal vitette magát.

A fiúk őt csodálták.

Mikinek ez egy cseppet sem tetszett. Az ő rokkant szempilláit nem hagyhatja elfeledni. Majd ő ellátja a baját ennek a Jánosi Józsinak. Jó, hogy találja, legalább kikérdezi egy kicsit a ruhakereskedőkről, mielőtt a Teleki térre menne.

–   Jó napot, Józsi úr – állt elébe a jól vasalt nadrágú fiatalembernek.

Józsi úr végignézett Mikin, s tovább akart állni, de meggondolta magát s leereszkedett az egyik ajtó elé kitett padra:

–   Te már megint itthon lógsz?

–   Ez már nem akármilyen lógás, ez szakmabeli lógás –    felelte Miki önérzetesen. – Én most nemcsak úgy jövök-megyek. Nekem most az a feladatom, hogy megtudjam, miért olyanok a mostani leánykabátok, mint a szita.

–   Te is jókor keltél, mondhatom – felelt Józsi úr leereszkedően s fényes tárcából cigarettára gyújtott. – Nem hallottál te a műrostosokról?

–   De, mintha hallottam volna...

–   Na, ha hallottál, akkor minek jársz olyan dologban, amit mindenki tud. Műrostos a kabát, a tej és amit akarsz... Ma, fiam, mindenen átfú a szél...

–   És miért csinálják ilyenre? – bosszankodott Miki, hogy csak úgy félvállról veszik az ő dolgát.

–   Persze, te a háborúról se tudsz...

–   De igen – vörösödött el Miki, s mérgelődve gondolta: tessék, már ez is avval a háborúval kezdi. Ezek mindenáron másfelé akarják terelni az ember szimatját.

Hangosan viszont így szólt: – És Józsi úr tudja, hogy mi pénzt érnek azok a műrostos kabátok?

–   Ha nem tudnám, egyet sem adhatnék el belőle. A vevővel elhitetem, hogy az, amit ő próbál, még rendes békebeli szövet. És hogy már az a legutolsó darab... Ez olyan szakma, fiam, ahol lélektannal dolgozik az ember...

–   És azt tudja, Józsi úr, hogy a vevő halálra hűl az ilyen műrostban?

–   Az már az ő baja. Az én dolgom az eladás. Azután nem én szövöm a kabátkollekciókat.

–   Ahá – kapott észbe Miki –, szóval a szövőgyárosok...

–   Marha vagy, Miki. A gyárosok csak a gyárat adják hozzá és az anyagot. A többit elvégzik a munkások.

–   Azt akarja mondani, hogy a munkások szövik olyan szitalyukasra a kabátokat?

–   Nem, mert Herkópáter – vesztette el türelmét Jánosi Józsi, s cigarettáját messze hajítva felállt. – Okosabbnak hittelek eddig, Miki. Olyan dolgokat kérdezel, amit már a cuclis üvegen megtanul az ember.

Miki ezúttal nem sértődött meg. Tudta, hogy kettőjük közül kinek van több sütnivalója. De nem akarta elárulni kérdezősködése okát, s csak annyit tudakolt még meg a fölényes Jánosi Józsitól, hogy hány munkás szőheti a kabátokat olyan vékonyra. Mikor megtudta, hogy bizony lehet belőlük vagy néhány tízezer, egy kicsit elszontyolodott. Ennyi bűntársra még álmában sem mert volna gondolni.

Hát ennyien esküdtek össze Jolánka ellen? És egynek sem lázad fel a lelkiismerete? Gyáros, munkás, főnök és kereskedősegéd egytől egyig tudja, milyen gyilkos kabátokat sóznak a Jolánkákra. Szép kis banda. De még az is nagy csoda, hogy eddig le nem fülelték őket. És ez a Jánosi Józsi még henceg is vele. Szerencse, hogy tanúk előtt tette. A fiúk mindent hallottak, egy darabon elkísérték Józsi úr botjait, azután visszajöttek Mikihez.

–   Miért vallattad, Miki – fogták körül –, mondott valamit róla Hideg néni?

–   Mondott. A főtárgyaláson még az állatok is leesik, olyanokat mondott.

–   Lesz főtárgyalás? – csodálkoztak a fiúk.

–          Ti lesztek a koronatanúk. Egy szót se felejtsetek el, amit a Jánosi Józsi szájából hallottatok. Vigyázzatok, csak az őszinte vallomás segít rajtatok. Ha elhallgattok valamit, jaj nektek. Bűnpártolásért úgy besutytyantunk a sityibe, hogy ott esz meg a sok jóféle...

A fiúk összenéztek, s arra gondoltak, vajon nem kellen-e a mentőkért telefonálni. Miki közben megindult a házak mentén, s egyszer, mikor az egyes pavilon földszintjén levő kocsma elé értek, felmutatott a firmára:

– Látjátok, azt írja, hogy „frissen csapolt kőbányai”. Azután nézzétek azt a Boxa-likőrt...

A fiúk nézték, de semmi különöset sem láttak azon kívül, hogy egy vizes hajú ember vigyorogva dugja ki a fejét a hullámzó tengerből, s mohón nyúl a hullámok tetején úszó hasas üveg után.

– Na – lökte oldalba őket Miki. – Mit szóltok ahhoz a Boxa-reklámhoz ?

–   Szép...

–   Ez az, látjátok... De várjatok csak, én bemegyek a kocsmába, ha hívlak, gyertek be tanúskodni...

És Miki benyitott Csepregi úrhoz, elfeledkezett arról, hogy ez nem a Szumi vendéglő, ahol megitták a Jolán télikabátjára valót, s úgy nézett Csepregi úr szikár arcába, mintha Szumi úr lenne.

–   Mit akarsz, Miki? – szólt az rá morcosan. – Tudod, hogy tizennyolc éven aluliaknak nem adok szeszes italt...

–   Miért? – hökkent meg Miki. – Nem kívánnám ingyen.

–   Hiába – vont vállat Csepregi úr –, ott a falon a rendelet, hogy nem adhatok.

– Rendelet? – meresztette szemét Miki a szembeötlő nyomtatványra. Úgy érezte, hogy ez a nyomtatvány felborítja az egész nyomozást. De a másik pillanatban már azt gondolta: mégiscsak jó helyt járok. Ha már a rendeletírók is tudják, hogy a kocsmába nem tanácsos mindenkit beengedni, akkor mégiscsak ludasok ezek a vendéglősök. Odafordult Csepregi úrhoz.

– De ha nem szabad kiszolgálni a kicsiket, akkor miért kívántatják meg avval a Boxa-reklámmal? Mért teszi ki azt Csepregi bácsi? Nem tudja, hogy a kicsik milyen kívánósak?

– Én nem tenném ki, ha nem nyomtatnák.

–   A nyomdászok a hibásak, az hiszi? – kérdezte izgatottan Miki.

–   Mit akarsz te tulajdonképpen? – veszítette el türelmét Csepregi úr. – Ha apád küldött pálinkáért, ide azt az üveget, azután takarodj. Ha otthon apáddal együtt leszopjátok magatokat, az a ti dolgotok.

Miki erre nézett csak nagyot igazán, s azt kérdezte:

– Csepregi bácsi sosem szokta megkérdezni, hogy kinek viszik a fiúk a pálinkát? Hátha nem is az apjuk küldi. Hátha csak hazudják, hogy ők is ihassanak...

– Takarodj, takarodj – horkant fel Csepregi úr, s jött elé a pult mögül. – Mi vagyok én, lelenc vagy őrangyal! Bánom is én, ha marólúgot is isztok az ajtón kívül...

Miki takarodott, boldog volt. Kár, hogy nem voltak bent a fiúk is, de majd a Szumi vendéglőbe őket is magával viszi. Fülük hallatára kérdezősködik majd. A pasas semmit sem tagadhat a főtárgyaláson. Csak az a baj, hogy most már a nyomdászokat is sarokba kell szorítani a Boxa-reklámért. Hajaj, s mi lesz, ha még a plakátrajzolókat is elő kell venni? A címfestővel is elég baja lesz. Az még képes azt mondani, hogy nem festene firmát, ha nem kapna festéket, a nyomdász se nyomtatna Boxareklámot, ha nem kapna papírt a gyárból... Ha ő ennek mind a végére jár, kiderül, hogy az emberek felét börtönbe kell csukni... Szép kis munka, egyenesen gyönyörű. Ha ő ezt elvégzi, szégyellheti magát az a faesztergályos, amért egy ilyen híres fiút fogott be tejet főzni, mint ez a Miki...

A hűvös és bűzös kocsmából úgy szökkent ki a napfényes udvarra, mintha máris az a híres Miki lenne. Csodájára egész népgyűlés verődött össze az udvaron, míg ő odabent volt. Az összes szomszédok otthon rostokoló fiai és kislányai összesereglettek. A szemközti épület ajtajában meg ott állt csirizes kötényben Nagy Lajos, a cipész úr, kopasz fejével. A kerítés mentén ritkán ültetett, fiatal jegenyék integettek zöldülő ágaikkal. Miki éppen oda akart lépni a különös módon csendesen viselkedő pajtások közé, hogy valami sosem hallott nagy dicsekvést vágjon ki előttük, mikor egy erős kéz hátulról nyakon fogta:

– Megállj, te rokkant szempillájú. Fordulj csak meg, hadd lám, mit robbantott le rólad a kazán?

Mikinek nem kellett megfordulnia. Az öblös, gúnyos hangról is megismerte Csulak urat, az esztergályos mestert, akitől ő meglépett tejfőzés közben. A tej azóta biztosan kifutott, a nagysága meg kiabált, felverte a Dob utcát. Az urát meg ideküldte a szökevény után. Az meg idelapult a sarok mögé aljasul, s nyakon fogta őt hátulról. Mikit, a híres Mikit fogta nyakon? És eddig biztosan elmondta már a fiúknak, hogy nincs is neki kazánja, ami felrobbanhatna, csak egy vacak főzőkemencéje, azon is csak tej. Jaj, édes Jolánka odafent az égben, oda a becsület a fiúk előtt...

Dehogyis fordult volna meg Miki egy világért sem, ellenben szédelgést, fulladást mímelt, mintha az esztergályos marka kiszorítaná belőle a szuszt. Köhögött, krákogott, s könyörgőn pillantott a megszeppent fiúkra. Menjenek el innét az Istenért. Ne nézzék végig az ő kivégzését. Csulak úr azonban hirtelen elengedte a Miki nyakát, s maga felé fordította a fiút. Poros ruhájáról látnivaló volt, hogy egyenesen az esztergapad mellől szaladhatott ide, rongyos, könnyű kabátjában s a bajusza közt fehérlő forgácsszilánkokkal.

Öblös hangjához jó széles mellű, magas termetet szabott a Jóisten fújtatónak, rá is kezdte nyomban:

– Ne bolondozz, Miki. Lám a szemedet! No nézd csak, meg egy kis hólyag is púposodik rajta. Gyere az OTI-ba, ott majd megkenegetik valami jóféle balzsammal...

Miki azonban nem mozdult, nem bírt. Most az a másik fele kerítette hatalmába minden izmát. Még csak a haja gyökerében is az meredezett az ég felé. Csulak úr látta a gyerek letörtségét. Megérezte, hogy micsoda szégyenpácba került hazudozásaival. Pesti gyerek volt ő is,  s valamikor akkorákat hazudott, hogy a földet kétszer is keresztül érné. Behívta hát Mikit a lépcsőházba, jobban mondva maga előtt vitte. A nyomába szegődő gyerekeknek intett, maradjanak csak helyben, nem bántja ő Mikit, csak bizalmasan akar közölni valamit. Becsukta a lépcsőház ajtaját, s halkan, nehogy meghallják azok odakünt, így szólt:

– Nézd, Miki. Nem haragszom, gyere vissza. Majd megy ezután a feleségem a tejért. – Hogy a fiú még most sem szólt, kissé érdesebben ismételte: – Visszagyere, mert elmondom a fiúknak, hogy milyen kazán robbant fel. Eddig nem szóltam, de ha megkutyálod magad, mindent kitálalok, ki én, és nem adom vissza a kenyérjegyedet se, a cukorjegyed is nálunk van. Apád miből ad enni? Emlékszel, mit mondott, mikor hozzám hozott? Kettétör, mint a gyufát, ha nálam se fog tetszeni. Gondold meg, sok a munkám, kell a segítség. Ne hagyj cserben. Ezután majd velem leszel a műhelyben...

Miki alig bírta magát a lábán. Hiába pislogott ide-oda, nem volt kibúvó semerre. Az a másik, a merész Miki, nem jutott szóhoz a torkában. Pedig hogy vinnyogott, kapálódzott: mi lesz a nyomozással? Ki bosszulja meg magát a Jolán gyilkosain? E kérdésre nem volt felelet. Lába gyalázatosan engedelmeskedett, vitte a meginduló mester után, el a pajtások ijedt csoportja előtt, ki a Ceglédi útra. Hogy sütött a nap, s hogy fénylettek a villamossínek! És ő ment, ment tehetetlenül, pedig érezte, neki meg kellene állnia, nem menni egy tapodtat se, az arcába vágni ennek a meszelőnyélgyártónak, neki óriási fontos dolga van: elszegődni az igazi szakmába. Igen, ezt kellene mondania, de a kenyérjegy, a cukorjegy s főként a hazugság avval a kazánnal odaláncolták Csulak úrhoz. Jöhetnek-mehetnek ezután a bűntársak szabadon. Miki csak egy tizenhárom és fél éves Miki, semmi több, csak egy faesztergályos próbainas, jaj, pedig mi lehetne...

Nem bírt magával, és sírva fakadt, szégyenletesen csorogtak a könnyei.

A mester neheztelve fordult hátra.

– Ne bolondozz, Miki. Nem nyúltam hozzád egy ujjal sem. Miért sírsz hát?

Miki hallgatta egy darabig, próbálta visszafojtani könynyeit, s miután ez nem sikerült, a járókelők csodálkozására kétségbeesett kiáltozásba tört ki.

– Azért is sírok. Sírok, mert én is bűntárs lettem, érti mester úr? Bűntárs, és maga is bűntárs, és mindenki az!

Csulak úr tarkójára taszította a kalapot, vakarta haját a választéknál, röstelkedve kerülte a bámészkodók tekintetét. Ekkor megpillantotta az Üllői úton a Kispest felől közeledő ötvenkettes villamost. Kézen kapta Mikit, s szaladni kezdett vele.

– Siessünk, Miki, sok a dolgom. Majd a villamoson megtárgyaljuk a bűntársakat.

Miki botladozva követte. Azok a járókelők, akik tanúi voltak ennek a Ceglédi úti inas-kifakadásnak, sohasem tudták meg, vajon Miki miért is tartja őket bűntársaknak. A mesternek azonban nem ment ki a fejéből a dolog. Vallatóra fogta Mikit, s amint az apránként mindent elmondott, elámult, előbb csak nagyokat nevetett, de azután mindinkább elkomolyodott. Furcsán fürkészte inasát, micsoda gyerek ez! Végül sok tűnődés után kijelentette, hogy vasárnaponként együtt fogják folytatni a nyomozást, s szavának állt. De az ügy nagyon bonyolult, s még nem tudni az eredményt.

(1942)

* Országos Társadalombiztosító Intézet.