nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
A CSOMAG

A CSOMAG

Mikor Szekernyés mögött első ízben csukódott be a nehéz keresztvassal lelakatolt ajtó, pokrócba csavart holmiját erőtlenül ejtette a három szál deszkával bélelt vaságyra, s maga is odaroskadt melléje. Mérhetetlen szomorúsággal vette szemügyre a cella csupasz falait és a kemény rácsokkal védett ablakot. Ez lesz hát az ő börtöne öt éven át, itt kell telelnie és nyaralnia magányosan?... Oly rideg és gyászos volt a környezet, hogy fejét batyujára hajtotta, karjával meg elfödte arcát, s egyetlen hatalmas kívánság sorvasztotta: aludni, átaludni az öt esztendőt, nem látni az ágydeszka görcseit, nem hallani többé az ajtó keresztvasának gyászos csörömpölését, s főként nem gondolni arra, ami künt maradt és ami ezután következik.

Alig gondolta ezt végig, a cellaajtóra vágott kis faablak hirtelen kivágódott, s a kulcsos gvárdián szögletes pofacsontjait pillantotta meg a nyílásban. Keményen rivallt rá: Keljen fel, nem szabad feküdni... – Kelletlenül állt fel, s kérdezte: mit csináljon itt öt évig, ha aludni nem szabad.

–   Járkálj! – förmedt rá a gvárdián – úgy hamarább érsz a végére.

Becsukta a kis faajtócskát, Szekernyés meg állt meredten, és nézte ezt a kis ajtót a nagyon, amin keresztül érintkezni fog ezután a külvilággal. Azon adják majd be az ételét, ivóvizét és minden egyebet. Mivel semmi kedvet sem érzett a járkáláshoz, fáradtan ült az ágyra, s elborultan nézte a keményre taposott cellaföldet, hány láb járhatta azt ilyen teknősre, s hová értek azok a lábak?

A kis faajtó ismét kicsapódott.

–   Üldögélni sem szabad – kiáltott rá a gvárdián, most már jóval indulatosabban, mint az imént. – Mondtam, hogy járkálj!

Szekernyés haragosan pillantott rá s feleselni akart, de kulcsos őrzője oly borzongatóan nézett rá, hogy tanácsosabbnak vélte, ha feláll és járkálni kezd. Az őr néhány pillanatig szemmel tartotta, aztán egy megelégedett „úgy na”-szerű morgással becsukta a kis faajtót.

Szekernyés ettől kezdve egy pillanatig sem állhatott meg. Egy pillanatig sem feledhette az öt esztendőt.

Teltek a napok kínos lassúsággal, delenként beadták ételét, fakanállal, egy cseréptálban. Esténként hangosan dörgő koppanásokkal telt meg a fegyház, mintha a rabok nehéz ráverőkalapácsokkal próbálnák szétverni a kőfalakat. Ütések kongtak a cellaajtókon, ablakokon és mindenütt, a döngések közeledtek, hangosodtak, s egyszer az ő ajtójára is rázuhant egy súlyos ütés, a keresztvas lepattant helyéről, a kitáruló ajtón meg hosszú nyelű fakalapácsos őrök törtek be, szerszámjukkal keményen megkalapálták a vasrácsokat, mindeniket külön-külön; megkongatták a falakat, a mennyezetet, a padlót, majd ismét az ajtót, aztán nekiálltak s tetőtől talpig aprólékosan megmotozták Szekernyést. Mikor elmentek, a szögletes pofacsontú kulcsos bekiáltott:

–   Lefeküdni...

Szekernyés minden este azzal a vággyal nyúlt el a három szál deszkán, bárcsak fel sem ébredne büntetése teltéig, bárcsak olyan álomkórságba esne, mint amilyenről olvasni néha az újságokban. De még a rendes álom is kerülte, s hiába próbálta feledni, mindig eszébe jutott, hogy odakünn éjfél előtt valamelyik kis kocsmában sör mellett olvasta ki újságját. Itt most nem lesz se újság, se sör, se zene, legfeljebb álmában. Reggelenként éles csengésű zaj riasztotta fel. A lépcsőház aljában őrzőjük drótokon függő sínvasat vert ébresztő gyanánt, mint valami kőműves-pallér az épülő ház munkásainak.

És kezdődött elölről a véget nem érő járkálás. Négy lépés ide, négy lépés oda. Délelőtt vagy délután, amikor a kulcsos gvárdiánnak éppen kedve tartotta, kivezényelte a naptalan udvarra, félórás sétára. Ilyenkor láthatta cellaszomszédait, s azok viaszsárga arcáról következtethetett a maga arcszínére. Volt közöttük egy Szkepicsuk nevű, akinek szüntelenül fájtak a fogai. Még nyolc éve volt hátra, és állandóan törülközőt csavart dagadt fejére. Hónapokon keresztül senki sem látta Szkepicsuk valódi arcát a sétán. Rajta kívül sokan nyöszörögtek még valami nyavalyával. Éjjelenként a visszhangos épületekben nyögések és jajgatások bolyongtak.

Az udvari sétákon egyenként járkáltak, ellentétben a közönséges bűnözőkkel, akik erre a félórára összeállhattak beszélgetni vagy párosával sétálni. A politikai foglyoknak ez szigorúan tiltva volt. Ők csak az ágyra hágva kiabálhattak át egymáshoz a nyitott ablakon, ha a kulcsos éppen sétára kísérte le valamelyik csoportot. Szekernyés ritkán mert próbálkozni ezzel a társalgási móddal. Csak járt egyre vadabbul és egyre kétségbeesettebben. Emlékeitől sehogyan sem menekülhetett. Mind kevésbé tudta legyőzni visszafojtott vágyait. Szeretett volna jóllakásig enni, tisztára mosakodni és dolgozni valamit; nem gondolni önmagára szüntelenül. Tudata mélyéről olyan gondolatok merültek fel, amik megijesztették. Nem háríthatta el ezeket a gondolatokat, nem feledhette egyedüllétét, mint a szemközti börtönszárny foglyai, akik olykor felkapaszkodtak az ablak rácsaira, s órák hosszat kibámultak. Az ő ablaka délre nyílt, messze beláthatott a mély völgy síkságba szelídülő lankáin. Fölöttük örökké ezüstös, áttetsző köd vibrált. Napfényes időben, egészen távol, petróleumkutak fúrótornyai feketéllettek a hullámzó dombvonulatokon. A cîmpinai lapályon meg minden félórában picike kis hernyóként kúszott előre a Bukarestből Erdélybe igyekvő vonat. Ilyenkor Szekernyés rendszerint leugrott az ablakról, s még vadabbul nyargalt a cellában. Ordítani szeretett volna: eresszék szabadon, jöhessen-mehessen e szép vidéken, érhesse utol azokat a vonatocskákat, hogy visszatérjen a vidám emberek közé, akik nincsenek arra kényszerítve, hogy a leggyűlöletesebb társaságban: önmagukkal töltsék idejüket.

Sokszor halálra fáradtan vágódott végig az ágy három szál deszkáján. Megőrjítette az a tudat, hogy naponta legalább ötven kilométernyi utat is megtesz a cellában, és sehová sem ér. Néha, mikor kissé lecsillapult, rabtársaira terelődött gondolata. A fegyház sóhajokkal zsúfolt csendjében elszomorodva figyelte kopogó sétájukat, ami áthallatszott a visszhangos falakon. Alant, fent és oldalt fáradhatatlanul meneteltek a három méter hosszú térségen a szabadulás felé.

Csak jobb oldali szomszédját nem hallotta sétálni egyszer sem. Az őr számtalanszor beordított hozzá, hogy járkáljon. Tolmáczky azonban nem fogadott szót. Hogy járkálás helyett mit művelt, azt el sem tudta képzelni. Valami nagyon konok forradalmár lehetett. Ezt abból a körülményből sejtette, hogy tizenkét évre ítélték, és semmiféle fenyegetésre sem járkált, ahogy az őr kívánta. Talán reménytelennek tartotta, hogy valaha is le tudja sétálni a tizenkét esztendőt. Ez az ember lóbált át neki cérnából font zsinegen harisnyaszárba dugott élelmet, ha a politikai foglyok közül valaki csomagot kapott hazulról. Ügyesen hintáztatta a zsinegen függő terhet, rögtön elkaphatta a rácsok között kinyújtott kezével. Ő adott át hozzá rövid darabokra tördelt ceruzabeleket is, hogy fúrjon gyufaszállal lyukat a falba és rejtse oda. A ceruzabeleket azért küldte, hogy a hozzáírt levelekre cigarettapapíron válaszolhasson. Szekernyés haragudott rá ezért a kívánságáért. Sajnálta mindig szűkiben levő cigarettapapírjait levélírásra pazarolni. De még félt is, hogy a gvárdián rajtacsípi. Naponta rajtaütött valamelyik cellalakón, s a legkisebb repedéseket is megkutatta a ceruzabelek után. Amelyiknél talált, azt kékre verték az előhívott őrökkel, ezenfelül eltiltották a dohányzástól. Volt olyan is, akinél továbbításra szánt levelet találtak; tartalma miatt bíróság elé állították, s büntetésére rátetéztek még vagy két esztendőt.

Szekernyés már a gondolatra is felbőszült, hogy őt valami levélen rajtaérjék s rabságát emiatt meghosszabbítsák. Tolmáczkynak azonban azt kiáltotta át a nyitott ablakba kapaszkodva, hogy képtelen cigarettapapírra írni, reszket a keze. De az sürgette, hogy gyakorolja be magát, van elég ideje.

Ingerelte ennek az embernek a nyugalma, szerette volna tudni, min gondolkozik napközben. Szomorkodik-e vagy átkozódik, s egyáltalán hogy bírja a rabságot. Ha nem félt volna annyira az ablakban való kockázatos beszélgetésektől, már régen kivallatta volna. Ez a vágy napról napra jobban ingerelte. De hetek teltek belé, amíg rá merte szánni magát, hogy óvatos kopogással az ablakhoz hívja. Tolmáczky zajosan és rögtön ugrott, nem úgy, mint ő, akinek tízszer is kopoghattak, amíg kényszeredetten feltornászta magát a rácsokhoz, s mogorván kiszólt, hogy jelen van. Tolmáczky ellenben most is készségesen tudakozódott, mit kíván tőle.

–   Tudni szeretném, mivel töltöd az időt, miért nem járkálsz?

–   Mert parancsra nem akarok – keményedett meg Tolmáczky hangja, majd tréfásra forduló hangon így folytatta: – Napjaimat pedig a pénzügyi krízis növelésére fordítom. Destruálom az árutermelést...

–   Ne viccelj – jött haragba Szekernyés. – Mit árthatsz te itt a négy fal között?

–   Amennyi tőlem kitelik, azt itt sem mulasztom el.  Ajánlom neked is, hogy tűvel hasítsd négyfelé a gyufaszálakat, de vigyázz,hogy a fejük le ne pattanjon. Hetenként három skatulya gyufát spórolok el így a monopoltól. Számítsd ki, mire megy ez fel tizenkét év alatt...

–   Nevetve tette hozzá: – Hatvanan vagyunk itt politikaiak, ha valamennyi ezt teszi, innen belülről csődbe juttatjuk az árutermelést.

Szekernyés nagyon felmérgelődött ezen a tréfálkozó hangon. Ez arra kényszerítette, hogy határozott kérdéseket intézzen Tolmáczkyhoz. Pedig nem szerette volna elárulni, hogy mennyire gyötrődik. Óvatosan tudakolta hát, vajon Tolmáczky sosem gondol arra, hogy jó volna hirtelen kiszabadulni és jó sokat enni valami finom dologból?

–   Nem – kiáltotta nyomban Tolmáczky –, sosem töröm a fejem utópiákon.

Letörten jött el az ablaktól. Úgy látszik, egyedül csak ő gondol szüntelenül a szabadulásra és az evésre. Az első hetek bódultságában étvágytalan volt, szinte elégségesnek érezte a harminc deka csirizes kenyérből és a két tányér marharépalevélből álló, zsírtalan rabkosztot. Utóbb azonban, ha rabtársai nem juttattak volna hazulról kapott csomagjukból neki is – kibírhatatlannak érezte volna az éhséget. Ahogy télre fordult az idő, a fűtetlen cellában már ott tartott, hogy minden izmán és idegén éhes szájakat érzett. Álmában feneketlen csészékből itta a tejfölös kávékat, vagy rágta a hegynagyságú, ropogós cipókat s többnyire arra ébredt, hogy a szája sarkán csorog a nyál, vagy ami még elképesztőbb, saját kezét falja.

Mikor leesett az első decemberi hó, s ezt követően fagyos szélorkánok rázták a doftanai fenyveseket, a hidegtől dermedezve már aludni sem bírt. Sokszor azon volt, hogy éjnek idején felverje Tolmáczkyt, s valami ennivaló után kérdezősködjék. Úgy hitte, hogy annak biztosan van némi hazai falnivalója, s azért oly nyugodt, hiszen még a hideg sem bírta rá a járkálásra. Hogy állná ki ezt másképpen, ha nem fűtené magát hazaival? Nappalonként kétszer is rákopogott, s türelmetlenül érdeklődött. Elfeledkezett óvatosságáról, arról tudniillik, hogy őt a politikai foglyok az „erős emberek” közé számítják, olyannak, aki számot vetett azokkal a megpróbáltatásokkal, amelyek a mozgalom miatt érhetik. Aki nem veszítheti el a fejét a börtönben sem. Erre józanabb perceiben ijedten eszmélt rá, s igyekezett uralkodni magán, hisz nem játszhatja el társai megbecsülését. Az öt év letelte után bizonyára diadalra jutnak a dolgok, s akkor ő is élvezheti a mozgalom jutalmát. Harmincéves, erős testalkata s kitűnő gyomra azonban könyörtelenül követelte a magáét. Nőtlen ember volt, s az éhségen túl néha felgerjedt benne a férfivágy is. De e gerjedelmek egyre ritkábban jelentkeztek, hogy annál inkább helyet adjanak a falás ösztöneinek.

Valamilyen fondorkodással Tolmáczkyt naponta kivallatta: jött-e valakinek csomagja? Ezt rendszerint úgy hozta szóba, hogy csodálkozását fejezte ki: nem érti, miért késik az ő csomagja, pedig levélben jelezték már, hogy küldik; szeretné visszaadni a kölcsönt társainak, akik megosztották a magukét. Ezt ugyan fölösleges volt mondania, az osztozkodásra enélkül is kötelezve volt mindenki, a politikai foglyok között kialakult szokás alapján. Fölösleges volt ez azért is, mivel jól tudta, hogy nem számíthat családja támogatására. Nevelőszülei régen megtagadták őt, amiért a mások bajával törődik, vagyis politizál.

Tudta, hogy e hazugságért társai lenéznék, esetleg meg is tagadnák, de mással, mint hazugsággal, nem tudta leplezni gyöngeségét. Azt hitte, hogy társai sohasem jöhetnek rá a turpisságra... Így azután karácsony táján lebírhatatlanná váló éhsége miatt már azon törte a fejét, hogy nagybetegnek tetteti magát Tolmáczky előtt. És ebben nem lett volna semmi rendkívüli, társai pedig a szokott úton biztosan pénzt juttatnak hozzá, hogy a fogház kantinjából vétessen élelmet, hiszen készpénzüket a betegek táplálására és a dohányosok segítésére zsugorgatták. Tiltott úton, a zsinegeken küldözgették szét a pénzt, mert nem volt szabad egymást segíteniök. Akit tetten értek, hogy magán kívül más fogollyal is törődik, annak számára nem vették át az érkező pénzküldeményeket. Szekernyés mindezt tudta, de kész volt ezt is megkockáztatni, hogy csillapítsa éhségét. Szándékát azonban karácsony előtt két nappal szokatlan dolog másította meg. Késő délután váratlanul csörömpölve hullott le ajtajáról a nehéz keresztvas és a bulldogarcú gvárdián nyersen kiszólította. A napi séta ideje elmúlt már, s a cellából kilépve Szekernyés nem tudta, merre menjen. Az őr kormányozta. Kurta parancsokkal igazgatta maga előtt a körfolyosón a lépcsőház felé.

–   Le a földszintre... most balra... jobbra... előre a kancellárába.

Lezárt ajtók nyíltak és csukódtak előtte, minden folyosót zárt ajtó rekesztett el a következőtől. Az irodák felé haladtában esztelen remények izgatták. Szabadon eresztenék? Rájöttek talán, hogy őt nem kellett volna elítéljék? Esetleg bevallották a többiek, hogy ő, mint bizalmi, az első perctől kezdve ellenezte a sztrájkot? Igen, ha ő ezt elmondta volna a tárgyaláson, most nem lenne itt. Álmatlan éjjelein sokszor dühöngött magára. Miért állott oly faarccal a bírák előtt, mintha még húsz év sem rendítette volna meg? Ó, ha a többiek magukra vállaltak mindent a fellebbezési tárgyaláson, és most őt azért hívják, hogy eleresszék...

E reménytől felizgatva haladt végig azokon az egymást keresztező folyosókon, amelyeken csak idejövet járt. Mellette a jó magaviseletű s ezért a börtön területén szabadon járó közönséges rabok sunyi arca tűnt fel. Alázatosan megemelték csíkos sapkáikat minden arra járó őr előtt, azután elsurrantak valamerre. Végre a börtön szabadba vezető, tágas udvarán haladtak keresztül. A főépület tornyos homlokzatán megpillantotta azt a nagy órát, amit már idejövet is megcsodált. Fél hatot mutatott ez az óra akkor is, meg most is. A fekete mánusokból kihalt az idő mozgása. Az óra szerkezete talán már évtizedek óta megbénulhatott, de azért senki sem törődött vele.

–   Minek ide óra? – gondolta Szekernyés keserűen –, mikor itt években számítják az időt. Óra maga a fegyenc. Minden fénysávot számon tart, ami a cellájába hatol. Az ő ágylábánál megjelenő fény rendszerint delet jelez. Az ablak bal sarkánál bearanyló kis napfény délután három óra körül süt be. Ó, ha most egyszerre fölöslegessé válna ez az időmérés, ha minden, minden hirtelen véget érne, ha nem kellene hazudnia többé Tolmáczkynak, ha kitennék azon a kettős, vastag kapun, hogy menjen, ahova tetszik.

Megpróbálta elképzelni, milyen érzés fogná el, ha hirtelen valóra válnának reményei. A kapun kívül talán valami olyasmi rohanná meg, amit örömnek és szeretetnek neveznek. Le tudna borulni a földre és magához tudna ölelni minden embert. Miért is nem részesítették eddig olyan örömben, mint amilyen az volna, ha kinyitnák előtte ezeket a megvasalt, nehéz ajtókat, hogy menjen?... Haszonleső nevelőszülei jutottak eszébe, akik már iskolás korában munkába kergették, majd a szigorú fegyelmű inasotthonba adták, segéddé szabadulása után meg elszedték a keresetét, elüldöztek mellőle minden barátot, s végül őt, magát is. Pénzért adtak szállást, kosztot és jó szót, de az ábrázatuk nyomban elsötétült, ha nem bírt fizetni. Ha munkanélkülivé vált, jött a tülekedő versengés, az áskálódó hízelkedés a munkáért. Csak a katonaság után akadt olyan emberekre, akik meggyőzték az állati versengés káros voltáról, s a kölcsönös segítség útjára vezették. De azután sem hitt egészen abban, hogy társai hátat nem fordítanak neki, ha az érdekük úgy kívánja. Korábban sok keserűséget okoztak neki önzésükkel. Amikor bizalminak választották, csodálkozott, miért hiszik felőle, hogy önzetlenül áldoz időt és fáradságot érettük. Sosem gyanították, hogy benne csak hiú szereplési vágy dolgozik. A tárgyaláson is, míg emésztő aggodalom fojtogatta a várható súlyos ítélet miatt, – a gyáriak úgy tekintettek rá, mint egy mindenre elszánt mártírra, szemük csak úgy sugározta a tiszteletet. S valóban akkor ő még többnek is érezte magát mártírnál: hősnek, mert a mártír megadóan szenved, a hős ellenben harcol és győz. Titokban mindig ilyen hős kívánt lenni. De most lemondana róla, csak nyitnák meg a kapukat, nyitnák meg, mert itt nem tudja, milyen vége lesz...

Az irodában egyszerre kijózanították. Iszonyú csalódásában és meglepetésében hátrahőkölt, mikor a primgvárdián durván egy zsákba varrt csomagot vetett a lába elé. Takarodjék vele, s meg ne tudja, hogy osztozkodik felette valakivel.

Alig hitt a szemének. Először is azért, hogy őrá egyáltalán gondol valaki, másodszor, mert a csomag feladója olyasvalaki volt, akit ő mindig kigúnyolt. Egy szőke vasesztergályos a szakszervezetből, aki a gyűléseken mindig megbotránkozva tiltakozott, ha veszekedéssé fajult a vita. Lármát túlkiáltva kérdezte a szaktársaktól, miért marják egymást, marakodni tudnának szervezetlenül is.

Ezt az embert ő kultúrkukacnak nevezte, mert szüntelenül műkedvelő gárdát követelt a vezetőségtől. Egyike volt azoknak, akik a bérmozgalmakat nem sokra értékelték. Azt mondta: mit ér a nagyobb bér, ha csak a gyomruk tömésére fordítják azt. A perből felmentéssel lábolt ki. És most ő küld csomagot, ő, a gyomortömés ellensége! Mire akarja emlékeztetni az ő csomagjával? Azt akarja értésére adni vele, hogy őt is csak gyomorlénynek tartja? Ennyivel akarja őt továbbra is a gyáriakhoz kötni, enynyivel kárpótolni elítéltetéséért, hogy legyen türelmesebb rab, mint Tolmáczky?

Iszonyú dühbe hozta ez a gyanú. Ahelyett, hogy valamiképp értésére adta volna ez a kukac a felső bíróságnak, hogy ő nem oka a kitört sztrájknak, s csak becsületből nem tagadta meg a többieket, hát egy rongy csomagot küld? Bár kimondhatatlanul éhes volt, mégis úgy cipelte ölében, mint valami dinamitot. Nem csodálkozott volna, ha kövekkel van tele. De midőn rácsukták az ajtót, s megpillantotta a szeme elé kerülő kolbászokat és szalonnadarabokat, köztük meg két doboz finom dohányt, furcsa érdesség kezdte reszelni a torkát. Dühe egyszerre elpárolgott, megszégyenülés, majd állati éhség lángolt fel a legkisebb zsigerében is. Szeméből szinte kiszökött a könny e zsíros dolgok láttára. Érintésüktől reszkettek az ujjai, homlokán meg kivert valami csípős nyirkosság.

Mindez az övé! Ha beosztással él, egy hónapig is megéri vele. Óvatosan tört le egy kolbászdarabot, s befalta, azután egyszerre vadul tömni kezdte magát, de alig nyelt kettőt, cellaszomszédai lent és fent, jobbról és balról rákopogtak, ismert jelükkel az ablakhoz hívták... Mit akarnak ezek tőle? – ütötte fel a fejét haragosan. Persze – eszmélt rá – ezek a lesőajtó nyílásain látták a csomaggal visszatérni, s most emlékeztetik kötelességére. Örülnek csomagjának, találgatják súlyát, mennyi szalonna, hány szál kolbász jöhetett neki, hány kockacukor, mert azt a betegeknek kell szétküldöznie a zsinegen. Minderre már régen figyelmeztették a cigarettapapírra írt körlevelekkel. Káromkodásba tört ki. Ezek most várják, hogy az est beálltával szétosztogassa nekik. Szinte látni vélte ablakba kapaszkodott alakjukat, mint nyalják éhes szájukat az ő zsíros falatjaihoz... Rettenetes dühbe jött, ha ő most osztozkodni kezd, még jól sem lakhatik saját csomagjából. A dohányt is elvárják, pedig ki tudja, mikor kap ő újra csomagot. És ha rajtacsípik az őrök, amint leereszti a porciókat, több csomagot nem vesznek át az ő részére...

Hát ezért, ezért küldött az a kultúrkukac csomagot? Tudta, hogy milyen nehézség elé állítja. De nem fog ki rajta, nem osztozik ő senkivel sem... Nem, legalábbis nem osztozik valamennyin. Úgysem ellenőrizhetik, hány kilót kapott, majd azt mondja, hogy meleg alsóruhát küldtek, azért látszott olyan nagynak... Igen, igen, ezt mondja. Ki láthatja az őrökön kívül, hogy mit dugdos itt.

Így határozott, de azért nyugtalanul nyargalt a szűk téren ide-oda. Rávetette magát az élelemre, hogy felét szétporciózza. Abbahagyta, újrakezdte. Káromkodott és nyargalt fejvesztetten. Mikor végre mégis eltökélten széttördelte a kolbász felét, a szalonnát pedig kanala élével szétnyiszálta ötdekányi darabokra, nem tudta megállni. hogy még ezekből a kis darabokból is le ne lopjon egyegy szeletkét. A csúszós zsírt mohón nyalta a kezéről, foga összereccsent a harapás ingerétől s e zajra eszébe jutottak a fogvicsorgató, éhes kutyák és elszégyellte magát, újra átkapcsolódott a képzelete a szőke szaktársra. A kultúrkukac gúnyosan mosolygó kék szemét látta feltűnni a cella homályos sarkaiban.

–   No lám, gondolt rád a kultúrkukac – vélte hallani a hangját. – Tudta, hogy te is csak gyomortömő vagy. Emlékszel, egyszer selyemlelkűnek csúfoltál. Elárultad, hogy nincs szép lelked. Nézd, csak nézd, te hős, ilyen kis adagokat szántál a többieknek. Azok testvériesen osztozkodtak veled. Nincs benned se ész, se szív. Szép lélek nélkül nincs igazi értelem, szív nélkül pedig nincs igazság sem. Hiányzik belőled a kultúrkukac, szaktárs... Te akarnál igazságos világrendet? Hahaha!!

Szekernyés már három lépéssel száguldozta át a cellát, de a szőke lakatos mosolygós arca elől nem bírt elfutni. Minden sarokból feléje világított. Hiába állt meg a csomag előtt ordító étvággyal, mert a kolbászok közül is felnézett rá a kis vasas.

–   Tessék osztozni igazságosan – látszott szólani –, úgy, ahogy a többiek. – Nem igaz – morogta ő maga elé.

–   Nem hiszem, hogy becsületesen osztozkodtak volna. Miért lennének különbek, mint én?... Ha bevallaná valamelyik, hogy neki is ilyen kínokat okozott a csomag szétosztása, akkor hinni tudna, akkor felengedne a szív benne is. De hallgatnak. Az a Tolmáczky pedig fölényeskedik. Nincs senki sem mellette, akivel megbeszélhetné sok keservét. Csak ezek a falak szívják magukba sóhajait. De nem mondják vissza, amit megtudnak, csak a rettenetes magány facsarta átkokat és keserű rabkönnyeket látszanak kinedvezni magukból.

Körmeivel beléjük karmolt kínjában. Beszéljenek, engedjék szólni a beléjük karmolt rabok neveit, hagyják panaszkodni. Szólaljanak meg emberségesen. Lehető az, hogy mindabból, amit eddig ő hirdetett, csak a félelem és a falás ösztöne volt őszinte? Minden hangból és mélyenjáró eszméből csak az harsog ki: enni, enni! Jaj, hát ezen kell hogy elbukjék az ember önbecsülése? Ezen bukna el a jövő eszményibb világa, a mai ember éhségén? Ó, csak egy napra, csak egy órára engednék össze ebből a magányból a többi rabtársakkal, hogy beszélhessen velük, hogy elmondhassa nekik: sohasem volt hős, sohasem volt erős ember, sem becsületes, hanem mindig csak ő volt, örökké csak „Én” és sohasem „Mi”. Hogy elkiálthassa nekik, segítsenek, ne öljék meg vak bizalmukkal: közelítsenek hozzá kínjuk és gyötrődésük hangjával, gyöngeségeik őszinte bevallásával. Ne higgye magát a legrosszabb, a leggyöngébb embernek...

De a falak némák maradtak. A korai téli este észrevétlenül beleszőtte fekete szálait a cella sápadt fehérségébe. Az ablak párás üvegén kívül, a távoli hegyek ormán tűzpont pattant ki a hegycsúcs és sötét ég súrlódásából. És ő a hidegtől meggémberedve, nem tudta, hova rejtse csóré kezeit, hogy egy kis meleget találjon. Csak a pokrócba csavarodva menekülhetett volna, összegüzsörödve, mint a sün, ahogy ezt minden este teszi, amióta a tél hidege beállt, átvirrasztva gyötrődéseivel a fogvacogtató, hosszú éjszakákat. Ráadásul most már e miatt a csomag miatt is így szenvedjen, van-e ennek egyáltalán értelme és célja?! Miért nem veszi a törülközőt, s a nyakába vele, fel a rácsra, hadd öltse megfagyott nyelvét a reggel ajtót nyitó őrre. Minek kivárni az öt év végét, mi lesz így belőle, ha éhen nem hal, ha meg nem őrül, ha teljesen le nem aljasodik addig?

Kezébe ragadta a törülközőt, hogy kétfelé hasítsa, hogy hurkot sodorjon belőle, de ekkor a szomszéd cellában szokatlan lárma támadt. Tolmáczky felállt ágyáról és járkálni kezdett. Jól hallani megpatkolt, erős bakancsának kopogását. Jár le-fel; négy lépést ide, négyet oda. És egyre tovább jár. A megingathatatlan nyugalmú Tolmáczky járkál, mint a többi. Egyszerre sürgős lett neki is a szabadulás, s azt siettette most? Ő sem bírja már a hideget, a lámpavilág nélküli cellasötétet? Talán ő is türelmetlenül várja, hogy küldjön már a csomagjából?

Annyira szokatlan volt ez, hogy a maga baja hirtelen eltompult. Azon kapta magát rajta, hogy kopog a Tolmáczky falán, hogy kitárta az ablakot, s az égetően hideg rácsba kapaszkodva várja Tolmáczky jelentkezését. Az most első ízben késett, hosszú pillanatok múltak el, amíg hűléses hangjával jelezte, hogy künt van.

–   Mi bajod? – kérdezte súgva. – Mi történt veled?

–   Nem fontos – felelte Tolmáczky vontatva.

–   De mégis, kellett hogy történjék valami, mert járkálsz.

Tolmáczky késett a válasszal, mintha nem is akarna felelni, de azután kissé izgatottabb hangon megismételte:

–   Mondom, hogy nem fontos az egész, csak... csak elfogyott a dohányom...

–   És szenvedsz? – kérdezte Szekernyés oly mohón, hogy a másik sietve tiltakozott:

–   Csak járkálok, ma szokatlanul hideg van. De ez sem tart örökké.

Szekernyés kiérezte a könnyed hang rezdüléséből az elfojtott sóhajt. Szeretett volna szeme közé nézni ennek a szikár lengyelnek. Most biztosan szomorúság borong az arcán. Nem tudta megállani, hogy tovább ne faggassa. Rekedten kérdezte, hogy amikor csomagot kap, sosem gondol arra, hogy a maga számára tartsa meg az egészet.

Tolmáczky ezúttal sokáig hallgatott. Úgy lehet, megsértődött, amiért ilyesmit tételez fel róla. Vagy csak az őrt vigyázza, nehogy beszélgetésen érje őket, vagy csak számadást tesz magával: beavathatja-e őt bizalmába. Sejti-e, hogy válaszával mi felett dönt?... Végre kis köhécselés után Tolmáczky ismét megszólalt. Akadozva bevallotta, hogy rabsága első évében bizony nehezen uralkodott magán.

–   Tudod – mondta rekedten , mindig nagyétkű voltam. De már túl vagyok ezen is. Ha te most hasonló helyzetbe kerültél, mint én az elején, akkor megeheted a részemet is. Edd meg nyugodtan, senkinek sem mondom meg. Számomra már nem fontos az efféle. Bírom az éhezést. Most leszokom a dohányról is. Nem számítanak ezek a szokások. Itt csak a nyugalom számít. Hogy megtartsd magad az ügynek... Elhallgatott, s köhécselve elköszönt, ablakát óvatosan becsukta.

Szekernyés az ablak rácsához ragadt, megrendülésében talán oda is fagyott volna, ha hirtelen sivító szél nem támad a völgy felől, egyike azoknak a jeges szeleknek, melyek éjszakánként vadul ropogtatják a börtönnel szómszédos vízműtelep bádogfedelét. Az a szél arcába vágta a felkavart hószemcséket s kényszerítette, hogy behúzódjon az ablak vékony üvege mögé, melyen zörgött az odavágódó hópor. A falnak tántorodva dörzsölte csuklóit, különösön pedig a hidegtől dagadt keze fejét. Most már ehetett volna jóllakásig, Tolmáczkytól felhatalmazása volt rá, de csak állt, s különös ingerlékenységgel fülelt át a szomszéd cellába. Vajon Tolmáczky ismét járkálni kezd-e? A szomszédban azonban egy-két koppanás után minden elcsendesedett. Dühítő, sértő csend támadt. Biztosra vette, hogy Tolmáczky miatta nem járkál többé. Az ő nyugalmát kíméli... Ez fontos az erős embernek. Közben észrevette a kezében tartott törülközőt. Karja görcsösen rándult meg, hogy a nyakába hurkolja, de azután dühösen elhajította. Ugyanezzel a lendülettel az ágy mellett heverő csomagnál termett. Vaktában szétdarabolta a maga számára félretett kolbászokat és szalonnát, s kiegészítette a többieknek szánt kis darabot. Valamenynyit belegyömöszölte két harisnyaszárba:

–   Nesztek, erős emberek, egyétek meg mind...

Olyan zajjal kopogott át Tolmáczkyhoz meg az alatta levő szomszédaihoz, hogy igazán csoda, ha az éber őrök meg nem fogták, amikor zsinegével leeresztette a telegyömöszölt harisnyaszárakat. Negyedóra alatt az utolsó darabocskáig szétküldözte csomagjait. Még a dohányát is szétosztotta. Míg a zsineg végén átdobálta Tolmáczkyhoz, fogai közt káromkodásokat harapott szét. Mikor végzett ezzel is, hevesen levágta magát az ágyra, lábait maga alá húzta, pokrócát a fejére, s ellenállhatatlan dühös sírásba tört ki. Gyerekkora óta most sírt először, olyan megfékezhetetlenül, hogy a visszhangos falakon a szomszédokhoz is áthallatszott nyögésszerű zokogása. Még a távolabbi cellákban is felültek rabtársai, s borzongva találgatták, vajon melyik társukat rohanták meg a szívgörcsök.

A földszinten nesztelenül vigyázó őr is megneszelt valamit, s körútját abbahagyva, álmosan felszólt társának az emeletre:

–   Micsoda makogás az ott nálad?

Társa egyik lelakatolt ajtótól a másikig lopózva hallgatózott, végre az egyiknél megállt, s bekémlelt a leslyukon, majd a körfolyosó korlátjára könyökölve leszólt a kifeszített drótháló likacsain alig látszó bundás gvárdiánnak a földszintre:

–   Az ötvenhetes ma csomagot kapott. Biztosan telezabálta magát a disznó. Most azután lidércekkel álmodik.

(1943)