CSAK EGY ÖZVEGYASSZONY MIATT

Édesanyjától az óvári házat örökölte, az államtól korán elhaló nyugdíjas férjét, Istentől pedig hosszú életét. Úgy tudja mindenki, s ezért övegy Kunné már kilencvenötödik évét éli teljes gyanútlanságban. A postás minden hó elsején pontosan hozza a nyugdíjat, egyetlen lakója a házbért. A postás arca évenként változik, lakója is más-más arcot ölt, de ő csak azt veszi észre egy ízben, hogy a postások más gúnyára cserélik a régit, a boltosok meg átfestik a címtáblát magyarról románra, s vagy húsz év múlva ismét régi nevüket pingálgatják üzletük fölé, a postások meg előkotorják valahonnan húsz év előtti mundérjukat, s hozzák a pénzt szorgalmasan. Ő ad nekik minden újesztendő első napján húsz fillért. Hogy a húsz fillér a postás számára már nem ér annyit, mint a férje életében, azt nem veszi észre. Hogy is venné, mikor évek óta úgy megy el a házzal örökölt falitükör előtt, hogy még bele sem néz. Az sem tűnik fel neki, hogy lassan kiaszalódik belőle minden szenvedélyre való készség, s ha még van valami vágya, az sem az élet iránt gerjed fel benne. Esténként sokszor ottfelejti magát a kályha elé tolt fotelben, s reggelenként a bejárónő rezzenti fel valamilyen éber kábulatból.

Talán egy-egy ilyen kábulatban történik vele valami, mert egy idő óta akár az ágyban, akár a fotelben ébred, minden reggel megkérdi:

–   Maga az, Rózsi fiam?

–   Én volnék – feleli Rózsi türelmesen, aki mellesleg hatodik gyerekét neveli, s lehet már negyvenöt éves.

E válasz után az öregasszony gyanakvóan fürkészi, s azután felsóhajt:

– Csak azért kérdem, mert én mostanában azt hiszem, hogy már nem élek, hogy már valahol máshol ülök. – Ismét gyanakvón néz, s így folytatja: – Nem is értem, miért élek én olyan sokáig. Maga érti ezt, Rózsi fiam?

– Én sem értem, nagyságos asszony – feleli a bejárónő őszintén, mert a vénasszonyt csak felingerelné, ha valami egyebet mondana.

– Na látja, maga sem érti – örvendezik az minden reggel ugyanolyan csendes megelégedéssel, mintha ismét sikerült volna meggyőznie Rózsit, hogy nem is értheti azokat a dolgokat, amiket ő sem ért meg. De ismét csak elkomorul, s úgy mondja: – Biztosan csodálkoznak az emberek, hogy én olyan sokáig élek. Ugye, Rózsi fiam, csodálkoznak?

–   Irigyelik, nagyságos asszony.

–   Irigyelik, azt mondja, hogy irigyelik? – csóválja megdöbbenve kopott fejét a vénasszony, s szánakozás érzik hangjában, amint tovább szövi rosszallását. – Biztosan tudni szeretnék, hogy mi éltet engem. Persze, kéne nekik... De ha tudnám, se mondanám meg – teszi hozzá sietve, mintha mégis tudná, s el akarná terelni a gyanút magáról. – Nem, nem mondanám meg nekik. Mert nem könnyű ám ez a kilencvenöt év. Úgy érzem, mintha vállamra terítettek volna egy vasutasbundát. Tudja maga, Rózsi fiam, milyen nehéz egy ázott vasutas-bunda?

–   Nem tudom, nagyságos asszony...

–   Na látja, maga ezt sem tudja – nevet a vénaszszony boldogan. – Mondja is meg az irigyeknek, hogy hordjanak egy évig ázott vasutas-bundát, akkor nem kivánnak sokáig élni. És mondja meg, hogy imádkozzanak értem, kérjék a jó Istenkét, vegye le rólam már ezt a nehéz bundát...

Rózsi csóválja a fejét, de ígéri, lelkükre köti az irigyeknek, imádkozzanak. Csodálkozása a következő napokon növekszik. Asszonya az ő bejárónői kötelességei közé is besorozza a haláláért való imádkozást. Vasárnap reggelenként rendszerint felöltözve várja, imakönyvvel a kezében, özvegyi fátyolban, s karonfogva elvezetteti magát a közeli Barátok Templomába. Ott egész mise alatt egymás mellett térdepelnek a hideg kövön, amitől Rózsi több ízben is úgy felhűl, hogy fáj minden ízülete, de a vénasszony még csak nem is szipog. Elpusztíthatatlannak látszik. Ez őt is idegesíti, mert néha szemrehányást tesz:

–   Maga nem imádkozik tiszta szívből, Rózsi. Maga fél, hogy elveszíti a bejáróhelyét, ha én meghalok. Ez nem szép magától. Mert én beajánlottam magát valakihez, Domokos atyával mindent megbeszéltem a múltkor...

–   Nem tetszett még mondani – feleli Rózsi csendesen.

–   Érdekes – csodálkozik a vénasszony –, én azt hittem, hogy már mondtam. Különös – néz maga elé elszomorodva –, mostanában én mindenről azt hiszem, amit gondolok, hogy már régen elmúlt... De most már tudja, hogy gondoskodtam magáról, lesz helye, ha én elmentem innen. Nyugodtan imádkozhat, Rózsi...

És nézi Rózsit, vár valamit, szeretné, ha elérzékenyülne, de Rózsi nem szól semmit, csak takarít, felfőzi a tejet, kiviszi a kályhából a hamut, s biztosan buzgóbban fog imádkozni ezután.

Rózsi valóban nyugodtabban kívánja a halálát, de nem hiszi valami túlságosan, hogy a halál el merne bánni egy ilyen nyugdíjas úriasszonnyal. Biztosan illedelmesen kalapot emel, mikor elmegy mellette, s jó egészséget kíván neki. Így gondolkozik Rózsi, más néven Jánosiné. A következő vasárnap azonban ugyancsak elcsodálkozik. Mikor benyit a vénasszonyhoz, hogy a templomba vezesse, nem találja szokott helyén, a kopott fotelben felöltözve, hanem a kitárt szekrény előtt pillantja meg, arccal a vállfákról lecsüngő ruhák közé borulva, és nem mozdul. Ijedten megy hozzá, s emelgetni kezdi, de már meredt, mint egy öl fa. Sárga keze görcsösen markolja az özvegyi selyemruhát, amin nagy lyukak tátonganak, lába mellett meg egy döglött egér hever, tátva van a szája, s fehér rágcsálói gyilkosul meredeznek.

Jánosiné nézi a fekete selyemruhát, azután a szekrényben lógókat, azokon is több helyt egérrágta lyukak tátonganak. Jánosiné érteni vél mindent. Biztonság kedvéért benyúl az öregasszony aszott keblébe, s kis borzongással helyezi kemény tenyerét a szív fölé. A bordák között azonban semmi sem zörög. Sápadtan egyenesedik fel. Mi most a teendő? Eszébe jut a lakó, otthagyja a vénasszonyt úgy, ahogy a ruhák közé zuhant, s megy kifelé. Álmában sem jutna eszébe, hogy e zuhanással a vénasszony olyan kötelet rándított meg, ami rövidesen egy egész sereg embert rángat majd ide-oda. A továbbrántó első mozdulatot ő adja át, amint a szűk szobában lakó szabóéknál így szól a teát reggeliző családhoz:

–   Jöjjenek, Kovács úr, nézzék, mit csináljak. Kit hívjak előbb: a rendőrséget vagy a mentőket?

–   Megölték a nénit? – ugrál fel az asztal mellől egy féltucatnyi sápadt gyerek izgatottan.

–   Meg – feleli nyugodtan Jánosiné –, sose hittem volna, hogy egy egér úgy elbánjon valakivel...

–   Hagyjuk a vicceket – áll fel Kovács, a zömök kis szabócska, üveggolyó-simára borotvált fejével, fontoskodva indul a háziasszonya lakása felé. Egyik oldalán borzongó felesége karonülő gyerekkel, a többi apróság meg izgatottan utánuk. Áthaladnak a saját szobájuknál jóval tágasabb konyhán, de a szoba ajtaján csak Jánosiné és a szabó mer belépni, a többiek anyjuk szoknyája mellett nyújtogatják be a nyakukat.

–   Itt az egér – mutat Jánosiné a padlóra.

–   Elharapta a torkát? – ijed közbe az egyik gyerek, beljebb merészkedve.

Az apja lekuporodik a meredt vénasszony mellé s előbb ő is az egeret nézi, csak azután a vénasszony tágult, rémülettől megüvegesedő szemét.

–   Azt hiszi, hogy meghasadt a szíve? – néz Jánosinéra.

–   Biztosan...

–   Vajon azért, mert megijedt az egértől, vagy mert megütötte a guta mérgében, hogy így összerágta a ruhákat?

–   Az már mindegy – legyint Jánosiné.

Kovács úr helyeslően bólint, s valami ötlettől megkapva a szoba hosszát méregeti, az egyik falat megtapogatja, nem vizes-e, azután kijelenti:

–   Át fogunk költözni ide, mielőtt a lakáshivatal elhappolná. Mióta fáj a fogam egy ilyen szoba-konyhára és ne adj Isten, hogy kapni lehessen.

Jánosiné fülel és mérgelődik. Hogy nem jutott neki eszébe ez a dolog. Sógora, Kocsis Bálint a Györgyfalvi útról szintén régen szeretne magának egy szoba-konyhát valahol a gyárhoz közelebb. A kétvízközi kendőgyárba jár a város túlsó feléről, s ha ideköltözhetne, felével rövidülne az útja. De most már késő. Kovácsék már azt tervezik, hogy milyen jó lesz itt. Az utcai ablakon besüt a nap, oda teszik a varrógépet, hogy melegítse az apjuk hátát, amoda a kályha mellé pedig az ágyat teszik. Míg a szülők ezt megtárgyalják, a gyerekek addig megilletődve bámulják az öregasszony összebicsaklott tetemét és sehogyan sem értik az összefüggést a döglött egérrel. Furcsa, se vér, se semmi. Szüleik ezalatt már a lakáscsere előnyeit sorolják fel, s ezek között külön előnyként emlegetik, hogy a költözködés egy árva fillérjükbe sem kerül. Jánosiné türelmét vesztve szól rájuk:

–   Hagyják ezt, Kovács úr. Erre ráérnek, ha kiürül a lakás. Azt mondják meg, kell ide rendőrség vagy nem kell. Mert itt én vagyok a felelős – teszi hozzá nyomatékosan.

–   Á – legyint Kovács úr – minek ide rendőrség? A papokat kell hívni, rájuk íratott mindent. Azok majd futkossanak, ahova nekik tetszik. Egy ilyen vénasszonyért nem érdemes nagy dolgot csinálni. Holnap már senki sem fogja érezni, hogy ő is a világon volt... Kifelé – lökdösi ki a gyerekeket, s még hátraszól: – Küldöm én a papokat azonnal, egyúttal megbeszélem velük a lakáscserét is.

Jánosiné most már piros a méregtől. Lám, a papok sem jutottak eszébe, mintha nem ő kísérgette volna ezt a vénasszonyt húsz éven át a barátokhoz. Most mégis ez a szabó telepedjen ebbe az utcai lakásba. Utána is kiáltja, hogy ha már az utcai szobát elhalássza előle, akkor legalább az ő helyébe a sógorát akarja betenni, ne ígérje másnak... Egy óra múlva, mikor a papok tényleg átveszik az ájtatos intézkedések jogát, Jánosiné szalad is nyomban Kocsis Bálintékhoz. Azok mit sem sejtve, vidáman vannak. Kocsis három fiával hancúrozik, egyetegyet odacsap tenyerével a feleségéhez is, a gyerekek könnyük csordultáig nevetnek. Jánosiné valósággal mennykőként esik közéjük. És hajszolja Kocsis Bálintot, rögtön, de rögtön szaladjon a papokhoz – s már rohan is tovább. Kocsis örömmel veszi a kabátját, hiszen az óvári lakás félórai továbbalvást jelentene, este meg ugyanannyi pihenőt, de a felesége aggodalmaskodik:

–   Gondolkozni kellene ezen még, Bálint. A gyerekek hogy járjanak iskolába ide fel az Óvárból. Ha még a vizsga után lennénk, nem bánnám, de így... Azután az Óvár nem nekünk való hely. Ott csupa úri népek laknak.

–   Hát aztán – ráncosodik Bálint –, ők inkább kijöhetnének ide lakni...

–   De a költözködés sok pénzbe kerül...

Kocsis Bálint lelkesedése hirtelen lelohad, bosszankodik a feleségére. Az óvári lakás sok előnye mellett neki is eszébe jut egy sereg hátrány. Elszakadjon környékbeli ismerőseitől, kuglibarátaitól, és ami a legfontosabb, itt hagyja kedvenc borbélyát, aki már kitanulta, hogyan nyírja és fésülje, hogy kissé hegyes feje kerekdedebbnek lássék... Az óvári lakás azonban nem hagyja nyugton. Hogyne, hogy még a lakáshivatal odaadja valami belvárosinak, ő meg továbbra is járja azt a marha nagy utat.

–   Nem bánom – kiált fel bosszúsan –, azért is kiveszem azt a lakást. A gyerekeket átíratjuk valahova közelebb.

–   Vizsga előtt nem akarom – keményedik meg az asszony –, év közben cserélt tanító alatt elbutulnak. Azután kivel barátkozzak én az Óvárban?

–   Szóval itt van a kutya eltemetve – ingerlődik fel Kocsis Bálint. – Sajnálod a pletykakompániát. Kiveszem azt a lakást, hogy leszoktassalak a szomszédolásról,  hogy többet törődj a lakással, ne fusson örökké, mintha árvíz hajtaná...

Kocsisné elképedve néz az urára, mi ütött ebbe? Máig eszébe se jutott efféléket hánytorgatni... Az árvíz-hasonlat meg éppen felbőszíti, s kiabálva védekezik: neki beszél szomszédolásról, mikor ő, Bálint, nem élhet a kuglibarátok nélkül egy percig sem. Jól van, hát elköltöznek, el már csak azért is, hogy kimentse Bálintot a rossz társaságból, hogy egy kis férfibecsületet tanuljon az úri népek között...

–   Én... tőlük? – hadonászik már Kocsis Bálint. – Én azután nem, most már azért se költözünk...

–   De költözünk, rögtön felmondok – így az asszony.

–   De nem mondasz...

–   De felmondok...

Veszekedésük kihallatszik az udvarra, s van ott még két lakó, az egyik egy négyleányos család, a legnagyobb leány, az ötödik, másfél évvel ezelőtt ment férjhez, s az anyja, a mázsás Boldáné, ahogy az utcában nevezik rengeteg kövérsége miatt, már régen szeretné, hogy a fiatalok közelébe költözzenek, mert a férfi komiszul bánik a lányával, s itt a keze alatt ráncba szedné a hetyke vőuramat. Eddig kibújt a közelebb költözés alól, hogy nem lehet lakást kapni, de ha ezek a Kocsisék elmennek innen, az úrfi sarokba szorul.

Lesi hát Kocsisékat, s mikor végül elmenni látja a férfit, ő is felcihelődik. Viszi rengeteg hájait le a vejéhez. Jókora utat kell megtennie, le a Dermata-gyár háta mögé. Nehéz teste miatt ritkán jár a fiataloknál, s előre elképzeli, mekkora szemet mereszt majd Kis István vőúrfi. Az nézi is úgy, amikor kifulladva közéjük toppan, hogy még székkel sem kínálja. A felesége persze most is sír, mosogat. Potyognak a könnyei a vizestálba. Szép darab menyecske, majdnem akkora, mint az anyja. Kis István olyan vékony mellette, mint egy hőscincér. Boldáné nem érti, sehogyan sem érti, hogy ez a nyakkendőt viselő férfi seprűnyél hogyan tudja megríkatni az ő derék leányát.

–   Már megint sírtok – ereszkedik le kínálás nélkül az egyik székre. Érzi, ha le nem ül nyomban, vagy sírva fakad maga is, vagy akkora pofont ken oda a vejének, hogy abból harmadnap temetés lesz. – Ki bántott, Bözsikém? – kérdi olyan hangon, hogy a veje rögtön leteszi az újságot, amit eddig könnyező felesége mellett nyugodtan böngészett.

–   Maga persze azt hiszi, hogy én bántottam – kezdi Kis István jó fenn, annyira fenn, hogy Boldáné jónak látja kissé alábbszállni a maga hangjával.

–   Jó, na – mondja szelíden –, de valamiért csak sír, ugyebár?

–   Sír, mert ismét hízott egy kilót.

–          Micsoda – ül egyenesebbre Boldáné, hogy a szék csak úgy ropog belé, a hízás nagyon érzékeny pontja neki is. – Hogy... Bözsi megint hízott? Én úgy találom, hogy nagyon is rossz bőrben van...

–   Na, ugye – zokog közbe a lánya.

–   Ki beszélte be neked azt a marhaságot, hogy híztál?

–   A boltos mérlege – felel gyilkos nyugalmú veje.

–   A boltos mérlege – háborodik fel Boldáné –, maga az én leányomat a boltos mérlegén méri, azon méri, amin a meszet meg a fát szokta... ?

–   Mit csináljak, ha a patikuséra nem fér fel?...

–   Hallja, Pista – ugrik most már a vénasszony –, ne űzzön csúfot belőlünk. Mi igazán csak egy falatkák vagyunk a régi emberekhez képest. Nézze meg Mátyás király szobrát a vezérekkel. Mik vagyunk mi azokhoz képest: bogárkák. De ha valamivel mégis derekabbak vagyunk másoknál, az csak azért van, mert mi is abból a királyi fajtából valók vagyunk.

Kis István erre úgy áll fel a zsámolyról, mintha a mennyezeten készülne utat törni magának.

–   Ezt hamarább is mondhatták volna. Én azt hittem, hogy egy karcsú munkáscsaládba nősülök be, legalább apai ágon. Olyan is volt Böske leánykorában, mint egy nádszál. De ha már suttyomban mégis királylányt sóztak rám, akkor legalább ne mondja, hogy a mérleg csal.

–   Pedig azért is csal – tör ki ismét a zokogás Bözsiből. – É- én úgy érzem, hogy fogytam. Azért mertem a boltos mérlegére állni. Amíg oda nem mentem, Pista egyre fújta, hogy a boltos mérlege csal, mikor fát mér nekünk...

–   No, nem baj – kap észbe Boldáné, mert úgy érzi, hogy ez a dolog most épp kapóra jön neki, s így folytatja: – A mi utcánkban nem csal a boltos mérlege. Az udvarunkban elsején kiürül egy szoba, s rögtön velem jöttök és leelőlegezitek. Ott lesztek a kezem alatt. Lesz rá gondom, hogy Bözsi fogyjon egy kicsit, te meg, úrfi, hízzál egy kicsit...

–   Hízni – mérgelődik fel a vő –, majd a háromkilométeres út fog hizlalni, ami a Györgyfalvi úttól a Dermatáig vezet...

De már beszélhet, Bözsije ábrázata ragyog, minden kövér dudor egy-egy nap meg hold rajta. Potyogó könynyei meg hulló csillagok. Rájuk hagyja hát, hadd tervezzenek, majd túljár az eszükön. Anyósa azonban ismeri már, s míg ő öltözködik, átmegy királylányával a háziasszonyhoz s azon nyomban felmondják a lakást... Háziasszonyuk nem ellenkezik, sőt örvend. Nem szereti Kis Istvánékat. Ahogy a szomszédainak mondani szokta, ajtón-ablakon csorog ki tőlük a könny, annyit sír Böske. Még éjjel is veszekednek, sehogyan sem pászolnak össze náluk a méretek... Lakót kap ő helyettük eleget, még többet is ígérnek. De azért valami egészen rendes családot szeretne... Ahogy Boldáné elcipeli magával Kis Istvánékat, látogatója jő, egy asszony, s elmondja neki a kiürülő lakás dolgát, az tovább adja a szomszédban. Ott azon nyomban felkerekedik a férfi, és siet le a Rákóczi út végére, Gergő Jánoshoz. Az ide szeretne költözni a felesége kedvéért a Dermata közelébe, mert ott dolgozik a cipőgyárban. Gergő János valóban rendes ember, az első hallásra valóságos mintalakó a házigazdák fülében, vagyis gyermektelen szent ember, baptista, aki még a légynek sem árthat, mert a galambok szeretik a legyet, márpedig Gergő Jánosnak, ha gyereke nincs is, de van vagy száz galambja. Jelenlegi házigazdáját öli meg a méreg miattuk. Mert a galambok újonnan cserepezett háza fedelét pepita színűre piszkítják, azután meg örökké tollpihék szálldosnak utánuk, az ember vasárnapi fekete kabátjára szép észrevétlenül rá-rátelepednek. Ráadásul a baptista Gergő el nem adna e galambokból semmi pénzért egyet sem, hogy a húsadaggal örökké elégedetlenkedő udvarbeliek egy kis galambpaprikással pótolják a háborús kosztot. A baptista azt tartja, hogy a galambokat az Úr dicsőségére kell nevelni, mert özönvízkor azok hoztak olajágat Noé bárkájába. Ma pedig ismét Noé bárkájába szorult a jobbik része az emberiségnek, s bizony lehet, hogy még száz galamb sem lesz képes egy kis zsenge olajágat találni.

Így prédikál az udvarbelieknek folyton-folyvást. Életüket valósággal tönkreteszi azzal, hogy minden cselekedetükből kimutat valami Úrnak nemtetsző mozzanatot... Gergő János örömmel fogadja bátyját, akár holnap Kis István helyébe költözik, legalább abban a fertályban is téríthet, hátha ott megértőbbek az emberek. S azon nyomban megvigasztalja jelenlegi házigazdáját is a jó hírrel.

Házigazdája lányához barátkozni járt Gergő Mariska, s ez a lány – jobban mondva a környékbeliek gúnyos megszólítása szerint: kislány – már jóval felül van a húsz éven, s alig valamivel alul a harmincon. Már tíz eljegyzést felbontott, a tizenegyedikkel: Szekernyés Palival azonban már több mint egy éve jegyben jár, egybekelni lakás híján nem tudnak. Ez a kislány, mikor barátnőjétől hallja, hogy a baptista hurcolkodni készül, nem törődve se illemmel, se vacsoraidővel, rohan a Szamoson túlra vőlegényéhez. Kipirosodva szinte beesik az ajtón, amint kiáltja:

–   Pali, van lakás, elsején beleköltözhetünk...

Pali öreg szüleivel éppen vacsorázik, de nyomban le is teszik a kanalat, Pali meg feláll, szép szál lakatoslegény, a szomszéd utcában levő kendőgyárban dolgozik, ahol Kocsis Bálint is keresi a kenyerét. Mariska hírére Palinak nyomban az jut az eszébe, hogy vége a kényelemnek. Itt kell hagynia a gyár tövében levő szállását, hogy az Isten háta mögül járjon ide dolgozni. Ráadásul már nem kívánja Mariskát olyan hevesen feleségül, mint az első hónapokban, de meg öreg szülei sem kedvelik. Kenyérkereső nélkül maradnak, ha megnősül, fiatalabb is egy évvel Mariskánál. Ezért minden lelkesedés nélkül, de becsületes helytállással fogadja Mariska hírét.

–   Ha van lakás, akkor egybekelünk, Mariska...

A két öreg konokul hallgat, s nem néznének fel egy világért sem. Valahol távol megkondul a Barátok Templomában a harang. Nem is sejtik, hogy a felravatalozott özvegy Kunné lelkiüdvéért harangozhatnak a barátok. Hallják ezt a harangszót Kocsis Bálintéknál és Kis Istvánéknál, hallja a baptista, s hallják a házigazdáik, de meg sem kérdik: vajon kinek harangoznak. S ha tudnák is, mi közük nekik ahhoz a vénasszonyhoz. Hallja Mariska is, de ő jövendőbeli anyósa arcát fürkészi. Most először ráijed, hogy ezek az öregek nem szívesen látják őt menyükül. Látja, hogy Pali sem örvend, még el sem mosolyodik. Hirtelen úgy jő, hogy szó nélkül hátat fordítson nekik, elfusson, ki a nagygátig, s e harangzúgás közben az örvénybe vesse magát. Mert hogy a tizenegyedik vőlegénnyel is abbamaradjon minden, azt élve nem bírná ki. De nem fordít hátat és nem szalad el, sértett önérzete bármennyire hajtja is, nem bír elmenni innen. Szép ez a Szekernyés Pali és derék marad öregségére is, mint az apja, akinek formás ősz feje, remekül pödört bajuszkája s egészségtől piruló arca most is rákapatná az asszonyokat, ha fél lábát ott nem hagyja 1914-ben az orosz fronton.

Mariska nem bír elszaladni, hagyja magát hazakísérni. Haza, ahol bútoruk egy része már esküvőre készen be van raktározva a háziúr kocsiszínébe. Így történik azután másnap reggel, mikor özvegy Kunnét a temetői kápolnába szállítják, hogy Szekernyés bácsi ablakába kikerül egy cédula: „Fiatalember elsejétől szállást kaphat.” Így történik az is, hogy szeptember elsején a Malom utcában szép sorjában állnak a költöztető szekerek. A fuvarosok tétlenül sütkéreznek a kora reggeli napfényben és semmit sem remélnek a mai naptól, mert ugyan ki költözik mostanában. Jó nagyot néznek tehát, mikor csak jő egy hegyesfejű ember, Kocsis Bálint, s elhívja az egyik szekerest, költöztesse le a Györgyfalvi útról az Óvárba. Csodák csodájára valamivel később ismét jött egy munkásférfi. Gunyorosan, csípősen alkudozik. Ez Kis István, s felpattan a stráfra, viteti bútorait a Pacsirta utcából fel a Györgyfalvi út tetejére. Délután jön a mosolygós arcú, galambos baptista Gergő János, s megalkuszik a Rákóczi úttól a Pacsirta utcáig való fuvarra. Estére szakadó eső támad, s a tócsákat gázolva egy kosarat cipelő fiatalember megy Szekernyés bácsiékhoz. Az ő helyébe megy egy másik, ennek a helyébe megint más és így tovább szakadatlanul. Szekernyés Pali szintén cipeli a maga holmiját szüleitől a galambos baptista helyére. Mindenütt rendezkednek az új lakók, veszekednek és zsémbelődnek. Régi helyükről kimozdított limlomjaikkal úgy járnak, mint a kiásott földdel, sehogyan sem fér vissza a gödörbe annyi, amennyi kikerült onnan.

De eltelik egy hónap, kettő, valahogy minden holminak helyet szorítanak az új lakásokban, csak a lakók nem lelik helyüket sehogyan sem. Kis István felesége egyre hízik, az ura meg egyre fogy, nem bírja anyósa közelségét, unszolja Bözsit, költözzenek el máshová, de Bözsi nem akar, jól érzi magát édesanyja árnyékában. Ott a szégyellt kövérség – királyi termet. De ha még akarna, sem költözhetne: nincs üres lakás. Kis István végül is egyedül költözik el, beadja a válópert. A galambos baptista Gergő János a költözködéskor úgy meghűlt a szakadó esőben, hogy kéthónapi kínlódás után végez vele a mellhártyagyulladás. Kocsis Bálint meg költözne vissza az Óvárból a Györgyfalvi útra, mert a kétvízközi kendőgyár anyaghiány miatt leállt, s ő most a Györgyfalvi úttal szomszédos utcában kap munkát. Kovács, az óvári sokgyermekes szabócska sem nyughatik az utcai szobában. Felesége majd minden éjjel látni véli özvegy Kunné hazajáró lelkét, amint ide-oda csoszog a lakásban, s azt súgja: ,,Vigyázzatok az egerekre.” A gyerekek is fel-felsikoltanak, ha valamelyik sarokban mozdul valami.

De kísért a vénasszony: a rendőrségi lakásbejelentőkben, amikor kijelentik, az anyakönyvben, mikor kihúzzák a nevét, a telekkönyvnél, mikor a házát átírják a papokra, a nyugdíj központban, mikor törlik a nyugdíjasok sorából.

Miatta Szekérnyés Paliék is költöznének nagyobb lakásba, tavaszra gyereket várnak. Az meg is érkezik, s Pali loholva megy a szomszéd asztaloshoz, rendel egy gyönyörű szép feresztőteknőt. Az asztalos fütyörészve gyalulja a deszkát, örül a tizenkét pengő keresetnek, szétfizeti kenyérre a péknek, cipésznek, mészárosnak és tanárnak meg piaci kofának, azok meg tovább adják a teknő árát másoknak, s az innen-onnan végül is a barátok templomperselyébe hull, onnan meg egy kőfaragóhoz kerül, aki szép márvány emléket farag Kunné sírján,  s a kőbe ezeket a szavakat vési:

–   Élt 95 évet felebarátai javára és meghalt Isten dicsőségére.

(1943)