A SZÍKI ASSZONY

A szíki asszonyt mi egyszerűen csak Sárinak szólítottuk. Magunk között tavaszt hozó asszonynak is neveztük. Minden év márciusában kerti magvakat árult Kolozsvár piacán egészen pünkösdig. Magvai zöldbe borították városunk kis kertjeit, s ő dolgavégzetten, egy halom aprópénzzel s egy tarisznyára való tavalyi újsággal megrakodva hazagyalogolt a mezőségi „Szíkországba”. Az idén azonban Sári asszony elmaradt, a tavasz vele volt elfoglalva. Kislányt vitt neki a két fiú mellé. Sári levéllel tudatta, hogy a kicsit ráhagyja a ,,testvérire”, aki szintén letavaszodott, mi pedig szerezzük be őt dadának, mert „szüksíg van a pízre”. Megírtuk neki, hogy sehova nem tudjuk ajánlani, mert az idén a nagyságák között is divatba jött a szoptatás. Nevezetes volt még Sári arról is, hogy tőle hallottam a legőszintébb kritikát tavaly bemutatott színdarabomról. Azt mondta a benne szereplő szíki cselédlányról, hogy ,,a szava és a szíve még csak tanál valahogy, de a testin nincs annak egy szikra szíki sem”. Szelíd szemrehányással illetett, mért nem szóltam neki, szívesen kerített volna a testire ,,szíki gúnyát”. Végül az is érdeme, hogy az enyéim bivalyszekeren mehettek hozzájuk nyaralni. Engem is biztatott:

–   Vasárnapokra jöjjék ki maga is. Várni fogjuk a hegyen, mert onnét belátni Bonchidáig is. Hozzon az uramnak olvasnivalót.

Egy borús vasárnap reggel éltem az alkalommal. Válaszútig vonat vitt, azon túl pedig a lábam. Gyerekkori izgalmak és a népszínművek emléke kísért a hosszú gyalogúton. Anyám meséiben a falu mindig sok és jó gyümölccsel és farkaskalandokkal szerepelt. A népszínművekben pedig vakítóan fehér és vadonatúj gyolcsgúnyák meg villogóra lakkozott csizmák elevenítették meg. A valóságfeltáró könyvekből ugyan volt már némi fogalmam az igazi faluról, de azért én mégis inkább a színházi reflektorok fényében látott faluval szerettem volna találkozni. A törésig meghajlott szilvafák termése mellett nyomban az tűnt fel a Bonchidára vivő úton, hogy miért van oly sok vakolatlan és lakatlan ház errefelé?

A legtöbb kerítés nélkül árváskodott, udvarát felverte a burján, az ablakok meg bedeszkázva. Majdnem mindegyik ház homlokzatán románul vagy magyarul bevágva ez állt: „Épült 1930.” Általában az 1930-on felüli házakból hiányzott a lélek. Csak az idősebb korosztályokhoz tartozó kunyhókban ébredezett némi vasárnapi zaj, igen lustán. Egy pajta ajtaján tehén nézett ki, s bölcsen tűnődni látszott, érdemes-e a vályúhoz járulni. Máshol éhes malacok futkostak a csirkék után. Imitt-amott eléjött egyegy álmos képű paraszt is. Román-e vagy magyar? Nem tudtam megállapítani. Sovány és megviselt volt mindahány. Az ingük bizony nem vakított, mint a kolozsvári színpadokon, csizmájuk sem villogott lakkosan, és mintha mázsás ólomgolyók húznák le karjukat. Közben beértem egy felemás külsejű férfit. Nem tudtam, elvárosiasodott falusival vagy ennek fordítottjával lesz-e dolgom. Karjára akasztott faragóbárdot vitt. A másik karján hosszú és otromba ácsfúró lógott. Csüggedten lityegő hátizsákjából ácsvinkli szára meredt ki.

Ismerkedni kezdtünk.

Ő Válaszútról jött, a heti munka befejezése után. Tőle tudtam meg a lakatlan házak rejtélyét. Gazdáik a regáti nagyvárosokba és nagygyárakba vándoroltak ki malterraés télirevalót szerezni. Ott koplalták össze ezt az elátkozott külsejű új faluvéget. 1930-tól errefelé hosszabbra nyúlt a böjt, s görcsösebbé a zsugorgatás, mégsem tudnak visszatérni, hogy befejezzék és benépesítsék az új hajlékokat.

Ezalatt áthaladtunk a Szamoson. Két partján évszázados nyárfákat zörgetett a szél. Tele voltak elhagyott csókafészkekkel. Az ács szerint a csókanépség nyaralni ment a szamosújvári meg a kolozsvári szemétdombokra... Beértünk Bonchidára, s a nap is kisütött a felhők közül. Egyszerre bujábbnak, zöldebbnek tűnt minden. És csak most, az alacsonyan járó felhőpárák oszladozása közben vettem észre, hogy mily sok itt a domb, illetve Sári elképzelése szerint a „hegy”. Az még hagyján, hogy sok volt belőlük, de jobbról is, balról is, szemköztről is sűrűn hömpölyögni látszottak felém, mint a tenger. Vajon melyik hullám tetején várnak reám Sáriék? Ezt elfelejtették közelebbről is megjelölni. Az ácsember igazított útba. Ötkilométeres gyaloglással megmásztam három „hegyet”. Éppen sarjúhordás volt. Egy közelben kaszáló legény nyelire állította kaszáját, s míg fenkőért a csizmaszárához hajolt, addig a nap fenkövezte a kasza élit. A negyedik hegyesdombon tényleg vártak reám. A feleségem és a Sári kis legényfia jött elém. Ez az emberke nagyon bő gatyában, szalmakalapban és mezítláb fogadott. Magától értetődően elfogadta kézfogásomat, s közben minden oldalról behatóan fürkészett, valósággal felés lebecsült. Keresni látszott ruhám mögött azt, ami nem látszik úrinak... Beszédjében az „é” hangok helyett sűrűn használta az „í”-t. Mondataiban gyakran előfordultak a „roppant” és a „nyilván” szavak. A gyakori roppantozást helyénvalónak éreztem itt e folyton torlódó hegyesdombok között vivő nehéz és fárasztó úton. Hamarosan kiszedtem belőle, hogy iskolába jár. De az a baj, hogy kevés a pad. Reggel hat órakor megrohanják az iskolát, s valóságos közelharcot vívnak a padokért: akit kiűznek belőle, az a földön ül.

–   És te sokszor ültél? – kérdeztem kíváncsian.

–   Vót úgy is, de azért szépen levizsgáztam a másodikbul.

–   És jól tudsz románul?

–   Ín aztán igen a szavakat, de az írtelmit nem...

„Roppant” gondot okozott Jánosnak, vajon a harmadikba beiratkozzék-e. Szívesen elmulasztaná, de félt, hogy két osztállyal nem veszik fel mészárosinasnak.

–   Mészárosnak? – kérdeztem gyanakvással, hiszen nem látszott rajta semmiféle vérengzésre mutató hajlam. Kiderült, hogy nem a mesterség gyilkos remeklései ihlették meg, sosem látott marhát vágni, de nagyon szeretett volna egyszer sok húst enni. A feleségemtől aztán megtudtam, hogy az alatt a két hét alatt, amit náluk töltött, csak egyszer ettek húst, akkor is csak úgy, hogy ő főzetett. Különben Sáriék reggelire renglószilvát, délebédre a változatosság kedvéért besztercei szilvát puliszkával, vacsorára „mogyorólevest” ettek. (A krumplit nevezik így.) Ezek után megértettem, miért tessékelt Sári oly nagyon éppen szilvaérés idejére nyaralni. Az augusztusi hónap náluk a bőség hónapja. A szíki vendégszeretet szegényes éléstára roskadozott annak a hegyoldalnak (az volt az ötödik) viruló gyümölcsösében, amelyiken végül leereszkedhettünk a községbe.

A község fekvését gyönyörűnek találtam. Káprázatos színek váltakoztak a zöld oldalakon, s nehéz árnyak feküdtek a házakra. A vendéglátó gazda és szomszédainak házai nem igazodtak sem a képeslapok, sem a népszínművek „takaros” házaihoz. A felszegi házak roskadoztak az aránytalanul nagy nádzsúpos fedelek alatt. A mi Sárink a híres-nevezetes Pázsint-kúttal szemben várt minket a kapuban.

*

Olyan volt ez a Pázsint-kút, mint egy menyecske. Életerős diófalegények örök hűséggel gyökereztek körülötte, föléje hajolva diót hullattak az ölébe. A felszegi emberek is hódoltak neki, kicsik és nagyok, férfiak és féltékeny asszonyok térdre borulva órák hosszat lesték, mikor merhetnek szűkkeblű könyörületéből. Mert ez a kútasszony kevés vizet eresztett, s fanyar volt az íze, mint a szép keblű, de szűk tejű anyának... Aki Sáriéknál nyaralt, már hajnali három órakor arra ébredt, hogy valamelyik szomszéd bekiált az útról:

–   János, fölkeltél-e már? Add ki hamar azt a merítőt.

A merítő egy rozsdás konzervdoboz volt, két méter hosszú zsineg lógott rajta. János persze még nem kelt fel, de azért hamar kivitte a ,,merítőt”, ami e korai órákban hamar vissza is került, mert a kút ilyenkor pihentebb volt, és aki korán kelt, bő vizet lelt benne. János, a Sári ura, számbavette a merítőt, hogy öt perc múlva már másnak szolgáltassa ki. Mikor aztán kivirradt, a sövénykerítésből kiálló ágvégre szúrta a bádogot. Ettől kezdve sötét estig onnan veszik el és teszik vissza. Aki iható vizet akar inni Felszegen, annak okvetlenül oda kell zarándokolnia a János merítőjéhez. Ez az ő elvitathatatlan tulajdona, és pénzben ki nem fejezhető az értéke. Megvásárolhatatlan, mint középkorban az apáról fiúra szálló hivatalok. A János közhivatala volt ez a merítőőrzés. Erről a merítőről tudta, hogy ő is valaki. Akinek bármilyen roggyant is a háza, akinek csak fél hold földje van, azért mégsem lehet csak egy kurta „isten segítsé”-vel elhaladni mellette. Igaz, a jobbmódúak így se sokkal többet mondtak neki. Legfeljebb ilyeneket szóltak be hozzá a tornácról, ahol naphosszat a szemétrevaló, rongyos csizmákat tákolja:

–   Rongyosok-e nagyon, János?

–   Nyilván hogy rongyosak – felelte önérzetesen; s ennél többet ő sem mondott. Minek is? Csupa hangtalan beszéd volt körülötte minden. Évszázadok óta ugyanazt beszéli környezetük, hogy rongyos, türelmes világ járja errefelé. Fejük fölött végigzúgott a tatárjárás, a negyvennyolcas idők, azután a világháború, aminek a végén a székiek a sóstóba fojtották a jegyzőjüket, aki zsarolta őket, ellopta a hadbavonultak asszonyai elől a hadisegélyt. Aztán ismét visszasüppedtek a hangtalan lomhaságba. A „jegyzőitatás” óta mindössze annyi változás történt, hogy a székieknek megengedték, saját szükségletükre ingyen használhassák a sóskutak vizét. Ilyen sós vízbe mártva eszik a hagymát vagy a hajába főtt krumplit, egyszóval mindent evvel sóznak. Az én tiszteletemre azonban két lejre borsot vásároltak a boltostól. Ezenkívül szereztek egy marhafejet, s annak kifőtt levéből laskalevest remekeltek. A lakomát főtt kukorica és kürtőskalács, végül a vendég jóvoltából egy liter kegyetlen ízű helyi bor tette felejthetetlenné. Mondhatni, igazi nagyparádés húsvétvasárnapi ebédekre emlékeztette Sáriékat ez az ebéd. És ami még nagyobb szó, János ez alkalommal berakta az ágy alá a ,,nyilván” nagyon rongyos csizmákat, s maga is ünneplőbe öltözött. Komoly volt és megfontolt, mint súlyos betegei közül szabaduló orvos, aki tudja, hogy a magának rabolt pihenővel nagy mulasztást követ el. Nem is csodáltam homlokráncait, hiszen szomszédai egyáltalán nem vették tudomásul a „hetedik nap” rendeltetését. Gyümölcsöt szedtek, sarjút hordtak, és sanyargatták a Pázsint-kutat késő estig. Amellett mindegyre beállított egy-egy bőgatyás mezítlábas férfi, és vagy újabb lábbelik megbetegedését jelentette, vagy a már kezelés alatt állók sorsa felől érdeklődött, de Sári suttyomban felvilágosított, hogy ez csak amolyan hamiskodás: tudták az emberek egy héttel ezelőtt, hogy az ura ma nem fog dolgozni. Biztatott: beszéljek nekik valamit a nagyvilágról, mikor lesz még egyszer olyan jegyzőitató világ, azért jöttek azok.

Kis lámpaláz hevített: vajon hol kezdjem ki a nagyvilágot? Égen-e, földön-e, melyik érdekli jobban a szíkieket? Végül egy új világteremtéssel kezdtem, egy olyan világteremtésen, ami a félholdas szegényeknek öt-hat holdat porcióz. Beszéltem a készülőfélben lévő népfronti összefogásról. Felolvastam az előkészítő bizottság felhívását, hogy össze kell fogni a munkásnak, földmívesnek és a tanultaknak a nagy veszedelem ellen. Mire észrevettem, már minden közeli szomszéd ott fülelt a János tornácán. Fogta őket erősen a gondolat. Hiába jöttek utánuk villa- és gereblyenyelekkel fenyegetőzve az asszonyok, hogy ne lopják ott a drága napot, mikor az eső odaverheti a száraz sarjút. Nem mentek. Apránként belemelegedtek az eszme megvitatásába, s keresztkérdésekkel alaposan megvallattak: hogyan képzeljük mi el azt a dolgot a földművesek és a városi munkásság összefogásával, s mily módon fogja ezt a kettőt kisegíteni a „tanult úri nép”? Én persze gyönyörűen elképzeltettem velük ezt a kisegítést. Segített nekem egy orosz fogságot végigszenvedett s a forradalmat végigharcolt ember is, volt példája bőven, egy másik azonban hitetlenkedve sóhajtott:

–   Kár, hogy a város messzi esik tőlünk, mi nem mehetünk el arra a találkozóra, s biztos kifelejtenek minket a hasznából. Úgy járunk, mint a régiek a deszkaárulással.

Valamelyik Jókai-regényben olvastam, ha jól emlékszem, hogy a szíkiek valamelyik fejedelem idejében azt kérték egy ízben, őnagysága mondja ki, miszerint Kolozsvár ezután csak harminc kilométerre legyen tőlük. Ezt állítólag azért kérték, mert csak harminc kilométeres körzetben volt szabad deszkát és fát árulniuk. Fejedelmi rendelettel próbálták közelebb parancsoltatni a nagyvárost.

E távoli múltra nézve kezdtem faggatni Sárit, de ő mit sem tudott erről a fura kérésről, aztán nincs is a közelükben jelentősebb erdőség. Azt viszont Sári nagyon is jól tudta lába révén, hogy Kolozsvárig negyven kilométerre becsülhető a gyalogút. Sok türelme azonban nem volt a kilométerek bolygatásához. Ehelyett egy kis falunézésre sürgetett bennünket, s igen buzgón magának követelte az urától az „idegenvezető” tisztét. Gyönyörűen kiöltözött, csizmáját egyéb híján a kürtőből vakart és vízben feloldott korommal fényesítette ki. Az urát újságolvasásban felejtve, leereszkedett velünk a kanyargós úton a községbe. Azt már vettem észre saját portáján is, hogy igen nagyra van velünk. Most a feleségemet a szomszédai előtt önkényesen éppenséggel nagyságos asszonynak léptette elő, míg ő egyszerűen csak keresztnevén szólította. Szegény és egyszerű szomszédai minden további nélkül tudomásul vették a nagyságos rangot és a Sári ehhez való bizalmas jóviszonyát, de ahogy lennebb értünk, s a házak elmosódtak, a kapukban ülő gazdák nem nagy ügyet néztek ki belőlünk. A portáik előtt vasárnapozó módos gazdák és gazdánék öltözéke ugyan semmivel sem volt szebb a Sáriénál, de arcuk jóval pirultabb és teltebb volt, korántsem oly kimerült, mint az övé. Műértő szemükben a mi városi, olcsó munkásrongyaink értéke jól alászállt, s a nagyságos megszólításban ugyancsak érződött a megerőltetés. Sárit módfelett bosszantotta ez az értékcsökkenés. Minden lehető kifogást felhozott, hogy eltántorítson minket a pöffeszkedőkkel való szóba elegyedéstől.

–   Ezek nem tudják megbecsülni a tisztességes embereket – kezdte bemártogatni előttünk valamennyit. De az egyik porta előtt hiábavalónak bizonyult minden mesterkedése. Itt nemcsak szóba kellett állnunk, hanem be is kellett térnünk, mert kolozsvári piaci ismeretségre bukkant a feleségem. Ahogy beléptünk a házba, nyomban megértettem Sári ellenkezését. Ez a ház éppen akkoriban épült újjá egy nagy „égés” után. Közadakozásból cserépfedeles, pádimentumos hajlék vedlett a régi házból. A berendezés rendes asztalosmunka volt, a mennyezetig vetett ágyon díszes varratú huzatos párnaemeletek kellették magukat. Virágos cserépkancsók és tányérok csüngtek a falakon. A testes ládák meg egyebeket sejtettek velünk, mindazt, ami hiányzott Sáriéknál. A nemrégen mázolt mestergerendák azonban erős karbolinszagot árasztottak. Sárit szemmel láthatólag nyugtalanította az én párnák iránti érdeklődésem, azt hitte, evvel lebecsülöm az ő szegénységét, grimaszkodni kezdett, s hol felugrott a kicsi zsámolyról, hol meg leült, s tüntetően hangoztatta: „milyen kiállhatatlanul büdös van ebben a lyukban”. Mikor aztán a háziak fekete búzakaláccsal megkínáltak minket, és a gazdáné ténsasszonynak szólította a feleségemet, Sári végérvényesen felpattant a zsámolyról. Arca egyszerre visszanyerte leánykori szépségét, és felháborodva utasította vissza a „ténsasszony” titulust. „Mit gondol, Gergely níním, nem tojásos zsidónival beszíl, még csak nem is kezit ölben hordó dámával.” Végül is felsorolta a mi öszszes „nagyságosra” feljogosító érdemeinket. Nagy nehezen kiegyeztünk vele: egyszerűbb lesz a rangkérdés, ha simán csak a nevünkön szólítanak. A savanyú béke helyreálltával elfogyasztottunk egy-egy darabot a búzatortából, ami száraz volt, mint a szikla, s a dióbelek olyan kiszáradtan kövesedtek benne, mint a kolozsvári Fellegvár kőzeteiben az apró tengeri csigák.

Mikor eltávoztunk innen, Sári a szemünkre vetette, hogy többre is becsülhetnénk magunkat...

(1938)