BARANGOLÁS TÁJKÉPORSZÁGBAN

Nagybányára érkeztem. A hatóságok felé s más be nem avatottak számára üdülőként jelentettem be magamat. A beavatottak tudták, hogy szervezett bányászok kérésére egy sérelmes ügyet kellett feltűnés nélkül kivizsgálnom, s a sajtóban lelepleznem. Az aradi Vasárnap kegyes szándékú könyvkiadásában egy kis füzet jelent meg. Címe: „A bányamunkás”. Szerzője többek között ezeket írta benne: „Azt hiszem, akkor követték el az első igazságtalanságot a bányásszal, mikor a jó ivó emberekről azt mondották: iszik, mint a kefekötő, holott azt kellett volna mondani: iszik, mint a bányász.” Egy másik bekezdésben pedig a következők derültek ki: ,,Az a bányásznép, amely aktív munka idején a Dárius kincsét is el tudta költeni, nyugdíjba vonulva képes havi ötszáz, más esetben havi ezer-ezerkétszáz lejből megélni.” Azután meg: ,,Ha valamelyik bányászfiú kényszerűségből iparos lesz vagy kereskedő, alkalomadtán szívesen visszatér a bányászathoz. Aki pedig benne van, nem igyekszik tőle menekülni.”

Ilyen jó bányászismertetés után érthető, ha okvetlenül találkozni kívántam ezzel a „boldog” munkásnépséggel. Ki tudja, még nekem is juttatnak néhány morzsányit a ,,Dárius kincséből”. Elvégre aranybányászokról van szó. A kis füzetet útikalauznak zsebre vágva, kettesben elindultunk Nagybánya napfénnyel mosott utcáin a veresvízi bánya felé. Mivel a fent nevezett füzetből az is sejthető volt, hogy a bányászok kissé afféle egzotikus népek, mind törtem a fejem, miféle ajándékot vigyek nekik, hogy azért cserébe megnyissák szívüket és kincseszsákjaikat. Természetesen eszembe se jutott a „tüzes víz” vagy ópium, sem pedig holmi nikkelezett dugóhúzók vagy üveggyöngyök. Sok töprengés után vásároltam egy negyedkiló savanyúcukrot. Átmentem a Zazar nevű folyócskán. A Zazar vize olyan, mintha valamelyik mosókonyhából eredne. Habzó szappanos lúg, s akkora kőgombócokon bukdácsolnak keresztül a hullámai, hogy attól igazán nem lehet megszépülni. A Veresvíz is beleömlik.

A bánya felé haladva keresztbe rakott kalapácsokkal homlokon díszített épületek közé értem. Keskeny sínpár állta utamat. A sínek befutottak egy a hegyoldalba vágott kis vasajtó alá. Ha jól emlékszem, lakat lógott rajta, akár valami fáskamra ajtaján. Úgy gondoltam, bizonyára talicskákat s más egyszerű holmikat rejt ez az ajtó. És kisült, hogy az a veresvízi bánya bejárata. Közönséges volta ellenére sem nyílt meg előttem. A savanyúcukor is hatástalannak bizonyult.

Jobb híján tűnődhettem az egyik épület falán függő kis rostélyos szekrénykén. Számozott rézpénzek fityegtek benne. „Sitt” váltáskor a bányász leakaszt egy ilyen számozott rézpénzt, és átakasztja egy másik szekrénybe – valahol bent a bányában. Talán háromszáz ilyen szám fityegett ott, fölötte a ritka hajú hegykúp. Gyönyörű napsütés, míg valahol lent, mélyen a tárnákban apró kis férgek egyre mélyebbre fúrták magukat a hegyóriás béltekervényeiben. Bányászokat emészt a hegy, és aranyat fiadzik. Lehangoló volt ez a lelakatolt vasajtó. Ez eresztené ki a bányászoknak a Dárius kincsét? Úgy hírlett, hogy az aranygyanús bányászt pőrére vetkőztetve röntgensugarak elé állítják, mert jó gyomrú népség a bányász, még az aranyat is lenyeli... állítólag...

Tüzetesebben nem nézhettem utána. Engedély nélkül a savanyúcukor mit sem ér. A több siker reményében indultam el a bányászfertályba. Csavaros, keskeny utakon vitt arra a remény. Ravaszok lehetnek ezek a bányászok. Nyomorral takarják kincseiket – gondoltam, amint a távolból előtünedezett egy-egy rozoga kerítés vagy házikó. Még a gyümölcsfák térde is szakadozottnak látszott. Egy keresztútnál kis galambdúc nagyságú kápolna őrködött. Nyitott belsejét szép égszínkék festés tette légiessé.

Balra tartottam, hogy végre a Veresvíz utcába érhessek. A benne folydogáló patak is ezt a nevet viselte. Ki tudja, talán az évszázadok óta a tárnák mélyében elvérzett bányászok vérét mossa ki, s ezért veres. A partján szelíden induló út feljebb meredekké vált. Bányászasszonyok lihegtek rajta felfelé, a hátukon súlyosan megrakott puttonykosarakat cipeltek. A piacról jöttek. Puttonyaikban krumpli, retek, zöldpaszuly, tarisznyáikban máléliszt és más olcsó holmi préselődött. Messze előttük egy vén szamár egy kicsi szekeret húzott. A szekér mögött egy csacsifióka baktatott földre csüggő fejjel. Ilyen szomorú csacsit sem láttam még. Úgy ment, mintha kilopták volna bőréből a csontokat.

Minden ház előtt sok, nagyon sok gyereket találtam. Egy szál ingben, mezítláb, kurta nadrágban játszadoztak. Köveket dobáltak a patakba, de többnyire ültek, nagyon fáradtaknak, kedvetleneknek látszottak. Vagy puffadtak, vagy feltűnően soványak voltak. Szájukból idő előtt megromlott fogsorok sárgállottak ki. Töprengeni látszottak ezek a gyerekek, akár az a nyugdíjba korhadt vén bányász, aki az udvaron fát fűrészelt vagy a háztöltésen ülve fásultan maga elé meredt, s tán azon tűnődött, mikor szólítják már őt is abba az örökké tartó „sitt”-be, ahová rézpénz helyett egy lejt visznek a szempillájukon, hogy átengedjék az üdvösség hídján.

Unokák és nagyapók. Más felnőtt alig volt látható. Az apák sittbe mentek, az anyák és nővérek mosni. Most már hasznát láttam a savanyúcukornak. A gyerekek körüldongtak, mint valami kis darazsak. Az egyik ház előtt lizenkét éves kislány állt. Már két éve kimaradt az iskolából. Zöldpaszulylevest főzött ebédre a hat kisebbnek. Engedelmével bemehettem a lakásukba. Elővettem a kis füzetet, lássam hát végre azokat a Dárius-kincseket! Földes szoba-konyha tárult elém. A „szobában” egyetlen keskeny ágy szolgált fekvőhelyül, három párna és egy lyukas pokróc volt belevetve... Az ajtóba vert szegeken tollpihés ruhadarabok fityegtek. Apa, anya és hat gyermek ruhadarabjai voltak ezek. Fejemet majdnem belévertem az alacsony padlásgerendákba. Bányásztermetre szabott ház volt ez is, mint a többi. Nem csoda, már a rómaiak ideje óta kurtultak az itt lakók apáról fiúra, Hogy meddig törpülhetnek még, azt a szomszédban lakó ügy méternyi törpe asszonyon láthattam. Ennek a nyomorék gnómnak két és fél éves csecsemője kapálódzott a bölcsőben. Vízfejű, és sem járni, sem beszélni nem tudott még. Foga alig egy-kettő. A kislányék szobájába alig fejnagyságú ablak eresztette be a világosságot, azt is jó sűrű szövésű „firhanggal” szűrve hagyták behatolni. Az egyik sarokban végre felfedeztem a Dárius kincsét őrző halzsíros gyári bödönt. Aztán egy másikat. Az egyikben korpalisztet tartottak a malacnak, ami egy négy cölöpön nyugvó, oldalatlan, de fedeles „disznóólban” röfögött. A másikban puliszkaliszt sárgállott az emberek számára. Kenyeret nem láttam a házban. Az apa reggel hatkor sittbe ment. A kislány szerint keres naponta nyolcvan lejt. Három hónappal ezelőtt vették ezt a házat tízezer lejért. – Ahá, a kincsből! – Isten ments. Nem készpénzért, hanem háromszáz lejes részlettörlesztésre.

Vályogház volt biz ez. Egyik felén két nagy lyuk tátongott. A kisebb gyerekek kibújhattak rajta a malachoz. A deszkafal rothadozott. Mire harminc hónap alatt, tehát két és fél év alatt letörlesztik a vételárat, mi marad ebből a házból? Százszor összedűlhet. Sebaj, mondhatná a kis füzet szerzője, legalább elmondhatja ez a bányász, hogy egyszer ő is háztulajdonos volt.

Veresvízen több ilyen „saját házat” láthattam. Mindegyikben öt-hat-hét és még több gyerek is pusztította a napi hatvantól száz lejig terjedő Dárius-kincset, vagyis a napi fizetést. Végül azonban rábukkantam két olyan családra is, ahol a bányászfiúk megpróbáltak kiemelkedni a bányászsorsból. Az egyik román fiú a könyvkereskedésben szabadult fel, a másik, egy magyar, borbélyságot tanult. Aztán mindketten visszatértek a sitt-élethez. Nem ősi és leküzdhetetlen bányászrajongásból, hanem mert egyik sem tudott megélni a havi fizetésből. Tíz-tizennégy órás munkaidővel, vasárnapi munkaszünet nélkül a veresvízi bányában hatvan lejt kereshettek naponta. A borbély mostanában nősült meg, s azóta hagyta el az italt, amióta ismét bányásznak állt. Mi tagadás, a bányászok többé-kevésbé tényleg szeretik az italt. De nem jobban, mint mások, mint például a kis füzet szerzője. Hiszen, amint ,,tanulmányában” őszintén bevallja, „... az egész bányakerület papsága iszik”. S lám, mégsem jutottak a bányászok sorsára. Végül is megállapíthattam, hogy a hetven-nyolcvanlejes bérek kiszabásánál történt az első és nem utolsó igazságtalanság. És ott a bánya környékén sok kocsmát láttam, de csak egyetlenegy rádióantenna feszült az egész Veresvíz utcában. Aztán a bányász tehet róla, hogy a szakszervezetét nem hagyják működni? Ő lehet-e róla, hogy soha senkinek a „tanulmányírók” közül nem jut eszébe felvilágosítani őket, intézményes segítséggel felébreszteni bennük az igényt más szórakozásra, más vigasztalódásra az alkohol helyett?

A bányamunkásság a Dárius kincsét a lelkében őrzi. Mikor eltávoztam a negyedükből, nekem is juttattak belőle. Az egyik háznál, ahol a felnőttek délutáni műszakra készülődtek, s mikor két cigarettafüst között lefolyt beszélgetésünk véget ért, búcsúzóul megköszönték, amiért szóba álltam velük, s egy s más dologról felvilágosítottam őket; még azt is megköszönték, hogy anyanyelvükön beszéltem velük...

Az igazi bányamunkás csak akkor ismerhető meg igazán, ha cselekszünk is érte valamit...

*

Sok festőnek Nagybánya csak tájkép. A gondtalan turistának pedig háromszáz méteres földrajzi magaslat a tenger színe fölött, a bányásznak ellenben több száz méter a föld felszíne alatt. A turista azonban elégedetlen a háromszáz méterrel, és a Rozsájra meg a Gutin-hegységre vagy a Tatár-szorosba mászik. A lankásabb utat autóbuszon teszi meg. A végállomás közelében holtbiztos, hogy egy piktor mindig fest. A turista nyakába veszi a sok jóval tömött hátizsákot, és mászni kezd a tájképen felfelé a csodakék ég felé. Süti a nap. Kívül-belül éles magaslati levegő füröszti. Pirul, barnul. Mellkasa tágul és keményedik hozzá a „békája”. A bányász elégedetlen a keresettel. És egyre mélyebbre ássa magát a föld alá, de a rája nehezedő hegyek annál vékonyabbra lapítják keresetét, minél mélyebbre fúr. A teste is megrövidül, mintha csak elkopna a tárnák boltozatához való ütődéstől. Hatvanlejes napszám megfelel százhatvan centiméteres bányásztermetnek. A festő mégis vízesést fest vagy sok-sok „önportrét”.

A magamfajta ezekre az ellentétekre gondolva botorkál fel a kölcsönkapott bakanccsal az „Isteni Izvorá”-ra. Az sem segít rajta, hogy térdig érő gyapjúharisnyát, a lábszárát csórén hagyó kurta nadrágot és bőkeblű hátizsákot is kölcsönöztek neki. Minden hiába, ha a turistakellékek mellé nem adtak turistafejet is... Ahogy fogynak a kilométerek, annál inkább a bányászokra gondol. Hiába a vad vízesések zuhogása, hiába az ezer irányban futó patakocskák kavicszörgető zenéje, hiába a rengeteg csend, hiábavaló az eltökélt pihenési szándék, mert az erdők vad romantikája nem fogja meg a szívét. Aki tájképnek rakta össze ezeket a bányai hegyeket, és sorba állította a haragos színű fenyőket, elnagyolta a favágókat, így látom én, s művészi meglátásomat zavarják a kidőlt fák is. Ez a kép festőnek erdei csendélet, de nekem, kocaturistának roppant drága tűzifa. Én itt a növekedő árkapaszkodóra, a folyton dráguló tűzifára gondolok, és csodálkozva állok meg a favágóktól ölbe rakott méterfánál. Csodálkozom, mert ezek az erdei ölek öt köbméternek felelnek meg, de azért csak négy köbméternek számít, s a favágókat ehhez mérten fizetik, mondván: mire a fa az aljba ér, öt méterről összeszárad négy köbméterre. Ennek az „öszszeszáradási” folyamatnak csodálatos története van. A feketepataki állami erdőben, a nemrégiben megépített több ezer méter hosszú facsúsztató csatornában a vonat sebességével haladó patak ragadja lefelé a méterfát. A fatechnológia viszont azt tanítja, hogy a fa a vízben és mindenféle nedvesség hatása alatt nem összeszárad, hanem megdagad. Csakhogy más a fakereskedelem, és más a fatechnológia. A kereskedelem szerint a fa kiszárad a vízben, s az aljban az újraölezésnél már pontosan négy köbmétert raknak ki egy ölbe. A favágó értetlenül csóválja a fejét, és a források mentén nagy kőtuskóra ülve mamaligát ebédel csípős túróval, de inkább anélkül.

Nagyon komor, és nagyon idegesíti ez a fura száradási história. Tekintetét csak a turista térdéig emeli fel. Fogai között nehezen csikordul a „bună ziua”. Nem csoda: pofacsontjaira annyira ráfeszül az arcbőr, hogy könnyen füléig hasadhat, ha nagy szájjal és jó szívvel kíván jónapot. Aztán a turistának amúgy is jó napja van. Ahogyan a favágók itt-ott zavarosan kilépnek a tájképből, soványan és morcosan, koszos bő gatyában és bocskorosan, különös széles karimájú, fejük búbján ülő szalmakalapjukkal, nyomban világossá válik a turista előtt, hogy a méterfának az a fele száradt össze csúsztatás közben, amelyik a favágóban végződik... Ej, ha én festő volnék... De hát nem vagyok, az út meg tart szinte végtelenül az EKE^* menedékház felé. Az erdő mélységesen csendes, körös-körül homály borong, s néha sóhajt valami,  mint egy halottas kápolnában. Gyászolnak a fák. Otromba lábuk alatt hullák hevernek szerteszét. Többszázesztendős fenyő- és bükkfanagyapók, nagyanyók vagy korán elhalt vékony unokák s férfikorúak enyésznek itt széttördelt karokkal és kifordult gyökerekkel. Az ezer és ezer sebből fakadó forrás, a hegy kristálytiszta vére porhanyítja szét őket. Egyetlen négyzetkilométeren annyi a hullott fa, hogy szülővárosom akármelyik munkásfertálya kitelelhetne belőle, ha neki adnák. De nem adják. Úgy látszik, az előrelátó erdőgazdálkodás évmilliók múlva kőszenet akar itt kitermelni, s azért hagyja százvagonszámra elenyészni, a legnagyobb favágó, a vihar döntötte fákat.

Hiába, sosem lesz belőlem jó turista, mert restellem magam, mikor megérkezünk a fenyvesek közé ácsolt menedékházhoz. Itt éppen sáncot ás néhány bocskoros napszámos. A vízvezeték számára csákányolják a földet. Csákányuk úgy lendül, hogy félős, egyszer csak kitépi a sovány parasztok két karját, és elrepül velük. A szemükből is csákányok sújtanak felénk, „nyaralók” felé... Vajon ezek a hegyi emberek mikor és hol szoktak nyaralni? De ez a kérdés csak engem izgat. A többi valódi nyaraló a napon sütkérezve römizik vagy kártyázik. Gyönyörű testű, kisportolt fiatalemberek és kisasszonyok gumikarikákat hajigálnak egymásnak. Én lesem a csákányosokat, ők lesnek minket. Küzdenek a szerszámok útjába kerülő erős, szíjas fagyökerekkel. Folyóméterenként tíz lejt kapnak a kiásott sáncért. Kiásnak naponta négy-öt folyómétert. Délben „mamaligát” ebédelnek. A menedékházban a napi menü nyolcvan lej. A vendégek napokkal ezelőtt fellázadtak, mert kétszer egy héten ugyanaz volt az ebéd. Gomba rizzsel. A konyhán kis, bőgatyás, mezítlábas, lajbis, hatéves szőke mokány fiúcska segédkezik. Fát vág, s ha nem vág, akkor egész nap hordja a vizet a forrásról, nem is sejti, hogy a készülő sáncokban lefektetendő vízvezetékcsövek véget vetnek majd az ő vízhordó hivatalának, s úgylehet, „nyaralni” eresztik. Most egyelőre még boldog. A mosogatásnál kicsempészi a zsíros fekete tepsit, amiben bécsiszelet sült, és odaviszi az egyik vértelen ajkú csákányosnak, aki bizonyára rokona, s aki él az alkalomadta protekcióval, és szégyenkező félrefordulással mutatóujjával kipiszkálja a tepsi szögletébe rekedt sós, zsíros salakot, ami már egy kissé szén, kissé bádog, és aztán mohón lenyalja az ujját. A kis havasi pikoló meg büszkén, hátratett kézzel figyeli, s megkérdi:

–   Ugye, milyen jó?

Leereszkedve Tájképország hegyeiből, egyre keresem a nagybányai szalonokban és képkiállításokkal kombinált cukrászdákban az ehhez hasonló festményeket, de a zsíros tepsi képmása hiányzik, a favágókét sem látni. Itt-ott egy-egy kunyhó vagy bányászház kerül még csak a képeken, de már a házakon belül csak kevesen merészkednek festőink közül, annál több az önarckép, s minél több önarckép egyes festőktől, más képeikben annál kevesebb a téma. Pedig hát a szabónak képet festenek cserébe az új nadrágért, s nemsokára már a fűszeres is tájkép ellenében ad némelyiknek sót, cipőfűzőt... Úgy látszik, Tájképországban nem látják ezeket a témákat. Vajon tényleg nem látnak, vagy csak vászonra nem merik látni?

A Gerson-féle fényképészet műtermében azonban felderül az arc. Szervátiusz faszobrai között találni a fáért viaskodók világából is nemegy remekbe készült alakot. Vida Géza csákányoló bányász kompozíciója is megragad. Klein József képeiben az eleven szín jut érvényre. Képeikről a táj másik arca néz felénk, amit ugyan a turista is megnéz túrája alkalmával, de amit mégsem lát... A Szervátiusz vésője alól kikerült puttonyos, fahordó öregasszony, a didergő báránybőr bundás móc, az öntudattól feszülő román legény s ennek ellentéte, egy székely házaspár méter magas torzója hat lenyűgözően az értelemre és az érzelemre egyaránt.

Műtermében összekerülve magyarázom a mosolygós arcú szobrásznak, hogy mi minden kiérzik a házaspár nyomottságából. A falu szociális helyzete, a nemzetiségi elnyomás és még ehhez hasonló más egyéb, és várom, majd megerősíti, hogy e zsúfolt témájú szobor tudatos volt benne a torzó megalkotása előtt is. Szervátiusz egyre mosolyog, s kijelenti, hogy az bizony csak azért sikerült olyanra, amilyen, mert nem volt nagyobb darab tiszafája... Meghökkenek: csak ennyin múlna egy nép helyzetének ábrázolása, hogy véletlenül csak ekkora volt a fája? De megnyugszom, mert nemcsak véletlen volt, hogy nem futotta egy kisebbségi szobrásznak nagyobb darab fára, s ha az anyag uralma ennyire képes irányítani vésőjét, bizonyára irányíthatja majd egyszer a tudatos „rálátást” is...

(1938)

* Erdélyi Kárpát Egyesület.