nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
A CENK ALATT

A CENK ALATT

A realista író reggel fél hatra érkezik Brassóba. Bőrutánzatú bőröndje után hiába kapkodnak a hordárok. Harmadosztályon utazott. Egész éjjel álmatlanul gyúródott a bevonulók között. A Székely Alkalmazottak Szövetkezete által rendezett felolvasásra hivatalos. Fogadtatására senki sem jött ki, hogy kényelmes szállodába kalauzolja, mint a divatos erdélyi írónagyságokat. Önhatalmúlag sem intheti magához az „egyest”, hogy kijelölt szállására hajtasson: nem akarja szaporítani a rendezőség költségeit, a sajátjából meg nem futja. Egyelőre még gyalog sem készült nekivágni a városnak. Minek felzörgetni vasárnapi pihenőjéből a kapunyitogató cselédet. Ez az időpont nyáron is elég korainak számít. Most ősszel, október végén, amikor az alacsonyan kóborló fellegek belébotolnak a Cenk gerincébe, még hajnalnak is túl korai. Különösen vasárnap. Ráadásul hűvös eső permetez. Éjféli sötétség mindenfelé, az állomás környéke is néptelen. Csak a várótermekben gubbasztanak álmos, örök utasok. A harmadosztályon hering módra zsúfolódnak egymás hegyén-hátán. Kemény fapadokon, vaskos katonaládákon. padok alatt s az összeköpködött cementen. Ruháikat nem kell félteni a gyűrődéstől. A legfoltosabbakat, a legkopottabbakat vették fel erre az alkalomra. Talán az ősz beálltával a munkanélkülivé vált madárijesztőket vetkeztették le valahol. Csak éppen testüket és gondjaikat nem hagyhatták otthon a fogason. Arcuk közömbös, borotválatlan. Tekintetük fénytelen, befele néző. Általában a civil lény, az érzések, vágyak, szeszélyek, örömök és bosszúságok bonyolult lelki együttese behúzódott testük legbelsejébe. Néha, nagy ritkán egy-egy pillanatra reménykedve néznek ki a fej ablakán, tart-e még a zord idő. De leginkább az alvásba temetkeznek a bizonytalan jövő gondjai elől...

Az író hét óráig együtt szenved fáradságtól vonagló témáival, akkor reggel számbavehető világosság ereszkedik alá a hegyekből, s elindulhat. Közben autóbuszok töfögnek elő valamerről, s újabb utasokat szórnak le az állomás előtti térségre. Ezek azonban többnyire viharkabátos turisták vagy futball-szurkolók. Az előbbiek Predealra, az utóbbiak Bukarestbe utaznak a „román–magyar válogatott”-ra. Null-nullra vagy legalábbis egy-egyre tippelik a várható eredményt. A centercsatár és a half-sztárok bravúrjaiba belékalkulálják a különböző külügyminisztériumok ama vágyát is, hogy most az egyszer ténylegesen „barátságosnak” kell lenni a mérkőzésnek. A másnapi sporthírekből aztán ki is derül, hogy jól tippeltek. A kelet-európai béke javára egy-egy volt az eredmény.

A realista író a sosem alvó valóságot fülelve kigyalogol az állomási hajnalból. Nem is kell nagyon megerőltetnie a fülét. Kopott bőröndjével sokat vesződik útközben. Kölcsönkért holmi, fogantyúját nemrégen dróttal reparálta ki tényleges tulajdonosa, de olyan sikerrel, hogy az író ujjai nem férnek be alája. Kénytelen a hóna alatt cipelni, pedig meglehetősen nehéz. Saját szerzeményű könyvekkel telt. A felolvasás végén a székely legények fogják árulni a hallgatóság között, s a bevétel harminc százaléka szövetkezetük javára megy. Takarékoskodnia kell tehát az autóbuszköltséggel is, hogy minél több maradjon neki. Korántsem a saját hasznára, hanem a még kifizetetlen nyomdaszámla miatt.

Bosszús, de nem zúgolódó. Tudja, hogy a bőröndcipelés Erdélyben, és mindenütt, ahol az irodalom a népnevelést is szolgálja, éppen olyan szerves része a realista irodalomnak, mint maga a téma. Az elmúlt év folyamán kiadott írásai után kb. 50 000 lejt kerestek a nyomdák, papírkereskedők, terjesztők, míg ő alig 4–5 ezret fordított saját szükségleteire. Ha munkája értékét illetőleg kételyei támadnak, s ha parazitának gondolja magát, akkor mindig eszébe jut ez a kereseti arány, és ez új önbizalommal tölti el.

Vidámnak ezért éppen nem mondható, amint egyik hóna alól a másik alá cseréli a nehéz táskát. Lába alatt zörgő faleveleket seper a szél. A járda szélén sorakozó gesztenyefák ágai már csak a kimúlt nyár csontvázai. Útja a Scherg, Schiel nevű gyárak előtt visz el. Komor épületeik között esőben tisztálkodó vasárnapi csend motoz. A háttér ködében cethalként úszik a tarajos Cenk. Farkuszonyával valahol Predeal közelében evez, míg Erdély felé forduló szája nyeli a felhőket, és hideg zuhanyként lövelli magából Brassóra. A város még mindig néptelen, csak a törvényszéki köröndön ácsorog néhány turista. Szászok, szokatlanul szűkszavúak. Talán arra gondolnak: tényleg vége volna a hatszáz éves erdélyi túrának, és a Führer hazarendeli őket, kezükből kiparancsolja a szöges végű botot, és fegyvert nyom a helyébe? Alig egy éve a nagynémet „élettér” büszke előőrseinek hitték magukat, ma szorgalmasan bizonyítani próbálják, hogy elzásziak...

A vendég író feléjük tart. A keresett utca iránti tudakozódás jó alkalomnak kínálkozik, hogy élő szót váltson velük, de azok, úgy látszik, megsejtették szándékát. Közeledtére hirtelen hátat fordítva dugják össze fejüket, mint a vadménes, ha rúgásokkal akarja távol tartani a ragadozó farkascsordát...

*

A körönd másik oldalán lyukas esernyő alatt kis zsámolyon friss péksüteményt áruló férfi kuporog. Füleskosarát lába közé véve, szemét merően rászegezi a letakart portékára, és türelmesen vár. Rá sem hederít a szemben lévő autóbuszmegállónál szaporodó turistákra. Nyilván tudja, hogy az ő üzlete szempontjából fölösleges lények a világon. Olykor, ha felnéz, mindig balra tekint, a külváros felé, de arról egy árva lélek sem közeledik. Üres utcák ásító szájában odvas fogakként sorakoznak az útszéli fák. Felhőpillái mögül sanda pillantásokkal néz le rájuk az álmos nap, aztán megint elszundít. A süteményes ember is nagyokat ásít, a bőröndjébe kapaszkodó író szája is megvonaglik. A szász turistáknál ért kudarc után jóleső bizalommal közelít a kiflisemberhez. Nemcsak azért, mert apa-fiú viszony fűzi a néphez, hanem mert ő is árult valamikor perecet és vizet a mozikban. Tíz perec és tíz pohár víz után egy-egy krajcár járt neki.

Gyors szakértelemmel kétszáz darab kiflire becsüli a kosár tartalmát. Brassóban ez az egyetlen cikk, ami nem drágább, hanem ötven százalékkal olcsóbb, mint Kolozsvárt. Egy lej darabja. Biztosra veszi, hogy ez az ember tíz darab eladott kifli után szintén csak egy lejt kap. Ha jól megy neki, esetleg eladhatja az egészet, és keres húsz lejt. Mindenesetre kivallatja mind az általa keresett utca felől, mind az üzletmenetről. Mivel szögletes, nagy állkapcsai mögött többségi polgárt gyanít, románul kíván neki jó reggelt. Embere gyorsan kitakarja meglehetősen sápadt kiflijeit, de hirtelenében vissza is takarja, mikor hallja, hogy csak egy utca iránt faggatják. Egész teste önkéntelenül jobbra rándul, tekintete is a Cenk felé villan:

–   Strada Carmen Sylva? – morogja kedvetlenül. – Az... erre balra, a posta háta megett – fejezi be hibátlan románsággal.

Bár a közlés ösztönös mozdulata s útbaigazító szavai közt nyilvánvaló ellentmondás tátong, az író mégsem kérdezősködik tovább, csak hosszasan fürkészi. Az ingerülten kapja fel a fejét:

–   Mondtam, hogy a posta háta megett! – ismétli élesen. Az író köszön, és elindul a kijelölt irányban.

A fellegvári oldalba vágott utcán két hegyivadász katona nagy utazókosarat cipelve ereszkedik le. Románul köszönti őket is, s kérdezősködik, jó irányba megy-e. A magasabbik vitéz jól megnézi, és felelősségre vonó hangon visszakérdez:

–   Nustyi ungurestye?

–   Dehogynem – adja tudtára a kérdezett nyelven.

–   Ki a súly küldte magát erre? – fordítja a vadász is magyarra a szót, kissé székelyes tájszólással... – Az az utca túlfelől van, a Cenkalja utcában. Én is arra cipekedek.

Fel is kapja nehéz kosarát a vállára, elbúcsúzik az alacsonyabb hegyivadásztól, és megindul azon az utcán visszafelé amerről az író jött. A távolban feltűnik a még mindig egykedvűen gubbasztó süteményes ember... Vajon miért tett bolonddá – tűnődik magában az író. Amikor a közelébe érnek, halkan figyelmezteti a kosár alatt lihegő vezetőjét: – Ez az ember mondta, hogy erre jöjjek.

–   Ez a kiflis? – torpant meg útitársa felháborodva. – Sze' ismer ez minden utcát. A kaszárnya előtt is szokott árulni... Borítsuk fel a kosarát...

–   Hagyjuk szegényt – csitítja halkan. – Ő is tévedhet...

–   Azt én nem hiszem...

–   Akkor nagyon el lehet keseredve. Ma még talán semmit sem árult...

–   Legalább pirítsunk rá, annyit megérdemel – makacskodik a vadász.

–   Attól még jobban elkeseredik – erőlködik az író, s mintegy magában is keresve a megfelelő mentséget, hirtelen egyéb is eszébe jut: – Ki tudja – fordul a legényhez –, hátha valami nagykutyának nézett, aki ahelyett, hogy kiflit vett volna, hát ingyen segítséget kért tőle. Gondolta, most az egyszer visszaad abból a sok rosszból, amit tőlük kapott.

–   De a nagykutyák nem cipelnek kuffereket, mint maga, azt ő is tudhatná...

–   Talán észre sem vette, hogy cipelek. Aztán ő mindig cipel valamit, miért tűnne fel neki az efféle?

Erre már nem tud mit válaszolni a hegyivadász, de látni való, hogy tovább őrli magában az esetet. Mikor elhaladnak a süteményes ember mellett, kissé távolabb hirtelen megáll, s visszanéz.

–   Milyen fajta ember volt ez? – kérdezi különös hangsúllyal, amiből az író kiérzi, hogy ez a kérdés mire értendő. Eszébe jut, hogyan fordítottak neki hátat a szász turisták, amikor érdeklődni akart náluk. Ez a kiflis szintén gőgből tette volna? Hangja habozó, amikor felemeli szemét a székely katona arcára, aki időközben letette kosarát, s a zubbonya ujjával törölgeti homlokát.

–   Mindegy az, akármiféle, ha egyszer dühös az életre – mondja az író.

–   Maga azt hiszi? – csattant fel a legény. Még mondana valamit, de akkor a süteményes ember haladt el mellettük, bal oldalán kendős asszonyság viszi a becsukott esernyőt és a zsámolyt. Magyarul beszélgetnek az esős időről és a rossz vásárról...

–   Hí, az istenit – veresedik el a hegyivadász nagy hirtelen, s vállára kapva kosarát, sietve feképnél hagyja az írót.

*

Másfélórai kóborlás után végre ott áll az író ütött-kopott bőröndjével barátja lakása előtt; helyesebben egy tárva-nyitva ázó rácsos kapuban. Amint később kiderült, ez a kapu éjszakára is nyitva szokott állni. Szemügyre veszi a kétemeletes vendégfogadó házat, s kiderül, hogy nincsen benne lépcsőház. Mi több, teljesen lakatlannak látszik, olyan csendes. Ellenben kétemeletnyi magasságban, látszólag minden cél nélkül, betonlépcsők visznek fel a Cenkre. Megmássza őket, s ekkor sül ki, hogy az építészeti találékonyság a házon kívül, a Cenk oldalába épített grádicsokkal helyettesítette a lépcsőházat. Az olyanfajta turistáknak, mint a vendégségbe jött realista író, a lépcsők legtetején, a kis hátsó ajtón két lépéssel a cenki rengetegbe lehet jutni, ahol öt lépés után már le is heveredhetik a legelső öreg tölgy alá, és hozzákezdhet kirándulása eszményi céljának megvalósításához, a szalonnasütéshez, ha le nem gurul...

Mindezt megállapítva, nagy a zavara. Nem tudja, boszszankodjék-e vagy csodálkozzék. Négyszer-ötször fel-lemászik a hidakhoz, teraszokhoz, betonfedezékhez hasonló emeleteken, s nem tudja, melyik ajtón kopogtasson. Keresett barátja, a „közíró”, a németesen alapos, minden apróságot számontartó híresség ez egyszer elfeledkezett megírni, hányadik emeleten, hányadik folyosókanyarban, hányadik ajtó mögött, melyik kiszögellésben lakik.

Névjegyet csak az első emeletnek is beillő földszinten lát. Ezen kívül semmi jel, sehol semmi nesz, sem a fő-, sem a hátsó bejáratokon belül. Minden ablak lefüggönyözve, minden ajtó zárva. A cenki rengeteg pedig rejtelmesen susog, morajlik, horkol. Egyik ajtótól a másikig lábujjhegyeskedik, mert ha lakik valaki ebben a házban, akkor nem szeretné felébreszteni vasárnap reggeli álmából, ha az nem azonos barátjával. Viszont azt sem szeretné, hogy valaki meglesse a függönyök mögül, amint ide-oda lopakodik, hóna alatt cipelt bőröndjével, mert még tolvajnak nézné. Hogy ezt a látszatot csökkentse, csomagját használhatatlan fogantyújánál fogva ujjahegyein hurcolja. Végül is annyit csoszog le és fel, hogy az egyik, második emeleti ablak függönye megmozdul. Kerek cselédarc kukucskál ki mögüle. Aztán ropog az ajtózár...

–   X. Y. szerkesztő urat keresi? Még alszik – meregeti a szemét morcosan, ami érthető is, hiszen a szerkesztő úr „írót” vár vendégül, nempedig egy ilyen koffert cipelő alakot. Miközben beengedik, ha voltak illúziói, ezalatt biztosan kiábrándult belőlük.

Az előszobában aztán kiderül, hogy ez a ház belülről sem szűkölködik furcsaságokban. Mindenekelőtt a Cenk az éjszaka darabjaként sötétedik be az ablakon. Még csodálatosabb, hogy a néhány lépésnyi hosszú előszobából nem kevesebb, mint hét ajtó nyílik jobbra és balra, előlhátul. Az egyik sarokajtó mögött meg egy kurta előszobaféle következik, s ez tágas, ajtó nélküli szobába torkoll, a barát legénylakásába. A barát azonban sehol sem látható, de jelenléte az első pillanatban nyilvánvaló. Fehér vaságyban két párnacsücsök mered az égnek, amin látszólag csak a fehér huzatú piros paplan nyugszik.

Az ágy lábánál pár nehéz katonabakancs áll vigyázzban. Szinte hallani, hogy raportál:

–   Jelentem alásan, gazdám az első „baka a családban”.

És ez igaz is. Tanárember létére mint közlegény szolgált, ami még nem fordult elő nagy múltú családjában... Ám a bakancson kívül az egyik ablakmélyedésben, amit a lecsüngő csipkefüggönnyel önálló kis szobácskává lehet elkülöníteni, a kis fenyőfaasztalka a közíró más erényeivel henceg: – Én, kérem, pöttöm létemre íróasztal vagyok. Ifjabb koromban szappant, bokszot, fűzőt és ruhapecséttisztítót árultak rajtam. Most, kérem szépen, főnököm rajtam írja a Duna-völgyi kis népek „íratlan történelmét”...

A kis asztalka nem hazudik. Négy rajzszeggel letűzött kartonpapíron fehér kéziratpapír kínálja szűz habjait. Bal felől gondosan lefedett tintásüveg. Közelében nincs egyetlen tűhegynyi pacni sem. Nagy műgondra valló rendben sorakozik a közíró fegyverzete is. Rangsorban, nagyság és minőség szerint, vadonatújnak tetsző toll, tűhegyesre faragott ceruza, mellette rövidebb piros ceruza és végül radírgumi...

Rend, de nem kínos, hanem a föld természetes rétegeződéséhez hasonló a könyvek elhelyezkedése is a politúros fenyőfa polcokon... Cseh–magyar szótár, román– magyar szótár. Lexikonok, folyóiratok. Az Erdélyi Enciklopédia kiadványai. Füzetek, könyvek, mappák...

A fehér csőbútor-ágyban ekkor mozgásba jön a két párnacsücsök. A paplan is vonaglani kezd, mintha óriáskígyó volna belecsavarodva. Előbb egy kopasz fej, aztán egy merész orr s végül gyerekesen, mondhatni szűzleányosan mosolygó, vörösre borotvált arc válik láthatóvá. Ezután két hosszú kar csapódik kétfelé...

–   Szervusz, te... golyhó...

–   Szép fogadtatásban részesítesz, mondhatom...

–   Éjfélig lestelek a Koronában. Na, ne légy olyan fatuskó! Csókolj meg bár – mondja zavartan. – Ejnye, csak nem haragszol? Utóvégre táviratozhattál volna. Három-négy szó! „Reggel hatkor érkezem, várjatok...” És minden rendben ment volna... Gyere ide, né. Ebből nem engedek. Nekem se apám, se anyám, se feleségem...

És őszinte örömmel öleli magához barátját. Írásaiban csupa tárgyilagos ész, megcáfolhatatlan adat, mégis az érzelmekkel is dolgozó szépíró az ölelkezést sokkal szárazabban viszonozza, mint ő.

–   Milyen fanyar vagy – s kiugrott az ágyból. – Most aztán aludni fogsz. Ez az itteni programod első pontja...

A délelőtti alvásból azonban semmi sem lesz. Nem győznek egymás kérdéseire válaszolni. Különösen a közíró érdeklődik szorgalmasan megszámlálhatatlan kolozsvári ismerőseinek hogyléte felől. Főként közéleti magatartásukról. Közbe-közbe korholón rászól barátjára, feküdjön már le, de aztán megint csak eszébe jut valamelyik gyárimunkás barátja, aztán egy zsidó közíró munkái-tervei felől tudakozódik, de hallani akar valamit az egyik mezőségi grófról is, nemkülönben egy Kolozsvárra származott székely darabontról. Az egyikért aggódik, a másikon vigasztalódik, a harmadikért felháborodik. Viselt dolgaik, elvi állásfoglalásaik fölött olyan vitába bonyolódnak, hogy a szépíró éppen hogy csak megmosdik, s újraköti a nyakkendőjét, s barátjával tart a városba, hogy az utcán folytassák eszmecseréjüket. Közben útjukba esik az egyik penzió, ahol betegen fekszik K. M. nevű közös író ismerősük. Mivel az is akar találkozni a vendéggel, nyomban meglátogatják. Ő aztán még többet kérdezősködik, mint a közíró.

Mire eltávoznak tőle, délre kongat a Fekete templom többszáz éves harangja. A „csincsbe” megebédelnek. Ekkor derül ki, hogy a vendég a saját zsebéből fizet, sőt még kölcsön is kér tőle a vendéglátó barát, egy csomó levelet kell írnia. Ezzel aztán a vendég pénztárcájában alig kushad pár zörgő apróság. Pedig csak nyolc nap múlva utazhat haza ötven százalék kedvezménnyel a Predealig váltott jeggyel. Kissé fanyarul emlékezteti barátját:

–   A meghívásotokban azt ígértétek, hogy a kosztra nem lesz gondom...

–   Reméljük – feleli a közíró nyugodtan –, hogy a felolvasáson annyi meghívást kapsz ebédekre és vacsorákra, hogy...

–   Reméljük? – szakítja félbe a szépíró elgondolkozva.

–   Ne légy pesszimista – korholja a másik. – Olyan jó dolgod lesz itt, mint soha. Nyolc nap alatt kipihened magad, úgyis rád fér.

Este a felolvasáson aztán tényleg annyian rohanják meg meghívásaikkal, hogy alig győzi jegyezni a címüket. Jólesik neki, amiért ennyire értékelik és számontartják. Az üdülésből azonban, főként a meghívások miatt, semmi sem lesz. Hogy senkit se sértsen meg, némely napra két helyre is elígérkezik ebédre. Szavának aztán úgy tesz eleget, hogy a munkáscsaládok meghívását társítja az értelmiségi házaspárok meghívásával. Az előbbieknél ugyanis tizenkettőkor tálalnak, az utóbbiaknál csak két órakor. Így aztán napja csupa ide-odarohanással telik. Belvárosból ki, a külvárosba be, s két órakor vissza. Ráadásul itt is, ott is csak félétvággyal fogyaszt. A háziasszonyok pironkodnak, azt hiszik, nem ízlik a főztjük. Hogy ezt az aggályukat eloszlassa, emberfeletti önfeláldozással egész ebédet eszik itt is, ott is. A vacsorákra való rohangálás aztán társul a „fekete” vagy a „poharazás” melletti eszmecserék fáradalmaival...

Mert mindenki tudni akar valamit. Bölcsebbnek, okosabbnak hiszik, mint a „szegény vidékieket”. Emitt irodalmi viták, amott szakszervezeti gondok, a Magyar Népközösségi emberek székely bánatra várnak vigaszt. Azonkívül mindenkinek van valaki ismerőse, rokona Kolozsváron, s azokról is tudni akar valamit. Többen csomagot akarnak rábízni. A vonatok zsúfoltságára való hivatkozással azonban nem vállalja. De visz magával fényképeket, üzeneteket. Előfizetési megrendeléseket az egyik folyóirathoz...

Míg ezek a dolgok egymás hegyén-hátán kavarognak a fejében, két délelőtt végigácsorog a nyilvántartási hivatalnál a sorban, hogy bejelentse magát. A nyolc nap vége felé találkozik legnagyobb élményével. Vacsorára hivatalos Bolonyába, a gyárvárosi negyedbe. Meghívója székely ember, gyári napszámos... Egyszobás kicsi lakás. Négy gyermek totyog, gügyög, nyüzsög a padlón, asztal alatt, hogy aztán egy rakáson elaludjanak a díványon... Az ötödik még csak néhány napos. Anyja azonban már munkába jár. Szívélyesek, kedvesek. Rumos tea, szalámi, vaj a terítéken. Bár a család szintén az asztal körül ül, mégis csak a férfi fogyaszt vele udvariasságból pár falatot. Korábban bizonyára megvacsoráztak már, pityóka vagy paszulylevest.

Nagyon jólesik a vendégnek ez a megtiszteltetés, de röstelkedik is, amiért költségbe verte őket. Odahaza hetenként háromszor náluk is pityókalé vagy paszuly szerepel, megette volna itt is szívesen. Különben sem éhes az udvariassági dupla ebéd után. De nem mer szólni, és keveset fogyaszt. Hadd maradjon az apróságoknak a jó falat. A háziasszony talán meg is sértődött. Talán azt gondolta, hogy finnyáskodik, mert nem sokat kínálgatja, hanem egykettőre leszedi a terítéket.

A beszélgetés folyamán aztán a következők derülnek ki: Tizenkét éve laknak Brassóban. A férfinak Csíkban él a rokonsága. Hármuknak, apjának, bátyjának és neki csak akkora kisbirtokuk volt, hogy háromfelé osztva egyikük sem bírt volna megélni. Önként magára vállalta a Brassóban való szerencsepróbát. Úgy gondolta, hátha öszsze tud zsugorgatni néhány év alatt önálló kisbirtokra valót. Beszegődtek hát feleségestől gyárba, előbb a kénsavgyárba, aztán az olajba.

Napszámos fizetés, kicsi fizetés. És minden évben meglepte őket a gyerek. Egymás után tíz. Ebből minden második meghalt, mielőtt betöltötte volna a két évet. Képletesen szólva, a szoba egyik sarkában örökké ott állt a bölcső, a másikban a koporsó. Kettőjük keresetét megemésztették a bábák és a sírásók. Soha nem tudják, hogy mikor gyászolnak és mikor örvendenek. Többnyire inkább azon búsulnak, hogy ők semmire se vitték. Az elmúlt tizenkét év alatt csak a betegsegélyzőbe befizettek közel húszezer lejt. De amikor operálni kellett az embert, háromezerötszáz lejt saját magának kellett előteremteni. Szülési segélyt talán összevissza ötszáz lejt ha kaptak a sok gyermek után. Most már negyvenévesek, s a férfi legutóbb is két hétig feküdt a „derekával”. Csendes beletörődéssel panaszolják, hogy a gyárban, ahol dolgoznak, a tizenkét év alatt megfordult az egész Székelyföld, de mindenki hazavitt magával legalább egy tehénre, csűrre vagy egy lóra valót, csak ők és más két székely család ragadt itt örökre a gyárban...

–   De mi lesz a faluba hazatérők most emberesedő fiaival? – kérdi az író. – Ezek sem oszthatják háromnégyfelé a kisbirtokot.

–   Az lesz, ami velünk – feleli a bolonyai munkás. – De nem akarják nekem elhinni. Pedig itt ragadnak mindörökre. Keresnek a betegsegélyzőnek, a bábának és a sírásónak. Na, és talán belépnek egyszer a Székely Alkalmazottak Szövetkezetébe is. Talán még a munkásszervezetekbe is. Úgy né, ahogy én. Hát tehetnek egyebet? – kérdi mentegetőzve. – Ha az embernek nem sikerül az egyik, hátha sikerül a másik... Csak ne fájna annyit a derekam...

Az író elutazása napján választották be ezt a bolonyai munkást a Magyar Népközösség munkás-szekciójának a szervező bizottságába...

Éjfélkor ér Predealba, hogy lepecsételtesse a jegyét. Fél négyig a hideg váróteremben fagyoskodva számbaveszi utazása eredményeit. A felolvasáson eladott könyvekből a Székely Szövetkezet javára levont százalék híján háromszázkilencvenöt lej jutott neki. Kézből eladott kétszáz lej érőt a szabómunkásoknak... A sok jó koszt és dupla ebédek ellenére fogyott egy kilót, mert soha négy-öt óránál többet nem aludt éjszaka. Most a vonaton nem mer aludni. Fél, nehogy lába keljen egy végül mégis rábízott csomagnak. Hogy ébren tudja tartani magát, Brassóban szerzett témáit rendezgeti agyában...

(1939)