nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
MINDEN JOG A SZERZŐÉ

MINDEN JOG A SZERZŐÉ

Könyveimet rendezgetve, kétíves füzetre bukkantam. Címe meghökkentő: Földi Jánost bekapta a város. Néztem, nézegettem sárguló lapjait. 1932-ben jelent meg a szerző kiadásában. És ez a szerző ki lett volna más, ha nem jómagam. Ezzel a hosszú című kis elbeszéléssel tolakodtam be az irodalomba. Kolozsvárott a kis Viktória nevű nyomdában szedték nyomták ezt a harminckét oldalt. Hogy örökre megemlegessem, a nyolcadik oldalt a kilencedik helyére ,,lőtték” be. Így is jelent meg, ellőve. Mérges voltam miatta nagyon, mégsem mertem követelni, hogy újranyomják. A pipás gépmester húzta volna a rövidebbet. Nem volt szívem ekkora többletmunkára és a kár megtérítésére kényszeríteni.

Aztán meg féltem is, elkeseredésében ki talál csúfolni, amiért négy és fél elemivel és enyves nadrágommal regényírásra mertem vetemedni. Helyesírási hibáimat a szedők tüntették el, s gúnyt véltem hallani oktatásaikban. Abban meg éppen csúfolódást éreztem, hogy a címlap tördelésénél megkérdezték: ne szedjék-e ki, hogy minden jog a szerzőé. Bosszankodva intettem le őket. Nem akarok elbizakodottnak látszani. És ugyan ki az ördög tartaná érdemesnek épp az én első írásom szerzői jogát bitorolni.

–   Na, na – legyintett a fél lábára bicegő nyomdász. Első írásnak nem éppen mindennapi. Meglássa, egy hónap se telik belé, és igen-igen előkelő urak fogják keresni az ismeretségét.

Erre már nem is feleltem. Földi János a szerzői jog feltüntetése nélkül jelent meg. A Munkássegély és a szakszervezetek tagjai hordták szét. Eszembe sem jutottak a könyvkereskedések. Hogy is tennék ki az én írásomat az egyetemi tanárok könyvei mellé, vetettem ellen, mikor ismét csak a bicegő nyomdász figyelmeztetett az ismeretségem után epekedő urakra.

És halljunk csodát, a füzet megjelenése után vagy öt hétre tényleg elég nagy úr kezdte keresni ismeretségemet. Roppant fontos lehettem a számára: egyenesen rendőrrel kerestetett. Sürgős is lehetett neki a bemutatkozás nagyon, mert amikor a rendőr nagy halom gyaluforgács közepén megtalált, módfelett fogadkozott, hogy ő most rögtön megmutatja nekem az utat az utánam érdeklődő úr felé. Mivel pedig nem tartotta illőnek egy író mellett vagy éppen előtte járni, a jólnevelt rendőrök szerénységével a hátam mögül mutogatta a járást – az ügyészségre.

A III. szekció kirendelt ügyésze elé kerültem. Éppen buzgón ismerkedett egy katolikus pappal, szintén egy könyv szerzőjével. A pap plüssel bélelt fotelből felelgetett. A távozása után üresen maradt fotelt az ügyész úr nem látszott észrevenni, s hagyta, hogy egyik lábamról a másikra helyezzem át szerzői súlypontomat.

Igen erélyesen kezdett érdeklődni Földi János személye után. Mondjam meg lakása címét, és miért írtam meg a történetet, ki biztatott fel, főként ki írta az én nevem alá rejtőzve? Mert ő egyszerűen nem hiszi, hogy egy iskolázatlan asztalossegédből kiteljék egy ilyen Földi János, akit bekapott a város.

–   No lám – hűlt meg bennem a vér –, nem fogadtam szót a bicegőnek. Mégiscsak ki kellett volna nyomtatnom, hogy minden jog a szerzőé. Honnan a csodából kerítsek Földi Jánosnak hirtelenében rendes, bejelentett lakást? Mondjam talán azt, hogy a fejemben lakozott, amíg át nem költöztettem öröklakásba, az irodalomba? Vagy mondjam, hogy Földi János történetének magvát faluról beszármazott fiatal, szervezett munkások elbeszéléseiből szedegettem össze? Ez sem lesz jó, gondoltam, mert akkor ezekre a munkásokra lesz kíváncsi az ügyész úr. És még képes lesz őket is előállítani s ide-oda idézgetni. A román nyelvet tördelve valahogy előtártam: bizony ezt a János bácsit egyedül én írtam. Hogy miért? Miért szoktak az írók írni? Az egyik pénzért, a másik dicsőségért. Én... én munka nélkül voltam egész télen, s módfölött felmérgelődtem azokra a hazug regényekre, amiket unalmamban elolvastam. Gondoltam, én majd írok egy igazi és szép történetet.

–   Micsoda! – pattant fel a szikár ügyész úr. – Ez szép és igaz történet magának?! – rázogatta előttem a füzetet. – Az az igazi szép történet, hogy adóba elhajtják a parasztok tehenét? És miért éppen a magyar parasztok tehenét, hát a románokét talán nem hajtják el, ha nem fizetik az adót rendesen?

Töredelmesen beláttam, bizony igaza van az ügyész úrnak, hiszen közös sors a miénk, s gyorsan megígértem: legközelebb megírom, hogy a román parasztok tehenét is elhajtják.

Még csak ez hiányzott az ügyész úrnak. Az itatóssal csapkodott. Majd ad nekem izgatást, mert ez félreérthetetlen kommunista izgatás. Szórványos eseteket nem lehet általánosítani.

Csodálkozva néztem sovány arcába. Roppant feledékeny lehetett ez az úr. Hiszen akkoriban, a gazdasági válság közepén, zsúfolva voltak a törvényszéki folyosók perbe fogott parasztokkal, akik fejszével meg járomszeggel fogadták a végrehajtó perceptorokat. Annyi erdőkihágást követtek el Erdély-szerte, hogy zsúfolva voltak velük a fogházak, épp az ügyész úr szigorú vádemelése folytán. Az én Földi Jánosom egyike volt ezeknek a szegényparasztoknak. Különbség közte és a többi pórul járt között annyi, hogy a városba szegődött munkás fiát kiátkozta, mert az a munkásmozgalom miatt börtönbe került. Rá egy évre, a végrehajtókkal való szembeszegülés miatt aztán az öreget is bekapta a városi tömlöc. Épp abba a cellába került, amelyikbe a fia nevét az ajtóba vésve láthatta viszont.

Így volt, de nem szállhattam vitába az ügyész úrral. Állítson bíróság elé – jelentettem ki. – Ha bűn, amit megírtam: vállalom. Nekem úgyis örömöm telt írás közben...

–   Öröme! Na várjon csak – s intett a hátam mögött még mindig feszesen álló rendőrnek. – Hozzák be azokat az asszonyokat, hadd lássa ez a pimasz, hogy mi fakad az ő „öröméből”.

Hamar kiderült, hogy mibe kerül nekem a műélvezet. Bevezetett két fonnyadó parasztasszonyt s egy gyári munkásnőt. Gyűröttek, megviseltek voltak mindhárman. Szepegtek, s ijedt, nagy szemeket meresztettek rám...

–   Nézzen rájuk – intett az ügyész úr. – Ezeket a szerencsétleneket maga döntötte bajba Földi Jánossal.

Én csak hüledeztem, a parasztasszonyokat soha életemben nem láttam. A gyári munkásnőre homályosan emlékeztem. Talán a Munkássegély gyűlésein találkoztunk. Amint rögtön kiderült, Toroczkaynénak hívták. Bevallotta, hogy a füzetből kapott vagy húsz darabot a gyári bizalmitól. Vasárnap hazavitte a szülőfalujába. Rokonsága a fél falu, s ő bizony sorrajárta a két parasztasszonnyal az atyafiságot, megvétette a füzeteket.

–   És ki kérte magát erre a házalásra? – rettentett rá Toroczkaynéra az ügyész úr.

–   Én nem házaltam, kérem. Csak a rokonság mindig üzeni, hogy vigyek olvasnivalót.

–   De miért éppen ezt vitte?

–   Mert más nem volt – vonogatta vállát a szeplőske asszony. – Aztán ez nagyon tanulságos volt, kérem.

A tanulságos szó haragra gerjesztette az ügyész urat. Olyanra, hogy az semmiképpen sem illett a perrendtartásba. Leszidta Toroczkaynét a fényesre vikszolt parkettig, le a két parasztasszonyt is. Mit törődnek ők azzal, hogy Földi Jánost bekapja-e a város vagy sem? Ha meg tanulságos történeteket kívánnak, és van ráérő idejük, akkor forgassák a szent bibliát... Megkaptam a magamét én is. Maradjak az asztalosságnál, ne kontárkodjak a művelt emberek dolgába, mert ebből nem épülés, hanem ilyen szerencsétlenség sül ki, mint ami kisült. Megindítja az eljárást, s a bíróság majd elhúzza a mi nótánkat. Végül egy takarodjunkkal szabadlábra kergetett valamennyiünket.

Lent az utcán derült ki, hogy voltaképpen mi történt ezekkel az asszonyokkal. Ijedtségükből ocsúdozva adták elő póruljárásuk történetét. Tordán túlról hozták be őket a csendőrök, őrsről őrsre gyalog, kezüket egymás csuklójához kötözve. Négy napig járták ezt a kálváriát, amíg a kolozsvári ügyészségre kerültek. A két parasztasszony sírt: miért rántottam őket bajba? Toroczkayné félt, biztosan kivágják a gyárból, nem tűrik ott a megbélyegzetteket. Ráadásul odalett a heti fizetése is. És ha még el is ítélik, mi lesz az ő két gyerekével?

Most aztán én is megijedtem. Ha engem perbe fognak és elítélnek, vállalnom kell, ha jólesett az igazság kimondása. De lehet-e az én örömöm a mások bánatforrása? Szabad-e nekem írni még ezután is, ha csak olyanokat tudok körmölni, ami szenvedést okoz saját olvasóimnak? Éppen a munkásoknak, akiknek én örömöt szándékoztam szerezni életük ábrázolásával.

Nem volt sok időm ezen tűnődni. A három asszony szomorú arca egyébre figyelmeztetett. Toroczkaynénak illenék megtéríteni a heti munkabérveszteséget. A szepegő parasztasszonyokat meg vonatra kellene rakni, ne gyalogoljanak akkorát szegények. Vonatra, de miből? A füzetek árából csak annyi folyt be, amennyivel félheti fizetésem hozzáadásával kifizettem a nyomdát. Tapogattam kopott munkaruhám zsebét, mintha nem tudnám anélkül is a tartalmát, az asztalos-colstokot s ceruzámat. Már-már szólni akartam az asszonyoknak, jöjjenek velem, vasárnapi ruhámat eladjuk valamelyik ócskásnak, és vigyék az árát, egyebet nem tehetek. Toroczkayné azonban kitalálhatta, miért fő a fejem, sejthette, milyen gazdag szerző vagyok én, s elébem vágott egy ötlettel. Adjak neki egy írást a bizalmihoz. Az eladott a gyárban vagy százötven darab füzetet, az árával még nem számolt el..

A többit kitaláltam magamtól is. Megragadtam Toroczkayné vaskos kicsi kezét meg a másik kettőét is, és kértem tőlük a bocsánatot szaporán. A parasztasszonyok semmit sem szóltak. Toroczkayné viszont jó keményen visszaszorította a kezemet. Elmenőben mosolyogva kiáltott utánam:

–   Aztán írjon még egy olyan jót.

Megértettem rejtett célzását, s nekividámodva indultam a műhely felé. Utamba esett a Viktória-nyomda. Leereszkedtem a pincébe, s közöltem azzal a bicegő táltossal, micsoda nagy úr ismerkedett meg velem, és hogy milyen állami irodalompártolást helyezett kilátásba. Meghökkenésemre az én nyomdász barátom elkapta a kezemet,  tenyerembe szorított vagy kétmaroknyi gratulációt. És fenekedett nagyban, hogy ez jó jel, várjak csak soromra, menjen csak híre az irodalmi pernek, felkapják a nevemet, hullani fog felém a babérlevél, elég lesz a krumplilevesbe az összes leszármazottaimnak.

A nyomdatulajdonos viszont ijedezni kezdett, nehogy bajba rántsam a nyomdáját, s tréfásra forduló hangon, de komoly tendenciával ígérte: agyonvág, ha miattam tárgyalásokra fogják hurcolni. Ilyen írótól ő ugyan nem vállal több munkát.

–   Sose féljen – kiáltott utánam nevetve a bicegő jós –, írjon valami jót szaporán, arra tudomisten kinyomjuk, hogy minden jog a szerzőé.

A következő hetekben valóban egyeben sem törtem a fejem. Mit írhatnék, hogy jó is legyen, baj se származzék belőle, s még az ügyvédi költséget is előteremtse, jusson még az asszonyok családjának is, ha bedutyizzák őket miattam. Írnom kellett volna már csak azért is, mert a szakszervezetiek mondogatták: tán csak nem ijedtem meg? De az írás nem ment. Nem gyúlt ki bennem az izgalom, ami világra hozta Földi Jánost s vele még egy sereg alakot. Mikor meg szikrázni kezdett valami a szívem tájékán, akkor pedig az a három ijedt asszony állt elém a papírra. Pennám hegyét megfogták, s rimánkodtak, elégedjem meg Földi Jánossal. Ezért kihúztuk a lutrit; miért akarom őket ismét bajba hozni? Nem bírnak ellenállni a tanulságos történeteknek, s ki tudja, mi nem éri őket emiatt.

Azon a nyáron nem sikerült többé egy mondatot sem leírnom. Talán sohasem is sikerült volna, ha közben Földi János nyugton marad, de nem maradt. Bejárta Erdélyt, Bukarestet, s mindenütt hírbe hozott. Van már az erdélyi munkásoknak írójuk. Híremet munkáskörökben szervezett munkásvoltom és a Munkássegélyben viselt elnöki rangom öregbítette. Ennek az egyesületnek volt egy fiókszervezete Temesvárott. Földi Jánosból kapott az is vagy ötszáz darabot. A vezetőknek eszükbe jutott, hogy szép bevételre tennének szert, ha lemennék hozzájuk, s írói minőségemben tartanék egy előadást „a kölcsönös segítségről”. Belépőjegy gyanánt mindenki venne egy füzetet felülfizetéssel, s a jövedelmet a Munkássegély gyermekkonyhája javára fordítanánk. Kaptam tőlük egy formális meghívót. Segítsem ki őket, kevés a tagdíjbevételük, és sok a munkanélküli, s még több a gyerek. Egy író előadása fel tudná rázni a munkássággal rokonszenvező félős kispolgárságot is. A hatóságok is szívesebben látnak egy írót. Közben aztán szépen azt is elmondhatnám, hogyan sikerült nekünk Kolozsvárott két napközi otthont, két ingyenes orvosi ambulanciát és sztrájkkonyhát szerveznünk a harcba keveredett munkásoknak.

A Munkássegély-szervezet volt akkor a betiltott Egységes Szakszervezetek tagjainak a gyülekező helye. Segítettük a bebörtönzött kommunistákat – a Vörös Segély féllegális szervezete voltunk –, s gyakran tartottak gyűlést helyiségünkben az ifjúkommunistáik is. A Munkássegély-szervezet a párt egyik tömegszervezete volt. Több vidéki városban alakult ilyen szervezet.

Tombolt a gazdasági világválság. Hitler meg uralomra készült, de nyomták nálunk is kegyetlenül a munkásnépet, a munkanélküliség napról napra nőtt, a munkások fizetését meg szorították lefelé. Egyes szakszervezetek a jobboldali szociáldemokraták befolyása alá kerültek, akik elárulták a munkásérdékeket. Érthető, hogy abban az évben egyik sztrájk a másik után robbant ki városunkban. Ezeket a sztrájkokat az illegális kommunista párt irányította.

A Munkássegély sztrájkkonyhákat szervezett, de voltaképpen találkozóhelye és fedőszervezete volt a kommunistáknak. A temesváriak arra voltak kíváncsiak, hogyan csináljuk mi a dolgunkat, hogy a sziguranca nem bír összetörni bennünket. A nyilvános írói előadáson kívül erről kellett volna felvilágosítanom őket.

Mint a Munkássegély egyik szervezője, szívesen vállalkoztam erre, de nem örvendtem túlságosan a meghívásnak – mint író. Attól tartottam, hogy ilyen minőségben túlságosan sokat várnak tőlem. Nem szerettem volna csalódást okozni nekik. Hátha sosem sikerül ebben az életben még egy könyvet írnom. Másrészt izgatott a meghívás a temesvári sziguranca miatt is. Az fittyet hányt a Munkássegély törvényes alapszabályainak, engedélyezett működésének. Hetenként letartóztatta a vezetőségi tagokat. Kékre verte őket, csak azért, hogy elmenjen a kedvük a kölcsönös segítségtől, amely az egyesület alapszabálybeli célkitűzése volt. Gritta prefektus külön is megfogadta a temesvári gyáriparosok előtt, hogy amíg ő áll a megye élén, mukkanni sem fog a munkásság. Rîmneanţu nevű sziguranca főnöke meg a „bőrükben nem férő” munkásvezérek megszelídítésére esküdött fel. Encsel Mórt meg is „szelídítette” abban az évben: halálra kínozta.

Ide, ebbe az oroszlánbarlangba hívtak engem. „Írói tekintélyem” kellett volna hogy jobb belátásra bírja Rîmneanţu urat. Az én vendégszereplésem kellett volna hogy felbátorítsa a jobbmódú kispolgárságot, eloszlassa a munkások között az idegenkedést a Munkássegély iránt. És ami a legdöntőbb, velem reméltek a munkanélküliek gyermekeinek segélyalapot teremteni. Egyszóval mennem kellett, hiába támadtak rossz sejtelmeim. Az egyik temesvári újság főszerkesztője cikket íratott várható vendégszereplésemről. Ha jól emlékszem, „íróavatást” ígért a temesváriaknak.

Várták a munkásírót. Én meg készültem izgatottan. Gondoltam, valami tekintélyes munkásnak kellene látszanom, hogy meghassam a kispolgárokat és a szigurancát. Mert sokféle munkás van ám. Akad olyan is, aki keménykalapot és lakkcipőt visel, legalább öt rend ruhája lóg a szekrényben. Rajtam csak egy kopott szürke ruha lógott. Ha ebben lát meg Rîmneanţu úr, kész államfelforgatásnak veszi puszta megjelenésemet.

Zsémbes október náthásodott azon az őszön, s még felöltőm se volt. Kölcsönkértem hát Jakab Gyurka trencskóját. A munkanélküli fiatal vasast biztattam: három napon belül visszakapja. Hisz csak megyek és jövök. Feleségemet is ezzel vigasztalltam, de kétéves kisfiamtól titokban sokkal hosszabb időre búcsúztam el. Pufók arcát, gügyögését jól az emlékezetembe véstem. Fényképet nem vihettem magammal, még nem csináltunk róla. Feleségemnek ravaszul fejtegettem: Karcsikát ezután minden félévben fényképész elé állítjuk. Hadd lássuk évek múlva is, hogy milyen volt. Így véltem kicsi asszonyomnak értésére adni, ha netán most évekig nem térnék haza, fényképeket mutogasson Karcsi fejlődéséről a viszontlátáskor.

Induláskor még kölcsönkértem egy ronda irattáskát és egy kötetet Kropotkin herceg művei közül. Címe: Kölcsönös segítség. Az irattáska írói fellépésemet volt hivatva súlyosbítani, Kropotkin herceget meg Rîmneanţu úr elképesztésére szántam. Lássa, ha sor kerül rá, nemcsak ilyen rongyos munkásírók beszélnek kölcsönös segítségről, hanem még hercegek is. Előadásomat is ravaszul kiagyaltam. A kispolgárokra gondolva elhatároztam, kimutatom nekik, hogy a Munkássegély alapjait tulajdonképpen már az egysejtű lények lerakták, mikor többsejtűekké álltak össze. Hát csak a mai embernek ne volna érzéke a kölcsönös segítéshez?

Reméltem, ilyen csomagolásban csak elhiszik nekem, hogy nincs más út, mint a kölcsönös segítség. És talán valóban hazatérhetek postafordulóval épen és némi reménnyel, hogy valaha mégis író lehetek.

Egyszóval bizakodva léptem a temesvári peronra. Egy vékony kis tánctanárnő várt rám izgalomtól sápadtan, titkárnője a Munkássegélynek. Amint elárulta, reszketett, hogy nem érkezem meg. Fel van bolydulva miattam az egész város. A temesvári újság kitett magáért, s ha nem jövök meg, oda a rendezőség becsülete örökre. Hiszen a rendőrség tudomásul vette az előadást. Nem támasztott semmiféle nehézséget, mint máskor. Ennek nagyon megörvendtem. Lám, milyen nagy tekintélye van egy írónak! Éppen csak jó volna, ha ezt a rendes trencskót sehol se kellene levetni. Ez jótékonyan eltakarja kitérdelt nadrágomat s a kifesledezett gomblyukakat.

A fogadtatásomra kiküldött elvtársnő felélénkülve tájékoztatott nehézségeikről s főleg reményeikről, micsoda nagy fordulatot hozok én az ő segélyakciójukba. Hány munkanélküli gyereket jegyeztek elő tejre. Ajánlkozott, hogy idegenvezetőt szerez mellém, aki megmutatja a város nevezetességeit. Mellém is szegődött egy göndör fekete hajú fiatalember. És mit mutathatott meg egy munkásírónak? A rác-telepi munkástanyát, a köztük elterülő nagy pocsolyákkal és a városi szemétdombot, amit csuda tisztára tallóznak a rác-telepiek. Végül a Dózsa György tüzes trónjának helyére emelt emlékművet tekingettem meg. Sötétedett már, nem láttam a fából összerótt emlékmű feliratát.

Este nyolc órakor végre ott álltam a Gyufagyár utcai Munkássegély előadói asztala mögött. Gyűlt a nép rohamosan, munkások és sok intellektuel. Orvosok, ügyvédek, kisiparosok, még írók is. Fogyott Földi János, mint a cukor. Volt olyan belépő is, aki száz lejt fizetett a háromlejes füzetért. Bámultak engem minden irányból. Elékerült valamerről Szilágyi András, az Új pásztor szerzője. Nagy tisztelettel gondoltam az én sántikáló nyomdászomra. Nekibátorodva kezdtem előadásom elmondásához. A széthúzó embereket megszégyenítő egysejtűek csoda hamar összeházasodtak. Szép gördülékenyen kitereltem egy részüket a tengerből, szétporcióztam őket emlősökre és emlőtlenekre. Egy-két mondat a faj- és létfenntartás parancsairól, s nyélbeütöttem a hordaközösséget, aztán gyorsan kerítést vertem a kialakuló magántulajdon köré. Negyedóra alatt megbuktattam a rablógazdálkodást, mint a kölcsönös segítség elavult formáját, tündökölt a feudalizmus, és mind jobban jajgatott a jobbágyság. Rohamosan avasodott a hűbériség, nyomult előre a burzsoázia s vele a francia forradalom. Már javában avulni kezdett a kapitalista termelési rend is, mikor a közönség háta mögül egy éles hang kiáltott be a nyitott teremajtón:

–   Miféle disznóság ez?

Alig hangzott ez el, rendőrsapkákat látok és kutyakorbácsokat, a fekete kígyóhoz hasonló valamik suhogva csapkodtak a termen kívül rekedtek nyakába. Szegény rác-telepiek voltak ezek, őket öklözték, korbácsolták szét a rendőrök. Egyszerre felfordult minden. A mellékajtókon egymás hegyén-hátán gyúródtak kifelé az emberek, dobogtak le az emelet falépcsőin. Lent a kapunál rendőrkordon állta el az utat. Az egyik újságíró nyakon csípett engem, és húzott kifelé, de én vissza, a trencskót nem hagyhatom. Azzal nekem el kell számolnom, s ebben a kavarodásban még elvész. Ne törődjék azzal, idegeskedett. De én a trencskót nem hagytam, a rendőrök se minket. Levergődtünk valahogy a kapu elé, ott állt egy autó, kinyílt, az újságíró meg tuszkolt befelé. Gyerünk, meglépünk előlük. Ne tartóztassanak le.

Hátam mögött kutyakorbácsolták az utcára vert munkásokat. Egy veréssel kevesebbet kaptak volna, ha én nem írom meg azt a Földi Jánost, nélküle sohasem került volna sor erre a ma esti előadásra; – hát beülhetek én ebbe a puha ülésű autóba? – hőköltem hátra kitáruló ajtaja előtt.

–   Nem – mondtam kissé remegve –, én nem futhatok el. Miattam verik őket. Én ezekkel maradok...

Az autó ajtaja hirtelen s hevesen becsapódott, a gépkocsi akadálytalanul suhant keresztül a rendőrkordonon, ismerősöm megszorította a kezemet, elővéve újságírói igazolványát, azzal hagyott magamra, ne tartsak semmitől, rögtön alarmírozza az újságírótestületet. Elegáns, magas alakja elől kitértek a rendőrök. Én meg sodródtam a letartóztatott közönséggel. Hallgatóságom kétharmada, mintegy háromszáz személy rekedt a lökdösődő rendőrök között. Szitált az eső, a gyárvárosi lámpák ködpárában vakoskodtak. Elöl néhány munkás ordítva tiltakozott, a kutyakorbácsok csattogtak. A sötétben nem láttuk egymás arcát, egymáshoz ütődtünk. Én Jakab Gyurkára gondoltam. Hogyan juttatom haza szegénynek a trencskót. Télikabátja nincs. Ebben a trencskóban telelt a múlt évben is.

Mi lesz vele, ha most itt fognak huzamosabb időre? Erre hirtelen végigborzongott bennem az ijedség. Verni fognak, talán nyomorékká kínoznak. Csodálatos, hogy még eddig egyetlen ütést sem kaptam. Pedig igazán nem az írót kímélték bennem. Még a mellettem haladók sem látszottak felismerni.

Közben zuhogóra sűrűsödött az eső. Szerencsére a szerencsétlenségben máris egy rendőrlaktanyába tereltek be: valami iskolaszerű, hosszú helyiségbe zsúfolódtunk. Egyetlen halvány villanykörte pislákolt a magas mennyezeten, de elég világosságot árasztott ahhoz, hogy megvilágítsa a halálsápadt arcokat. Kispolgárság volt ez többnyire, jól felöltözött férfiak és nagysádok.

A munkások komoran vetették neki hátukat a falnak, s nézték a kitaposott pádimentumot.

Észrevettem, hogy mindenki zsebében és pénztárcájában kotorász, levélborítékokat tép apró darabokra, ártatlan címeket semmisítenek meg, mindenféle haszontalan kis feljegyzéseket morzsolnak ki noteszeikből, talán egy telefonszámot, talán valami lejáró váltó dátumát, olyasmiket, amik Rîmneanţu úr szemében rögtön átváltoznak rejtjelkulcsokká, veszedelmes kémek neveivé, hiszen a teremmel szomszédos szobában folyt az igazoltatás, motozás. Mindenki jól hallhatta a csattanós pofonokkal keveredő kérdéseket: ez miféle szám, ki ez a név, ez micsoda titkos feljegyzés?...

Lepillantva a padlóra, torkom összeszorult. Lábam alatt fehér volt az egész terem eldobott füzeteimtől. Sáros cipők tapodták Földi Jánost. Úgy fájt a szívem ezekért a megcsúfolt Földi Jánosokért, mintha kisfiamat löknék a könyörtelen lábak alá...

A leigazolt emberek kétharmadát szabadon eresztették, a terem kiürült, s a bejövő rendőrök röhögve nézték a szétszaggatott papíroktól és füzeteimtől fehérlő padlót. Felemeltek néhányat, s vigyorogva böngészték a címét. Aztán vették a seprűt, és a terem közepére kotorták a papírheggyé gyűlő füzeteket.

Megpillantottam újságíró ismerősöm angolszabású, bő felöltőjét. Az igazoltató detektívcsoport elé léptem. Álltam egyenesen, s megmondtam a nevemet.

–   Á, á, á – néztek fel mind gúnyos kiáltásokkal a vállas detektív urak. Volt közöttük egy szinte kétméteres, hatalmas fejű és vállú úr. A cigaretta ide-oda hengeredett ajka egyik szögletéből a másikig. Nézte cingárságomat, valami különös, éhes mohósággal.

–   Kollégánkat – lépett közbe pártfogóm – az újságíró szervezet nevében igazolom. Kérjük szabadon bocsátását.

–   Majd mi igazoljuk – legyintett az óriás. És hárman is forgatták zsebeimet. Előkerülő személyazonossági igazolványomra pillantva, a nagydarab felkiáltott:

–   Ez író? Asztalos! Holnap tessék érdeklődni, szerkesztő úr. Ezzel mi egy kis esztétikai megbeszélést tartunk.

Pártfogóm néhány haszontalan kísérlet után kénytelen volt távozni. Engem pedig egy harminc főnyi munkáscsoporttal közrevettek a rendőrök, és a központi rendőrségre kísértek. Néhány munkásnő volt közöttük, azokat bedugták az utcalányok közé. Minket pedig egy nagy közös fogdába. Cementpadlóját valami okból éppen akkor öntözhették fel. Locsogott a lábunk alatt. Nem volt ott egyetlen pad sem, priccs sem, semmi, amire leülhettünk volna. Mit csinálhattunk volna egyebet, ismerkedtünk. Munkások, kereskedelmi alkalmazottak és két diák volt a társaságom, többnyire tapasztalt, sokszor meghurcolt szakszervezeti tagok. A vizes cementre mutatva magyarázták nekem: ez a legújabb puhító módszere Rîmneanţu úrnak. A télen kezdte fellocsoltatni a padlót a kommunista foglyok tiszteletére. Éjjel-nappal gondoskodik az áztatásról, hogy a fogoly le ne fekhessék, le ne ülhessen, ne aludhassék egy percet sem. A mi lefogásunkkal komoly céljai lehetnek, mert bőségesen adagolta a vizet.

A két diák ajka remegett, elfulladó hangon hitetlenkedtek. Elképzelhetetlen volt számukra az ilyen fokú szadizmus.

Ezen aztán vitába elegyedtek. A fáradtabb gyári munkások a cella szárazabb sarkaiba húzódtak. Ott ácsorogtak, amíg a cipőtalpukon keresztüláradó meleggel teljesen fel nem szárították a cementet. Akkor lekuporodtak, majd el is nyúltak. Hajnal felé már szinte mindenki hevert. Akinek volt felöltője, az maga alá terítette. Biztattak engem is. Ne kíméljem, úgyis hiába. De én makacsul szabadkoztam, Jakab Gyurka trencskóját nem rongálhatom. Ebből is vita támadt: ,,Meg kell hogy értse Jakab Gyurka is, nem fáradhat az ember halálra.” Míg mi vitáztunk, azalatt a két diák járt fel-alá szakadatlanul. Senki sem tudta, miért nem eresztették őket szélnek.

–   Hogy hírét vigyék: így jár az ifjúság, ha progreszszióra adja a fejét – vélte egy félszemű szabó. – Bölcs ember ez a Rîmneanţu – magyarázta. – Kíváncsi vagyok, miféle komplotot süt ki, amivel pár évre bedughatna minket. Ebben az évben rosszul ment neki. Nincs ostromállapot, tehát most izzadhat, mert bizonyítékokat kell kivernie belőlünk. Azelőtt jó volt neki. Becsületszavát adta, hogy ez vagy az főbenjáró bűnös, moszkvai futár, és öt perc alatt leesett vagy húsz esztendő. Ezt jól gondolja meg, írónk – fordult felém barátságosan. – Az újságírófélékre különösen pikkel. Egypárszor kiszerkesztették már... Csak égne itt a villany, hogy elolvashatnám a maga művét – s meglepetésemre füzet került elé a zsebéből. – Szeretném tudni, megéri-e, hogy a másik szememet is kiverjék a proletárirodalomért.

–   Megéri, meg – nyugtatták meg a szabót több oldalról is.

–   Csak lassan a testtel – legyintett a szabó. – Szeretnék arról magam is meggyőződni. Remélem, nem csalódok...

Nem szóltam egy kukkot sem, de mind nyugtalanabbul néztem a világosodó rácsokra. S arra gondoltam, lesz-e még valaha alkalmam egy sort is leírni. De túl korai volt ez a kérdés. Reggel nyomban kiderült, hogy csoportonként elvezették fogolytársaimat a korai kihallgatásra. A kihallgatottakat a szomszéd cellában helyezték el. Nyögéseket hallottam onnan. Mikor nyílt a mi ajtónk, s egy pillanatra kipillanthattunk, a félszemű szabót kerestem az udvaron visszatérő foglyok között. Véraláfutásokkal éktelenkedő arcú embereket láttunk viszont, bajosan tudtuk megállapítani, ki ki lehet.

Tíz óra felé hívták engem is. Ezt megelőzőleg gondosan levetettem Jakab Gyurka trencskóját, s rábíztam az egyik diákra, vigyázzon rá. Nem akartam, hogy a trencskóban hempergessenek meg a földön. Ezzel már számoltam. Lelkileg előkészítettem rá magam. Igyekeztem távol tartani kisfiam és feleségem emlékét.

Előrelátásom nem volt hasztalan. Rîmneanţu úr a folyosó végén lévő irodában olyan oldalbarúgással fogadott, hogy az irodaajtóból egyenesen a szemközti falnak zuhantam. Ott szembefordultam a zsebre dugott kézzel közeledő alacsony emberkével. Fekete csokros nyakkendőjével s vakító fehér ingével udvarias főpincérnek látszott. Félelmem egyszerre elpárolgott. Ez az a hírhedt Rîmneanţu? De a szőke, kiélt arcú gépírónő idegesített. Tiszta papírt fogott a gépbe, négy indigóval, kifestett körmei a billentyűknél is jobban csillogtak. Ujjait munkára készen kucorította. Valami fásult undorféle terpedt az arcán, amint elnézett mellettem és cigarettára gyújtott.

Felforrott bennem a düh.

Ez előtt a nő előtt verjen engem ez a kicsi ember? Sovány voltam, de éreztem, el tudnék bánni ezzel az úrral istenigazában, ha nem kellene tartanom, hogy hatóság elleni erőszakért rám nyomhatnak vagy öt esztendőt.

–   Na, író – állt meg előttem Rîmneanţu –, írunk még? Jövünk még Temesvárra előadni? Mit főztél ki ezekkel november hetedikére, a vörösnapra? Hiszen az elnökük vagy.

Innen fúj a szél? No persze, hiszen október közepén járunk. Szóval ez lesz a vád: a vörösnapra való forradalmi előkészület. Ezt már jól ismertem. Ki is szottyant belőlem a kérdés:

–   Mit gondol, főnök úr, ha a vörösnap megszervezéséért jöttem volna, két héttel ezelőtt dobra verik a sajtóban?

Tovább nem folytathattam, Rîmneanţu úr ökle egyenesen a szemem közé zuhant.

–   Itt én kérdezek, író. Én, és senki más! Ide mert jönni, és nekem nem jelenti, nem kéri, hogy engedélyezzem?

–   Ez nem tartozik az ön hatáskörébe. Nincs ostromállapot – kiáltottam. – Az illetékes hatóságok idejében tudomásul vették...

–   Úgy?

És beleragadt mind a két keze a hajamba, tépte, ráncigálta; tincsek szakadtak ki. Térdre rántott, és sziszegett. Én oktatom őt ki hatáskörére? Hát ki vagyok én? Persze, író! És ő senki, csak úgy né, főnök úr!

Hajamat kitéptem karmai közül, s felegyenesedtem. Nem bírt a földre tiporni. Efeletti dühében felragadott egy méternyi gumiráf-darabot a fásládáról, és azzal mind a szemem közé meg a fejem lágyára sújtott. Közben rúgott, bal kézzel meg a vesémbe, gyomromba öklözött. Magam sem tudom, mi tartott még lábon, talán annak a cigarettázó nőnek a jelenléte, az az ostoba szégyen marcangolt, hogy egy nő előtt ütnek, és én nem üthetek vissza. Amellett a düh is forralt. Hogy tud ez a nő ilyen közömbösen ülni és nézni, hogy egy férfit, egy embert így verjenek?

Nem volna ebben semmi érzés, hiányoznék szívéből minden nőies irtózás? Tartottam tőle, egyszer még felugrik, és nekem esik ő is, mint a kutyák, amikor a gyöngére rámegy az egész falka, hím, nőstény egyaránt.

Ezalatt Rîmneanţu kiváló szakértelemmel dolgozott rajtam mind a négy végtagjával. Már úgy éreztem, hogy a vesém leszakadt, a koponyámat bezúzta, mintha már minden ütés nyers agyvelőmet preckelné szerteszét. És én csak azt az unott arcú nőt tartottam szemmel, hogy ha nekem jönne, egy rúgással eltiporjam a bestiát.

–   Hát írunk még, író, írunk még? – lihegte ezalatt Rîmneanţu szakadatlanul ezt az egy, de gyilkoló kérdést, úgyhogy végül is kénytelen voltam csupán ráfigyelni. Tudtam, csak azt kellene mondjam, ígérjem, soha többé nem írok, s szabadulnék. De hát mondhatom-e, ígérhetem-e, mikor bizonyára az egész város rólam beszél? És hát ezért éjszakáztam én a könyvek fölött, a betűvetés kínjai mellett, elemi iskolás tudatlanságom leküzdésére, hogy most megtagadjam, amit saját erőmből teremtettem? A düh meg a fájdalom kiszorította belőlem az ordítást:

–   Írok hát. Írok, amíg a kezem mozdíthatom, írok és írok, ha szétmarcangoltok is. Hát adtatok-e ti nekem valamit, hogy azt is elvennétek, amit én szereztem?

–   Hí, ily erős vagy, író! – csikorgott Rîmneanţu. – Ilyen betonkoponyát csináltak neked? Nesze hát, ha még nem volt elég. Nesze íróavatás. Így írták az újságban, ugye? Hát én most íróvá ütlek, mint a lovagokat.

És újra kezdte a fejemen, most már csakis a fejemen csépelt a két kézre fogott gumiráffal. Hiába tartottam karomat elébe, koponyám bizonyára beszakadt volna, vagy meghülyültem volna, ha be nem lép az irodába az este látott óriási detektív. Az ajtóban megállva kérdezett valamit, de mivel munkában elmerült főnöke vagy mije fel sem tekintett, türelmetlenül felmordult.

–   Nincs időm, domnu şef... Hol a hetes doszár?

Erre aztán Rîmneanţu úr karja fáradtan lehanyatlott.  Szörnyű állapotomban is jól láttam, egészen más világról zökken vissza az irodába, zavaros szeme kitisztult, s ingerült kimerültséggel szólt hátra, mint akit a legizgalmasabb műélvezetben zavartak meg:

–   Mit akarsz?... A hetes doszár?... Miticánál...

Aztán rám nézett, s hosszú ideig rajtam tartotta tekintetét, úgy lehet, eléggé megszelídültnek láthatott, mert a ráfot eldobta, s intett a gépírónőnek: írja a deklarációt. Felvette személyi adataimat, s mikor a foglalkozásomhoz ért, ismét szembefordult velem. Én a falnak esve próbáltam eszméletnél maradni...

–   Mestersége? – rivallt rám.

–   Író – lihegtem minden maradék erőmmel.

–   Még mindig író? – jött nekem üvöltve. És újból csépelni kezdett. Közben káromkodva okádta ki gyűlöletét. Nem elég baja van az államnak, most már még olyan rühes munkások is, mint én, ágálni akarnak vele szemben, a végzett emberrel? Mit akarunk mi munkások, fölöslegessé tenni a tanultakat a mi négy elemi osztályunkkal?! És újból felragadta a gumiráfot. Erre, jól láttam, a gépírónő összerándul, s feltekint a hangosan ketyegő faliórára.

–   Hagyja már – csattant fel rekedten. – Így sohasem végzünk vele. Még tizenöt van hátra.

Ez, úgy látszik a főnök urat is észhez térítette, vágott még vagy ötöt rám, s odatántorodott az írógéphez, a nő fölé hajolt, keze remegve fogta a szék támláját, diktálta: Foglalkozása asztalos. De én még makacsabb dühvel kiáltottam közbe, hogy: író! El voltam tökélve: ettől nem tágítok, ha darabokra tép is. De ő most már a másik végletbe esett, káromkodva diktálta tovább: író, asztalos, szobrász, művész, zenész, aljas, konok, pimasz, kommunista agitátor.

Hagytam, hogy írasson, írasson, amit tetszik, úgysem hitelesítem. A gépírónő valószínűleg tudta ezt, s nem akart újabb munkát magának, mert amikor felolvasta előttem a rövid deklarációt, hiányzott abból minden, amit a főnök úr dühében diktált. Aláírhattam. Abban mindössze az igazság volt: annyi, hogy a Munkássegély meghívására előadást tartottam a kölcsönös segítségről. Minden kiállott kínom és izgalmam a toll hegyén reszketett. Minden bizonnyal félhülye lehettem már. Csupán arra emlékszem, hogy amikor Rîmneanţu kilökött az ajtón, utánam kiáltotta, megmutatja: azért sem lesz belőlem író.

Fejem helyén valami óriási hordó kongott, majd összerogytam súlya alatt, míg a cellába vezettek. Ott a foglyok karjai közé buktam, végigfektettek egy kabáton, s ijedten álltak körül. Tehetetlen dühömben szinte sírtam, hiszen valamikor még anyámnak sem hagytam, hogy verjen. Lefogtam a kezét, és most... Most a fejemből bizonyára sohasem fog elmúlni az iszonyú zűrzavar, ami kínozta. Mintha kanállal kavarták volna fel az egész agyvelőmet. Makogva kértem vizet, s széteső szavakkal tudakozódtam a körülöttem állóktól, vajon nekik is csak a fejüket verték.

Nem, csupán az én fejem részesült olyan megkülönböztető bánásmódban. Íróknak kijáró adagolásban. Hát persze – jutott eszembe a bicegő nyomdász derűlátása –, minden jog a szerzőé – ezt makogva, kínos kacagásban törtem ki. Társaim megdermedve hajoltak fölém, azt hihették, megőrültem, s tanácstalanul néztek össze.

*

Nagyon tévedtem azonban, ha Rîmneanţu úrnál szerzői jogaimat kimerítettnek hittem. Két napig nyugton hagyott a cellában. Társaim vizes borogatással lelohasztották dagadt fejemet, s mintha Rîmneanţu csak erre várt volna, a társaság felét szabadon eresztette, a másik felét átkísértette az ügyészségre, s amint az egyik rendőr elárulta, azokat a főügyész azonnal szabadlábra helyezte. Megtudtam egy razzián behozott férfitől azt is, hogy a temesvári sajtó nyomán több haladó sajtóorgánum felháborodva tárgyalta előadásom brutális és törvénytelen megzavarását s indokolatlan letartóztatásunkat.

Mindebből némi reménységem támadt a gyors szabadulásra. Harmadnap délelőtt ki is vezettek a cellából, az őrszobán visszakaptam elszedett zsebbéli tárgyaimat, időközben a kiszabadult Munkássegély-vezetők beküldték irattáskámat Kropotkin herceg könyvével, útiköltségem fedezésére pedig a szükséges összeget, ezenkívül egy negyedkilónyi hidegfelvágottat. Mindezeket magamhoz vettem, rendőrt adtak mellém, aki egy kék kézbesítő könyvvel mordan átkísért a városon, s egy mukkal sem árulta el, hiába kérdeztem hogy hova visz.

Végül egy csendőrlaktanyába érkeztünk. Keresztülhurcolt egy sor irodán. Mindenikben jól megnéztek, s csak ennyit mondtak: ,,Ez az?” A legutolsó irodában aláírtak valamit a rendőr kék könyvében, átvettek tőle egy nagy, sárga borítékot, s ezzel ő nyugodtan távozott. Számomra pedig behívtak egy csendőrkáplárt, a tiszt halkan tanakodott vele, mutogatta a sárga borítékot, s hangosan felkiáltott:

–   Egy-kettő elintézni!...

A csendőrkáplár dühös pillantást vetett rám. Karomnál fogva húzott ki az irodából. Az előszobában vette puskáját, derékszíját, oldaltáskáját, s több csendőrtől kísérve kivezetett valami hátsó udvarra. Ott a falhoz állított. A többiek félkörbe fogtak, ő meg rám parancsolt: nézzem, mit csinál. Borzadva láttam, hogy háromgolyós patront helyez a puska tartányába, s a csövet betölti. Akkor azt a parancsot adta, tegyem le az irattáskát, s forduljak arccal fal felé. Vonakodva engedelmeskedtem, megragadta kezemet, hátracsavarta, és összeláncolta. Közben morgott, moccanni se merjek, úgy maradjak, ahogy vagyok. Hallottam hátrálni, s egyszerre szívemig fúródott a gyanú: csak nem akarnak ezek kivégezni? És ez egyáltalán nem volt lehetetlen. Nemegyszer olvashattam az illegális újságban, hogy a sziguranca kezén a kommunista foglyok nyomtalanul eltűntek.

Történetesen aznapra az esős október szép napsütésre derült, az ég gyönyörű kék volt, a levegő oly tiszta, s alig negyedórával azelőtt oly boldogan dobbant meg bennem a szabadulás öröme, hogy most vad életvágy, kétségbeesett menekülési ösztön vonaglott végig (minden porcikámon, kiáltozni, segítséget hívni, elfutni – de úgy körül voltam véve, s a laktanya olyannyira a város szélére esett, hogy rögtön beláttam: hiába minden, itt senki sem hallja meg kiáltozásaimat, csak gyávának nézhetnek. Tehetetlenségemben észrevettem magamon Jakab Gyurka trencskóját. Mintha attól függne üdvösségem, az jutott eszembe, a golyók össze fogják lyukasztani ezt a jó ruhadarabot, össze fog véreződni, s bedobják velem valami gödörbe, ha el nem tulajdonítják. Az a szegény fiú meg kabát nélkül marad télire. Nem, ezt ő vissza kell hogy kapja, ez lesz az én üzenetem hozzájuk.

A paranccsal nem törődve hátranéztem, kértem, hagyják levetni a trencskót, az nem az enyém. Írják le tulajdonosa címét, s küldjék el neki.

–   Mondták, hogy ne mozogj! – döfött hátba a puskatussal valaki. Mit tehettem, néztem a falat vakon. Éreztem, hogy a vér csorogva tolul le a felsőtestemből a lábamba. Már nem is tudom, meddig álltam ott, mikor bakancskocogás s a káplár hangja közeledett. Felvette irattáskámat, hátraláncolt kezembe adta, s vezényelt:

–   Gyerünk, balra indulj!... – s meglökött.

Mentem balra, aztán jobbra, amerre vezényelt. A csendőrök meg nyomunkban mind. Megpillantottam azt a rácsos kaput, amelyiken a rendőr idehozott. A csendőrkáplár maga előtt terelve kikísért a laktanyából, s egy beépítetlen, gyepes térségen keresztül hajtott előre. Lassan, gyanakodva tért vissza belém az élet. A szívem úgy dobogott, hogy szinte görcs fogta el. Nyilallott. Hova visznek? A város szélén mentünk, kiértünk az elhagyott országútra, a csendőr meg csak egyre vezényelt hátul:

–   Előre, előre, szedd a lábad. – Így hajtott kilométereken át, s mind vártam, egyszer csak félrevisz valamelyik útmenti agyagos gödörhöz, s agyonlő. Meglepetésemre fütyörészni kezdett valami nótát. Félórája mehettünk már, mikor rám kiáltott, álljak meg. Üljünk félre az árok szélére pihenni. Káromkodott. Az országút mentén friss őszi szántások és magasra nőtt dohányvetések váltakoztak. Levelet hullató vackorfa alá tartottam, a csendőr meg fel s alá nézelődött a néptelen országúton. Miután semerre sem látott egy lelket sem, barátkozó hangon kérdezte:

–   Van dohányod? Csavarjunk egyet. Aztán csak előre, mindig előre.

Dohányom volt, csavart belőle, s érdeklődött, nem akarok-e enni. Szóljak, mert kioldoz arra az időre... Ki bírt volna enni az én helyemben? – Eszembe sem jutott. Ehelyett inkább óvatosan faggatni próbáltam, hová visz. De ő csak rázta azt a sunyi nagy fejét. Morgott: jobb, ha nem tudom, a fejem nemjóját, miért nem viseltem jól magam, miért rontottam el az ő napját? Éjfél lesz, mire hazaér, s akkor mehet szolgálatba. Aztán mohóra változott hangon puhatolózott: van-e pénzem. Igenlésemre kissé felderült, s bólintott. Az jó, nagyon jó, hogy van. Gyerünk hát tovább, mindig csak előre. Futni azonban ne próbáljak, előttem töltötte meg a fegyvert, láthattam...

És mentünk szakadatlanul, órák hosszat. A sebes járás se tudott megnyugtatni. A lánc csuklómba vágott, a táska húzta, s ettől még jobban belevágott. Néha szekerek értek utol vagy jöttek szembe, olykor gyalogos bánáti sváb parasztok. Néztek nagy szemet meresztve. Egy hasas, véres arcú nagygazda meg is kérdezte:

–   Miféle jómadár a, csendőr úr?

–   Hej, ez ritka jómadár, de lenyírtuk a szárnyát... Tűnődhettem lenyírt szárnyaimon és egész életemen, múlton és jövőn, de én csak a következő ötpercekkel törődtem; ennyire szerettem volna a jövőbe látni. Mit hoz a következő öt perc. Végre is egy falu körvonalai bontakoztak ki. A káplár letérített egy ösvényre, s így anélkül értünk egy nagy és jóképű faluba, hogy a nevét láthattam volna. Ott be egyenesen a csendőrőrsre. Az én káplárom megint harapós kutya lett, lökdösött, káromkodott, az irodában ismét arccal fal felé állított. Tömzsi őrmester jött be, szitkozódva tört rám. A káplár leszedte rólam a láncot, de alighogy ez megtörtént, már rakta rám az őrmester a magáét. Elszedte mindenemet, s rám parancsolt, adjak száz lejt a káplárnak, ne menjen gyalog Temesvárra. A káplár vette a pénzt, engedelmem nélkül, s már fordult is. Az őrmester meg káromkodott, hogy neki nincs kéznél egy embere se, s így muszáj, hogy személyesen intézzen el: maradtam volna édesanyámban örökre.

Vette a fegyverét, megtöltötte, nyakába akasztotta, elő egy biciklit, kihajtott engem a falu utcájára, felkapott a kerékpárra, s kergetett, szedjem a lábam, mert agyontipor, nincs ideje sokat piszmogni velem! És szednem kellett, a kerékpárral szüntelenül a sarkomat gázolta. Kiértünk a faluból, ismét a végtelen országút fehérlett előttem, kétoldalt a sárguló levelű gyümölcsfákkal, szembe jövő vándor munkanélküliekkel, az egyik krisztusi szakállt viselt, s zsebkendőbe kötözve valami nagy bögrét vitt magával. Az őrmester igazoltatta, honnan jön. Szatmárról. És hová. Ahol munkát kap. Fenyegetve eresztette útjára. Nehogy a kezéhez ragadjon útközben valami, mert né, lát engem? Így jár...

Én meg csak gondolkoztam: hogy is járok én? Meddig és miért? S vajon mi különbség van köztem s ezek közt a kóbor munkanélküliek között? Nekem a kezemen csörög a lánc. Neki a fejében. Megy, ő sem tudja, hova, és mi vár reá. Én legalább néhány nappal azelőtt ott álltam egy csomó ember előtt, a kölcsönös segítség hatalmáról világosítottam fel őket. Meg is tapsoltak azok a szegény rác-telepiek. Most a kezem hátra van csavarva, velem rémítik az országutak vándorait. Az őrmester hajt, hajt a biciklivel, hogy már a lelkem adom ki. Lassítsak, tagadjam meg ezt a nyargalást, ingereljem magam ellen még jobban, tegyem személyes ellenségemmé? Megyek, kibírom, egyszer megszabadulok, eljön majd az idő...

Esteledett, mire egy másik faluba értünk. A verejték átvert már a kabátomon is. Ez a falu nagyobbnak látszott, mint az előbbi. Utcái tágasabbak voltak, mint a mi kolozsvári utcáink. És akkora udvarok, hogy piactérnek is beváltak volna. Egyebet nem láthattam a szürkületben. Itt a csendőrörs is jó tágas volt, vaskos bútorokkal zsúfolt iroda fogadott, hozzá hasonló kövér őrmesterrel. Káromkodni sem tudott a kövérségtől, csak nézett nagyon pápaszemén keresztül, öt perccel innen lehetett a békés nyugdíj előtt. Leszedték csuklómról a láncot, s a fal felé fordítottak.

Álltam órák hosszat, itt fogott az éjszaka, a csendőrlegények meg akartak vacsoráztatni. Egy falat se csúszott le a torkomon. Katonaágyba fektettek, egyik kezemet odabilincselték az ágy oldalához, s alhattam, ha tudtam volna. A csendőrök jó fiúknak látszottak, ingre-gatyára vetkezve meséltek egymásnak falujukról, szeretőikről és az ezer hájjal megkent dohánycsempészekről. Csettintgettek a nyelvükkel, micsoda jutalompénz üti a markukat, ha dohányvágó gépet kapnak náluk. Reggel korán felzavartak, egyik barna gyerek ismét a falhoz állított, s megtöltötte előttem fegyverét, aztán bilincsbe verte a kezemet, és gyerünk a másik faluba, és onnan a másikba. Mindenütt leszedte a régi kísérő a maga láncát, az új meg rakta fel a sajátját. Így érkeztem Vingára, a városszámba menő, több templomú nagyközségbe.

Itt kegyetlen, vad ember lehetett az őrmester. Meglökdösött, vallatóra fogott, ki vagyok, mi vagyok, mit vétettem. Majdnem hogy megbotozott, mikor megmondtam, mit műveltem Temesvárott. Nem hitte az előadást, nem tudta, miféle fajzat az író, tisztviselőt, írnokot értett rajta. Fel nem foghatta, hogy lehet valaki asztalos meg írnok is. Gyalázatosan hazudok, döntötte el, de majd megtudja ő, mi van a rovásomon. És egyenesen a sarokba fordított a falnak. Biztonság kedvéért nemcsak a kezemre, a lábamra is béklyót veretett, akkorát, hogy egy elefánt is bajosan járt volna vele. Tetejében ráparancsolt legényére, egy szőke hideg szemű őrvezetőre: súroltassa fel velem az irodákat, a legény hálótermét s az ő lakását. Kezemen eressze hosszúra a láncot, álljon az ajtóba töltött fegyverrel, s az első gyanús mozdulatra golyót belém. Hogy erre mégsem került sor, annak a sárga kísérőlevél lehetett az oka, ami velem jött Temesvárról. Az őrmester úr valami titkos mesterkedéssel felnyitotta a borítékot, s elolvasta. És fújogatni kezdett, köpködött, és keresztet hányt, káromkodott, és sápítozott.

–   Hadd a fenébe – mondta legényének –, ezzel ne súroltass. Mert ha ez megszökik tőlünk, kampec a karrierünknek, világgá futhatunk. Miért küldték ezt a latrot épp a mi nyakunkra, és éppen éjszakára? Miért nem viszik az ilyen bitangot páncélautóban?

Jaj így, jaj úgy egész este...

A súrolástól megmenekedtem, de annál pokolibb éjszakát kaptam cserébe. A beijedt őrvezető nem fektetett ágyba. Hanyatt döntött a kopasz padlón, s fogadkozott, hogy őt nem viszem a sírba. Saját ágyához láncolta a lábam. Jól felhúzta, szinte csak a két lapockám és a tarkóm érte a padlót. Fegyverét betöltve maga mellé vette. Félóránként felriadt, s megvizsgálta bilincseimet, mintha ördögök segíthetnének nekem a kioldozásukban. Valami iszonyú nyugalom vett erőt rajtam, csak feküdtem és gondolkoztam kivilágos kivirradatig. Azon az éjszakán gondolatban leromboltam az egész akkori rendet. De amennyire lehetett, kíméltem a Jakab Gyurka alám gyűrődött trencskóját.

Reggelre azonban én magam kész nyomorékká zsibbadtam. Elgyengültem. Két napja egy falat sem csúszott le a torkomon, a hidegfelvágott már megszagosodott a táskámban. De menni kellett tovább, egy másik faluba, hogy még hányba és meddig és miért, még mindig nem sejtettem, csak annyit tudtam, hogy Rîmneanţu úr most öli bennem az írót. Ha azt nem is, de az embert majdnem megölte az őrvezető. Oly szorosra láncolta össze a kezem, hogy a legkisebb mozdulatra is azt hittem, menten leszakad a kezem feje. Vinnem kellett még az irattáskát is a súlyos Kropotkin herceggel. Ráadásul az őrvezető kerékpárra pattant, ha az őrmester hajtott, ő egyenesen üldözött, hátracsavart kezem őrjítően fájt. Loholnom kellett, mert emelte rám a puskát, nyomorékká ver, ha nem futok.

Sokszor már ott tartottam kínomban, hogy utolsó erőmmel szökést mímelve, nekiiramodom a szántóföldeknek. Lőjön le, mert már kibírhatatlan volt. Mégis kibírtam tizenöt kilométert így. De csak éppen ennyit, mert ahogy a következő község csendőrőrsének udvarára tántorogtam, tuskóként zuhantam neki a tornáckorlátnak. Épp akkor jött ki egy hatalmas termetű, fekete képű törzsőrmester, kérdezte, mi van velem, s én fuldokolva mondtam, hogy a karom, a karom. Megnézte hátracsavart kezemet, de fel is egyenesedett azon nyomban, és csak neki az őrvezetőnek, irdatlan tenyerével két akkora pofot lendített annak a képire, hogy elejtette fegyverét, s hanyatt esett.

–   Te, hát így vasaltad meg ezt, veszed le rögtön! Mit tettél, szerencsétlen, ha most tél volna, vihetnéd ezt az embert, hogy levágják mind a két karját... így tanultál te bilincselni?

–   De... de, mikor olyan életveszélyes bolsevista – hebegte az őrvezető, s szedte le a bilincset. És állított talpra, mint egy bábut.

–   De meg aztán te is – fordult hirtelen felém a törzsőrmester. – Mi az anyádért kommunizálsz? Maradtál volna az anyád vérveres kínjában, ahol voltál. Azt hiszed, nálad nélkül nincs itt elég felforgató? – s felemelte lapátkezét, hogy képen töröljön, de előreeső két dermedt karom csuklóján megpillantotta a vérző nyers húst, s a felém irányított pofon ismét csak az őrvezető képébe zuhant. Valósággal kirugdosta az őrsről.

Hozzám meg kiküldötte csendőrét, s vizet meretett a kútból, töltetett a csuklómra, érdeklődött családom után, és csóválta a fejét, bánta, hogy nem íratott jegyzőkönyvet az esetről, mert ha karomat vesztem, még neki is meggyűlik a baja. Hagyott egy órányit pihenni, aztán idegesen siettette két csendőrét: vigyenek, vigyenek a nyakáról. Megengedte, hogy csuklóimra csavarjam széthasított zsebkendőmet, s lazán láncoltatott meg, nem hátra – hanem előretartott kézzel. Szökésemtől félve, biztonságból két fiatal csendőrújonccal kísértetett Újaradra. Itt tudtam meg végre, hogy mely irányba hurcolnak. Csak nem visznek ezek Kolozsvárig így! Már alig bírtam járni. Az újaradi őrmester egyáltalán nem törődött csuklóimmal. Ő modern, fényes acélbilinccsel béklyózta hátra a kezemet. Bekísértetett a városi fogdába, amiben rabok híján a rendőrőrmester malacokat nevelt. Ide dugtak be éjszakára egy halom csatakos, bűzlő szalmára; valami rossz pad hevert ott, de az őrmester kivitette. Vizet nem adott, hiába kértem. Dögöljek meg, biztatott egykedvűen. Az csak kész haszon az államnak.

Nem szóltam semmit, lábammal félrerugdostam a szalmát, s térdre rogytam a kimerültségtől. Harmadik éjszaka, hogy semmit sem aludtam, semmit sem ettem. Most már még vizet sem ihattam. Torkom reszelt. A vingai őrvezető gyilkos hajszája alatt meghűltem. Kivert rajtam a forróság, a láz. Lefeküdtem volna, de hátracsavart kezem miatt se oldalt, se hanyatt nem fekhettem, hasra feküdni meg undorodtam. Arcom beleejtettem volna a malaccsataktól bűzös szalmába. Koromsötét is volt. Nem gyújtottak világot. Szemem golyójában tüzes karikák keringtek, az álmosság szúrós fájdalmat okozott. Sohasem hittem volna, hogy ilyen gyötrelmes lehet a kialvatlanság. Fejem húzott le, erőm maradékával tartottam vissza magam. Tudtam, ha ebben a förtelemben engedek testem óhajának, többé sohasem is lehetek úr felette, emberi méltóságomat adom fel mindörökre, ha meg tudok alkudni a szörnyű helyzettel.

A fogda közelében vendéglő lehetett, rákezdett a cigánybanda. Felváltva három tangót nyiszált szüntelenül. A szombat esti mulatozók elnyújtva fújták a szöveget. Valami affélét, hogy ,,Az esküvődön én is ott leszek, s megállok az oszlopok mögött.” Ha elhallgattak, akkor a prímás remekelt egy románccal, amiben egy fehér házacska tért vissza bolondító refrénként. Közben üvegek, poharak csörömpöltek, s üvöltözték: sert, bort ide! Engem majd megölt a szomjúság egy korty víz után.

Elfogott a düh, feltámolyogtam, rúgni kezdtem az ajtót.

–   Vizet! – ordítottam.

–   Dögölj meg! – ordította vissza az őrömül kirendelt csendőr.

–   Vizet! – üvöltöttem most már szinte torkom szakadtából.

–   Dögölj meg...

Ezt vágta vissza tízszer és százszor, akár kérleltem, akár ordítva követeltem, amazok pedig a vendéglőben meg csak fújták nekikeseredve, hogy a tenyerükön hordják a babájukat. Elgondolkoztam az őr kegyetlenségén. Fiatalember, legény, s hallja azokat a mulatozókat. Ha engem ide nem hoznak épp szombat estére, talán ő is ott poharazna a mulatozó emberek között, akik egy kis fehér házikót követeltek maguknak a tangó andalító ütemére... Bizonyára vágyakozik ez a csendőr is valami elérhetetlen fehér házacska után. És én, a ribanc tolonc vagy a nagy ég tudja, miféle kötélre való személy, vizet, vizet kérek tőle?! Én vizet, akivel egy sárga borítékot hoznak őrsről őrsre, amire rá van írva, hogy „Veszélyes”! Tehát dögöljek meg: ez világos, ha nem mehet miattam mulatozni. Elvégre a csendőrlegények nem hivatástudatból mennek erre a pályára, hanem éppúgy sorozzák őket, mint a sorkatonaságot. Várják a leszerelést sóvárogva. Az a két legény is, aki ide kísért Újaradra, egyébről se beszélt útközben, csak hogy milyen sok van még a leszerelésig.

Csak nem fognak ezek búsulni, töprengeni, hogy a rájuk bízott fogoly bűnös-e vagy sem. Ők szüntelenül azon mesterkednek, hogyan tehetnék minél könnyebbé a háromévi szolgálatot. Számukra minden lopás és gonosztett ellenük irányuló gazság. Mi ,,gazemberek” ellopjuk az éjszakájukat, megkeserítjük szórakozásukat. A bánáti dohánytermő vidéken csak a dohánycsempészek érdemelnek megbecsülést. Azokért van értelme elrontani az éjszakát. Minden tetten ért csempész után jutalom jár. A csempészeknek lehet még vizet is adni, sőt tanácsos, nehogy leszokjék a csempészésről, utána igazán lehet keresni egy kis fehér házacskára valót. De én, a „veszélyes”?!

Talán ha megtudnák, hogy minden bűnöm csak Földi János, kétszer annyi szenvedést okoznának, mint így. Egyszóval már nem haragudtam őrömre, megbocsátottam neki. Rîmneanţu úr jutott eszembe. Ő, úgy látszik, tudja, mi történik útközben egy ilyen fogollyal, mint én. És azt is tudja, hogy ez a bánásmód törvénytelen. A perrendtartás szerint engem huszonnégy óra alatt vagy szabadon kellett volna ereszteni, vagy átkísértetni az ügyészségre. És immár egy hete hurcolnak, eltűntem a világ számára. Feleségem azóta betege lehet a bizonytalanságnak. Gyötrődhetik nyomorék anyám is, aki kezét áldozta a gyári gépek fogaskerekei között, hogy engem felneveljen, s most még a kezét sem tördelheti aggodalmában, mert csak egy keze van. Retteghetnek az íróemberek is, tolluk nem fog, nem merik megírni a kényesebb dolgokat, nem merik támadni társadalmi életünk visszásságait, nehogy az én sorsomra jussanak.

Előadó tudós emberek tízszer is meggondolják, közöljék-e tudásukat a néppel, ha az eltűnés veszedelme fenyegeti őket. És mit állhat ki az a szegény Jakab Gyurka a trencskóért. Elveszettnek hiszi, dühönghet, fogadkozhat, ő sem kölcsönöz többé ruhát másnak. Forduljon fel, akinek nincs. És azok a Munkássegély-tagok hogy meg lehetnek ijedve. Így jár, aki köztük elnökséget vállal. És dideregve visszahúzódnak a vackukba. Éljen ki-ki magában, ahogy tud. Nincs értelme a kölcsönös segítségnek, ha ilyen veszedelem származik belőle. Igen, elbátortalanodik, és visszahúzódik mindenki. Bezárkózó szívek elridegednek, s még önzőbbé válnak, mint amilyenek eddig voltak.

Ezt akarja Rîmneanţu, reméli, hogy ez következhetik? Tudják felettesei is? Ez, ez az az ő rendjük? Így akarják? Türnék-e, hogy Rîmneanţu ezt tegye velem, ha nem így akarnák? Hát nem volt Rîmneanţu felett senki, aki megakadályozza, hogy engem törvény ellenére így meghurcoljanak? Lehetetlen, hogy ne volna felettese, aki felelős, hogy mi történik az alantasai kezébe kerülő polgárokkal. Hisz mindenhol aláírással igazolják átvételemet és útnak indításomat... Mi ez? Tudatos összeesküvés ellenem és mindenki ellen, aki valamelyest hozzám hasonló? Ilyen tehát az életben az, amire a mi könyveink azt mondják, hogy az uralkodó osztály összeesküvése az elnyomott osztályokkal szemben?

Ezeken évődve dülingéltem abban a bűzös odúban, és egyszerre ráébredtem, miért lehetek ezek szemében tényleg oly veszélyes. Ezek sejthetik, hogy mi minden juthat eszébe egy ilyennek, mint én. Ezek tudják, hogy az én megtörésemen vagy meg nem törésemen roppant sok múlik. Azért nem engednek engem szabadon, hogy Jakab Gyurka ne kölcsönözzön többé kabátot senkinek.

És ha ez így van, nem engednek el ezek engem ítéletnapig sem. Vagy legalábbis addig nem, amíg ronggyá nem facsarnak. Hogy elrettentésül szolgáljak mindenkinek. Ó, te szegény Földi János, mibe nem kevertél engem! Ekkora felelősséget raktál rám, mikor sorsod tanulsága megragadta képzeletemet? Hát én legyek az irodalom madárijesztője? Ezt nem érik meg!

Zúgott a fejem a kábultságtól, és kápráztam attól az ijesztő fényességtől, amit kigyúlt agyam világított a cella vakságába. Órák múlhattak el. A mulatozók dalolása elhalt, el a cigányzene is. Elfáradtak szegények, vagy csak zárórát mondott a vendéglős? Csend volt körülöttem, annyi bizonyos. Csak odakint, az ajtón kívül ásított néha elkeseredetten az őr. Nem tetszhetett neki a nagy csend, ami felőlem ijesztgette, mert egyszer odajött, s megrugdosta az ajtót.

–   Hé te, élsz még?

–   Vizet!

–   Na, akkor dögölj meg!...

Keserűen elmosolyodtam. Éreztem, tudtam, nem fogok megdögleni. Nem! Valamily módon beteggé teszem magam, hogy kórházba vigyenek, emberekkel kerüljek öszsze, s üzenjek a külvilágnak. Élek, és élni akarok., szedjetek ki ezeknek a markából valahogy. Aztán... aztán csőstől adok vissza mindent. El, most elviselek minden megaláztatást, minden kínt, higgyék, hogy nem írok többé, s mikor nem is gyanítják, szemükbe rémítek egy könyvvel. Leleplezem: átláttam szándékukon. Jakab Gyurkáék ezután is kölcsönadhatják kabátjukat a kabáttalan kommunistáknak.

Ilyen álmot láttam én abban a förtelemben. És megvirradt. Mindig megvirrad. Akkor csak egy borús vasárnap reggelre virradt. Kiszedtek a fogdából. Az őrmester maga jött utánam. Szokatlanul szőke volt. Figyelmesen nézett végig rajtam. Meg lehetett elégedve. Hetes szakáll tüskézte a négynapi éhezéstől beesett arcomat. Szemem gyulladásos a virrasztástól. De a trencskót nem éktelenítette el egy vizes folt sem. Nem hemperegtem meg vele a malacok csatakjában. Csuklómon hegedeztek a láncmorzsolta sebek. Nem fertőződtek meg, vérsejtjeim éber fickók voltak.

–   Miért hozták magát gyalog? – fürkészett az őrmester. – Hiszen van pénze.

–   Nem tudom – feleltem kitérően.

–   És fizetné Aradig az autóbuszköltséget, hogy ne vigyem gyalog?

–   Hm, mi akar ez lenni? – fogtam gyanút a tegnap esti brutális bánásmód után hirtelen jelentkező emberséges hangtól. Vagy csak provokálni akar, hogy vágjam ki: fizesse az állam, ha hurcolni tetszik neki? Talán most próbálják ki, hogy mi maradt a temesvári előadóból?

S az őrmester tényleg autóbuszon vitt be Aradra. Fényes, a tegnapinál jóval fényesebb gyári bilincset kattintott a csuklómra. Vasárnap fejében ünneplő bilincsnek látszott. Kár, hogy a trencskó ujja rácsúszott. És nem hátul, hanem elöl bilincselt meg. Amint mondta, nem akar feltűnést, az autóbuszban. Borotválatlanságom is szemet szúrt neki. De azon segíteni már nem lehetett. Így érkeztünk Aradra. Egy-két kilométer lehetett az út odáig. Esett az eső. Ernyők alatt vasárnapi ruhás férfiak ácsorogtak a templomok előtt. Itt bántam meg, hogy autóbuszra vállalkoztam. Gyalog feltűnhettem volna az aradi munkásoknak, a sajtófelháborodás nyomán bizonyára gyanították volna kilétemet, s hírt adhattak volna felőlem.

Így alig egy félutcányira állt meg az autóbusz a rendőrprefektúrától. Oda kísért az én „előzékeny” őrmesterem. Egyenesen a szigurancahivatalnak adott át. Ott már várhatták érkezésemet, mert szinte ismerősként fogadtak, gúnyos vigyorgásokkal. Leszedték rólam a bilincset, s rögtön egy félreeső irodába vezettek, ahova ágy volt betéve. Gyanús barátsággal kínáltak: feküdjem le, pihenjem ki magam, aludjak. Nem zavar egy lélek sem. Bármi volt is szándékuk, bizony végigzuhantam az ágyon. Négy napig nem enni, s közben azt végigélni, amit végigéltem, elég lett volna egy lónak is. Ám alig feküdtem le, rendőr jött a szobába, széket húzott magával, s a közelemben rátelepedett. Néhány percig nézett kegyetlenül, bajuszos idősebb férfi volt. Egyszer csak felugrott, s jött nekem felemelt ököllel. Miért fekszem előtte? Álljak föl rögtön, az apám istenit, bitangja! Szálloda ez itt, azt hiszem? – és öklözni kezdett, alig bírtam talpra állni. Mikor meg felálltam, mellbe vágott, ismét elterültem az ágyon. Maradjak úgy, most már fekhetem, kiáltotta színiből kikelve. Azt a felforgató kommunista mindenemet! Hát hol az anyámban lehetne oly jó dolgom, mint ebben az országban. Mégis sztrájkra, lázadásra uszítok!...

Fekve maradtam, nem tiltakoztam se a sztrájk, sem a lázítás, se a többi jelzők ellen. Gondoltam: jól van, öregem. Csak folytassátok. Elvégre igazatok van: sztrájkoltam én nem is egyszer-. De bánhatjátok ezt az igazságot. Alig gondoltam ezt végig, bejött egy őszülő bajuszú rendőr. Jóképű bácsika, hurcolt magával egy széket, s rám se hederítve letelepedett a másik mellé. És elkezdett tüzelni, hogy ez mégsem járja. Már két hónapja nincs fizetés, a szolgálat meg nehéz, pihenő helyett készültség, a gyerekek iskolában, és ma egy irka és holnap egy gumi, aztán tinta meg ceruza, a térkép helyett másikat kell venni, az asszony meg zúg, karácsonyra malacot kéne ölni... Neki robban fel a feje, itt tenni kellene valamit a fizetésért. Adják már ki, de a hátralékot is! Fel kéne menni a kvesztor úrhoz és megmondani: ha nincs pénz, nincs szolgálat. Temesvárott tavaly két napig nem mentek szolgálatba, és mindjárt lett pénz...

Én csak füleltem, füleltem, mit akar ez az öreg, fülem hallatára sztrájkra izgatja az én rendőreimet? Hisz épp az imént akart agyonvágni sztrájkok és izgatások miatt. Az én rendőröm most nem ugrott fel, hogy mellbe vágja a másikat, hogy letartóztassa. Ehelyett elkezdett helyeselni, bólogatni. Igen, ő is csak száraz kenyeret hozott vasárnap ebédre. El van adósodva, bizony jó volna odaállni a kvesztor úr elé, de itt gyávák a rendőrök, nem olyanok, mint a temesváriak. Az igen, az használna, ha letennék a szolgálatot, amíg nem adnak fizetést. Adják előbb az apróbbaknak, a nagyok biztosan kiveszik a maguk nagy fizetését a minisztériumokban.

És szidták előttem a nagyokat, osztották, melyiknek mekkora vagyona van. Ennek a panaszzsilipnek meg izgatásnak egy kiáltás vetett véget. Valaki hívta az öreget. Az meg ment bosszúsan, húzta magával a széket. Morgott.

–   Ez igen – mondta –, alig ülök le, már kiáltanak, de fizetés?...

Kiment a szememből az álom. És ámultam. Ezek őriznek engem? Eleinte hamiskodást gyanítottam e két elégedetlenkedő párbeszédében. De az öreg hangja olyan őszinte és mesterkéltség nélkül való volt, hogy gyanúm eloszlott. Amellett pedig való igaz, hogy az 1931–32-es években tényleg két-három hónapi hátralékkal maradt el az állam tisztviselői és munkásai fizetésével. A Iorga-kormány kezdte ezt a pénzügyi zavart, a másodszor is uralomra kerülő nemzeti parasztpárti kormány meg fokozta.

Az öreg elégedetlenkedő délig visszajött néhányszor, és fújta a tüzet a másik fülébe. Én meg csudálkoztam, mi hiba lehet ezeknek az agyában? Itt őriznek ezek a bácsik órák hosszat, és egy percre sem jut eszükbe összekapcsolni az ő elégedetlenségüket és izgató dohogásukat velem, akit megnyúznának, mert szerintük sztrájkra izgattam. Talán rögtön agyon is vernének felháborodásukban, ha megmondanám nekik, hogy ők éppen olyan lázítók, mint hitük szerint én.

Nem sok időm maradt ezen a sánta logikán csodálkozni. A sziguranca urai délfelé borotvakészüléket küldtek, s minden igyekezetükkel rávettek a borotválkozásra. Később fiatal rendőrt küldtek, egy barna fickót, állítólag a telefonistát, aki módfelett szívélyes modorban adta tudtomra: kimehetek vele a városba ebédelni. Persze saját költségemre.

Én már elhatároztam volt, hogy addig nem táplálkozom, amíg szabadon nem engednek. Tudomásukra akartam ezt hozni, ami egyáltalán nem esett volna nehezemre, mivel semmi étvágyam sem volt. A Temesvárról hozott romló szalámi még mindig érintetlenül veresedett a táskámban. Ám ez az invitálás újból felébresztette reményemet a közeli szabadulásra. A borotválkozás, a városban ebédelés engedélye talán ennek az előjele. Talán már ma szabadon ereszthetnének, ha nem volna vasárnap. A főnök úr bizonyára nincs ma hivatalban.

–   Gyerünk – gondoltam. – Ha mégis valami célból hamiskodnának velem: lám, mi az?

Az én kísérőm valóban kivitt a városba, s ajánlotta a jobbnál jobb vendéglőket, a konyhák és borok minősége szerint. Úgy mentünk egymás mellett, mint két egyenrangú úr. Mi több, kísérőm érdeklődött: nem akarok ellátogatni aradi ismerőseimhez? Szívesen elkalauzol, nem ártana tiszta inget váltanom, mert ami rajtam van, bizony nagyon gyászos. Sajnos, világosítottam fel, senkit sem ismerek Aradon.

–   Hogy lehet az? – nézett nagyot az ifjú rendőr. – Egy ilyen híres író csak kell ismerjen valakit az ifjúmunkások közül.

Felütöttem a fejem. Úgy, ezért ez a nagy előzékenység? Szeretnétek valamibe belerántani. S örvendtem, hogy valóban senkit sem ismerek ebből a városból. Az imént könnyen bemondhattam volna a nevét, nézhetném, hogy hurcolják be szegény ártatlan ismerősömet... Sejtettem már, nem a szabadulás felé sétálok. És mentem volna vissza a rendőrségre, nehogy valami ostoba véletlen elém hozzon egy erre utazó ismerős elvtársat Kolozsvárról. Az én kísérőm azonban vitt, vitt jó messzire. Szemmel láthatólag azon volt, hogy bekalandozza velem az egész várost. Sosem jártam még erre, de semmi kedvem sem volt nézelődni. Nem is maradt emlékezetemben egyetlen utcarészlet képe sem Aradról.

Végül betértünk egy sötét vendéglőbe, szarvasagancsokkal díszítették minden falát. Ebéd már nem volt, s így ímmel-ámmal megettem két tésztát, rendeltem udvariasságból két fröccsöt, s ártatlanul koccintgattam vezetőmmel. Ő meg csak mindegyre kilyukadt beszéd közben az illegális Ifjúmunkás Szövetségre. Elárulta, van közöttük ismerőse, szívesen bemutatná. Nem voltam kíváncsi. Ő aztán rátért a Munkássegélyre. Aradon miért nem próbálkozunk vele?

–   Majd próbálkozunk – vallottam be nyíltan –, majd ha valaki hírünkre felfigyel, és önként jelentkezik.

Ezzel el is akadt a beszélgetés, társam kedve lelohadt. Egy darabig még rá akart venni, hogy igyak valami jobb bort, ráérünk, s rám fér egy kis hangulat. Kitértem a hangulat elől. Felszedelőzködtünk. Lassan visszakísért a rendőrségre, de nem a régi szobába, hanem a fogdába. Becsuktak egy teljesen üres, tisztára meszelt cellába, irattáskám már ott várt egy keskeny padon. Ezen ülhettem és alhattam kedvemre, ha le nem fordultam róla. Itt telt el hétfő és kedd. Senki sem nézett felém. Látva az idő múlását s a szabadulás reményének teljes elhalványulását, elszántan fogtam neki, hogy beteggé tegyem magam. Hülésem semmi komoly lehetőséggel nem biztatott.

Hétfőn este hozattam tehát egy másfélkilós fehér cipót, és az utolsó falásig megettem a romlásnak indult szalámival együtt. Íze, szaga sokszor a torkomon akasztotta, de legyűrtem valahogy. Egy jó húsmérgezéssel járó láz és egyéb talán csak elősegíti az én dolgomat vagy erre, vagy arra. Annyi napi éhezés után a hatalmas cipó és a negyedkiló romlott szalámi nagy kőként feküdte meg a gyomromat. Néha aggódva gondoltam a halálra, számoltam vele, hogy egészen csúnya és kínos halál bánhat el velem, akkor járom meg csak igazán, ha holnap szélnek eresztenek, mehetek haza, s otthon végez velem a húsmérgezés. Ha erre gondoltam, bántam a nagy lakomát. Éjjel fel-felijedezve figyeltem magamat. Sehol semmi. Kedd reggel egészen kis főfájás, délben már híre-nyoma se. Este ki kellett kéredznem. Szerdán reggel farkaséhséggel ébredtem. Ez a marha munkásgyomrom elbánt a cipóval, meg se kottyant neki a romlott hús, követelődzött, korgott, morgott. Hű, de elkezdtem káromkodni.

Dühbe jöttem, s rúgtam a cellaajtót, hívtam az ügyeletes rendőrt. Jelentse azoknak az uraknak odafönt a szigurancán: összetörök itt mindent. Mit akarnak tőlem, már három napja itt vagyok. Üssenek agyon, vagy csináljanak, amit tetszik, de türelmemnek vége. Lármázásomnak vagy egyébnek köszönhetem-e, nem tudom, de kora délután felvezettek a szigurancafőnök elé. Bikaerős ember volt. Elém teszi Földi Jánost. Én írtam-e? Én küldtem-e belőle Aradra?

–   Írni én írtam – vallottam be habozás nélkül –, de hogy ki küldte, azt nem tudom. Kétezer példány jelent meg belőle, kétezer ember küldhette. – Ezzel a főnök úr meg is elégedett, beküldött a fényképezdébe, elölről, oldalról és hátulról lefényképeztek, megszámoztak, ujjlenyomatot vettek, s már mehettem is vissza a főnök úr elébe. Vállát vonogatva közölte: fogalma sincs, miért küldtek hozzája. Ő itt semmit sem talált ellenem, szabadon is engedne, de a temesvári sziguranca visszakér. Csóválta a fejét:

–   Nagy kópé az a Rîmneanţu.

Mehettem vissza Temesvárra, saját költségemen, mert különben gyalog vittek volna vissza is. Vissza Temesvárra – forrt fel bennem minden. Mit akar tőlem az a Rîmneanţu? A vonat hamar odaröpített. Egy óra alatt tette meg az utat, ami nekem négy napba került. Temesváron ismét elszedték mindenemet, és ismét egy üres cellába dugtak. Vizes volt a cementje és se pad, se semmi benne. Most már úgy jártam benne, mint egy tigris. A fejem pattant szét az idegességtől. Ez a Rîmneanţu képes lesz ismét kikészíteni a fejemet. ,,Megfejel”, ha meglát itt egészségesen, gyűretlen trencskóban, kiborotválkozva.

De a főnök felém se nézett. Néhány detektív behívott az irodába, s kedélyeskedve csevegtek Panait Istratiról, ő is munkás-sorban kezdte az íróságot, s lám, a végén mindent megtagadott. Ezt elmondták, és ismét cellába dugtak. Ott fagyoskodtam másnap délig, akkor átkísértek az ügyészségre. Közben az ügyész eltávozott valamerre, s ezért újra visszahoztak a sziguranca fogdájába. Másnap délben ismét az ügyészségre hurcoltak valami dohánycsempészekkel. Az ügyész ezúttal hivatalában ült. Tüzetesen kihallgatott, aranykeretes szemüvege mögül fürkészett engem. Kifejtette nézetét az irodalomról, oktatott, hogy tehetségemet ne fecséreljem el propagandaízű dolgokra. Szabadlábra helyez, nincs miért letartóztasson, de... de a sziguranca visszakér.

Nem hagyott időt tiltakozásra, rögtön felállt, s ment egy tárgyalásra. A rendőr egykedvűen vitt vissza a szigurancára, be a nedves cellába: járhattam fel s alá egész estig, mint a bolond. Szerencsémre odakint a városban néhány haladó gondolkozású újságíró megmozgatta a rajtam fekvő nehéz köveket. Tőlük tudtam meg később, hogy a Munkássegély üldözése és az én meghurcolásom ellen egy berlini írócsoport is tiltakozott. El is értek annyit, hogy éjszakára kivittek a cellából. A rendőr-gondnok konyhájában alhattam a cselédágyban. Reggel ismét vissza a cellába. Délelőtt a kvesztor úr elé vezettek. Ez az úr tudtomra adta, hogy nincs semmi dolguk velem többé, de szabadon nem ereszthetnek, mert hátha van valami a rovásomon a kolozsvári szigurancán, s ezért átkísértetnek Kolozsvárra. Éppen csak várjak, amíg kerül valaki, aki odautazik a temesvári rendőrség emberei közül.

Közölte azt is, hogy ebbe beletelhetik egy-két hét, kevés szabadjegyük van, s azokkal állandóan úton vannak. Beleegyezett, hogy saját pénzemen utazzak, de fizessem a kísérő útiköltségét is. Hol volt nekem erre pénzem? A temesvári írók azonban összeadták, már csak a kísérő személy hiányzott.

Két nap múlva került egy kis rendőrtisztviselő, aki hajlandó volt egyetemre járó fiát meglátogatni az én költségemen. Kolozsvárra kerültem hát éjféltájon, s ott is be rögtön a fogdába. Na, gondoltam, itt már mégiscsak otthon érzem magam. Döngve csukódott be mögöttem a nehéz ajtó, ugyanakkor a priccsről felugrott egy didergő alak. Novemberi fagyos köd ült már az udvar gesztenyefáin. Csekély két hét múlt el Kolozsvárról való távozásom óta. A priccsről felugró alakot néztem, az meg nézett engem, és egyszerre kiáltottunk fel:

–   Te vagy az, Pista!...

–   Te vagy az, Béla!

Az jó volt, hogy én voltam, de bár ne lett volna ő Béla. Mert ő azon kívül, hogy Józsa Béla volt, a Munkássegély titkára is volt. Távollétemben elnökhelyettes is egy személyben. Ha jelen esetben is elnök helyett van itt, az rossz jel. Akkor itt nem lesz szabadulás. Józsa faggatni kezdett engem. Élek, vagyok? És honnan a csodából szotytyantam ide? Halottnak hittek már.

–   Én, én, de hogy kerülsz ide te? – kérdeztem roszszat sejtve.

–   Kitört a sztrájk a Dermatában. Enni adtunk a sztrájkolók gyermekeinek. A Munkássegély konyhát állított nekik, ahogy az alapszabály előírja.

–   Csak ezért fogtak be?

–   Már egy hete...

Rendben vagyunk, heppentem le a priccsre. Ha csak úgy tartják Bélát itt már egy hete mint elnökhelyettest, akkor az alapszabályok értelmében át kell vennem az ,,ülés” vezetését... Másnap azonban kiderült, hogy a kolozsvári sziguranca nem ragaszkodik a mi alapszabályainkhoz. Vigyorogva mondogatták: engem ,,levegőzni” eresztenek. Ha a temesváriak ellátták a baját az írónak és elnöknek, ők egy kicsit a titkárt fogják bölcs elmélkedésre. Csodámra oly hirtelen szabadlábra helyeztek, még elbúcsúzni sem tudtam Bélától. Ott maradt szegény fiú vesekővel és gyenge tüdejével a kitört ablakú, fogvacogtató cellában.

Szabad voltam végre, de öröm helyett aggodalom keserített. Mit tehetnék Béla érdekében, hogy úgy ne járjon, mint én. Alighogy az utcára értem, rögtön elfogott valami gyöngeség, mintha felhúzott óra lettem volna, és éppen most jártam volna le. Szédültem, kezem reszketett, a fejem zúgott, s egész testemen kivert a forróság. Míg hazáig értem, majd elbóbiskoltam. Mindezen felül valamilyen idegességi érzés fogott el, mintha hosszú kötél hurkolódnék a nyakamra, amelynek másik végét a sziguranca fogja...

Nem mertem átadni magam feleségem örömének, kisfiam motyogásának, amint nadrágomba kapaszkodva ölembe kéredzkedett. Úgy éreztem, becsapom őket, ha elhitetem velük, hogy igazán hazajöttem, hogy ezután soha többé nem fog ilyen borzasztó dolog történni.

–   Apu, apu – dörzsölte arcomhoz arcát a kisfiú.

A sápadt asszony csak nézett, és szorongatta a kezemet. Két hét alatt lefogyott, elszíntelenedett, szeme körül halvány karikák képződtek. Ez az asszony többet szenvedhetett, mint én. Én az ő helyében nem bírtam volna elviselni azt a tudatot, hogy őt valahol kínozzák, s én nem siethetek segítségére. Talán át is élte ezeket a gyötrelmeket, talán még többet is, mint amennyit én el bírok képzelni. Neki itt volt külön szenvedésül ez a kisfiú, akinek apját, jövőjét féltette. Én alig gondoltam rájuk. Ők számítottak a legkevésbé.

Elszégyelltem magam, s hirtelen letettem Karcsit a földre, s megindultam a keskeny szobában le-fel, ahogy a temesvári cellában rákaptam. A kis alolgombolós nadrágú fiúcska meg jött utánam, s nyújtotta kezét a nadrágom után.

–   Apu, apu – mötyögte –, ne menj többet csatába...

Úgy megtorpantam, mintha kőszikla zuhant volna a lábomra. Feleségemre néztem kérdőn, szemrehányón: ki tanította erre ezt a gyereket?

–   Azt mondja, te mondtad neki, mikor elmentél...

Ránéztem a gyerek szőke fejére, s bosszúsan emlékeztem vissza, valóban én kotyogtam valami effélét a kérdezősködő gyereknek búcsúzáskor. És most visszafordítja: ne menjek többet csatába?! Benne volna ebben a kérésben az asszony ki nem mondott kérése is? Bajtársamnak tudtam eddig, küzdőtársamnak, de meddig terjed az ő ereje? Bír-e követni oly messzi, amerre abban az újaradi kóterben szántam el magam? Követelhetem-e, szabad-e magammal hurcolnom őket? És hirtelen oly gyenge lettem határozottan válaszolni erre. Ágyba kívánkozott testem-lelkem. Fejem ketyegett, mint egy óra, jó lett volna megállítani egy időre. Legalább néhány napra nem törődni a Munkássegéllyel. Földi János folytatásával. És miért is törődnék, nincs-e jogom pihenőt venni?

És akkor megszólalt az asszony csendesen, minden él és különösebb szándék nélkül, biztosan csak úgy hirtelen jutott eszébe. Tudom-e, hogy mesterem kiadta a munkakönyvemet, mikor a fizetésemért volt nála?

–   És kijelentett? – ütődtem meg nagyon.

–   Más segédet kerített.

Szóval ismét munkanélküli lettem télire. Marad hát időm ismét az írásra, „pihenésre”.

Kibámultam a csapkodó, havas esőbe, a szobánk ablakából látható szántóföldre, a kopárra kopaszodott Nádasparti akácokra. Az esőről aztán gondolatom átcsapott Jakab Gyurkára. Itt nálam a trencskója, s ő bizonyára ki se bújhat a házból. Nem is sejtheti, hogy megkerültem s velem a kabátja. Hogy el lehet keseredve! Én meg itt állok, ahelyett, hogy rohannék kabátjával megvigasztalni?! Munkássegély-tag ő is. Hegedűjével énekelni tanítja a gyerekeket. Ha most megyek, biztosan ott találom, hiszen esteledik. Ő csak átlép a szomszédból. A napokban biztosan minden este azzal a reménnyel lépett át, hogy várom már a trencskóval.

És nyúltam a szegen lógó trencskó után. Legalább elfuthatok ezeknek az enyéimnek kutató, aggódó pillantásai elől. Hamar visszajövök, nyugtattam meg őket. Vettem kopott, elnyűtt télikabátomat, s vittem Gyurka trencskóját. Nagy lépésekkel kerültem a pocsolyákat. Jól megázva érkeztem a Berek utcába, a Dermata gyár közelébe. Már felgyúltak a villanylámpák, megszépítették, elrejtették a külváros ázott rútságát. Meghökkenve léptem be szervezetünk helyiségébe. Szokatlanul üres volt. A benn lakó védőnő összecsapta a kezét:

–   Nagy Pista? Megkerült, Nagy Pista?

És szalasztotta leánykáját Jakab Gyurka után, jöjjön gyorsan, itt a trencskója, de szóljon be a szomszédokhoz is, hogy megjött Nagy Pista. Szaporán mesélte, hogy szétriadt mindenki, amióta elfogtak. Amióta pedig Bélát is elvitték, azóta már szinte senki sem mer a Segélybe járni.

–   És ugyan miért? – kérdeztem elkedvetlenedve. – Hisz ezerszámra számláltuk a tagokat.

–   Hogy miért? – sóhajtott Hagymásiné. – Megriadtak...

Nem mondtam erre semmit, csak leültem, s bámultam magam elé. Valóban veszni hagynák ezek a külvárosiak, amit együtt építettünk fel? Hagynák az ingyenes orvosi rendelőt, a kis utcai könyvtárakat, a napközi otthont, a gyermekkonyhát, egymást?!

Eközben jött Jakab Gyurka ujjongva, ölelgetett, és jöttek a szomszédasszonyok és mások, óvatosan, hitetlenkedve dugták be a fejüket, miután megláttak, felvidámultak. Szorongatták a kezemet, de én csak arra gondoltam, elmehetek-e én ezek közül pihenni? Válaszként jöttek a leánykák meg fiúcskák, körbefogtak, s kikottyintották, írhatnék nekik egy színdarabot karácsonyra. Járnának vele házakhoz, pénzt gyűjtenének a sztrájkkonyha javára. A gyermekek szaván felbuzdultak az asszonyok is, kiváltképpen Hagymásiné. Nincs fa, elfogyott a só, a zsír. A dermatisták hoznák a gyermekeket enni, ha volna mire. Kezdeni kellene valamit Józsa Béla kiszabadításáért is...

Úgy beszéltek ezek velem, mintha valamennyi a feleségem és gyermekem lett volna.

Javasoltak az asszonyok ezt is, azt is. Telt az idő, a szemem majd leragadt, figyelnem kellett mégis, hisz nem azért választottak elnöknek, hogy elaludjam közöttük.

Tíz óra felé vetődtem haza. Az asszony harisnyát stoppolt, s szemrehányás nélkül érdeklődött, mi van a Segélyben. Ő is a védőnő-értekezletre kell hogy menjen szombaton.

–   Mi van? – legyintettem vidáman. – Örvendenek. Bélát nem hagyhatjuk... Kérik, hogy írjak színdarabot.

Ültünk, és gondolkoztunk mind a ketten a színdarabon. Milyen lehetne az? Egy félbemaradt, múlt téli regényre fordult az eszem. Azt kellene befejezni, abban kell elmondani, hogy nem szabad megállni. Hirtelen felvillant előttem, mi lehetne a regény címe: Nincs megállás.

Ezzel a címmel fél év múlva a regény meg is jelent. És az már a kommunista párt segítségével került ki a nyomdából. Én akkor már a dési börtönben ültem. Közel száz erdélyi CFR-munkással internáltak oda. Kicsiben mi a grivicai munkások sztrájkjának mását csináltuk meg Kolozsvárott. Második regényemet a Vörös Segély becsempészte hozzánk a börtönbe. Az elvtársak kézről kézre adva hangosan olvasták fel. Arról szólt az, hogyan tört ki a föld alá szorított szakszervezeti- és pártmozgalom, s végül hogyan foglalták el a munkások a nagyobb üzemeket, hogyan törték át Vaidáék, Mironescuék terrorját. Mikor a munkások a regény végére értek, lelkesen hátba vágtak:

–   Igazad van, Nagy Pista. Nem lehet, nem szabad megállani.

–   Nincs és nem lesz megállás – kiáltották mások. Íme, valahogy így csináltak belőlem a munkások kommunista írót.

(1943)