nyomtat

megoszt

A véges nap
VÁRI ATTILA

 

AZ UTOLSÓ HAJÓK

(Időmese Évának)

„Visz a vonat, megyek utánad”

A töprengés nem térhez kötött dolog. A környezet mintha befolyásolná, de ha el is mozdulunk a térben (az egymás után következő pontokon), töprenghetünk.

Adva van a tér, amelyben elmozdul velünk a vonat, és adva van a környezet, amelyet a vonat, az utazás teremt. Érzem, hogy a tapsoló kerekek előrevisznek. Engem visz a vonat. A velem szemben ülőt hozza. Én hazamegyek, ő otthonról jön. Ha nem lenne különbség köztünk, tán azt se bánnánk, ha egy helyben csattognának a kerekek.

A mozdony füstnyelvével végignyalja a sínre lapuló kocsikat, s hogy ne feledkezzünk meg az elhagyott pontokról – a vágtatásról –, az ablakokra, mint valami vetítővásznakra, ráterül a táj, és kelleti magát, mert tudja, mi a robogó szörny vagyunk, akinek koponyájában bűzös pocsolya az idő és a tér, és ki akarunk kerülni a fenyőhegyekből és búzamezőkből a városokért.

Bűzös pocsolya az idő és a tér, amiből a városiaknak egyenetlen részek jutnak, s ezért van az, hogy pályaudvarnak nevezett téren megáll az idő-átszelő vonat.

*

Lemaradtam a vonatról. Tudtam, ha bemegyek a vendéglőbe, ez lesz a vége. A pénztáros azt mondja, estig nincs vonatom.

Az állomás üres. A felmelegedett talpfák kátrányszaga rácsavarodik a zümmögő távíróhuzalokra.

A legértelmesebb dolog az lenne, ha tekeregnénk egyet a töltés körül. Eső előtti meleg van. A fűtőház előtt mozdony áll. A nyirkos melegtől lekonyul a füstje, s olyan a sínek fölött, mint a gyermekjátékokon a spárga.

Pohárban érzem magam. Körben mindenfelé fekete dombok. Igazi kráter. Az állomás a közepén van, s a két végéről kiinduló sínpár mintha emelkedne a végtelenbe. A dombok pereméig tart a nádas. Az az érzésem, mintha üreg lenne alattunk, s valaki a sínekkel kötözte volna a dombokhoz a lápot, hogy le ne zuhanjon. Az állomás preckelt falán megtapadt a korom és a füst. Valaki rosszkedvében tervezte az épületet egy esős, szeptemberi éjszakán. A nagy hídnál megszakad a nádas, s egy hosszú víztükör ágaskodik a felhőkig, testére csalogatva őket. Egy kisebb csatornáról hajó siklik a vízre. Méltóságteljesen indul a széle felé. Látni, a kapitány figyeli a part vonulatát. Ott, ahol már sekély a víz, a hajó megáll, elfordul lassan a tengelye körül. A kapitány figyel, aztán szócsövébe kiáltja a parancsot: „Vitorlát be!” A legénység egy szerkezethez ugrál, csavarnak egy kereket, s lassan eltűnik a világos színű vászon. A hajó megbillen, s már senki sem hallgat a kapitány szitkozódásaira. Az, amikor észreveszi, hogy nem hallgatnak rá, kiszáll, és meglöki a hajót. A matrózok is leugrálnak. Kötelekkel partra vontatják, s egy cölöphöz rögzítik a vitorlást. A kapitány figyeli őket egy darabig, aztán megszólal: „Vigyázni kell, fiúk. Mi vagyunk az utolsó hajó. Nem szabad lemondani erről a nagy vízről.” Áll, nézi a vizet. Egy fejjel kiemelkedik a tömegből. Csepegni kezd az eső, s a hajó legénysége elindul. Én is megyek. Vissza az állomásra. A szél utánam hozza a hajósok énekét: „Esik az eső, csepereg, paprikajancsi kesereg. Hát a másik mit csinál? Hasra fekszik, s úgy pipál.”

A bejárati jelzőnél, ahova kihallszik a vonatok pöfögése, megfordulok. A víztükör szélén himbálózik a mosóteknő. Az oldalára valaki kátránynyal ráírta: Utolsó hajó.

*

(Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fényes világ. Ezen a fényes világon élt egy ember, aki meg akarta számolni a fákat, amelyek  mellett elmegy. Számolta, egyre csak számolta, míg egyszer rájött, hogy így nem ér el semmi eredményt. Morcos volt, hogy hiába számolt az ujjaival, és elhatározta, attól kezdi, hogy feljön a nap, és addig számol, amíg lemegy. Aztán majd összeadja a napokat. Így fedezte fel az időt, ami a csillagok logikája szerint végtelen, hömpölygő valami, s a tudatunkban azonosult az elmúlással.

A városokban sok mindent számolhat meg az ember, mert kicsi a tér, és fél lábon állnak a házak is. A városiak számolnak is. Ezért kevés az idejük másra és egymásra.)

Nyár volt, apám estére ért haza. Közel laktunk a Maroshoz. Mindenki fürdeni ment. Anyám kitett az udvarra egy mosóteknőt. Mi hancúroztunk a vízben. Apám mindig estére ért haza, és nem volt ideje velünk törődni.

Nyugodt dolog felnőttnek lenni. Már nem akarok mindent, s apámnak is elhiszem, hogy akkor fürdeni szeretett volna ő is.

Az orgonabokrokra öntöttük a vizet. Anyám szárazra dörzsölt, megfésült. Ő kötött, mi vártuk, hátha korábban jön haza apám. Látni akartam a Marost.

Az öcsémmel történeteket találtunk ki, s azokat színezgettük. Apám vett nekem egy hegedűt, de nem tudtam mit kezdeni vele. Az öcsém szépen pengette. Irigyeltem, s ezért találtam ki a meséket. Ő pengette a hegedűt, s én meséltem, hogy a Maros alatt nagy barlangok vannak, s aki lemegy a víz alá, megtalálja az elsüllyedt csónakokat.

–     A Maros olyan, mint az ég. Még a felhők is látszanak benne. A köveket az emberek dobálják bele, mert nem szeretik tisztának látni. Amikor fúj a szél, a víz hajladozik, mint a búza – mondtam.

–     Miért fúj a szél? – kérdezte ő.

–     Én azt hiszem, azért, mert az emberek, ha utazni készülnek, az állomáson integetnek. Az integetésből lesz a szél.

Azt hittem akkor, hogy a tenger majd pótolni fogja az elmaradt Marost, mert olyan, mintha sok Marost raknának egymás mellé.

Az állomás elhagyott, olyan, mintha itt felejtette volna valaki. A váróterem ablakából a dombokat lehet látni. A távíróoszlopokat és a síneket. Pohárban érzem magam.

*

„Talán ma még meg is talállak...”

Mi egymás számára már nem jelentünk semmit. Ha találkozunk, elnézünk valahova. Ez a semmi kapcsolatban áll velünk, viszonyul hozzánk. Egymás szemében nincs tényleges nagyságunk. Hol te vagy egészen törpe, hol pedig én. Az, hogy eltűnünk egymás számára, az azt jelenti, hogy dolgaink kimondhatatlanul kettőnk között maradtak. (Viszony lett belőlük, de a megértés elmaradt.)

Ehhez jó lenne ismerni az integrálszámítást. Csak arra emlékszem belőle, hogy olyan számokkal kell dolgozni, melyeknek egymáshoz képest értékük van, de zéróknak vehetjük őket, és akkor csak a viszonyuk érdekes.

Egymás számára nem jelentünk semmit?

Szeretlek, és próbáltam tagadni. Te vagy az utolsó hajó. Az én Utolsó Hajóm.

Ha gyermekünk lesz, majd elmesélem neki, hogy a gyermekek mindig utolsó hajót játszanak a Maroson, mert olyan mély, mint az ég, s tudják: a köveket a felnőttek dobálták bele, mert nem szerették tisztának látni. Azt nem mondom el, hogy a felnőttek már felfedezték az utolsó előtti hajókat, a tökéletesebbeket, de azok nem olyan szépek, mint a gyermekkor utolsó hajói, melyek nincsenek időhöz kötve, s amíg a nap fönt jár az égen, dédelgetnek, ringatnak egy darab álmot kék és tiszta tengerekről.